Magyar Nemzet, 1958. szeptember (14. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-14 / 217. szám
Vasárudás, 1958. szeptember 14. Liszt Ferenc hagyományai ma is élnek, ma is hatnak főiskolánkra — mondotta Szabó Ferenc, a Zeneművészeti Főiskola főigazgatója A Liszt Ferenc nevét viselő Zeneművészeti Főiskola folyosóin már a tanévnyitó ünnepségre gyülekeznek a növendékek, amikor a Zeneakadémia néhány nappal ezelőtt kinevezett főigazgatójával, Szabó Ferenccel, a kiváló zeneszerzővel beszélgetni kezdünk az új tanév feladatairól. — A főiskola 83. tanévének megnyitása alkalmával — kezdte nyilatkozatát a főigazgató — hangsúlyozni szeretném, hogy Liszt Ferenc hagyományai még ma is élnek, még ma is hatnak, s helyes irányba ösztönzik zenei fejlődésünket. Csak helyesen kell értelmezni szellemét, csak helyesen és jól kell alkalmazni őket. Intézetünk alapítója s első vezetője így vallotta: "-Sem a művészet, sem a művész nem járkálhat többé rátartsani a világ mellett az emberiség életétől elválasztva, elszakítva az emberiség lélekzetének élő fugalmától... mintegy hermetikusan lezárt térben vegetálva, az ilyen művészet és az ilyen művész pusztulásra van ítélve.* — Ebből világosan következik, hogy akkor vagyunk Liszt Ferenc és főiskolánk hagyományainak igaz folytatói és továbbfejlesztői, ha a szocializmus eszméjétől áthatott művészeket nevelünk, akik ízig-vérig magyar zenészek s képesek korunk legnagyobb eszméjét művészetükkel összeforrasztani és a zene elvont nyelvén kifejezni. Szabó Ferenc elmondotta, hogy a múltbeli elzárkózás következtében a hallgatók között érezhető volt a nyugati zenekultúra kritikátlan túlbecsülése. Most már, amikor — hagyományainkat követve — lehetőség nyílik Schönberg vagy Sztravinszkij és a többi „modern” zeneszerző műveinek megismerésére, emelkedik fiataljaink előtt Liszt és Erkel művészetének jelentősége s látják a mai magyar zenekultúra sokszínű gazdagságát is. — Országos és világhírű neveltjeink hosszú sora hozott dicsőséget a magyar névnek és a magyar zenének — utalt fiatal művészeink legutóbbi napokban aratott kiemelkedő sikereire. Fiataljaink számára biztosítva van az érvényesülés lehetősége, különösen a zeneszerzők számára. A növendékek fejlődése érdekében alkotásra lehetőséget teremtő művészi atmoszférát kívánok létrehozni a főiskolán. Ennek elősegítése érdekében fogjuk megállapítani az új tanrendet és órabeosztást is. A növendékeket nemcsak állami ösztöndíjjal tudják segíteni, de a kiváló fiatal művészek jelentős támogatást kapnak a Zenei Alaptól is. — A főiskola ifjúságának csak egy része tagja a KISZ- nek — mondja —, de mindnyájan szívesen vesznek részt a KISZ akcióiban, az üzemekben való hangversenyeken vagy a Vörösmarty mozi rendszeres koncertjein. Remélik, hogy a jövőben meg fog erősödni az üzemek munkásai és az ifjú művészek közötti kapcsolat, hiszen közöttük is egyre több a munkás- és parasztszármazású fiatal. — Meg vagyok győződve — mondotta befejezésül —, hogy minden tanárunk és diákunk őszinte és becsületes híve népköztársaságunknak s támogatni fogja erőfeszítéseinket, hogy főiskolánk rövid időn belül szocialista főiskolává fejlődjön. (fi) *. A Zeneművészeti Főiskolán szombaton tartották az ünnepélyes tanévnyitót. Délelőtt tanári konferencián iktatták be a főiskola új főigazgatóját, Szabó Ferenc kétszeres Kossuth-díjas zeneszerzőt. Az értekezleten részt vett és felszólalt Szigeti József művelődésügyi miniszterhelyettes. A főiskola nagytermében tartott tanévnyitó ünnepélyen a Himnusz után Szabó Ferenc főigazgató mondott beszédet. vett észre semmit, mosolyogva nyújtotta kezét. — Örvendek. Hozta Isten nálunk, tisztelendő úr. — Jó napot kívánok. Köszönöm a szíves meghívást, méltóságos asszony. * A verandán ebédeltek, mert így kellemesebb volt. A vakító napfény csupán az odakint májust izzította nyárra, bent a házban még hűvös volt a levegő s kissé nyirkos is. A fűtést már három hete elhagyták, s legalább még három hét kell, míg a vastag falak annyi meleget isznak, hogy a könnyű ruha a szobákban is jólessék. Az asztalnál közömbös dolgokról beszélgettek. Az aszszony az elején pesti hírek után érdeklődött, de csalódottan abbahagyta: mi újságot is tudhat Pestről egy beteg kalocsai kispap? Inkább Miklós tartotta szóval őket, még fel is tűnt az asszonynak, mennyire beszédes ma ez a máskor anynyira magának való, szótlan fiú. Persze, a társaság hiányzott eddig neki — jutott esziébe. S elégedetten gondolt rá, hogy mégis csak jó volt ezt a papocskát meghívni, ha nem misézhet is. Hiszen Miklósnak mindenképp hasznára lesz a komolyabb társaság, elég léhaságon töri úgyis a fejét. Ő meg legfeljebb eztán is átjár a hetes misére a templomba. Fél hétkor felkelni ugyan nem kellemes, jobb lett volna a félkilences mise a házikápolnában — de hát mit csináljunk? Ebéd után megkérdezte, mi a két fiatalember délutáni terve. — Én tanulok — felelte Miklós. — Muszáj, mert elfelejtek mindent szeptemberig. Gyurka megemlítette, hogy breviáriumozni akar. — Nem sétálnátok inkább? — mondta az asszony rosszallón. — Ne felejtsd el, hogy a tisztelendő úrnak kell a friss levegő. — Helyes, majd alkony után sétálunk egyet a parkban. — Mutasd meg neki a templomot is, ne csak a parkot! — Jó, majd megmutatom! — De még világosban .Miklós fintorgott, semmi kedve nem volt nappali világosnál mászkálni a barátjával. Még az hiányzik, hogy valamelyik terbói nyilas suhanó gyanút fogjon ... Nincs éppen Gyurka arcára írva, amit titkolni kell — de hát az ördög nem alszik! — Jó, anya — mondta unottan. —« Majd mindent elintézek. Az asszony azonban türelmetlenül intett s a vendéghez fordult. — Nem akarja most megnézni a kápolnánkat, tisztelendő úr? A fiam csak ígéri, aztán sose mutatja meg. A vendég tétován felemelkedett. — Szívesen, méltóságos aszszony. — Jössz te is, Miki? — Csak menjetek — legyintett a fiú, s indult a Szobája felé. Elmenőben még odasúgta Györgynek: — Nem kell letérdelni, csak keresztet vetni! — Azzal eltűnt a ház kapujában. Ők is beléptek a nyomában. Átmentek a fogadószobán, végigsétáltak a kastély folyosóján. Kastélynak ugyan inkább csak a faluban nevezték, valójában afféle tekintélyesebb kúria Volt ez az épület, nyolc szobájával, oszlopos feljáróval, s egy nagyobb ebédlővel, azaz a fogadóval. — Tetszik a házunk? — kérdezte elégedetten az aszszony. — Három éve vettük, a birtokkal együtt. — Gyönyörű! Az asszony megállt a folyosó végén s ajtót nyitott. — Tessék. Ezt a kis kápolnát már én emeltettem, két esztendeje... A berendezés a saját tervezésem. A vendég belépett, térdet hajtott s igyekezett áhítatba merülni. Az asszony most szerencsére nem nézett rá, a gyertyákat gyújtogatta az oltáron. Később visszajött, odalépett hozzá és rámosolygott. — Ide bármikor visszavonulhat, ha szükségét érzi egy kisz áhítatnak vagy elmélkedésnek. Itt nem zavarja senki — Miklós? Az asszony legyintett. — Törődik is ő az ilyesmivel! Orvos, tudja. Mint az apja... — Az államtitkár úr sem él... úgy értem, ő sem él... — A fiú elakadt, aztán behunyta szemét és beleugrott a sötétségbe. — lelki életet? — Ekkléziasztikus értelemben gondolja? — kérdezte az asszony. -Ráhagyni!* — jutott eszébe Miklós utasítása. Bólintott. — Nem, sajnos egyikük sem... •— sóhajtott az aszszony. — Ezért is igyekszem én kettejük helyett. Úgy érzem, ez a kötelességem. Értük is felajánltam magam az édes Üdvözítőnek. Szóval, tetszik a mi kis házunk? — Soha ilyen szépet nem láttam. — Igen, mi ismindjárt beleszerettünk, amikor megláttuk. Mondtam is az uramnak, ezért semmi ár nem sok. Valahogy emlékeztetett a régi házunkra Berényben. Az uramnak is rögtön megtetszett, mondta is, itt szeretné leélni az öregkorát. És én olyan boldog vagyok, hogy ezt a nyugodt környezetet biztosíthatom neki. Annyit dolgozott szegény... — Tökéletesen megértem. Nagyon finom gondolat, igazán. — A vendég szaporán bólogatott. — Ez a környezet... — És maga? — nézett rá hirtelenül az asszony. — Honnét szólította a hivatás az Úr katonái közé? Érdekes, Miki soha nem említette, hogy az osztálytársai közül valaki papnak ment. György érezte, vér fut fel az arcába. — Nem is tudta, méltóságos asszony — mondta aztán lesütött szemmel. — Senki nem tudta. Az iskolában még titokban tartottam. Az asszony észrevette pirulását s gyönyörködött benne. — Milyen finom vonás! — szólt végül. — A lelki szerénység, mely nem vallja meg elhivatottságát a hívatlanok előtt... Domine, non sum dignus... Megindító! A fiú szerényen mosolygott. — Istenem ... — dümnyögte. S szédült, mert újra tátongani érezte lába előtt a vak mélységet. — Elég, ha belülről felel a hívásra a lélek. Az asszony gyöngéden nézett rá. — Mint a fatimai gyermekek — mondta meghatottam — Tudja, ők az én kis kedvenceim. Maga is szereti őket? A fojtó reverenda olyan volt már, mint a katlan; pokolian szenvedett benne. De mosolygott.Imádom őket — szaladt volna ki a száján, ám még idején eszébe jutott, hallotta valakitől: vallásos keresztények nem használják ezt a kifejezést, szentségtörőnek tartják. Istenem, de kik is lehetnek azok a fatimai gyermekek? — Nagyon-nagyon szeretem őket — mondta végül is mély bensőséggel. Az asszony mosolygott. — Látja, akkor máris barátok vagyunk. Mondja és mire magyarázza, hogy a látomás egyedül őnekik jelent meg? A fiú szeme előtt tűzpiros és fekete karikák kígyóztak. — Nehéz kérdés — sóhajtotta s megtörölte verítékező homlokét. -Kegyelem!* — mondta magában, majd hirtelenül hangosan is elismételte, mert a szó megbízhatóan csengett. — Kegyelem ... —■ Ugye? áradt megint mosoly az asszony vonásaira. — Én is ezt mondom. A kiválasztottság különös kegyelme, mint Kaszap Istvánunk esetében is. Nincs is rá más magyarázat. — Nincs! — bólintott határozottan. — Erre igazán nincs! Most már csörgött róla a víz. Ha nem szabadul hamarosan, összeesik, érezte. — Meséljen valamit a gyermekkoráról — szólt ekkor az asszony. Csodálkozva pillantott rá, a kérés váratlanul érte. Aztán megkönnyebbülve felsóhajtott. S már kezdte volna, amikor beléhasított, hisz dehogy mondhatja, amit mondani készül! Torka kiszáradt, nyelt egyet. Álltak a kicsiny kápolna fülledt, virágszagú csendjében, s érezte: élete függ tőle, tud-e hazudni maga mögé egy múltat, valósággá tud-e álmodni valamit, amit eddig még álomnak sem álmodott meg senki... Hegedűművész volt, nyolcéves kora óta foglalkozott muzsikával, a zenében és a zenéért élt; nem sokra tartotta az irodalmat. De most heves csodálat lüktetett fel benne az írók iránt — soha nem hitte volna, hogy ilyen embertelenül nehéz a mesterségük: semmiből csinálni valamit... Sóhajtott s nekifohászkodott. Beszélt a házmesterlakásról, ahol felnőtt, beszélt örömtelen gyermekségéről, négy testvéréről, iszákos apjáról, aki verte, ó, de sokszor verte szegény édesanyját...Giccs — gondolta közben —, ócska giccs, de ül!* Az asszony az elbeszélés után sokáig hallgatott. — Szegény fiam — mondta végül gyöngéden. S mély sóhajjal szívta be az elhasznált gyertya-, tömjén- és jácintszagú levegőt. Aztán a fiú szemébe nézett. — De a szemináriumban kárpótlást kapott mindenért ugye? — Tökéletes kárpótlást! Az Üdvözítő kegyelme mindenért kárpótolt, méltóságos asszony. — Csak most ez a betegség ... — borult el az aszszony tekintete. — Vigyáznia kell magára! És meghízni! — Majd csak megsegít az isten. Sokat imádkozom érte. Az asszony bólintott. — A Jóisten mindig segít. Látja, például azzal is, hogy ide vezérelte. György rámeredt, futkosott hátán a hideg, ahogy hirtelen mind az öt érzékével megérzékelte, mint lángol ki e mondat tébolyult beszélgetésük fojtó kalodájából, s vet lobot a még tébolyítóbb valóság iszonyú térfogatában. — Bocsánat — szólalt meg hirtelenül. — Rosszul érzem magam. És kitámolygott a kápolnából. (Folytatjuk) 0 Varsányi Pál grafikusművész kiállítása a szegedi Móra Ferenc Múzeumban vasárnap nyílik meg. oo A Magyar Tudományos Akadémia vendégeként szeptember 16-án hazánkba érkezik William Dameshek bostoni belgyógyász professzor, a világhírű hematológus. Dameshek professzor szeptember 17-én délután 5 órakor előadást tart a budapesti I. számú belgyógyászati klinika (Budapest, VIli. kerület, Korányi Sándor utca 2/a.) tantermében. Az előadás címe: A leukémia mai állása. A Magyar Tudományos Akadémia az előadásra szívesen lát vendégeket. Magyar Nemzet NAPLÓ Szeptember 14 Szeptember 15-én, hétfőn lesz száz esztendeje annak, hogy Hubay Jenő, az egész világon elismerést kiváltó magyar hegedűiskola megalkotója megszületett. Hubay mindenekelőtt magas színvonalú hegedűpedagógiájával és művészképzésével tette ismertté nevét, s jelentős érdemeket szerzett kamaramuzsikusi kvalitásaival is. * * Szombaton az építők szakszervezetének Dózsa György úti székházában megnyílt a lengyel építészet 10 évét bemutató kiállítás. Major Máté, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnöke üdvözölte a megjelenteket és méltatta a több száz fényképből, rajzból álló kiállítást. Dömsödön Petőfi-múzeumot rendeznek be abban az épületben, ahol a költő 1846-ban néhány hónapig lakott. Dömsödön már megkezdték a Petőfi életére, valamint a község történetére vonatkozó dokumentumok gyűjtését a múzeum részére. A 135 évvel ezelőtt épült, roskadozó házat a községet patronáló Gyapjúfonó és Szövőgyár segítségével restaurálják.A Szombat délben az Ernst Múzeumban Pogány G. Gábor megnyitotta a Fiatal Művészet Stúdiójának kiállítását. Czóbel Béla kiállítása Sok a látogató a Nemzeti Szalon Czóbel-kiállításán. A döbbent, áhítatos csendben fél órákig is időznek egy-egy kép előtt, lenyűgözve a színek szuggesztív erejétől, a mélyértelmű látvány megejtő varázsától, amely Czóbel mester szobabelsőiről, csendéleteiről oly vehemens áradással szórja szét egy nagy közösségi élmény, valami elfelejtett ősi élet mindnyájunk számára ismerősen derengő emlékét. Belülről ragyogó, rembrandti izzású, súlyos színei, egy abrosz olajosait fénylő kékje, a rózsák sejtelmes feketés bíbora, a zöldek bársonyos puhasága, a sárgák vésztjósló harsánysága, a színekkel való tömör beszéd robusztus mesterét állítja elénk. Huszonegy év előtt a párizsi világkiállításon Czóbel Béla művei ott függtek a francia mesterek képei között a Fauves-termében, s ugyanakkor — mint ma a Nemzeti Galéria Nyolcak-termében — munkássága képviselve volt a Szépművészeti Múzeum modern gyűjteményében. Életét azóta is megosztja Szentendre és Párizs között. Akkortájt került ki Párizsba, mint Ady, s mint ahogy nem lehet vita tárgya Ady magyar költő-mivolta, ugyanúgy nem tehető kétségessé, hogy Czóbel Béla, ha a századeleji új festői törekvések, a festészet határait kitágító francia kísérletekben cselekvő szerepet is vitt, mindig magyar festő maradt, mert alkatánál, színlátásánál fogva ízig-vérig magyar géniusz. Monográfusa, Kállai Ernő mutatott rá először és méltán, hogy Czóbel színeinek tartalma, sajátosan magyar dinamikája Kosztén át Munkácsyban és Pach Lászlóban gyökerezik. Ha emlékünkbe idézzük francia barátait és kortársait, úgy látjuk, Czóbel az igazifauve*, ma is*fauve*-abb mindegyiknél. Milyen más az ő monumentális, mélyen emberséges piktúrája, mint Braque szellemességével elbájoló elegendéja, Dufy könnyed játékossága, vagy a nagy mester, Matisse gall , mértéktartással ornamentikára egyszerűsített, síkszerű odaliszkjai, amelyek a kifinomult artisztikumok szférájába terelik a műélvezőt. Czóbel hozzájuk viszonyítva úgy tűnik, mint nagyszívű, érzelmes, nehézjárású, ősi ember, aki sziklákat görgetve egy ősi romlatlan, boldog világ látványának nosztalgiáját hordozza magában, mint mindig inspiráló, kinyilvánításra váró, kényszerítő belső vágyat. Ha francia barátai az üveghangú magasságoknak nyitottak utat piktúrájukban, úgy Czóbel művészete a mélységekbe, az ember legbensőbb világába vezet. Motívumért Czóbelnek, a természet érintetlen, intenzív szépségeiért nem kellett Gauginként Tahitibe vándorolnia. Szívében érlelt emberi mondanivalóinak, nagy vízióinak földi mását megtalálta Szentendrén vagy Párizs háztetői alatt. Megtalálta vegetatív életükben elégedett, mély tekintetű Noa-Noáit is, akiknek nem a melosi Afrodite az ősanyjuk, inkább a Willensdorfi Vénusz s vérrokonok Medgyessy kőasszonyaival. Czóbel mindent a térben és tömegben jelenít meg, súlyosan és nehéz veretűen, legyen az egy látszólag elrendezetlen műterem-asztal ezernyi apróságával. Festményein nem is a széles kontúrokba rejtett tárgyak dominálnak érzéki szépségükkel, hanem inkább a sűrű vérű feszültség, a színek belülről izzó, magabiztos ragyogása, egy ősi életforma arcának takarója. Ezekben, a lélek mélyéről lávaszerűen kitörő költői látomásokban humánumra hangolt húrokon válnak tudattá ősi vágyak, közösségi élmények, s minden bizonnyal a kiállítás nézői, öregek és fiatalok ezért állnak lenyűgözötten a Czóbel-képek előtt. Czóbelt sohasem érdekelte a dolgok változékony látszata, mindig valami lényegest, a világmindenség titkaiból az állandót, s mindig érvényest iparkodott megragadni. S ez nem mond ellent annak, hogy ezen a nagyszerű kiállításon briliáns rajzok, szellemes akvarellek egész sora mutatja be a mestert virtuóz ujjgyakorlatok, skálázás közben. S ha most magunk elé képzelünk egy Munkácsy-csendéletet, Paál Lászlónak nyírfatanulmányát, Koszta Józsefnek az Alföld zsíros törvényéből nőtt magyar rímekben zengő piktúráját, akkor még inkább magunkénak érezzük a francia művészet törekvéseiben edződött Czóbel Bélát, aki a magyar képzőművészet nagy szimfóniájában, festői hangszerének titáni húrjain a bartóki értelmű múlhatatlan dallamú andante barbárokat játssza. Dutka Mária VITA a katalógussal Czóbel Béla kiállítására szép, tizenhat festmény és rajz jól sikerült reprodukcióját tartalmazó katalógust adott ki a Műcsarnok. Bevezető tanulmányát Kassák Lajos írta. Az ilyen katalógusnak feladata csak az lehet, hogy a művészt, s a művészethez közeledő új, nagy közönséget közelebb segítse a szocialista realizmus alkotómódszerének követéséhez és megértéséhez. Szolgálja-e ezt a célt a katalógus bevezetője? Sajnos, nem. A szerző először egy Czóbel Bélával 17 évvel ezelőtt lefolytatott, és akkor megírt beszélgetését közli a művész alkotómódszeréről és ehhez hozzáfűzi mai megállapításait a 75 éves művész képeiről. Ez érdekes a művészettel állandóan foglalkozó, szűk beavatott réteg számára, de kevés segítséget ad az új közönség ezreinek, sőt bizonyos vonatkozásban őket félre is vezeti, megzavarja. Gondosan kerüli a tanulmány a „realista” szót, ehelyett nagy buzgalommal igyekszik bizonygatni a kiállító festő szubjektivizmusát, és ezt még a művész idézett szavai ellenére is megpróbálja ráerőszakolni. Czóbel Bélát a magyar festészet hagyományaiból egyedül ahhoz a művészhez (Ferenczy Károly) kapcsolja, akinek rokonságával művészetének öncélúságát igyekszik bizonyítani és dicsérni, pedig Czóbel Béla életrajzi adatai szerint, amelyeket Kállai Ernőnek régebben róla írt könyve is idéz, Nagybányán Iványi-Grünwald mellett kezdett tanulni, s Kállai könyve nagyon helyesen mutatja ki rokonságát Kosztán keresztül Munkácsyval és Paál Lászlóval is. A „realizmus” tehát nem fordul elő ebben a bevezetőben, hát még a szocialista realizmus! Pedig, ha igaza van — és igaza van — Buriánnak, a zseniális cseh művésznek, aki legutóbbi budapesti nyilatkozatában azt mondta, hogy a szocialista realizmus fogalmából Picassót éppen úgy nem lehet kizárni, mint Chlopkovot, akkor legalábbis meg kell vizsgálni, hogy ebben a körben milyen helye van Czóbel Bélának, hova sorolja őt képeiben tükröződő mély humanizmusa, derűs optimizmusa, az öröm, amellyel a természet jelenségeit élvezni tudja és vallomása, hogy csak azt tudja festeni, amit lát. " De Kassák Lajos nemcsak elhallgatja ezeket, hanem Czóbel képeinek pajzsa mögül gúnyosan és fölényesen nyilaz a szocialista realizmus irányába: »... Czóbel sohsem volt témafestő. Freskó cím alatt nem törekedett kosztümös, tragikus pózokba merevített operai figurák megfestésére. Műveiben hiába keresnék a látványosságot, nem demonstrálnak és nem dokumentálnak semmi kívül valót...« — írja és idézhetnénk több hasonló mondatot is. Az már más kérdés, hogy ezek a nyilak nem, találnak célba. Mindez lehet a szerző egyéni véleménye, amelyet köteles tiszteletben tartanánk, de természetesen akkor is vitatkoznánk vele, mert nyilvánvalóan szemben áll népi demokráciánk művészetpolitikájával. De nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy fegyvertársul próbálja maga mellé vonni a kiváló festőt és azt is meg kell állapítanunk, hogy ezt a véleményt a Magyar Népköztársaság legújabb érdemes művészének 75. születésnapjára rendezett ünnepi kiállítás hivatalos katalógusának szószékéről hirdetni és ezzel a közönséget megzavarni — megengedhetettlen. 9