Magyar Nemzet, 1958. szeptember (14. évfolyam, 206-230. szám)

1958-09-14 / 217. szám

Vasárudás, 1958. szeptember 14. Liszt Ferenc hagyományai ma is élnek, ma is hatnak főiskolánkra — mondotta Szabó Ferenc, a Zeneművészeti Főiskola főigazgatója A Liszt Ferenc nevét vise­lő Zenemű­vészeti Főiskola fo­lyosóin már a tanévnyitó ün­nepségre gyülekeznek a nö­vendékek, amikor a Zene­­akadémia néhány nappal ez­előtt kinevezett főigazgatójá­val, Szabó Ferenccel, a kiváló zeneszerzővel beszélgetni kez­dünk az új tanév feladatairól. — A főiskola 83. tanévének megnyitása alkalmával — kezdte nyilatkozatát a főigaz­gató — hangsúlyozni szeret­ném, hogy Liszt Ferenc ha­gyományai még ma is élnek, még ma is hatnak, s helyes irányba ösztönzik zenei fej­lődésünket. Csak helyesen kell értelmezni szellemét, csak helyesen és jól kell al­kalmazni őket. Intézetünk ala­pítója s első vezetője így val­lotta: "-Sem a művészet, sem a művész nem járkálhat töb­bé rátartsani a világ mellett az emberiség életétől elvá­lasztva, elszakítva az emberi­ség lélekzetének élő fugalmá­­tól... mintegy hermetikusan lezárt térben vegetálva, az ilyen művészet és az ilyen művész pusztulásra van ítél­ve.* — Ebből világosan követ­kezik, hogy akkor vagyunk Liszt Ferenc és főiskolánk ha­gyományainak igaz folytatói és továbbfejlesztői, ha a szo­cializmus eszméjétől áthatott művészeket nevelünk, akik ízig-vérig magyar zenészek s képesek korunk legnagyobb eszméjét művészetükkel össze­forrasztani és a zene elvont nyelvén kifejezni. Szabó Ferenc elmondotta, hogy a múltbeli elzárkózás következtében a hallgatók kö­zött érezhető volt a nyugati zenekultúra kritikátlan túlbe­csülése. Most már, amikor —­ hagyományainkat követve — lehetőség nyílik Schönberg vagy Sztravinszkij és a többi „modern” zeneszerző műveinek megismerésére, emelkedik fia­taljaink előtt Liszt és Erkel művészetének jelentősége s látják a mai magyar zene­kultúra sokszínű gazdagságát is. — Országos és világhírű ne­veltjeink hosszú sora hozott dicsőséget a magyar névnek és a magyar zenének — utalt fia­tal művészeink legutóbbi na­pokban aratott kiemelkedő si­kereire. Fiataljaink számára biztosítva van az érvényesülés lehetősége, különösen a zene­szerzők számára. A növendé­kek fejlődése érdekében alko­tásra lehetőséget teremtő mű­vészi atmoszférát kívánok lét­rehozni a főiskolán. Ennek elő­segítése érdekében fogjuk megállapítani az új tanrendet és órabeosztást is. A növendékeket nemcsak állami ösztöndíjjal tudják se­gíteni, de a kiváló fiatal mű­vészek jelentős támogatást kapnak a Zenei Alaptól is. —­ A főiskola ifjúságának csak egy része tagja a KISZ- nek — mondja —, de mind­nyájan szívesen vesznek részt a KISZ akcióiban, az üzemek­ben való hangversenyeken vagy a Vörösmarty mozi rend­szeres koncertjein. Remélik, hogy a jövőben meg fog erő­södni az üzemek munkásai és az ifjú művészek közötti kap­csolat, hiszen közöttük is egy­re több a munkás- és paraszt­származású fiatal. — Meg vagyok győződve — mondotta befejezésül —, hogy minden tanárunk és diákunk őszinte és becsületes híve nép­köztársaságunknak s támogat­ni fogja erőfeszítéseinket, hogy főiskolánk rövid időn belül szocialista főiskolává fejlőd­jön. (fi) *. A Zeneművészeti Főiskolán szombaton tartották az ünne­pélyes tanévnyitót. Délelőtt ta­nári konferencián iktatták be a főiskola új főigazgatóját, Szabó Ferenc kétszeres Kos­­suth-díjas zeneszerzőt. Az ér­tekezleten részt vett és felszó­lalt Szigeti József művelődés­­ügyi miniszterhelyettes. A fő­iskola nagytermében tartott tanévnyitó ünnepélyen a Him­nusz után Szabó Ferenc főigaz­gató mondott beszédet. ­ vett észre semmit, mosolyog­va nyújtotta kezét. — Örvendek. Hozta Isten nálunk, tisztelendő úr. — Jó napot kívánok. Köszö­nöm a szíves meghívást, mél­­tóságos asszony. * A verandán ebédeltek, mert így kellemesebb volt. A va­kító napfény csupán az oda­kint­ májust izzította nyárra, bent a házban még hűvös volt a levegő s kissé nyirkos is. A fűtést már három hete elhagy­ták, s legalább még három hét kell, míg a vastag falak annyi meleget isznak, hogy a könnyű ruha a szobákban is jólessék. Az asztalnál közömbös dol­gokról beszélgettek. Az asz­­szony az elején pesti hírek után érdeklődött, de csalódot­tan abbahagyta: mi újságot is tudhat Pestről egy beteg ka­locsai kispap? Inkább Miklós tartotta szóval őket, még fel is tűnt az asszonynak, mennyire beszédes ma ez a máskor any­­nyira magának való, szótlan fiú. Persze, a társaság hiány­zott eddig neki — jutott eszié­be. S elégedetten gondolt rá, hogy mégis csak jó volt ezt a papocskát meghívni, ha nem misézhet is. Hiszen Miklósnak mindenképp hasznára lesz a komolyabb társaság, elég lé­haságon töri úgyis a fejét. Ő meg legfeljebb eztán is átjár a hetes misére a templomba. Fél hétkor felkelni ugyan nem kellemes, jobb lett volna a félkilences mise a házikápol­nában — de hát mit csinál­junk? Ebéd után megkérdezte, mi a két fiatalember délutáni terve. — Én tanulok —­ felelte Miklós. — Muszáj, mert elfe­lejtek mindent szeptemberig. Gyurka meg­említette, hogy breviáriumozni akar. — Nem sétálnátok inkább? — mondta az asszony rosszal­lón. — Ne felejtsd el, hogy a tisztelendő úrnak kell a friss levegő. — Helyes, majd alkony után sétálunk egyet a park­ban. — Mutasd meg neki a templomot is, ne csak a par­kot! — Jó, majd megmutatom! — De még világosban­ .Miklós fintorgott, semmi kedve nem volt nappali vilá­gosnál mászkálni a barátjá­val. Még az hiányzik, hogy valamelyik terbói nyilas su­hanó gyanút fogjon ... Nincs éppen Gyurka arcára írva, amit titkolni kell — de hát az ördög nem alszik! — Jó, anya — mondta unottan. —« Majd mindent el­intézek. Az asszony azonban türel­metlenül intett s a vendéghez fordult. — Nem akarja most meg­nézni a kápolnánkat, tiszte­lendő úr? A fiam csak ígéri, aztán sose mutatja meg. A vendég tétován felemel­kedett. — Szívesen, méltóságos asz­­szony. — Jössz te is, Miki? — Csak menjetek — le­gyintett a fiú, s indult a Szo­bája felé. Elmenőben még odasúgta Györgynek: — Nem kell letérdelni, csak keresztet vetni! — Azzal eltűnt a ház kapujában. Ők is beléptek a nyomá­ban. Átmentek a fogadószo­bán, végigsétáltak a kastély folyosóján. Kastélynak ugyan inkább csak a faluban nevez­ték, valójában afféle tekinté­lyesebb kúria Volt ez az épü­let, nyolc szobájával, oszlopos feljáróval, s egy nagyobb ebédlővel, azaz a fogadóval. — Tetszik a házunk? — kérdezte elégedetten az asz­­szony. —­ Három éve vettük, a birtokkal együtt. — Gyönyörű! Az asszony megállt a folyo­só végén s ajtót nyitott. — Tessék. Ezt a kis kápol­nát már én emeltettem, két esztendeje... A berendezés a saját tervezésem. A vendég belépett, térdet hajtott s igyekezett áhítatba merülni. Az asszony most szerencsére nem nézett rá, a gyertyákat gyújtogatta az ol­táron. Később visszajött, oda­lépett hozzá és rámosolygott. — Ide bármikor visszavo­nulhat, ha szükségét érzi egy kis­z áhítatnak vagy elmélke­désnek. Itt nem zavarja sen­­ki — Miklós? Az asszony legyintett. — Törődik is ő az ilyesmi­vel! Orvos, tudja. Mint az ap­ja... — Az államtitkár úr sem él... úgy értem, ő sem él... — A fiú elakadt, aztán be­hunyta szemét és beleugrott a sötétségbe. — lelki életet? —­ Ekkléziasztikus értelem­ben gondolja? — kérdezte az asszony. -Ráhagyni!* — jutott eszé­be Miklós utasítása. Bólintott. — Nem, sajnos egyikük sem... •— sóhajtott az asz­­szony. — Ezért is igyekszem én kettejük helyett. Úgy ér­zem, ez a kötelességem. Értük is felajánltam magam az édes Üdvözítőnek. Szóval, tetszik a mi kis házunk? — Soha ilyen szépet nem láttam. — Igen, mi is­­mindjárt be­leszerettünk, amikor meglát­tuk. Mondtam is az uramnak, ezért semmi ár nem sok. Va­lahogy emlékeztetett a régi házunkra Berényben. Az uramnak is rögtön megtet­szett, mondta is, itt szeretné leélni az öregkorát. És én olyan boldog vagyok, hogy ezt a nyugodt környezetet bizto­síthatom neki. Annyit dolgo­zott szegény... — Tökéletesen megértem. Nagyon finom gondolat, iga­zán. — A vendég szaporán bólogatott. — Ez a környe­zet... — És maga? — nézett rá hirtelenül az asszony. — Hon­­nét szólította a hivatás az Úr katonái közé? Érdekes, Miki soha nem említette, hogy az osztálytársai közül valaki pap­nak ment. György érezte, vér fut fel az arcába. — Nem is tudta, méltóságos asszony — mondta aztán lesü­tött szemmel. — Senki nem tudta. Az iskolában még ti­tokban tartottam. Az asszony észrevette piru­lását s gyönyörködött benne. — Milyen finom vonás! — szólt végül. — A lelki sze­rénység, mely nem vallja meg elhivatottságát a hívatlanok előtt... Domine, non sum dig­­nus... Megindító! A fiú szerényen mosoly­gott. — Istenem ... — dümnyög­­te. S szédült, mert újra táton­­gani érezte lába előtt a vak mélységet. — Elég, ha belül­ről felel a hívásra a lélek. Az asszony gyöngéden né­zett rá. — Mint a fatimai gyerme­kek — mondta meghatottam — Tudja, ők az én kis ked­venceim. Maga is szereti őket? A fojtó reverenda olyan volt már, mint a katlan; po­kolian szenvedett benne. De mosolygott.­­Imádom őket­ — szaladt volna ki a száján, ám még idején eszébe jutott, hallotta valakitől: vallásos ke­resztények nem használják ezt a kifejezést, szentségtörő­­nek tartják. Istenem, de kik is lehetnek azok a fatimai gyermekek? — Nagyon-nagyon szeretem őket — mondta végül is mély bensőséggel. Az asszony mosolygott. — Látja, akkor máris ba­rátok vagyunk. Mondja és mi­re magyarázza, hogy a láto­más egyedül őnekik jelent meg? A fiú szeme előtt tűzpiros és fekete karikák kígyóztak. — Nehéz kérdés — sóhaj­totta s megtörölte verítékező homlokét. -Kegyelem!* — mondta magában, majd hirte­lenül hangosan is elismételte, mert a szó megbízhatóan csen­gett. — Kegyelem ... —■ Ugye? áradt megint mosoly az asszony vonásaira. — Én is ezt mondom. A ki­választottság különös kegyel­me, mint Kaszap Istvánunk esetében is. Nincs is rá más magyarázat. — Nincs! — bólintott hatá­rozottan. — Erre igazán nincs! Most már csörgött róla a víz. Ha nem szabadul hama­rosan, összeesik, érezte. — Meséljen valamit a gyer­mekkoráról — szólt ekkor az asszony. Csodálkozva pillantott rá, a kérés váratlanul érte. Aztán megkönnyebbülve felsóhajtott. S már kezdte volna, amikor beléhasított, hisz dehogy mondhatja, amit mondani ké­szül! Torka kiszáradt, nyelt egyet. Álltak a kicsiny kápolna fülledt, virágszagú csendjé­ben, s érezte: élete függ tőle, tud-e hazudni maga mögé egy múltat, valósággá tud-e ál­modni valamit, amit eddig még álomnak sem álmodott meg senki... Hegedűművész volt, nyolcéves kora óta fog­lalkozott muzsikával, a zené­ben és a zenéért élt; nem sok­ra tartotta az irodalmat. De most heves csodálat lüktetett fel benne az írók iránt — so­ha nem hitte volna, hogy ilyen embertelenül nehéz a mesterségük: semmiből csi­nálni valamit... Sóhajtott s nekifohászko­dott. Beszélt a házmesterla­kásról, ahol felnőtt, beszélt örömtelen gyermekségéről, négy testvéréről, iszákos ap­járól, aki verte, ó, de sokszor verte szegény édesanyját...­­Giccs — gondolta közben —, ócska giccs, de ül!* Az asszony az elbeszélés után sokáig hallgatott. — Szegény fiam — mondta végül gyöngéden. S mély só­hajjal szívta be az elhasznált gyertya-, tömjén- és jácint­­szagú levegőt. Aztán a fiú sze­mébe nézett. — De a szeminá­riumban kárpótlást kapott mindenért ugye? — Tökéletes kárpótlást! Az Üdvözítő kegyelme mindenért kárpótolt, méltóságos asszony. — Csak most ez a beteg­ség ... — borult el az asz­szony tekintete. — Vigyáznia kell magára! És meghízni! — Majd csak megsegít az isten. Sokat imádkozom érte. Az asszony bólintott. — A Jóisten mindig se­gít. Látja, például azzal is, hogy ide vezérelte. György rámeredt, futkosott hátán a hideg, ahogy hirtelen mind az öt érzékével megér­zékelte, mint lángol ki e mon­dat tébolyult beszélgetésük fojtó kalodájából, s vet lobot a még tébolyítóbb valóság iszonyú térfogatában. — Bocsánat — szólalt meg hirtelenül. — Rosszul érzem magam. És kitámolygott a kápolná­ból. (Folytatjuk) 0 Varsányi Pál grafikusmű­vész kiállítása a szegedi Móra Ferenc Múzeumban vasárnap nyílik meg. oo A Magyar Tudományos Aka­démia vendégeként szeptember 16-án hazánkba érkezik Wil­­liam Dameshek bostoni bel­gyógyász professzor, a világhír­­ű hematológus. Dameshek professzor szeptember 17-én délután 5 órakor előadást tart a budapesti I. számú belgyó­gyászati klinika (Budapest, VIli. kerület, Korányi Sándor utca 2/a.) tantermében. Az előadás címe: A leukémia mai állása. A Magyar Tudományos Akadémia az előadásra szíve­sen lát vendégeket. Magyar Nemzet NAPLÓ Szeptember 14 Szeptember 15-én, hétfőn lesz száz esztendeje annak, hogy Hubay Jenő, az egész vi­lágon elismerést kiváltó ma­gyar hegedűiskola megalkotó­ja megszületett. Hubay min­denekelőtt magas színvonalú hegedű­pedagógiájával és mű­vészképzésével tette ismertté nevét, s jelentős érdemeket szerzett kamaramuzsikusi kvalitásaival is. * * Szombaton az építők szak­­szervezetének Dózsa György úti székházában megnyílt a lengyel építészet 10 évét be­mutató kiállítás. Major Máté, a Magyar Építőművészek Szö­vetségének elnöke üdvözölte a megjelenteket és méltatta a több száz fényképből, rajzból álló kiállítást.­ Dömsödön Petőfi-múzeumot rendeznek be abban az épület­ben, ahol a költő 1846-ban né­hány hónapig lakott. Dömsö­­dön már megkezdték a Petőfi életére, valamint a község történetére vonatkozó doku­mentumok gyűjtését a múzeum részére. A 135 évvel ezelőtt épült, roskadozó házat a köz­séget patronáló Gyapjúfonó és Szövőgyár segítségével res­taurálják.A Szombat délben az Ernst Múzeumban Pogány G. Gábor megnyitotta a Fiatal Művé­­szet­ Stúdiójának kiállítását. Czóbel Béla kiállítása Sok a látogató a Nemzeti Szalon Czóbel-kiállításán. A döbbent, áhítatos csendben fél órákig is időznek egy-egy kép előtt, lenyűgözve a színek szug­­gesztív erejétől, a mélyértelmű látvány megejtő varázsától, amely Czóbel mester szoba­belsőiről, csendéleteiről oly vehemens áradással szórja szét egy nagy közösségi élmény, valami elfelejtett ősi élet mindnyájunk számára ismerő­sen derengő emlékét. Belülről ragyogó, rembrandti izzású, súlyos színei, egy abrosz ola­josait fénylő kékje, a rózsák sejtelmes feketés­ bíbora, a zöldek bársonyos puhasága, a sárgák vésztjósló harsánysága, a színekkel való tömör beszéd robusztus mesterét állítja elénk. Huszonegy év előtt a párizsi világkiállításon Czóbel Béla művei ott függtek a francia mesterek képei között a Fauves-termében, s ugyanak­kor — mint ma a Nemzeti Galéria Nyolcak-termében — munkássága képviselve volt a Szépművészeti Múzeum mo­dern gyűjteményében. Életét azóta is megosztja Szentendre és Párizs között. Akkortájt ke­rült ki Párizsba, mint Ady, s mint ahogy nem lehet vita tárgya Ady magyar költő-mi­­volta, ugyanúgy nem tehető kétségessé, hogy Czóbel Béla, ha a századeleji új festői tö­rekvések, a festészet határait kitágító francia kísérletekben cselekvő szerepet is vitt, min­dig magyar festő maradt, mert alkatánál, színlátásánál fogva ízig-vérig magyar géniusz. Mo­­nográfusa, Kállai Ernő muta­tott rá először és méltán, hogy Czóbel színeinek tartalma, sa­játosan magyar dinamikája Kosztén át Munkácsyban és Pach Lászlóban gyökerezik. Ha emlékünkbe idézzük francia barátait és kortársait, úgy látjuk, Czóbel az igazi­­fauve*, ma is­­*fauve*-abb mindegyiknél. Milyen más az ő monumentális, mélyen ember­séges piktúrája, mint Braque szellemességével elbájoló ele­­gend­éja, Dufy könnyed játé­kossága, vagy a nagy mester, Matisse gall , mértéktartással ornamentikára egyszerűsített, síkszerű odaliszkjai, amelyek a kifinomult artisztikumok szfé­rájába terelik a műélvezőt. Czóbel hozzájuk viszonyítva úgy tűnik, mint nagyszívű, ér­zelmes, nehézjárású, ősi em­ber, aki sziklákat görgetve egy ősi romlatlan, boldog világ lát­ványának nosztalgiáját hordoz­za magában, mint mindig ins­piráló, kinyilvánításra váró, kényszerítő belső vágyat. Ha francia barátai az üveghangú magasságoknak nyitottak utat piktúrájukban, úgy Czóbel művészete a mélységekbe, az ember legbensőbb világába vezet. Motívumért Czóbelnek, a természet érintetlen, intenzív szépségeiért nem kellett Gau­­ginként Tahitibe vándorolnia. Szívében érlelt emberi mon­danivalóinak, nagy vízióinak földi mását megtalálta Szent­endrén vagy Párizs háztetői alatt. Megtalálta vegetatív éle­tükben elégedett, mély te­kintetű Noa-Noáit is, akiknek nem a melosi Afrodite az ős­anyjuk, inkább a Willensdorfi Vénusz s vérrokonok Med­­gyessy kőasszonyaival. Czóbel mindent a térben és tömegben jelenít meg, súlyo­san és nehéz veretűen, legyen az egy látszólag elrendezetlen műterem-asztal ezernyi apró­ságával. Festményein nem is a széles kontúrokba rejtett tár­gyak dominálnak érzéki szép­ségükkel, hanem inkább a sűrű vérű feszültség, a színek belülről izzó, magabiztos ra­gyogása, egy ősi életforma ar­cának takarója. Ezekben, a lé­lek mélyéről lávaszerűen kitö­rő költői látomásokban humá­numra hangolt húrokon válnak tudattá ősi vágyak, közösségi élmények, s minden bizonnyal a kiállítás nézői, öregek és fia­talok ezért állnak lenyűgözöt­­ten a Czóbel-képek előtt. Czóbelt sohasem érdekelte a dolgok változékony látszata, mindig valami lényegest, a világmindenség titkaiból az állandót, s mindig érvényest iparkodott megragadni. S ez nem mond ellent annak, hogy ezen a nagyszerű kiállításon briliáns rajzok, szellemes ak­­varellek egész sora mutatja be a mestert virtuóz ujjgyakorla­tok, skálázás közben. S ha most magunk elé kép­zelünk egy Munkácsy-csend­­életet, Paál Lászlónak nyírfa­tanulmányát, Koszta József­nek az Alföld zsíros törvényé­ből nőtt magyar rímekben zengő piktúráját, akkor még inkább magunkénak érezzük a francia művészet törekvései­ben edződött Czóbel Bélát, aki a magyar képzőművészet nagy szimfóniájában, festői hangsze­rének titáni húrjain a bartóki értelmű múlhatatlan dallamú andante barbárokat játssza. Dutka Mária VITA a katalógussal Czóbel Béla kiállítására szép, tizenhat festmény és rajz jól sikerült reprodukció­ját tartalmazó katalógust adott ki a Műcsarnok. Beveze­tő tanulmányát Kassák Lajos írta. Az ilyen katalógusnak feladata csak az lehet, hogy a művészt, s a művészethez kö­zeledő új, nagy közönséget közelebb segítse a szocialista realizmus alkotómódszerének követéséhez és megértéséhez. Szolgálja-e ezt a célt a kata­lógus bevezetője? Sajnos, nem. A szerző először egy Czóbel Bélával 17 évvel ezelőtt le­folytatott, és akkor megírt be­szélgetését közli a művész alkotómódszeréről és ehhez hozzáfűzi mai megállapításait a 75 éves művész képeiről. Ez érdekes a művészettel állan­dóan foglalkozó, szűk beava­tott réteg számára, de kevés segítséget ad az új közönség ez­reinek, sőt bizonyos vonatko­zásban őket félre is vezeti, megzavarja. Gondosan kerüli a tanulmány a „realista” szót, ehelyett nagy buzgalommal igyekszik bizonygatni a kiállí­tó festő szubjektivizmusát, és ezt még a művész idézett sza­vai ellenére is megpróbálja ráerőszakolni. Czóbel Bélát a magyar festészet hagyományai­ból egyedül ahhoz a művész­hez (Ferenczy Károly) kap­csolja, akinek rokonságával művészetének öncélúságát igyekszik bizonyítani és di­csérni, pedig Czóbel Béla­ élet­rajzi adatai szerint, amelyeket Kállai Ernőnek régebben róla írt könyve is idéz, Nagybá­nyán Iványi-Grünwald mellett kezdett tanulni, s Kállai köny­ve nagyon helyesen mutatja ki rokonságát Kosztán­ keresztül Munkácsyval és Paál László­val is. A „realizmus” tehát nem fordul elő ebben a bevezető­ben, hát még a szocialista rea­lizmus! Pedig, ha igaza van — és igaza van — Buriánnak, a zseniális cseh művésznek, aki legutóbbi budapesti nyilatko­zatában azt mondta, hogy a szocialista realizmus fogalmá­ból Picassót éppen úgy nem lehet kizárni, mint Chlopko­­vot, akkor legalábbis meg kell vizsgálni, hogy ebben a kör­ben milyen helye van Czóbel Bélának, hova sorolja őt ké­peiben tükröződő mély huma­nizmusa, derűs optimizmusa, az öröm, amellyel a természet jelenségeit élvezni tudja és vallomása, hogy csak azt tud­ja festeni, amit lát. " De Kassák Lajos nemcsak elhallgatja ezeket, hanem Czó­bel képeinek pajzsa mögül gú­nyosan és fölényesen nyilaz a szocialista realizmus irányába: »... Czóbel sohsem volt téma­festő. Freskó cím alatt nem tö­rekedett kosztümös, tragikus pózokba merevített operai fi­gurák megfestésére. Műveiben hiába keresnék a látványossá­got, nem demonstrálnak és nem dokumentálnak semmi kí­vül valót...« — írja és idéz­hetnénk több hasonló monda­tot is. Az már más kérdés, hogy ezek a nyilak nem, talál­nak célba. Mindez lehet a szerző egyé­ni véleménye, amelyet köteles tiszteletben tartanánk, de ter­mészetesen akkor is vitatkoz­nánk vele, mert nyilvánvalóan szemben áll népi demokrá­­­­ciánk művészetpolitikájával.­ De nem hagyhatjuk szó nél­kül, hogy fegyvertársul próbál­ja maga mellé vonni a kiváló festőt és azt is meg kell álla­pítanunk, hogy ezt a véle­ményt a Magyar Népköztársa­ság legújabb érdemes művé­szének 75. születésnapjára ren­dezett ünnepi kiállítás hivata­los katalógusának szószékéről hirdetni és ezzel a közönséget megzavarni — megengedhetett­len. 9

Next