Magyar Nemzet, 1958. május (14. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-14 / 112. szám

is érda, 1958. május 14. A XIX. és XX. századi cseh és szlovák szobrászat nagyszabású kiállítása a Műcsarnokban négy évvel ezelőtt hatszáznál több műtárgy budapesti kiállításán bontakozott ki előttünk első ízben a baráti csehszlovák nép jelentős képzőművészeti műveltsége, a XIX. század közepétől kialakult tudatos nemzeti képzőművészet, amely sok tekintetben rokon vonásokat mutat a miénkkel, fejlődése azonban a szerencsésebb körülmények folytán egyenletesebb, zökkenőmentesebb. Most pedig a Műcsarnok termeiben, mintegy kétszázötven alkotás ismertet meg bennünket közelebbről a cseh és szlovák szobrászat hagyományaival, törekvéseivel, fejlődésének jelentős állomásaival és a mai szobrászat eredményeivel. Ez a legnagyobb méretű szoborgyűjtemények egyike, amelyet Csehszlovákia valaha is külföldre küldött. Már az első pillantásra is megkapó benyomást kelt a művészetnek az a mély szeretete és megbecsülése, amely megnyilvánul abban is, hogy a másfélszázados plasztikai múlt értékes örökségét időtálló, nemes anyagokban, bronzban és kőben őrzik s csodálatra méltó, hogy a bronzöntő, kőfaragó, cizellőrök személyében a technikai szakembereknek milyen nagyszerű derékhada áll a szobrászművészek munkássága mellett. A csehszlovák festészet, ahogy 1954-ben megismertük, nagy kultúrájú, elmélyült és őszinte művészet. De talán még megkapóbban faragnak, vésnek és mintáznak, hiszen hazai anyaguk a kő és a fa, és olyan eleven ősforrásokból meríthetnek, mint a világhírű cseh gótika vagy a népművészet és a gótikával egyenértékű cseh barokk. A csehszlovák szobrászat a festészetnél is határozottabban tükrözi, hogy az egyetemes , európai plasztikai törekvések, stílus-, áramlatok hogyan oldódtak fel a cseh nemzeti eszmevilág, típusok és formák kifejezésére törekvő cseh nemzeti szobrászatban. A kiállítás rendezői két, nemzetközi viszonylatban is kimagasló, nagy szobrászegyéniség életműve köré csoportosították a sokrétű s a plasztikai eszközök változataiban gazdag, széles tematikát felölelő anyagot. Ez a két nagy szobrász pedig J. V. Myslbeck és Jan Sturza. Két nemzedék, mester és tanítvány. Az egyiknek megadatott a hosszú élet, a teljes kibontakozás, a másik csak három évvel élte túl mesterét, negyvenöt éves korában, alkotókészségének teljében hullott ki kezéből a véső, miután mestere tanszékének örökébe lépett a prágai Képzőművészeti Akadémián. De kitapinthatjuk itt a modern cseh szobrászat előzményeit, például V. Lévy munkásságában, amely klasszicista szemléletében, a hazafias érzelmek romantikus pátoszában rokon a mi első szobrászunkkal, a nála egy emberöltővel idősebb Ferenczy Istvánnal. Ha később e is indultak, mint mi, a kezdeményezés náluk nem sorvadt el, sőt a múlt század második felében életrekelt nemzeti küzdelem szoros fegyverbarátságot kötött a művészekkel. Myslbeck is a Nemzeti Színház nemzedékével nőtt naggyá, Alesse és Manessel együtt s nagy korszakot átívelő pályafutásán a cseh-barokk jól kimunkált hagyományaiból kiindulva nagyszerű, monumentális érzékkel a cseh szobrászatban elsőnek fordult a nemzeti történelem felé. Impozáns, sokféle érdeklődésű életművében, (amelynek középpontjában ott áll a prágai Szent Vencel lovasszobor), a reális képmások egész sorát alkotta meg, közöttük az itt is látható, plasztikai erőtől duzzadó, robusztus önportréját, nagykoncepciójú csoportjait, de sokoldalú életművében tekintélyes helyet foglalnak el az allegorikus és lírai ábrázolások is. Méltán tisztelik benne a csehek a modern szobrászat úttörőjét és megszilárdítóját, a nagy tanítómestert, aki a mi Stróbl Alajosunkhoz hasonlóan nemzedékeket nevelt s etikus tényével, határozott realista törekvéseivel, jellegzetesen szláv élelmességével a csehszlovák szobrászatnak olyan jellegzetes alaphangját ütötte meg, amely különféle hangszerelésekben —, mint a kiállítás is reprezentálja — mindig és újólag felhangzik, éppen azért, mert a cseh nemzeti alkotókészség Myslbeck életművében inkarnálódik, az ő művészetében sikerült a nemzeti eszmét és jelleget először cseh nemzeti formában, a művészi realizmus igazságában kifejezni. A Myslbecket követő nemzedéket ezen a tárlaton Sucharda és Sálom festőibb előadású, mérsékelt szecesszionizmusa képviseli, továbbá az az érdekes kettősség, amely szintézisbe akarta hozni a rodini esztétikát a hazai hagyományokkal. Ez nyilvánul meg a jelképiség felé hajló Kafka, a Rodin-tanítvány Maratka, a párizsi Charpentiernél tanult legnagyobb cseh érmész, Spániel munkásságában. Rodin és Bourdelle a század elején Prágában rendezett kiállításaik révén óriási hatást gyakoroltak a cseh plasztikára, ami nemcsak a felületi mintázás festői alakításában, hanem a kompozíciós megoldások merészségében is megnyilvánult s természetesen a témaválasztásban. De ezeket a XX. századeleji stílusirányzatok bélyegét magunkon viselő szobrokat nézve is mindig felfedezhetjük a cseh nemzeti karakter józan mértékletességét és azt a törekvést, amely távol állva az arisztokratizmustól valóban a nagy közösséghez akar szólani. A kiállítás másik nagy vezérszólama és hangsúlya Jan Sturza életműve. Nemcsak azért érezzük közel magunkhoz ezt a humánummal telt, képzeletgazdag, bensőséges, korának eszmei és művészeti áramlataiban hánykolódó, érzékeny művészeiket, mert egész munkássága a cseh szobrászat megújítását, megújhodását, a szobrászi nyelv és kifejezés korszerűsítésének vágyát tükrözi, hanem azért is, mert eszmeiségét ugyanazok az ideálok táplálták, amire a mi költészetünkben a fiatal Ady és a Holnap költői életüket tették fel. Hálásak lehetünk csehszlovák barátainknak, hogy Sturza bátran kísérletező, sokféle érzést, gondolatot plasztikába sűrítő számtalan szobrászi problémát megoldott nagyhatású művészetéről most teljes és tökéletes képet alkothatunk. Sajnáljuk viszont, hogy a világhírű remekmű, a Sebesült megrendítő élményében ezúttal nem részesülhettünk. Sturza mellett ott látjuk kortársainak, a kubizmussal kísérletező Gutfreundnak érdekes tematikájú lényegábrázolásait, Karel Dvorak átszellemített, költői műveit (köztük három remek kisplasztikáját), s a modern cseh szobrászat jelentékeny mestereit, mint Wagnert, Makovszkyt, Lidiczkyt, Stefant, Pokornyt, Jan Lauda professzort, akik a cseh szobrászat nagy hagyományainak szellemében szólaltatják meg korunk életérzéseit. Külön méltatást érdemelnének a szlovák szobrászok, élükön Jan Kotiarekkel s a bratislavai főiskola köré csoportosult fiatalok, akik figyelemre méltó alkotásokkal képviselik magukat, mint Kostka, Trizulják, a két érdekes bronzkapu tervvel szereplő Pribis s a nyitrai születésű, erőteljes plasztikai érzékű Bártfay. Sturza és köre nagy felkészültségű új szobrásznemzedéket nevelt s a húszas évektől kezdve egyre gyakrabban találkozunk olyan művekkel, amelyek szociális kérdésekhez nyúlnak. Az utat tehát ezen a téren is kimunkálták a nagy elődök. Ma pedig három nemzedék nagy és igényes feladatokkal birkózva máris olyan eredményeket mondhat magáénak, amelyekben az új élet, új művészi kifejezése szólal meg. Elég, ha Pokorny Testvériség című forró pátoszú, dinamikus kompozíciójára utalunk. A csehszlovák szobrászat másfélszázados sokoldalú bemutatása tanulságos tükre a csehszlovák tehetség erőteljességének, műveltségük egyenletes fejlődésének, számunkra pedig értékes ajándék, amely ismét arra figyelmeztet, hogy a művészet a népek, barátságának, egymásra találásának fontos és termékenyítő tényezője. Dutka Mária Tapasztalás szerint a színpadi néptáncban is a cselekményest kedveli a mi közönségünk, vagyis tánc-színházat igényel. Az Állami Népi Együttes már évek óta kísérletezik a még kialakulatlan műfajjal, amely nem balett, hanem sajátosan népi táncformákon és kifejezéseken épül, de mégis már igazi színház. Ilyen, kísérlet volt a Kis bojtár. Itt, mint emlékszünk, az új szárnypróbálgatások óhatatlanul a balett felé vitték az együttest, bármennyire nem akarták. Most a tudatos művészi törekvések két friss sütetű táncjátékot eredményeztek. Az Erkel Színházban rendezett bemutató arról adott számot, hogy további, szívós kísérletek folynak a néptánc-dráma megteremtésére. Kétségtelen, hogy a Barcsai szeretője teljes tudatossággal igyekszik tagadni a balettet. Valahogyan úgy, ahogy egy tisztességére adó férfi egy nem egészen tisztességes leányzót kezel. (Bocsánat a hasonlatért, ők sem sértő szándékkal teszik.) A székely népballada nyomán készült táncdrámában Rábai Miklós olyan koreográfiai nyelvet használ, amely hiteles születésű néptánc-motívumokból szövődik, és a színjátszás elemeit is valami jellegzetes népi ábrázolásmóddal színezi meg (erre legjobb példa az alkalmazott kórus tevékenysége). Az ilyenfajta ábrázolásnak szükségképpen — legalábbis a bemutatott fokon — korlátai vannak, a saját, ősies primitivizmusa szab határokat. Igaz, hogy még így is sikerül kifejeznie nagy emberi indulatokat, feszült drámai helyzeteket, s mindenekfölött balladai légkört. Az a baj, hogy a néző szegényesnek látja a néptáncformanyelvet! Nem hisszük, hogy csapásoló, és újra csak csapásoló a mindenkor üdvözítő tánckifejezés. Más, ismétlődő motívumok is unalmassá válnak. Rábai még adós marad a néptánc bátor továbbfejlesztésével. Kár, hogy Tamás László — egyébként drámaian sűrített — forgatókönyve kihagy egy-egy jó, a népballadában meglevő lehetőséget a színpadi megjelenítésben. Petrovics Emil zenéjét kitűnőnek mondhatjuk, ábrázol, fest, balladát idéz, s eszközei igényesek. A szereplők közül a férjet alakító Fejes Sándor emelkedik ki, néhol egészen szuggesztív erejű. Barcsai szerepében Tarczi Zoltán jeleskedik. Halványabb figura Varga Erzsébet, mint feleség. Meg kell adni, szerepe nem könnyű, sőt igen bonyolult, mivel konfliktusos kettősségű lelkiállapotot hordoz. Mészáros Jolán és Nemes Lia jól megállja a helyét.. Az előadás, mint egész produkció, érdekes hatást tesz és határozottan elgondolkoztat a műfaji kérdéseken. Kevésbé tartjuk sikerültnek az Orbán és az ördög című vidám táncjátékot, amely Arany János, Jóka ördöge alapján íródott — bár a jeleneteket átszövő népi humor és egy sor jó, helyenként burlesak-hatású figura élvezetes pillanatokat szerez a nézőközönségnek. A két képben ábrázolt cselekmény — Pápai László és Faragó Katalin forgatókönyve, Rábai Miklós koreográfiája — kitűnően indul, egyszerre benne vagyunk az Arany János-i vidám eposz levegőjében. De aztán hirtelen esik a darab — onnan kezdve, hogy a zsémbelő Judit beleesik a kútba —, zavarossá válnak a történések, s a tetejébe még valami fura és bántóan értelmetlen jelképiség vegyül naturalisztikus felfogással. Csak a táncjáték végén lélegzünk fel: a vége jó! (A közmondás: ha vége jó, minden jó, ebben az estben azért nem áll...) A görcsösen keresett, s nehezen megtalált ábrázoló mód itt elégtelennek bizonyul, s bizony, a balettszínpad évszázadok alatt kialakult mesterségbeli fogásai — szerkesztés dolgában is — sokat segíthetnének a botladozó szerzőknek. Ami igaz, igaz. Szokolay Sándor zenei megoldása tehetségre vall. A főszereplő Mátyus Zoltán tőről metszett, humoros népi figura, amikor alkalma van rá, hogy megmutatkozzék. Derül a közönség a házsártos Jutkán is, Czirvein Anna megformálásában, vagy Molnár Lajos ügyes ördög-figuráján, s a többi, humoros alakon. Mészáros Joán, Várady Gyula, Szállási Ágnes, Varga Vera, Erdélyi Tibor egyaránt kiveszi részét a mulattatásból. Mindkét táncjátékot Baross Gábor vezényelte őt is, a zenekart is dicséret illeti. A műsor harmadik számaként Kodály Székelyfonójából adott elő részleteket a kórus, szólisták, s a zenekar, Lantos Rezső vezényletével. Erről (jobban mondva a teljes Székelyfonó-előadásról) méltatóan megemlékeztünk már a Kodály-jubileummal kapcsolatos hangverseny során; ezúttal csak egy gondolatot szeretnénk hozzáfűzni. Ha már az Állami Népi Együttes tánckara (helyesen) a népi hangvételt és a népi ábrázolást keresi művészi útján, az ugyanahhoz az együtteshez tartozó énekkar nem akkor cselekednék-e hivatásának megfelelően, ha a népdalokat ugyancsak népi hangvétellel szólaltatná meg? Akkor tudna mást produkálni, mint az Operaház Székelyfonója. Ezzel találná meg a karakterét! (Sz,L) Az Állami Népi Együttes új táncjátékai Izgalmas csehszlovák bűnügyi film TÖBB MINT GYANÚ BEMUTATÓ : május 15 Mai Nemzet NAPLÓÉT Bartók-leveleket kapott a Magyar Zeneművészek Szövetsége. Paul Collaer, a belga állami rádió flamand részlegének igazgatójától több olyan Bartók-levél érkezett Budapestre, amelyeket a nagy magyar zeneszerző őhozzá intézett. A leveleket a Magyar Zeneművészek Szövetsége kapta megőrzésre, s a létesítendő Bartók-múzeumban helyezik majd el. A Zeneművész Szakszervezet tánczenész szakosztálya sajtótájékoztatót rendezett, amelyen Gyimesi Ernő ismertette tánczenészeink néhány megoldásra váró problémáját. Mindenekelőtt igen fontos lenne, hogy minél sürgősebben megalakuljon az országos szórakoztatózenei iroda. * A Kossuth Kiadónál megjelent a Történettudományi Intézet munkatársának, Csatári Dánielnek Román—magyar kapcsolatok című könyve. A csaknem 300 oldalas munka a két szomszédos nép együttműködést tanúsító kapcsolatairól ad történelmi áttekintést. Szeptemberben képzőművészeti kiállítást rendeznek a székesfehérvári István király múzeumban és a Csók István képtárban. A kiállításon bemutatják majd a Dunántúlon élő, vagy ormán származó művészek legszebb alkotásait. _____ A szolnoki Szigligeti Színház a kunsági falvakat járva Túrkevén is bemutatta Dobozy Imre drámáját, a Szélvihart. A színház, a színészek, de maga az író, Dobozy is úgy készültek erre a találkozásra, mint a dráma viszonylag rövid előadássorozatának kiemelkedően fontos eseményére. Nem volt ez véletlen, hiszen a Szélvihar a magyar falu — s benne a szocialista termelőszövetkezeti mozgalom — az 1956-os ellenforradalommal kapcsolatos próbatételének első színpadi ábrázolása. * A túrkevei kultúrház nézőterén vagy ötszázan figyelték percig sem lankadó érdeklődéssel az eléjük varázsolt, képzeletbeli világot. De néhány perc múltán ez a festett kulissza-világ nagyon is igazzá változott. A színészek olyan elevenséggel tudták felidézni 1956 nyárutóját, a közelgő zárszámadás próbaterhes napjait, hogy közben a nézők — itt is, ott is, egy-egy ismerősnek tetsző mondat után kapva — szinte együtt éltek, lélegeztek a dráma hőseivel! így volt ez az első felvonásban, amikor a fiatal Szusza Kis András visszakövetelte "három kicsiny kis holdját", mert csak a kényszer hozta őt be a szövetkezetbe. Aztán amikor a visszapergetett események egy emlékezetes közgyűlés feszültségét idézték, megvilágosodott az elnök, Kalló Ferenc portréja is. Ekkor már a házasodni akaró Szusza Kis védelmében csendültek össze a tenyerek. Később a moraj, a felháborodás hangja remegett a nézőtér fölött, miközben a színpadon a léleezetnyi ítélkezéshez jutott ellenség kivetkezik önmaga esztendőkön át leplezett érzéseiből és megtiportatja a nép hatalmát jelképező Lenin-képet. A nézők felhevített igazságérzete a második felvonásban tetőződött, amikor az emberré növekedését, a szocialista rendet őrző Csendes Imre szembetalálkozik saját fiával. Ami azonban a harmadik felvonás után történt, arról külön — hosszasabban — kell beszélni. * A harmadik felvonásban a lüktető események egyre közelednek a végkifejlés felé. Amikor a parasztfiúból főhadnaggyá lett ifjú, Csendes Imre előtt is egyszeriben világossá válik azon eseményeknek sodrása, amelyek mellé ő is szegődött, akkor egymás után két lövés dördült el a színpadon. Két halálos lövés. Az egyik a fiát óvó édesanya, Csendes Imréné szívdobbanását állítja el! ■ A nézőtéren dermedt csend. Sokan zsebkendőbe temetik arcukat. A játékban elhangzik még néhány szépen megformált mondat és a függöny összezárul. A fojtott lélegzetű dráma után a színészek fáradtan léptek a függöny elé. A Szélvihar túrkevei előadása véget ért.. . A nézőtéren azonban senki nem mozdult helyéről. Valami nyugtalan, a drámai igazságszolgáltatással is szembeszegülő csend feszült hosszúhosszú percekig. A nézők még vártak valamit. Az történt, hogy a nézők nem tudtak megnyugodni, nem tartották igazságosnak, hogy egy dráma, amelynek minden hőse közeli ismerősük, amelynek minden mondata az átélt, megtörtént eseményekből ötvöződött, úgy fejeződjék be, hogy tulajdonképpen be sem fejeződik . Mert bármennyire is igaz, hiteles a Szélvihar minden hőse és azok a gondolatok, amelyek kimondva vagy kimondatlanul is csaknem szétfeszítik a színpadi világ kereteit Dobozy Imre drámájában, a befejezés igazságszolgáltatása mégis híjával van annak a nagy történelmi igazságnak, amely az októberi tragédiát végül is lezárta, befejezte: a néphatalom felülkerekedő erőinek elsöprő győzelme az ellenforradalmi orvtámadókkal szemben! A nézők, az egyszerű túrkeveiek, akik végeredményben hősei, főszereplői ennek a drámának, nem tudtak megnyugodni a Szélvihar harmadik felvonását záró szavakkal. (ők már egy gondolattal tovább jártak, tovább szőtték képzeletükben Csendes Imre sorsát, aki minden bizonnyal, bánatán is felülkerekedve, elsők között tömörítette mindazokat, akiknek élete — mint az övé is — szétválaszthatatlanul fonódott eggyé a szocialista építéssel. A túrkevei előadás után a nézők éppen ennek a döntő ütközetnek, a történét sem, a proletárhatalom kemény igazságszolgáltatásának művészi, színpadi megjelenítését várták meg Dobozy Imre drámájától.* Az az elgondolkoztatott néma perc, amely a Szélvihar túrkevei előadása után talán kissé esetlenül hatott, valójában a nézők, az egyszerű emberek igazságkereséseinek, a néphatalom iránti féltő, szeretetének némaságában is beszédes, kifejező bizonyítéka volt! Bános Tibor A „Szélvihar” Túrkevén Művelődésügyi osztályvezetők országos tanácskozása A Művelődésügyi Minisztérium kétnapos tanácskozásra hívta össze a megyei tanácsok művelődésügyi osztályvezetőit, a művelődéspolitika legfontosabb feladatainak megtárgyalására. A keddi értekezleten megjelent Benke Valéria művelődésügyi miniszter, Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese, Mihályfi Ernő miniszterhelyettes és Orbán László, az MSZMP Központi Bizottsága kulturális és tudományos osztályának vezetője. Aczél György megnyitó szavai után Benke Valéria művelődésügyi miniszter mondotta el tájékoztatóját művelődéspolitikánk feladatairól. A beszámolót vita követte. A tanácskozást szerdán reggel folytatják. „NÉPEK BARÁTSÁGA" Irodalmi est az Irodalmi Színpadon A proletár nemzetköziség, a harcos , humanizmus eszméjéhez hozta közelebb — az ihletett művészet segítségével — a nézőket ez az irodalmi est. Dénes Leónak, a Kultúrkapcsolatok Intézete alelnökének bevezető szavai éppen úgy az est lényegét ragadták meg, mint az előadott versek, dalok, zeneművek; az alkotóművészek akkor kerülnek igazán közel korunk feladatához, ha megértik a békében, barátságban, emberségben élni akaró tömegeket és a tömegek akkor szépítik meg életüket, ha nemcsak ünnepi alkalmakkor, hanem mindennapjaikban is a harcos művészet, az igazi kultúra kenyerével és borával táplálkoznak. Az előadott verses és prózai számok közül kiemelkedtek azok a búcsúlevelek, amelyeket a fasizmus elleni harc fiatal mártírjai írtak hozzátartozóiknak, és amelyeket Gobbi Hilda döbbenetes erővel mondott el. Nemegyszer hallottuk már Radnóti Miklós "Á la recherche" című költeményét, de még soha ilyen mélyen, ilyen megragadóan, mint Gáti József interpretálásában. Stefán Zweignek, a polgári humanizmus keretein több művével felülemelkedő, nagy osztrák írónak »Yparn« című publicisztikai írását Ascher Oszkár kongeniálisan adta elő és nagyon szép volt József Attila »Dunánál«-ja — Palotai Erzsi tolmácsolásában. Török Erzsi dalai közül a Garcia Lorca által feldolgozott, bűbájos spanyol cigánydal emelkedett ki, a zongoraszámok közül Beethoven IX. szimfóniája, a fiatal, tehetséges Varsányi László ujjai alatt. Szép, méltó, nemes hangvételű irodalmi est volt a "Népek barátsága" — örömmel és hangsúllyal hívjuk fel olvasóink figyelmét, hogy május 20-án este 8 órakor megismétlik azt. A.