Magyar Nemzet, 1958. január (14. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-19 / 16. szám

8 0 ✓ SZÁMOS SZAKSZERVEZET tartotta meg kongresszusát ezekben a hetekben, s mindegyiken nyomatékkal merült fel az igény: védjük meg jobb nevelő tevékenységgel — de ha kell, szigorúbb rendszabályokkal is — a szocialista közerkölcsöt. A különböző szervezetek és üzemek tiltakozása, a közösség kártevőit leleplező cikkek száma, a reflektor fényének erőssége azért nőtt meg mostanában, mert mind a közvélemény, mind az államgépezet csak most juthatott el oda, hogy gyökeréig felmérje e súlyos és veszedelmes problémát, amelynek, ha fő okozója az ellenforradalmi uszítás és az ellenforradalmi támadás volt is, okai között kétségkívül ott kell keresnünk a megfelelő rugalmasságú, emberségű és hatékonyságú nevelőmunka esztendőkön át való elmulasztását. TUTEM VÁLASZTHATÓK EL a közerkölcs lazulásának és az igazi szocialista erkölcs kialakításának általános komplexumától azok a tények és igények, panaszok és elhatározások sem, amelyek a művész-szakszervezetek szövetségének a napokban befejeződött, nagy jelentőségű kongresszusán felmerültek. Ha egy művész vét a közösség ellen, ha mohó anyagiasságában megkárosítja az államot, művésztársait, és lealacsonyítja saját művészetét, nem kereshetünk különleges mentségeket. Vannak azonban olyan sajátos megnyilvánulások, amelyeket külön kell érintenünk. "TALÁN ELŐSZÖR színművészetünk területén!... Az utolsó napokban is megdöbbentő cikkeket olvashattunk művészi selejttel vigéckedő maszek-brigádokról, elmaradt vagy botrányba fulladt előadásokról. Rögtön mondjuk meg, hogy a »hakni«szellem a legutolsó időkben kétségkívül csökkent valamit, de még mindig szép számmal adódnak művészietlen jelenségek. Tudjuk, hogy a vidám műfaj társadalmi igénye, kelendősége nagyobb, mint a drámáé, s ahogyan a népszerű slágerszerző jóval többet keres a legkiválóbb költőnél is, a másodrangú komikusnak is nagyobb a jövedelme, mint az élenjáró drámai színésznek. A művelődésügyi miniszternek a színházi vendégszereplésre vonatkozó, s a napokban megjelent utasítása mélyen belenyúl a "hakni" — a lelkiismeretlenül, tisztán anyagi okokból vállalt túlfellépés — problémakörébe, de csupán rendeletekkel nem lehet megszüntetni azt a gyakorlatot, hogy éppen legjelesebb komikus színészeink aprópénzre (jobban mondva, sűrűn kapott nagyösszegű fellépti díjaikra) váltsák tehetségüket, hogy saját színházukban csupán "vendégszerepeljenek" és faluról falum autózva, egy nap alatt négy helyen is villám szerepeljenek! Egyes babérkoszorúk nagyon is megfonnyadtak e bankóhalmozó esztrádozásban és például bajok vannak a világhírű magyar operett-kultúra utánpótlásával, mert a legnagyobb nevek, a legkiválóbb mesterek — tisztelet a néhány kivételnek! — nevelés helyett pénzcsinálással vannak elfoglalva. De ugyanolyan megengedhetetlen az is, ha az ország első színházának több, ismert és tisztelt nevű drámai művésze — kétes értékű darabokat bemutatandó — félmaszek-brigádot szervez. A zengő beszédű drámai hős például az utóbbi hónapokban alig szerepelt színházában, hol (nem nekivaló) operettbonvivánt alakított, hol (művészetéhez méltatlan) fércművekben jeleskedett. Holott, ha vannak is koordinációs hibák a magyar színészetben, nyugodtan állíthatjuk, hogy a magyar színészek döntő többségének helyzete világviszonylatban is igen jó. Azokra a lelkiismeretes, mohóságoktól mentes színészekre — és a magyar színésztársadalom többsége ilyen —, akik becsületesen készülnek egy-egy színpadi, film-, rádió- vagy televízió-beli szereplésre, a Faluszínház áldozatos művészeire, a nagy és szent tervektől duzzadó főiskolásokra roppant lehangoló hatással vannak az üzletes "haksizók". És külföldön sem hoznak dicsőséget a magyar kultúrára, a magyar népre az ilyen szellemű színészek, énekesek, artisták; számos példa bizonyítja, hogy egyrészt nem azok kerülnek ki mindig külországba, akik a legméltóbbak arra, másrészt, hogy nemegyszer jónevű művészek is megbuknak, mert a külföldi szereplés üzleti lehetőségeitől megrészegülve, elmulasztották az alapos felkészülést, s azt az emberséges, szerény (a művészet iránt érzett), alázatos magatartást, amely nélkül igazi sikert elérni nem lehet. AZ A BONYOLULT és ■' *■ sajátos összeszövődöttség, amelyről a művészeti szakszervezetek kongresszusán nem egy fontos szó esett, feloldódóban van. De azért van még káros összeszövődöttség — például a zeneművészet frontján is. Ahogyan egyes táncdalszerzők gyengébb számaikat is nagy jövedelmet hozó »sláger«-ré erőszakolják — egyes, velük üzleti kapcsolatban álló énekesek segítségével —, arra kell hogy figyelmeztessen: a szocialista erkölcs és a magyar művészet fejlődése érdekében küzdjünk az ilyen jelenségek ellen. Tudunk, sajnos, még olyan esetekről is, amikor egyesek hivatali állásukat használják fel művészeti "babérok" szerzésére. Vannak összeszövődöttségek a képzőművészetben is, s bár azt egyelőre még nehezen lehetne elérni, hogy többet keressen egy igazán nagy festő, mint egy ARTEX-gicscsőr, új utak és megoldások kutatója, mint a kereskedelmi grafika (különben nagyon tiszteletre méltó és nagytávlatú) műfajának bevált ösvényeken ballagó képviselője — helyes volna, ha egyes "alkotóközösségek" dzsungelének botrányhősei mind lelepleződnének. (Nem kevesen ugyanis már lelepleződtek. Minden fennálló probléma ellenére, talán éppen a képzőművészetben történt a legtöbb javulás.) A MŰVÉSZET ÉS ERKÖLCS viszonyáról számos tanulmány, vaskos könyv látott már napvilágot. A mi törekvésünk nem elméleti kérdések tisztázása, sőt a legkonkrétabb problémákból is csak néhányat volt módunk kiragadni. Ennek az írásnak az a célja, hogy ne csupán az általános közvéleményt, hanem magukat a művészeket is az állam és a közönség pénzét cinikusan elherdáló, igaz művészekhez és igaz emberekhez méltatlan, üzletes szellemiség ellen mozgósítsa. Azokat is, akik — nemegyszer az irányítás, a kultúrpolitika hibájából — az elmúlt esztendőkben nem a közösséget szolgálták művészetükkel! Semmi kétség ugyanis, hogy az állami irányításnak is még sok mindent kell tennie, s nem utolsósorban hazánknak gazdaságilag tovább kell erősödnie, a termelési fegyelemnek meg kell javulnia ahhoz, hogy a magyar művészek eredményei teljes szinkronban legyenek alkotóképességeikkel, hogy szocializmust építő társadalmunkban mindenki, akiben valóban művészi vágy és tudás él, megmutathassa önmagát embertársainak. Ám az irányítás is csak akkor fejlődhet igazán, ha a művészek között olyan tiszta légkör alakul ki, amely mentes mindenfajta összeszövődöttségtől, üzletiességtől, klikkesditől. Az a cél,* hogy minden művészi munkát illő, komoly javadalmazásban* rétesüljön, senki sem irigyel-* heti a jó művészek magasabb jövedelmét. Világos azonban, hogy a "hakni" szellemétől áthatott brigádok nem adhatnak lelki kincset, munkakedvet,távlatot a közönségnek, nem buzdítják jobb munkára a kultúrpolitikusokat. A magyar művészek — megítélésünk szerint — bizonyos értelemben véve kulcshelyzetben, reflektorfényben vannak: egy ország figyeli művészetüket és emberi magatartásukat. Reméljük, nem kívánunk lehetetlenséget, ha — a művészet tisztelői nevében — azt kérjük tőlük: járjanak elöl abban, a most kibontakozó népmozgalomban, amely életünk tartalmának gazdagítását, egyéni és közös gondjaink hasznos koordinálását, a konkrét tényekre és a boldogító érzésekre alapuló szocialista közerkölcs kialakítását tűzte ki céljául .. Antal Gábor MŰVÉSZET ÉS KÖZERKÖLCS Az utalás Az indulás is olyan pontos volt, mint később a gongütés , a függöny felhúzása. Az Állami Faluszínház nagy autóbusza öt órakor kigördült a Madách térről, senki nem hiányzott a művészek közül. Termosz, kifli, alma a hálóban. Mindenki tudja a helyét, Júlia a bal oldal második sorában ül az ablaknál, mellette Mercutió, a herceg rokona. Júlia sállal kötötte be a fejét, mert hideg a levegő az ablaküveg mellett. Rómeót sehol sem látni, nyilván hátul kucorog valahol. Sötét van a kocsiban, kint utolsót villannak az elmaradó Budapest fényei. — Mekkora lehet az a színpad Kiskunlacházán? — kérdi valaki. (Capulet hangja volt.) — Mindkét erkélyt elhozták — válaszolja Tybald hangja. — Ha kicsi a színpad, a kisebbet állítják föl. Kint sötétség, fekete éjszaka s a robogó buszban egy Shakespeare-tragédia összes szereplője. A díszleteket, ruhákat már levitte egy tehergépkocsi. Lacházán van Száraz László is, a szervezés irányítója. Mindenről gondoskodik. A díszletek a színpadon állnak már, az öltözőket befűtötték, hétkor pontosan kezdődhet az előadás. A megérkezés Azt nem lehet mondani, hogy sorfalat álltak, de voltak vagy tízen a kíváncsiak. Különben az érdeklődést azon lehet a legjobban lemérni, hogy minden jegy elkelt. Hat órakor már szállingózott a közönség: parasztok, gépállomási dolgozók, a távolabbi Peregről öregasszonyok is jöttek. Mazás Júlia iskolaigazgató-nő, a Petőfi művelődési ház vezetője elmondotta, hogy a jegyeket napokkal ezelőtt eladták. Négyszáz férőhelyes a terem, de lesznek ötszázan. Soha nem tapasztalt érdeklődés nyilvánul meg minden előadás iránt. A könnyű műfajt is szeretik, de azt nagyon lejáratták az utóbbi időben a lelkiismeretlen kufárok. Vajon kell-e a falunak a klasszikus darab? Száraz László eloszlat minden kétséget: eddig mindenütt nagy siker volt a Homeo és Júlia. Cegléden, Vácott, Albertirsán és Monoron játszotta a Faluszínház. A díszletek, a ruhák gyönyörűek, káprázatos a darab kiállítása. Miért ne kellene a falunak? Nagy tévedés, hogy csak a tingli-tangli operettért, egy zongorán kísért daljátékok és silány bohózatok tetszenek a falunak. Milyen nagy sikere volt Schiller: Ármány és szerelem című darabjának is? Erre még most is emlékeznek a lacháziak. Játék és közönség A hangulat már az első utcai összetűzésnél, átforrósodik, valahol hátul elkiáltja magát az egyik néző: "Ne hagyd magad!" Igazi snakespearei játék, a közönség a színészekkel együtt játszik. Halk mozgás, mintha nagyon messzi, valahol a föld mordulna föl: nemtetszés kíséri Mercutió kihívó viselkedését (Sallai Tibor alakítja). — Ne idd meg! — kiált később izgatottan egy másik néző és óvná a kétségbeesett Rómeót: Árva Jánost. Aztán vastaps. Ütemes taps. Kipirulnak a színészek is (a közönség télikabátban ül a nézőtéren), egy néni törölgeti a szemét, sír. A függöny már legördült, de a közönség csak nem mozdul, olyan megható ez. Érzik, sokat kaptak ma este. Sokat és szépet. Felejthetetlent. Szeretnék megköszönni. De hogyan? Oszlani kezdenek később, egy-két fiatalabb azonban kitart továbbra is. A színészek közben már a festéket mossák az arcukról a meleg öltözőben. Valóban szép, élvezetes előadás volt. Megérdemelték a tapsot, a közönség nem ok nélkül ilyen hálás. Júlia szerepében Bege Margit nyújtott kiválót. Tökéletes a szövegmondása is. A többiek sokban hozzájárultak a sikerhez, ki kell emelni Kása András, Olasz János és Sallai Kornélia játékát. A rendező, Kertész László, ötletesen oldotta meg nehéz feladatát, a kis színpadon is pergő volt az előadás. Függönykulisszákkal dolgozott. Előadás után Azok páran az udvaron csak kitartanak továbbra is. Rómeót és Júliát akarják látni. Közben kialszik a fény. Rövidzárlat van, sötétség borul egész Lacházára. Gyertyákat gyújtanak, előkerül két színpadi fáklya is. Ez is shakespearei hangulatot sugároz. Valaki feláll az asztalra. Csend lesz az öltözőben. Már itt vannak a nők is. Pár üdvözlő szó, s előkerül valahonnan egy torta. A huszonötödik Romeo és Júliát ünnepük. Lesz még vagy száz belőle. Zala, Vas, Nógrád, Fejér és Veszprém megye a következő állomása ennek a jó kis társulatnak. Bejárják egész Dunántúlt. Escalus, Verona hercege áll az asztalon, tartja a fáklyát. Arra gondolok, ahogy nézem, hány helyen lobban majd fel ez a fény! Shakespeare, a nagy varázsló minden este bekopogtat velük valamelyik faluba. Sok ilyen fáklya gyűl majd lángra. És sok szív. — Akkor gyerünk, gyerekek! — mondja a herceg, s elindul, utána a többiek, az autóbusz felé. Éjfél már elmúlt, s amikor Lacháza elmaradt a busz mögött, Júlia már aludt. Az ülés támlájára hajtotta szép fejét. Illés Sándor Skakesp.mm Lacházán Hat órakor már érkezett a közönség Akik nem fértek be (Toncz Tibor rajzai) Magyar Nemzet Húszéves alig múltam s bizony szégyelltem, hogy a feleségem állapotos. S még előtte való nap is röstellkedve gondoltam rá, milyen legyen a magaviseletem, ha egyszercsak megcsaládosodok. Csikorgó januári hajnalra meglett a gyerek, fiú, s én egyszerre elfeledkeztem minden szégyenlősségemről. Sőt szertelen büszkeségemben elhatároztam, jó erős pálinkával teszem emlékezetessé ezt a hajnalt a bábaasszonynak, anyósomnak és Erzsinek, aki éleshangú gyermeket szenvedett a világra. És magamnak, aki hónapok óta leginkább szenvedtem minden készülődés miatt, mivel árokásó ínségmunkán kívül egyéb napszámot nem kaptam, béresnek elállni pedig nem akartam. Az átvirrasztott éccaka ellenére olyan frissen és gangosan léptem az utcára, mintha csak az imént nyertem volna kerületi bajnokságot valamely sportágban. Leven (.c.Hoteles voltam, a gondolataim sem lehettek különbek. Üveg lapult a zsebemben, pálinkának való pénz azonban nem: sem pengő, sem a fiai. Se apraja, se nagyja. A kövesút túloldalán emelkedett a kocsmaépület. Egy kicsit odébb. Messziről szemembe ötlött, hogy az ivó ajtaja csukva még és a széles vaspánt keresztben rálakatolva őrködik az ajtón. Mégsem háborítom tán meg a kocsmárost — gondoltam —, ha felkel, igen dühös lesz rám és mérgelődik majd. Nem érek vele semmit. Hitelbe juthattam csak a pálinkához. Evégett lépésről lépésre hunyászkodtam, mintha gondolatban már meghátráltam volna. Nem sokáig kellett azonban eltántorodnom előbbi Cseres Tibor : szándékomtól. Egy szekér jött a falu felé, gabonás zsákokkal rakottam A kocsis szisszentett, a lovak megálltak, ő meg ostorát hátravetve, leugrott az ülésről és verni kezdte a zárt kocsmaajtót. Tagos, vállas, lapátkezű ember volt, az arca pedig véres, mint az őszi falevél és ezekkel is éppen úgy tekszett. — Keljen föl, Sadi bátyám — szólt be jó hangosan —, egy kis melegítő kéne! Egy kis szíverősítő! Rövidesen dörmögés hallatszott belülről, majd oldalt a kiskapuban megjelent az iccés. Nadrágtartójával bajlódott. Látszott, nem álmában, hanem öltözködés közben zavarták meg. Leemelte a pántot az ajtóról, előre ment és fejével beintette a vendéget. Erre felbátorodtam és én is odamentem. "Sándor bátyám" kimérte a kisfütyülőbe a féldecit a szekeres embernek. Az meg fagyos kezébe véve, szopogatni kezdte a pálinkát. — Fiam született — hajoltam az italmérő asztal fölé halkan. Az iccés, akit csak gondolatban mertem Sadi bátyámnak szólítani, minden gondolatomat leolvasta képemről. S hogy valami pohármosás okából éppen a "Hitel nincs" felirat iránt fordult tőlem — az válasz volt minden gondolatomra és várható kérésemre. — Mi történt — kíváncsiskodott két korty között szusszanatában az ember. — Fia született — felelt válla fölött Sadi bácsi a Hitel nincs-tábla alól. — Fia született? — kérdezte a kocsis —, ilyen hidegben? Bólintottam. — Szép, nagy gyerek — folytattam, mert éreztem, jönni kell belőlem a szónak — megvan ötkilós. Amabban átmelegedett a pálinka, arca engedett morcosságából, az én nyálam meg összefutott, mikor az utolsó kortyot láttam lefutni a torkán. — Az ilyesmi áldomást érdemel — korholt az ember. Az én sóhajom, s aziccés legyintő mozdulata azonban körülbelül egyszerre érték, mert elhallgatott. Alaposan. Végignézett rajtam, lábam fejétől a fejem búbjáig. Ruházatom után ítélve nem maradt kétség benne pénzbeli erőm felől. — Erre áldomást iszunk, ha öt kiló — bökte ki végül megfontolása eredményét. Olyan hangon, mint aki fizetni akar. A mise a templomban nem különb, olyan szép szertartásnak tetszett nekem Sadi bácsi minden töltögető mozdulata. Hosszan ittam a pálinkát és dermedt ujjaim fokról fokra felengedtek, ahogy cseppenként eregettem lefelé. Az iccés pipára gyújtott, az asztal fölé könyökölt és úgy kérdezte most már barátságosan: — Mikor babázott le az aszszony? — Az előbb csak — válaszoltam s éreztem, hogy színesedik a hangom —, éppen hogy csak kész van vele. Nevettem, de a kocsis közbevágott, hogy ne mondjam tovább, mert ő még egy kört rendel be úgy, hogy Sadi bácsinak is inni kell. Szabadkozott Sadi bácsi, hogy ő már megitta máma reggel a magáét. Szabadkoztam én is. , De aztán ráhagytuk, fizessen, ha olyan nagyon akar. Míg szopogattuk az italt, ünnepélyes csend támadt közöttünk. Mikor elvált szánk szélétől a pohár, a lovak megrázták odakint szerszámaikat és felnyihogtak. — Várhassatok! — kiáltott ki szigorú hangon a kocsis, és lágyan folytatta. — Nekem is van három rajkóm odahaza, de azok mind nyáron meg tavasszal jöttek a világra. Tulajdonképpen négynek kéne lenni, de az első kisfiú kéthónapos koorában meghalt valami kólikában. Nem látszott vidámság az arcán, de az is nyilvánvaló volt, hogy nem bánkódik már a kisfia után. A pálinka ereje kimosta homlokom mögül a szükségtelen közbeszólás apró göröngyeit. És akadályait az emlékezésnek és a jövőbelátó bizakodásnak. Egyszerre rájöttem, hogy hiszen én ismerem is ezt az embert, aki itt engem megvendégelt. A harmadik dűlőúton balfelé egy harmincholdas birtokon tanyás. Az iccés, meg én mutattuk és feltételeztük, hogy az italra valót egyenes úton szerezte. Egészen bizonyos pedig, hogy a gabonából csípte le magának (meg nekünk) az italravalót. Rámpillantott az iccés, valahogy úgy, mintha enyhécskén, egy kicsit kíváncsi volna a mi dolgainkra. Körülnyaltam szám szélét s éppen azon voltam, hogy neki fogjak az éccaka történtek elmondásának, mikor a tanyás belesodortatott bajuszába s anélkül, hogy figyelemre méltatta volna nekikészülődésemet, elkezdte ÁLDOMÁS -Vasárnap, 1958. január 19.