Magyar Nemzet, 1957. december (13. évfolyam, 73-96. szám)
1957-12-10 / 80. szám
Kedd, 1957. december 10.. nyi itatások a szörges műtszetten. Az Északi-sark hűvös lehelete csípte arcunkat — és mint a mesebeli szőnyegen, repültünk szubtrópikus tájak felé. A mesebeli szőnyeg — melyet úgy hívnak TU 104, felvitt bennünket a Nap közelébe, át a világ egyik legnagyobb hegyláncolata felett. Kaukázus gyűrődés-láncolata, mint valami isteni díszletező játékos kicsinyített maket-remeke, a forgó színpad lassú üteme szerint fordult el alattunk és mire megállapítottuk, hogy melyik is az ötezer méter magas Elbrusz, máris csak búcsút integethettünk hósapkás, csontos, mogorva koponyájának. Tizenegyezer méter magasságban repültünk (odakinn mínusz ötven fok), két órán belül értünk Moszkvából Tbiliszibe, Grúzia fővárosába, pedig nagyobb a távolság, mint Moszkva és Budapest között. Petőfi Vác budapesti Vasútjára gondoltam. Nemrég eltöltöttem vagy két órát, amíg Vácról a Nyugatiba értem ... Hogy milyen hosszú utat tettünk meg vagy száztíz perc alatt, az kitűnt, amikor Moszkva a köd miatt repülőnket visszafelénem fogadta. Több mint két napig tartott az Út repülőn, autón, különvonaton, míg sikerült 6-án reggel Moszkvába visszaérkeznünk, hogy részt vegyünk a világ dolgozóinak nagy ünnepén. Múlt és jövő re a Karinthy-féle időgépünk nemcsak az Északi-tengertől a Fekete-tengerig, hanem valóban a múltba és a jövőbe is vitt bennünket. Prcundra mellett " egy háromezer éves fenyőerdő "múzeumba" kerültünk, ahová a világ botanikusai járnak, hogy tanulmányozzák a vegetációt. De ennél beláthatatlanul mélyebben jártunk az időben Hoszta község mellett Szamait ligetbe, ahol egymillió év előtti vegetáció tenyészik. A természet játéka vagy "selejtes" munkája következtében ez a háromszáz hektárnyi terület nem jegesedett el a Jégkorszakban. Acélkemény ötszáz éves fáival egyes mlézerekben a fémet pótolják. A madár ritka itt, de még él a bölény, a Kaukázus e hegyszorosai között, ősi folyondárok, ismeretlen, furcsa bozótok között, a szovjet emberek keze ápolja és védi az utókor, talán újabb évezredei számára is. De az évmilliók mélységei után mintha a jövő idők világába is bepillanthattunk volna. Egy reggel Rzsdanov elvtárs — aki számomra mindig élő figurája marad a bolsevik típusú vezetőnek, két méter magas, hatalmas alakjával, hallatlan fizikai erejével s valami furcsa, ellentmondást rejtő, anyás, simogató mozdulataival — egy reggel lassan leveszi szemüvegét és okos, gyakran országos gondokat tükröző szemében most gyermekded öröm játszik. Egyszerűen bejelenti, hogy a második szputnyik a Földünk körül kering. Vajon ez a primitív kisbolygó nem újabb évmilliók múzeumi tárgya lesz-e? Rzsdanov elvtárs részéről ez egyszerű bejelentés volt, aztán ő is, mint a többi szovjet ember, végezte tovább a mindennapi munkáját. A szenzáció ízét csak itthon éreztem. Kint építenek, cselekszenek, egyszerűen, emberien... És szinte a szemünk előtt készül a régiből és új gondolatokból gyúrva itt is, ott is valami új, valami meglepő. A kritikus szemüvege Amikor hazajöttünk, felkeresett egy barátom és azt mondta: »azért jövök hozzád, mert tudom, te őszinte vagy. Azt szeretném, ha elmondanád, mi az, ami rossz odakinn, ami jó, azt már úgyis elmondták nekem. Jogos kérés. Magam is megtörölgettem kritikus szemüvegem, amikor körülnéztem. De amikor próbáltam elválasztani a jót a rossztól, éreztem, hogy csak fél igazságot látok, fél igazságot mondok. Például Moszkvában először mit láthat a turista? A legmodernebb felhőkarcolók és mellette középkori, szálfákból egymásba rakott faházak. Ha a turistának azonban van becsületes szeme és füle, nem kell soká élnie Moszkvában ahhoz, hogy felületes benyomása átalakuljon. Hiszen saját szeme láttára napok, hetek alatt nőnek modern városnegyedek és ugyanolyan tempóban tűnnek el a régiek a föld színéről. S az ősi faházak muzeális megbecsülésben részesülnek. Ez a mozgás jellemzi a szovjet élet minden területét és főként a szovjet emberek magabiztosságát, nyugalmas erejét. Talán az "egyenlőtlen fejlődés törvénye" az oka annak, hogy bár megtalálható nagyon sok területen a legrégibb, elavult dolog is, de mellette, ezt kiszorítva, ugrásszerűen jelenik meg ugyanennek a területnek legmagasabb szintje is. Benyomásom szerint áll ez a végletesség a művészet, a kultúra minden területére. Ez a hallatlan, gigantikus mozgás, mely a mélységes múltból, az elmaradottságból szédületes tempóban megy felfelé, nem mozog és nem mozoghat egyszerre és egyenletesen. Aki ezt nem látja, az nem érthet meg semmit és így vagy elfogultan dicsér, vagy lekicsinyel mindent. De kétség kívül mindinkább azok a jegyek ragadják magukkal az embert, a megfigyelőt, melyek a szédületes fejlődést mutatják. Sorbaállás a magyar szakácskönyvért Leningrád... Sorban, állnak az emberek. Na, gondolom,va-lami hiánycikk lehet itt. Megérdeklődöm mit vásárolnak: ►*ez egy népi demokratikus könyvesbolt, magyar szakácskönyvet lehet kapni. Másnap arra megyek, ugyanolyan hosszú a sor. Maradjunk a sorbaállásnál. A jubiláns képzőművészeti kiállításra megyünk. Esős, csatakós idő van. A kiállítás előtt hosszú sor várakozik. Gondolom, délelőtt a megnyitás idején vannak enynyien, de délután, mikor kijövünk, a sor talán még hosszabb lett. (Erről fényképfelvételem van.) ."Azt megértem, mondja mellettem valaki, hogy ilyen nagy városban ilyen sok érdeklődő van, de hol van a világosi ennyi ilyenfajta ember, fiatal, öreg, munkás, értelmiségi, hő és férfi, aki az érdeklődését hajlandó úgy is kielégíteni, hogy esőben, fagyban órákig áll egy kiállítás helyisége előtt" .Valóban ez már más, mint érdeklődés. Benn a teremben láttam, nem egyforma a nézők kulturáltsága, ízlése Csak egy volt közös: a kultúra tisztelete, szeretete és az a törekvés, hogy ezt a kultúrát birtokba vegyék. A művek színvonala semm egyenletes. A remekművek, mellett ott vannak a gyönge munkák, vagy alacsonyabb szintű igények kielégítői is. Ezt láttam színházban, zenében, cirkuszban is. Az operetteknek nagy tábora van, pedig gyengébbek, mint nálunk. Viszont a dráma-, opera-kultúrájuk — ezt mindenki elismeri — a legmagasabb művészeti csúcsokon jár. De a közönség között ott látni a társadalom minden rétegét egymás mellett. Habár elég nehéz megállapítani sok- szor, ki hova tartozik, ki az értelmiségi, munkás, diák, vagy kolhozparaszt... . Az élet mélyebb feltárása ! Sokan érdeklődve kérdezik , itthon, van-e valami új, modernebb szellem jelenleg a szovjet művészetben? Hogyan áll kint "a szocialista realizmus"? ! A mi delegációnkat a Szovjet Kulturális Dolgozók Szak- s szervezete hívta meg, és így összetétele szerint sokrétű volt. Színész, zenész, filmes, képzőművész. Nos, ha ez hátrányt is jelentett egy-egy terület beható tanulmányozására, annál szélesebb betekintést engedett az egész művészeti élet területére, így összefoglalva, ha elgondolom, az a benyomásom, hogy a Szovjetunióban újabb nagy emelkedés kezdetén vannak. Az ottani beszélgetésekből is kitűnt, hogy bizonyos megrekedés volt ezen a téren, de bizonyos, hogy ebből már minden művészeti területen kimozdultak. Viszont azok, akik úgy gondolják, hogy ez az új vonás valami olyasmit jelent, mintha engedményt tennének az úgynevezett nyugati formalizmusoknak, azok csalódnak. Bárhol beszélgettünk, mindenütt világosan kifejtették, hogy a szocialista realizmus talaján állanak, az élettől el nem szakadnak, a népnek dolgoznak. Azok a művek, film, opera, balett, vagy képzőművészeti alkotás, melyekben ezeket az új jegyeket láttuk, talán éppen azért újak, mert a szocialista realizmus módszerének helyesebb alkalmazását jelentik. Például két filmet láttunk. A "Repülnek a darvak" és Solohov: "Csendes Don" című regényének filmváltozatát. Ezekben éppen az élet igazibb mélyebb, őszintébb, bátrabb feltárása ragad meg és ezt egyéni módon, újszerűen, gyakran bátor művészi eszközökkel közvetítik. Beszéltem néhány képzőművésszel, így pl. Nyeprincev vel Ceníngrádban,ugyanazt mondta, mint Moszkvában Jozganszon, vagy Jar Kravcsenkó: "nagyon vártuk" itt, különösen a fiatalok, a francia kiállítást, ahol az impresszionistáktól kezdve Picassóig minden modern művészi irány képviselve volt. A második alkalom pedig a fesztivál volt, ahol a világ minden népe bemutatta hazai művészetének stílusát. Harmadszor az utóbbi időben sok képzőművészünk járt kint nyugati országokban és az eredmény az volt, hogy mi magunk is, akikre a sok mindenféle kritika bizonyos fokig hatott és bizonytalanságot keltett, megnyugodtunk, hogy jó úton járunk. A fiatalok is. Emellett (és ezt ők is hangoztatják) a képzőművészeti kiállítás anyaga is bizonyítja, sokkal színesebb, gazdagabb, több egyéni hanggal szólaltak meg az alkotók, mint amenynyire mi az utóbbi időben a szovjet művészetet ismerhettük. Itt az össz-szövetségi kiállításról beszámolót adni nem lehet, ezért néhány számadatot szeretnénk csupán közölni. Néha meg lehet érezni, milyen erők lüktetnek a számok mögött. A nagy jubileumi kiállításon olyan művek szerepelnek, amelyek eddig még nem voltal kiállítva. Moszkvában hat különböző kiállító helyiségben van elhelyezve a kiállítás anyaga. 3355 művész (1839 festő, grafikus és 516 szobrász) vesz részt 5212 művel (4343 festmény, grafika, 869 szobor). Tizenhat ország (szovjet köztársaság) külön csoportosításban. Az Orosz Szövetségi Köztársaság anyagán belül Moszkva és Leningrád külön van csoportosítva. Olyan köztársaságok is kiállítottál, amelyeknek a forradalom előtt talán ábécéje sem volt. A legfőbb tanulság, amit Szovjetunióbeli utániból levontam: minél több alkalmat kell teremteni arra, hogy minél több művész — de nemcsak művész — eljusson ezekre a tájakra és maga tapasztalja, milyen nép él ott és hogyan építi a maga csodálatos, új életét. Farkas Aladár Magyar Nemzet Ünnepi Kodály-hangverseny Miskolcon és Kecskeméten Kodály Zoltán 75. születésnapja tiszteletére hétfőn Miskolcon a Bartók Béla Zeneiskola tanárai ünnepi hangversenyt rendeztek. Kecskeméten, a zeneszerző szülővárosában tartott ünnepségen a Magyar Rádió énekkara és több neves előadóművész szerepelt. Ugyancsak Kecskeméten december 15-én kiállítás nyílik Kodály Zoltán életéről és munkásságáról. Arany János szavalóverseny Pécsett Arany János születésének 140. és halálának 75. évfordulója alkalmából szavalóversenyt rendeztek Pécsett. A versenyre az iskolákból és az üzemeikből mintegy kétszáz fiú és lány nevezett be. Vasárnap a városi Művelődési Házban került sor a döntőre, amelyen 35 fiatal vett részt. A szavalóverseny első díját Kajdi Béla, a Pécsi Pedagógiai főiskola hallgatója nyerte. HA KÉT FUVOLA SZÓL fuvolára írt szonátáját. Abból az alkalomból, hogy ma már nem kétséges, Szervánszky Endrét rendkívüli módon foglalkoztatja a fuvola. Most, hogy az elmúlt esztendőik során írt fuvolaművei után ismét ennek a különleges hangszernek igézetébe került, lehetetlen elhallgatni, ami eszébe jut az embernek. 1 Eddig egy fuvola szólt Szer■*_Ivánszkyról. Nem ’ egyedül. Zenekari vagy zongoraharmóniák ölelték körül, tartották és repítették a fuvola ezüstösen csengő, tiszta hangját. ■ Van ennek az ősi, jelképesen szűzies hangszernek valami feloldhatatlan idegessége. Nemcsak a mély regiszter árnysuhanásszerű, baljóslatú suttogásában, nemcsak szik-rázóan, villogóan, sikoltozóan elektromos hisztériájában, hanem bukolikusan egyszerű, görög vázák idilljeit megelevenítő tő középhangjaiban is. Ez az idegesség pedig zenekar, zongora, vagy hárfa nélkül (hogy Debussy mélyhegedűjét ne is említsük!) alig-alig elviselhető. Még így is aszketikusnak, elvontnak és minden érzékletes szépsége ellenére időszerűtlennek ihat. Félreértés ne essék! A fuvola csodálatos hangszer, varázshangszer. Kevés instrumentum van, amelynek hangjához anynyi mitológiai képzet, mesei illúzió kapcsolódnék, mint a fuvoláéhoz. Elég ha Bach, Händel, Mozart és Debussy nevét említjük vagy Sztravinszkij "Csalogányát",, ha igazolni akarjuk, micsoda káprázatos lehetőségek voltak és vannak ma is ebben a hangszerben. És ki ne hallotta volna Bartók "Concerto"-jának fuvola-effektusait! Ha azonban egyedül szólal meg a fuvola, egyedül vállalkozik mai életünk mai problémáinak ábrázolására, óhatatlan, hogy ne Paul Valéry antik oszlopainak éneke jusson az embernek eszébe. Czervánszky most bemutat U...tott művében már, .nen^.egy fúvola szól, hanem'kettő:*' }›*ít,azonos színű, azonos hangú ,3 intenzitású instrumentum vállalkozik egy sajátos szonátaforma felépítésére. A vállalkozás sokkal hajmeresztőbb, mintha két hegedűre, vagy akár egyetlen magányos vonóshangszerre bízná a komponista ugyanezt, a feladatot. Szervánszky mesterien elvégzi, amit magára vállalt. Méghozzá úgy végzi el, hogy közben-közben az ember meg tud feledkezni a vállalkozás hajmeresztő voltáról. Nem csoda, hiszen zenei életünk egyik legnagyobb tehetségű művésze vezet bennünket ebben a különös, elvarázsolt világban. Nagyon szép ez a mű, olyan szép, hogy szégyel az ember "nemesen ívelő dallamokról", "mesteri szólam- és formaépítkezésről" és ehhez hasonló — sajnos, csak nagyon cikornyásan kifejezhető — igazságokról írni. Lehet, hogy kétszólamú invenciót nem nehéz komponálnia annak, aki olyan kitű,nően tudja a mesterségét, mint Szervánszky,, Az is lehet, hogy ez a szonáta nem sokkal több egy különös kétszólamú invenciónál. De mindezt két, minden külső segítséget, minden fölösleges hangot lehetetlenné tevő fuvolán elvégezni; lélegzetelállító vállalkozás. ■ Mikor Szervánszky előző művét, a fuvolaversenyt hallgattam, akkor jutott eszembe először Paul Valéry és Keats. 1 Keats görög vázája, melyen az idők végezetéig suttog a fák lombja és fújja sípját a pásztor. Nem testi fülnek szól ezen a vázán a fuvola dallama, hanem a léleknek gyöngyözi ritmusát remekül, »mely csupa csend". Van valami félelmetes abban, ahogy Keats az öröklétfájdalmasan halott nosztalgiájába izolálja a szépséget, a boldogságot. Reménytelen ez a szépség, reménytelen és rettenetes, akár az I. Duinói Elégia angyalai. Körülbelül olyan, mint amikor két árva fuvola szól. 11 ilyen jó volna, ha Szervánszky Endrét, a József Attila emlékezetére írt "Concerto" komponistáját a százhangú zenekar, vagy az emberi ének vissza tudná csábítani a két fuvola varázslatos világából! Asztalos Sándor Van olyan muzsikus, akinek kétszáz ijangszer sem elég. Mások — például Chopin — egész életművüket egyetlen hangszer lehetőségeire bízzák. Arról talán fölösleges is beszélni, hogy minden hangszernek, legyen az kisfuvola vagy nagybőgő, megvan a sajátos mondani- s valója, mást mond a hegedű, s mint a gordonka, mást mond a kürt, mint a hárfa. Még akkor is, ha ugyanazt a dallamot mondják. Az sem ritka eset, hogy a zeneszerzőknek akadjak olyan periódusaik, amikor valamelyik hangszer, vagy a hangszercsoport kiválik kezük alatt az együtthangzó, nagy egészből és önálló életet kezd. Nemcsak csábítja, hanem szuggerálja a komponistát. Nem a zongorára vagy az orgonára gondolunk itt, hiszen ezek mindentudó instrumentumoknak számítanak. Szervánszky Endréről kellene néhány szót ejteni abból az alkalomból, hogy valamelyik este a Rádióban Jeney Zoltán és Vida Gábor kitűnő előadásában először hallhattuk két Januárban ül össze a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének kongresszusa Hétfő délelőtt a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége székházában baráti beszélgetésre hívták össze az újságírókat, ahol Baranyai Tibor, a Szövetség főtitkára beszámolt a rövidesen összeülő kongresszus előkészületeiről. Elmondotta, hogy a művészeti dolgozók szakszervezeti kongresszusát január 13—14-én tartják az Újvárosháza dísztermében. A kongresszus előkészítéséről közölte, hogy az alapszervi választások most zajlanak le, s december 20-ig befejeződnek. A kongresszus egyik célja annak a munkának az összegezése, amelyet a szakszervezet 1952, az első kongresszus óta végzett. A kongresszus részletesen elemzi majd ■ az "elmúlt időszakasz mellett a jelenlegi helyzetet és megjelöli azt is: milyen feladatokat vár a szakszervezet az államtól. Élesen kívánják felvetni a művészerkölcs, a művészeti oka problémáit, ezek eltorzulásait, amelyeknek jelei az utóbbi időben egyre élesebben látszanak. Megbeszélik majd a szakmai és politikai képzés tartalmát és formáit, a bérkérdéseket stb. A kongresszus előkészítésére különböző bizottságokat, hoztak létre a szövetségben, ezek a bizottságok a többi közt szakmai kérdéseket, a társadalombiztosítás, a bérügy, az ideológiai viták stb. problémáit dolgozzák fel. A kongresszuson előreláthatólag részt vesz majd a szovjet kulturális szakszervezet elnöke, a csehszlovák testvérszakszervezet kiküldötte, valamint az olasz és francia haladó művészeti szervezetek több képviselője. Megemlítette még Baranyai Tibor, hogy a kongresszusi beszámoló részletesen felöleli a film, a színház, a zene, a képzőművészet fontosabb esztétikai, tartalmi és formai, valamint személyi kérdéseit is, az artistaművészet, a táncművészet, táncpedagógia, s a könnyű műfaj problémáit is. A kongresszus azt is feladatául tűzi ki, hogy erélyes harcot kezdjen a művészeti életben elharapódzó üzleties, kalmárszellem ellen. A beszélgetés második részében a Szovjetunióban járt szakszervezeti művészdelegáció tagjai, köztük Gertler Viktor filmrendező, Tompa Sándor színművész, Farkas Aladár képzőművész és mások beszámoltak utazásuk élményeiről. Demján Éva előadóművésznő kedd este 7 órakor a Kossuth Klubban beszámol párizsi élményeiről és két franciaországi szavalóestjének műsorából ad elő. 31a%&ucc.e egy, maytycvt twwil A Táncsics Könyvkiadó "Útikalandok" című sorozatában kiadta a magyar útleírás kevéssé ismert, bár talán legeredetibb hangú művelőjének, Benamy Sándornak útirajzgyűjteményét. A kötet, amelyet "Kalandozás a nagyvilágban" címen, ízléses kivitelben kap kézhez az olvasó, mintegy harminc év gazdag terméséből válogat. Tájak és emberek színes és elmélyült rajzait tartalmazza. A könyvnek külön aktualitást ad a színhely: a Közel- és a Közép-Kelet mozgalmas világa. Benamy abban különbözik e műfaj legtöbb, s még legkiválóbb mestereitől is, hogy nem elfogulatlan szemlélője idegen tájak és sorsok kavargásának, vagy éppen kuriózumok gyűjtögetője, hanem a szocialista író szemével figyeli mindazt, ami e viharos korokban és környezetben elébekerül. Találóbban s méltóbban aligha lehetne jellemezni Benamy írói munkáját, mint ahogy Barbusse az író első útirajz-gyűjteményéhez írt előszavában tette. Ettől eltekintve is érdemes közölni itt Barbusse méltatását, mert nem csupán egy írót jellemez, hanem valójában egy egész korszakot, melynek körvonalait már akkor — több mint negyedszázad előtt — a nagy francia író élesen látta kirajzolódni a történelem látóhatárán. "Benamy, utazó, gondolkodó és művész — írja Barbusse — megállt a Nyugat keleti és a Kelet nyugati szélén, hogy ahol a régi világrész két darabja összeér, megnézze és gyűjtse a különbözőségeket és a hasonlóságokat. Élénk megfigyelő, amit lát, abból semmit el nem veszít, és így festői, sőt emelkedett eszközt ad a párhuzamra. Az érintkezések ellenére, éppen ennél a határnál, amelyet ő az ide-odamenésével úgyszólván eltöröl, mutatkozik a legjobbnak a két történelem és a két műveltség szembenállása. Az életközösség elszélesülése, a kor műszakiságának irtó messze nyúlása szükségszerűen és lassan egységesíteni fogja a világot. Az igazul vagy igaztalanul úgy hívott Műveltség tökéletesedése is szétrombolja az anyagi és erkölcsi zártságokat és önként vagy erővel, általános hasonulást teremt. Nyilvánvaló, még nem érkeztünk el idáig, de mondhatjuk: a nemzetközi anyagiság és egyensúly e nagy törvénye már-már formálódik. Más-más értelmezések és ellentétes irányok találkozása e világfelületen, ezért és adottan: harc! E kilátások a jövőre adnak Benamy útleírásainak, benyomásainak és elgondolásainak oly sok érdekességet. A szerző mindezt megérezteti és már előre belép velünk abba a kráterbe, amelyből ezúttal talán az emberi faj üdvözülése fog kiforrni. Adhatunk-e írónak nagyobb elismerést így : •„ . ____