Magyar Nemzet, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)
1958-05-01 / 102. szám
4 Magyar Nemzet Régi harcosok — közös emlékek DR. MÜNNICH FERENC ÉS F. KOZOVSZKI a nemzetközi brigádok hősi tetteiről Az egész világon megünnepli a munkásság május elsejét, a proletár nemzetköziség nagy napját. A világ egyik felében szabadon ünnepelnek a dolgozók, a másik felében csak titokban gyülekezhetnek és csak suttogva beszélgethetnek. A szívek dobbanása azonban egyforma itt is, nálunk s odaát a másik táborban: egy a gondolat, egy a cél, lehet akár száz is a nyelv. Ahogy a spanyol polgárháborúban szárnyalt a dal, a nemzetközi brigádok dala: "Ezernyelvű, egy szívű brigád ...« A spanyol nép szabadsága forgott veszélyben, s a világ minden tájáról elindultak azok, akik érezték, hogy a proletár nemzetköziség erős szála köti őket össze a világ minden szabadságáért küzdő nemzetével. A spanyolországi nemzetközi brigádok ragyogó példáját mutatták a proletár nemzetköziség csodálatosan szép eszméjének. Két ismert és közszeretetben álló harcossal beszélgetünk Spanyolország drámai nagy napjairól, a nemzetközi összefogás nagy erejéről, dr. Münnich Ferenccel, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnökével és F. Kozovszkival, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjával, aki a Bolgár Hazafias Arcvonal hazánkban, tartózkodóküldöttségének vezetője. A proletár nemzetköziség eszméje — 1937. május elsején, Madrid mellett egy faluban, amikor a 12. nemzetközi dandár tartalékban volt, megalakították a magyar zászlóaljat. Ezekkel a szavakkal kezdi visszaemlékezését dr. Münnich Ferenc, aki annak idején Zalka Máté egyik helyettese volt. A dandárban magyar, bolgár, olasz, német és később egyre nagyobb számban spanyol önkéntesek is harcoltak, tehát a dandár összetételében kifejezetten nemzetközi jellegű volt. Zalka Máté gondolata volt, hogy a nagyszámú magyarból külön zászlóaljat kell alakítani. Ennek a zászlóaljnak első parancsnoka Cséby Lajos lett, aki jelenleg Magyarország belgrádi nagykövete. Őt Hevesi Ákos váltotta fel, nagy munkásmozgalmi múlttal rendelkező kommunista, aki a Huesca melletti harcokban elesett. — Hat hónapig voltam ebben az egységben — folytatja a visszaemlékezéseit dr. Münnich Ferenc miniszterelnök. — Utána a 15. hadtest törzskari főnökévé neveztek ki és nyolc hónapig harcoltam Madrid alatt. Ezekben a spanyol egységekben sok más nemzetiségű is volt, így a hadosztály-törzskarban a magyar Gál János volt a hadosztályparancsnok és én voltam a hadosztály törzskari főnöke. Voltak németek is, összeverődtek a világ minden tájáról azok, akiknek szívében égett a proletár nemzetköziség eszméje, a szabadság gondolata, önzetlenül siettek egy távoli nép segítségére és vérüket adták a spanyol nép szabadságáért. Németek, osztrákok, hollandok, dánok A volt spanyol királyságnak nem nagy létszámú, tipikus burzsoá osztályhadserege volt, éppen csak annyi, hogy a rendfenntartást el tudja látni. Ezért kevés katonailag kiképzett emberrel rendelkezett a köztársaság. Fontos volt tehát, hogy a nemzetközi brigádok jól képzett, harcedzett embereket állítsanak csatasorba. ♦ — 1938 áprilisában áthelyeztek az északi frontra, Katalóniába, ahol a 11. nemzetközi dandár parancsnoka lettem. A dandár tagjai: németek, osztrákok, hollandok, dánok, norvégek, finnek stb. voltak. De 70 százalék már spanyol, mert a nemzetközi brigádoknak rengeteg veszteségük volt. Ennek ellenére, ilyen arányszám mellett is, mindvégig megmaradt a csapattestek nemzetközi jellege. Ezzel a dandárral keltem át az Ebro-folyón, visszavetettük a fasisztákat, ami nemcsak nagy katonai sikert, de óriási erkölcsi sikert is jelentett. Akkor történt ez, amikor a kapitalista nagyhatalmak a be nem avatkozásról folytattak meddő vitát. A Köztársaság nem kapott fegyvert, Franco fasiszta csapatai viszont korlátlanul kapták a legkorszerűbb német és olasz hadfelszerelést Hitlertől és Mussolinitól. Ennek következtében a fasiszta csapategységek végül is olyan technikai fölénybe kerültek, ami lehetetlenné tette a harc további folytatását. Életben maradtak hétezerötszázan A harc véget ért, Franco fasisztái leigázták az országot. Az önkéntesek, akik a nemzetközi brigádokban harcoltak, francia területre vonultak viszsza, ahol internálótáborokba kerültek. A nemzetközi dandárnak huszonnyolcezer tagjából mindössze hétezerötszáz maradt életben. A többiek elestek a szabadságért folytatott nagy harcban. Magyarok, németek, bolgárok, lengyelek, csehek, finnek, dánok, franciák egy eszméért küzdöttek, összefogtak a proletariátus legjobb, leghűbb fiai a népek szabadságának eszméjéért. Franciaországban elkülönített táborban várták a harcosok az események további fejlődését. Voltak, akik sok viszontagság után hazavergődtek hazájukba, de sokan nem mehettek haza, mert otthon már a fasizmus lett úrrá. Münnich Ferencet a Szovjetunió szabadította ki az internálótáborból. Amikor a német fasiszták megtámadták a Szovjetuniót, ő ismét fegyvert ragadott. A legnehezebb arcvonalon, a sztálingrádi fronton küzdött a fasiszták ellen. „Akit mindenki szeretett.. .. Kozovszki haja hófehérre őszült. De nem öreg ember, egészen fiatalos benyomást tesz, felcsillan a szeme, amikor a spanyolok szabadságharcára terelődik a szó. Zalka Mátéról, Münnich Ferencről és Hevesi Ákosról beszél nagy lelkesedéssel, magáról, aki Zalka Máté helyettese is volt egy időben, szerénységből hallgat. Ő csak kötelességét teljesítette — mondja —, mint annyi más bolgár, magyar, német és holland munkás, öntudatos kommunista abban az időben. Elment harcolni s valóban úgy volt, mint ahogy az a híres dal mondja: ezernyelvű, de egyszínű brigád harcolt váll váll mellett, régi, avult fegyverekkel a fasiszták korszerű fegyvereivel szemben. De hát nem a fegyver számított, hanem a szív, az eszme. A proletár nemzetköziség nagy eszméje. Olyan ember volt, akit mindenki szeretett — mondja Zalka Mátéról. — Már a szovjet forradalom idején kitűnt a Kolcsak bandája által elrabolt arany visszaszerzésében. Később mint katonai író szerzett hírnevet. A spanyol önkéntesek nagyon megszerették, mert önzetlen, életvidám természetű volt. Sok-sok népszerű orosz és ukrán dalt tudott, szeretett nagyon énekelni. Olyan egyszerű és olyan tisztaszívű volt, amilyenek csak a nagy emberek szoktak lenni. Úgy szólított meg mindenkit: "Kedves." A 12. brigádban maga mellé tömörítette a magyar emigránsokat, a legkiválóbb magyarokat. Acélszilárd oszlopai a pártnak Emlékezik Kozovszki arra a napra is, amikor Zalka Máté elesett. Huescánál történt, az aragon front egyik ütközetében. A brigádnak az volt a feladata, hogy megtisztítsa a terepet a fasisztáktól, akik fegyverszünetet hirdettek provokációs céllal és futballoztak a front vonalai között. Az ütközet előtt Zalka Máté terepszemlét tartott. A fasiszták egy szikla mögött ágyút állítottak fel, amelynek csövét az útra irányították. Amikor Zalka Máté kocsija feltűnt a kanyarban, eldördült a lövés. — Valenciában temették el, én nem lehettem ott — mondja Kozovszki —, mert átvettem helyette a parancsnokságot. Mondhatom: az egész köztársaság meggyászolta a magyar nép nagy fiát. Hozzá hasonlóan nagyon megszerették a brigád tagjai Münnich Ferencet, aki ugyanolyan emberi tulajdonságokkal rendelkezett. Azóta sokszor szóba kerül a spanyol szabadságharc, s akkor mindig azt mondom, amit most is hangsúlyozok: ilyen emberekre nyugodtan rá lehetett bízni a nemzetközi brigádok nevelését. A proletár nemzetköziség szellemét az ő munkájuk tovább fejlesztette, s akik ott, a tűzben összekovácsolódtak, acélszilárdságú oszlopaivá váltak a kommunista pártoknak. Emlékeznek a parancsnokra Arról is beszélgetünk, hogy a régi harcostársak még most is emlékeznek egymásra. Nem múlik el olyan nagyobb ünnepnap, évforduló, amikor ne keresnék fel egymást levelekkel, jókívánságokkal. F. Kozovszki is annak örül legjobban, hogy itt, Budapesten találkozhat dr. Münnich Ferenccel, a Minisztertanács elnökével, akivel valaha együtt harcolt Spanyolországban. — Jól kibeszélgetjük majd magunkat — mondja mosolyogva. A magyar miniszterelnök is örül ennek a találkozásnak és elmondja, hogy a világ minden táján élnek harcos kommunisták, akik részt vettek a spanyol szabadságharcban. Ezek sokszor megemlékeznek róla. Bulgáriában van azonban a legtöbb barátja. Az ellenforradalmi napokban tüzelőfát és élelmiszert küldtek részére bolgár barátai. Persze, sosem kapta meg. De nem is a fa és az élelmiszer a lényeges, hanem az a tudat, hogy a proletár nemzetköziség a legerősebb kapocs, amely egymáshoz köti a más nyelven beszélő, a világ minden táján élő és a szabadságért küzdő dolgozókat. Illés Sándor .Csütörtök, 1958. május 1- MUNKÁSŐRÖK Riadó! A rövid parancsot hallva munkásruhák helyébe az egyszerű munkásőri kék kerül, s télidőben a meleg pufajka is, rajta a szolgálati jelvény: búzakalásszal, fogaskerékkel övezett vöröscsillagos, nemzetiszínű embléma. Derékszíjon revolver, vállon a géppisztoly és a munkásőr máris harcra kész: öreg és fiatal, munkás és bányász, paraszt vagy mérnök az illető, mindegy. A legnehezebb időkben, alig néhány hónappal az ellenforradalom után, a hírhedt »MUK« korában hangzott el először a parancs: — Munkásőrök, a népért előre! Ezren és ezren ragadtak fegyvert akkor a párt hívó szavára városon és falun. Kik ezek a munkásőrök, miféle emberek? Kiknek a kezébe adta a fegyvert a nép? A munkás délután leteszi a kalapácsot, leállítja a gépet. A mérnök félrerakja a vonalzót, a ceruzát s vár rá a család, a pihenés. De a munkásőr fegyverrel cseréli fel a szerszámot vagy körzőt, gyakorlatozik vagy éjszakánként őrséget áll. Szarvason néhány hét előtt egy régen üldözött fegyveres banditát fogott el a munkásőrség: alvás helyett álló éjszakán át kergették a rablót. A soroksáriak fegyveres garázdálkodókat csíptek el... S mindezért a jutalom nem több, mint egy dicsérő szó, egy rövid köszönet is, ami a legfontosabb: a nép bizalma. „Az Öreg”... Úgy hívják: "Az öreg*. Vékony szabású, hajlott hátú ember, sok ránccal az arcán, a homlokán, töméntelen küzdelemmel maga mögött. Fekete Ferenc a neve s 1957 elején negyedszer ragadott fegyvert a szocializmus ügyéért. Kazanyban 1917 novemberében a Nagy Októberi Szocialista Forradalom mellé állt, Szamuely Tiborral harcolt akkor együtt a nemzetközi brigád egy színmagyar századában. 1919 tavaszán hazahívta őt az itthoni forradalom. Másodszor a Tanácsköztársaság védelmében vette kezébe a puskát, a Vörös Őrség gödöllői politikai biztosa lett, öt esztendőt ült miatta Horthyék alatt a Margit körúton és a Gyűjtőben. Ezeket az éveket azóta is érzi. — Annak köszönhetem, hogy fáradt vagyok már, nagyon fáradt — mondja. 1944- ben harmadízben vállalta a fegyveres harc kockázatát. Érsekújváron lépett kapcsolatba a cseh partizánokkal, s az ő segítségük révén a felszabadító szovjet csapatokkal. Megsárgult papír igazolja: »Fekete Ferenc magyar állampolgár a Vörös Hadsereg harcosa. Kelt 1944 őszén, 1945- ben került a MÁVAG- ba hidásznak. Tavaly hatvan esztendős korában ment nyugdíjba — és lett munkásőr. Negyedszer fogott fegyvert, most is a legelsők között. S ehhez magyarázatként csupán ennyit fűz: — Mindig ezért a világért harcoltam. Nincs annál természeteseb, mint az, hogy most is ezt teszem. ...s a legfiatalabb Mindössze huszonhárom esztendős, vagy talán még annyi sem, de erről nem beszél szívesen. Elvégre nő. Ő volt az első női munkásőr a MÁVAG-ban (ma már sokan vannak). Karcsú alakján feszül a kék ruha, Hegedűs Sándorné a neve, az utókalkulációban dolgozik havi 1250-ért. Miért lett munkásőr? Azt mondja, az ideológiát nem tudja, de azt igen, hogy őt, a szegény pesti szabósegéd lányát a népi hatalom járatMarkáns arcú, kevés beszédű ember. 1940 óta dolgozik a MÁVAG-ban, előbb lakatosként, majd a felszabadulás után technikumba járt. Nappal a gyárban volt, este elvégezte a középiskolát, később az egyetemet, így avatták mérnökké 1953-ban. Hidász, majd a Híd Gyáregység vezetője. Váradi Imre a neve. — Munkáscsaládból való? — kérdem. — Paraszt — ennyi a rövid válasz, s mikor a mérnökké válás históriáját mondja, azt is végigvezeti néhány pillanat alatt pontosan, szabatosan. — Ennek ennyi a története, egy szóval sem több — ezt hozzáfűzi még, aztán hallgat. Nem kenyere a beszélgetés. Az ellenforradalom után ő szervezte a pártot a Hídgyárban, s mikor szóbajött a munkásőrség, elsőként jelentkezett. Az első szakasz parancsnoka lett egy év előtt februárban és az ma is. Pedig rengeteg, szinte szünet nélküli a dolga. — Ismerem a csehszlovák és a német munkásmilíciákat, tudom micsoda erő van bennük. Biztos vagyok benne — csap az asztalra —, ha októberben nálunk is lett volna munkásőrség, nem ütötte volna fel így a fejét az ellenforradalom. Lám, a "MÚK" alatt már nem is mertek megmukkanni, s örül, hogy most már jónéhány értelmiségi tagja van a gyári munkásőr századnak. A „kényes ember” Valamikor járási és városi tanácselnök volt — most újból marós. Szóval "bukott" ember, akinek sokak szerint joga volna a sértődöttségre. "Elvégre — mondták néhányan — urat csináltak belőled, aztán kirúgtak!" Búza Ernő ugyanis 1949-ben mesterképző tanfolyamot végzett s onnan egyenesen a gépállomásokra küldték: Gödöllőre és Ceglédre. Majd járási tanácselnök lett Monoron és később városi elnök Kalocsán. De nem füllött a fogához az íróasztal, jobban szerette és jobban is értette a gépet az elnöki szobánál — ezért viszszaküldték s más ment a helyére. Hamarosan ismét az egyik legjobb munkása lett a gyárnak. — Megmondom őszintén — így fejtegette —, profi gyerek voltam, apám vörös katonaként szolgált és börtönt viselt Sopronkőhidán. Nekem "protekcióm" volt a régi világban, mert nagy házban laktam, sok tisztviselőt ismertem, így gyakran csöppent valami munka. De hogyan? Bekerültem az autóbuszüzembe 28 fillérért. Nyolc hónap múlva meg azt mondták: örültek, hogy láttak, a viszontlátásra. A Ganzban három hónapig voltam, a Kenyérgyárban valamivel tovább. A felszabadulásig taszigálás volt az egész életem. — Az ellenforradalom után szerveztem a pártot és februárban a munkásőrséget. Mikor egyesek felhúzták a szemöldöküket, "no Búza, nem érted te a világot", legyintettem és végeztem a dolgomat tovább. Mert a szocializmus nem lehet sértődöttség kérdése! * Négy ember, négy munkásőr vázlatos portréja, halvány rajzú képe ez a néhány sör. Az egyik hatvan esztendős, a másik huszonhárom lemez mérnök, a másik meg marós. Mennyire más mindegyik. Más az élete, a munkája. De a legfontosabban mindegyik egy, a nehezen kivívott új világ féltő szeretetében. Kocsis Tamás ja iskolába, az végeztette el vele a gépésztechnikumot. Hogy most még nem kap több pénzt a munkájáért? majd adnak többet, ha több lesz az országnak — magyarázza egy kicsit értetlenül a kérdésre, mintha okvetetlenkedésre felelne. — De arra vigyázni is kell valakinek, hogy több lehessen. S ő vigyáz. 1957 februárja óta viseli a munkásőr ruhát és a vörös karszalagot. Eleinte félt a géppisztolytól, de a »MUK« idején már fegyveres szolgálatot tartott. Azt mondja: "Idevalónak érzem magamat". A mérnök Hetvenötödik születésnapom legszebb ajándéka Beszélgetés Beke Ödön professzorral A közeli napokban lesz hetvenöt éves Beke Ödön akadémiai levelező tag, a magyar nyelvtudomány és a moziszövegek egyik kiváló tudósa. Most is, a kora reggeli órákban — látogatásunk alkalmával — munka közben találjuk. Dolgozószobájában most jó várakozó csend van. Hallgatunk, ő is, mi is. Nézzük a tömött könyvespolcokat, a katonás rendiben sorakozó szótári gyűjteményeket. Számtalan munkás nappal és éjszaka eredményei, így kezdődött: barátság öt hadifogollyal beszélni kezd. Az első világháborúnál kezdi. Megsebesül, frontszolgálatra alkalmatlanná válik az ekkor már jónevű fiatal nyelvész. A háború vége felé közeledik. Magyarországon rengeteg az orosz fogoly. Beke professzor Munkácsi temát neves nyelvész megbízásából az udmurt (votják) nyelvjárások megismeréséért állandó látogatója lesz a fogolytáboroknak. Itt kötbarátságot öt mari származású hadifogollyal. — Ez a barátság — mondja Beke professzor —, sorsdöntő lett tudományos pályafutásomra. Több művem jelent meg a komi mondák, mesék, elbeszélések témaköreiből —, amelyet jóllehet több neves nyelvész javasolt kiadásra, mint első ilyen vonatkozású tudományos művet — Horthyék országában nem adták ki. Azok 1936-ban Finnországban jelentek meg először a Finn—Ugor Társaság kiadásában. Dédelgető kézzel teszi elénk tudományos műveit. Ezek a felszabadulás előtt mind külföldön jelentek meg. — Idehaza nem kellettünk — mondja fanyar mosollyal. — 1918-ban ez az állapot érlelte meg sürgetően, hogy mi, haladó középiskolai tanárok igen nagy számban csatlakoztunk a radikális csoporthoz. A Tanácsköztársaság megalakulása után egyetemi tanár lettem és látják, azon az első szabad május elsején — alig harminchat éves koromban — mint egyetemi tanár vehettem részt a csodálatos felvonuláson, sok pedagógus-egyetemi tanár kollegámmal együtt, akik ugyancsak a proletárdiktatúránakköszönhették kitüntető megbecsülésüket. Nagyszerű volt! Emlékszem, a Nemzeti Színház előtt — amely tűzpiros drapériákban pompázott — vonultunk el. Részt vett azon az egész pedagógus szakszervezet, hangosan éltetve a Tanácsköztársaságot. Beke professzor itt elidőzik egy kicsit multiba mosolygó arccal. Jól esik az emlékezés ... — ... igen, Munkácsi Bernét, a nagy nyelvész is akkor lett egyetemi tanár. És a nagy ünnep után, mikor a katedrára lépett, ezt mondotta hallgatóinak: »Most van először alkalmam, hogy tudásomat közvetlenül átadhassam az ifjúságnak" ... Ekkor már közel hatvanéves volt. A megaláztatás és a kenyértelenség évei — ... És ezután a Horthykorszak szomorú évei jöttek. A proletárdiktatúra bukása után máról-holnapra kenyértelenné váltunk. Eltávolítottak bennünket az egyetemről. Látják — mondja egyetértően — a mi rendszerünk emberségesen bánt és bán azokkal a pedagógusokkal, egyetemi oktatókkal és más értelmiségiekkel is, akiket az ellenforradalom súlyosan megzavart. Elhelyezték — igen helyesen — azokból a vezető állásokból azokat, akik szembefordultak rendszerünkkel, de nem vették el tőlük az élethez, a kenyérkeresethez való jogot. — Horthyék fegyelmi intézkedései — folytatja az emlékezését a professzor — márólholnapra dobták az utcára a haladóan gondolkodó pedagógusokat, tanárokat, tudósokat is. Ezek között olyan kiválóságokat, mint Simonyi Zsigmon akadémikust, a magyar nyelvtudomány egyik reprezentatív alakját, Schmidt Józsefet, az első magyar indogermanistát, Asbóth Oszkár szlavistát, aki a szentpétervári akadémia tiszteletbeli tagja is volt. Őt egyébként azért vonták fegyelmi alá, mert lefordított egy orosz nyelvű kiáltványt. Schmidt József akadémikusnak lettek volna hajlandók egyedül megkegyelmezni, ha megtagadja kommunista voltát. De ő nemet mondott. "Nem vagyok ugyan kommunista — jelentette ki —, de amit cselekszenek, azzal egyetértek!" — így, így... — bólogat múltba nézőn —, inkább a megpróbáltatást választottuk. Ezt tette Turóczi-Trostler József, a kiváló filológus is, aki 1945-ig még a tudományos társaság tagja sem lehetett. — Tizenkilenc után — számomra is az emigráció évei következtek. 1923-ban jöttem haza és miután hat évig eltiltottak minden tudományos munkától, szóba sem jöhetett, hogy tudományos munkáimat kiadják. Ezekben az években a haladó nyelvészek, irodalmárok is a "Nyelvőr" című folyóirat köré tömörültünk és abban adtunk — lehetőségekhez képest — hangot tudományos mondanivalónknak. Az egyre élesedő fasizmus éveiben azonban, 1940-ben a Nyelvőrt is betiltották, mert abban nem kívánatos elemek" is írtak. 15 önálló mű 1200 cikk... A felszabadulás után, 1945- ben felhúzták a zárózsilipeket és zúdulhatott a tudományos mondanivaló a haladás szolgálatáért. — És azután én is egyetemi tanár és az Akadémia levelező tagja lettem. Tizenöt önálló művem, több mint 1200 cikkem jelent meg. Most több mint 350 íves komi-szótáron dolgozom... Búcsúzunk a jubiláns professzortól, aki, mint mondotta, nagyon örül, hogy hetvenötödik születésnapjának legszebb ajándékát a tizennegyedik szabad május elsejét ünnepelheti jó egészségben, békében. R. Farkas Klári