Magyar Nemzet, 1958. október (14. évfolyam, 231-257. szám)

1958-10-15 / 243. szám

8­i­8­1­­­a, 1958. október 15.. Magyar Nemzet Tegnaptól máig KÉT SZÁM­VETÉS BÚCSÁN A HARMINCAS ÉVEK VÉ­­GÉN, azon a télen, amikor Gömbös Gyula, akkori magyar miniszterelnök­­­karácsonyi szó­zatában" azt a meghökkentő kijelentést tette, hogy “ez az ország az Isten virágoskertje", Békés megye agrárproletár­­falvait jártam, s alkalmam volt közelről szemügyre venni, mi­lyen a valóságban ennek a vi­rágoskertnek egy kis sarka. A legtöbb időt Bucsatelepen töl­töttem, s ezt a proletár­falut maga a jegyző így jellemezte: — Ennek a telepnek négy­ezer a lakosa, de csak tizen­kettőnek van annyi földje, amiből megél, a többi mind napszámos, földmunkás vagy gazdasági cseléd — a nagy többség azonban ősztől tava­szig munka nélkül lézeng és havi két-három pengő ínségse­gélyből tengődik. A falu sötét volt és kietlen. Állandóan komor munkanél­küli tömegek topogtak a köz­­igazgatási kirendeltség épü­lete előtt, ínségmunka remé­nyében. Mert az uradalmak, melyek áthághatatlan kőfal­ként zárták körül a nyomorú­ságba süllyedt falut, novem­bertől, a répaszedés befejezté­tek — márciusig nem adtak semmi munkalehetőséget. Bu­­csatelep 15 000 holdnyi nagy­birtok gyűrűjében feküdt, s 4000 lakosa 2000 hold földön osztozott Fél hold föld jutott egy lélekre, ijesztő keskeny parcellákra széthasogatva. Ez a település szinte kórbonctani pontoss­ággal mutatta meg a hárommillió szegényparaszt szociális és egészségügyi elha­­gyatottságának minden borzal­mát. Megmutatta, hogy a pár­holdas törpebirtokos éppolyan nyomorult koldus, mint a tel­jesen nincstelen földmunkás; éppúgy ínségsegélyre szorul, mint a föld nélküli napszámos. A földmegoszlás nem nyújtott lehetőséget emberi életre, a lakosság 90 százaléka szinte állati színvonalon tengődött. A földhözragadt szegénységnek ebben a hierarchiájában az uradalmi cselédség valósággal kivételes rétegnek számított. A munkanélküli tömegek irigy­kedve néztek rájuk, mert fix évi bérük volt, ami legalább a betevő falatot, az egyik napról a másikra élést biztosította. A GAZDASÁGI CSELÉD­­SÉG kommenciója lehető­,­séget nyújtott bizonyos szám­vetés, egyfajta évi mérleg meg­alkotására. Az egyik uradalmi cselédlakás közös konyhájában folyt le a számvetés. Hat csa­lád részére főtt a marharépa­vacsora a nyitott láng fölé helyezett vaslábakon; a szűk zug tele volt maró füsttel, fojtó, bűzös párával, mert a tüzelő nedves szalmával ke­vert száraz disznótrágya volt, amit nyáron szede­gettek össze a gyerekek a major udvarán. Egy hatgyere­kes igáskocsis számolta át előt­tem pénzértékre a természet­ben kapott kommenc­ót. A mezőgazdasági válság mély­pontján a nyolctagú család évi jövedelme pénzértékben 300 pengőt tett ki. Ebből egy nap­ra 82 fillér esett, vagyis egy­­egy családtagra napi 10 fillér. Hogyan lehetett megélni egy embernek napi 10 fillérből? Erre a kérdésre a bucsai csalá­dok táplálkozási viszonyai ad­tak választ. Az embertelenül nehéz munkát végző földmun­kások csak ünnepnap ettek me­leg ételt. A legáltalánosabb “ünnepi eledel" az úgyneve­zett cibere volt. Úgy készült, hogy a heteken át gyűjtött szá­raz kenyérdarabokat ecetes forró vízzel leöntötték. Sok csa­lád főtt marharépán élt egész télen át. Ebbe egy kis rántást is tettek, ami azonban a leg­ritkább esetben készült liszt­ből, általában korpát használ­tak erre a célra. A kenyeret is korpával vegyített lisztből sü­tötték, de sok családnál még ilyenre sem telt: tengerida­rát vegyítettek korpával, ezt a ragacsos, ízetlen masszát tepsi­ben megsütötték és kenyér he­lyett nyomták az apró gyere­kek szájába, hogy ne ríjanak úgy az éhségtől. A nagy dolog­időben is kenyéren és zöld­hagymán éltek még a legfá­rasztóbb munkát végző nap­számosok is, szalonnát csak nagy ritkán láttak. Őszre aztán 7—8 kilót veszítettek testsú­lyukból a nehéz munka és az elégtelen táplálkozás követ­keztében. T­UCSATELEP SZATÓCSÜZ­­LETEIBEN jóformán egyet­len cikk fogyott: a só. Ez is 5—10 filléres tételekben, vagy hitelre. “Hozamra" szívesen adtak a boltosok, mert ezek az elesett cselédemberek mindig a legbecsületesebben megadták tartozásaikat »mérés« idején. Cukrot éveken át nem láttak, csak a betegek kapták orvos­ságként. Volt család, aki pró­bálkozott cukorrépa levéből főzött sziruppal édesíteni, de ezt a “fényűzést" is csak sá­torosünnepek alkalmával en­gedték meg maguknak. Szap­pant nem vásároltak, petróleu­mot sem, gyufát sem. A szap­pant vízbe szórt hamuval he­lyettesítették, a lámpagyúj­tásról pedig egyszerűen leszok­tak. Esténként sötétségbe bo­rult a falu, egy-két házban gyújtottak csak virágot. Tüze­lőnek az elhullott szalmát szedegették s a tüzet kölcsön­kérték valamely "módosabb" embertől, akinek gyufára is telt. Ócska köcsögökben hordták haza a parazsat tűzgyújtás idején. A konyhákban még fel-fel­­lobogott esténként a láng, amíg megfőtt a cibereleves, de a lakószobát egész télen át nem fűtötték. Láttam cselédla­kást, ahol a szoba egyik fele tetejesen meg volt rakva szal­mával, ebbe fúrták bele magu­kat éjszakára a hideg elől. Az apró gyermekek egész télen át nem mozdultak ki a szobából, mert csak egy szál ingből állt az öltözetük. Találkoztam több olyan tizenhat éves lánnyal, akinek még nem volt életében cipő a lábán. Az elemi iskolában szívszorító ké­pet nyújtott a sok hiányos öltözetű, éhségtől legyengült kisgyerek. Nem volt rajtuk alsó fehérnemű, csak egy szál vékony kis ruha, s cipő nélkül taposták a híg őszi latyakot vagy a téli fagyos rögöt, ha nem ért rá az anyjuk, hogy háton vigye be őket az isko­lába. Bucsatelep sorsa tipikus volt; a latifundiumok közé zárt földtelen agrárproletár-falvak egyazon sorsát példázta. Ami­kor annak idején Bajcsy-Zsi­­linszky Endre lapjában, a Sza­badságban megírtam a telep szociográfiáját »Bucsatelepi po­kol« címmel, a cikk hatása alól még a hivatalos szervek sem tudták kivonni magukat. A Vöröskereszt mentőexpedí­ciót küldött Bucsára, az ügyészség pedig azon nyomban megindította a bűnvádi eljá­rást osztály elleni izgatás címén. A MÁSIK SZÁMVETÉS a bucsai tanácselnök szobá­jában a minap készült. Az el­múlt tizenhárom esztendő mérlegét próbáltuk közösen megalkotni a község vezetői­vel, hogy választ kapjunk a kézenfekvő kérdésre: mi lett a bucsatelepi pokolból? — Még a neve sem azonos az akkorival! — jegyzi meg min­denekelőtt a tanácstitkár, s valóban, szinte­­jelképszerű, hogy a feudális iga lerázásá­val egyidejűleg alakult Bucsa néven önálló községgé az egy­kori cselédtelep. A nagybirtokokat 1945 tava­szán szétmérték, földet kaptak a nincstelen napszámosok és uradalmi cselédek, a törpebir­tokosok 1—2 holdját pedig 6—8 hadas kisbirtokokká egészítet­ték ki. A község valósággal életrekelt félhalott állapotából: saját földjén hihetetlen szor­galommal és akaraterővel lá­tott munkához a felszabadult napszámos- és cselédnép. Egy­re növekvő munkalendületében még hozzá is bérelt a bucsai földhöz 400 holdat a szomszé­dos Szerep község határából; csatornákat épített, rizst ter­melt, halgazdaságba fogott, egyre növelte gazdasági tevé­kenysége kiterjedését. Hogy a községet vasabroncs­ként szorító nagybirtok szétzú­zása és a földosztás milyen mértékben ala­kította át a bu­csai nép mindennapi életét, an­nak megmutatására néhány adat elegendő. A földműves­szövetkezeti boltokban ma ha­vonta 50 mázsa fogy el cukor­ból, melyet másfél-két évtized­del ezelőtt csak orvosságnak vásároltak, méghozzá nem is dekaszámra, de kockánként. »Kérek három szem kockacuk­rot!- hallom még ma is a síró hangon feladott »r­ende­­lést« a harmincas évek nyo­morúságos bucsai szatócsüzle­tében. Abban a faluban, ahol a harmincas-negyvenes évek­ben a lakosság 90 százaléka hó­napszámra nem látott húst, ezen a télen 100 darab hízott disznót mért szét a két hentes­üzlet, ezenkívül több mint 100 mázsa tőkehúst. Abban a falu­ban, ahol az iskolásgyerekek százai félmeztelenül, rongyok­ba csavarva, mezítláb jártak iskolába, ma havonta 350 pár cipőt vásárolnak, s évente több mint egymillió forint értékű konfekciós árut. Készruhából nem tud annyit rendelni a szö­­vetkezti áruház, hogy néhány nap alatt mind el ne fogyna.­­ Nincs az a város, ahol va­sárnaponként különbül kiöltöz­ködve sétálna a fiatalság, mint Búcsún — szól itt közbe dr. Szőcs Pál községi orvos. A három szövetkezeti bolt áruforgalmának alakulása szemléletesen mutatja az ál­landó, fokozatos életszínvonal­­emel­kedést. 1950-ben 450 000 forint, 1952-ben 4 011 000 fo­rint, tavaly, 1957-ben pedig 7 326 000 forint értékű volt az áruforgalom fogyasztási cik­kekből. Az sem érdektelen, hogy a 4500 lelkes falu szövet­kezeti áruházában egy eszten­dő alatt 60 rádió, 30 mosógép, 110 kerékpár, és 36 hordozható cserépkályha kelt el. (Bizonyá­ra nem kölcsönkért parázzsal gyújtanak bennük tüzet.) A községben 1945 óta 220 új ház épült, több mint hét kilo­méter hosszúságban betonjár­da, s ahol valamikor még olaj­mécsesre sem telt, ma 400 ház­ban villany világít. Most ké­szült el a főutcáin másfélmillió forintos költséggel az ország egyik legmodernebb általános iskolája. Hetvennégy ablak árasztja a fényt a tantermek­be, melyeknek parkett a pado­zata s a padok fényes csőbúto­rok. A gazdagon felszerelt ké­miai, fizikai és biológiai szer­tár, a nagy előadóterem és a könyvtár fővárosi színvonalat biztosít a vadonatúj nagy isko­lának. A hajdani három tan­erős, osztatlan elemi iskolára már szinte senki sem emlék­szik; huszonkét tanerő oktatja és neveli ma a hétszáz bucsai iskolásgyermeket — s mind a hatszáznak cipő­ van a lábán. A­Z ÉLETVISZONYOK MEG­­­­VÁLTOZÁSÁT a községi orvos két jellemző adattal még külön is aláhúzza: — 1945 előtt 13—15 százalé­kos volt a községben a csecse­mőhalálozás, ma 4 százalékos, vagyis alacsonyabb az országos átlagnál. 1953-ban 610 iskolás közül 309 trachomás volt, ma már egyetlen ilyen betegünk sincs. A táplálkozási és lakásviszo­nyokkal együtt megváltoztak a munkaviszonyok is. A legne­hezebb mezőgazdasági munkák terhét egyre nagyobb mérték­ben veszik le a parasztság vál­láról az állami gépállomás erő­gépei: a 22 traktor, a két kom­bájn meg a többiek. A bu­csa­iák látják és érzik a gépesí­tés előnyeit, a szövetkezeti gazdálkodás szervezése mégis meglehetős vontatottan halad a községben. Ámbár működik már egy termelőszövetkezet a községben, de egyelőre még csak negyvenöt taggal. Min­denesetre tény, hogy a bucsai parasztok, ha lassan is, kez­denek rájönni a szövetkezés előnyeire, de bizonyos, hogy mihelyst saját tapasztala­taik alapján meggyőződnek a gépesített nagyüzemi termelés összehasonlíthatatlan eredmé­nyeiről, ők is rátérnek a tár­sas gazdálkodás útjára. A harmincas évek végén a magyar miniszterelnök "virá­­goskertnek" nevezte az orszá­got, de az élet pokol volt az ag­rárproletár falvakban. Az egy­kori “bucsatelepi pokol” még nem formálódott át paradi­csommá, de a fejlődés már ed­dig is igen nagyarányú és éke­sen szóló. Érdemes meglátni, tanulmányozni és felmutatni. Antalffy Gyula Magyar egyetemek képviselői utaztak külföldre Kedden a Csehszlovák Köz­társaságba utazott dr. Antalffy György, a Szegedi Tudomány­­egyetem rektora, Kulcsár László, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem ad­junktusa és Faludi Szilárd, a Pedagógiai Tudományos Inté­zet osztályvezetője. A magyar —csehszlovák kulturális egyez­mény 1958. évi munkaterve alapján három, illetve két-két hetet töltenek Csehszlovákiá­ban. Ugyancsak kedden — az 1958. évi magyar—szovjet kul­turális munkaterv értelmében — egyhónapos tanulmányútra a Szovjetunióba utazott Terp­­lán Zénó, a miskolci Nehéz­ipari Műszaki Egyetem rektor­­hely­ettese. 170 millió forint a faipar fejlesztésére A hároméves terv idején 170,6 millió forintot fordítunk a faipar fejlesztésére, ötven­millió forintos beruházással befejezik a mohácsi Farost­­lemezgyár első lépcsőjének építését, amely évente tízezer tonna farostlemezt állít elő. A második lépcsőre 74 mil­lió forintot irányoztak elő. En­nek befejezése után 32 tonna farostlemezt gyártanak majd évente Mohácson. A szombat­­helyi Forgácslemezgyár épí­tésére és a fűrészüzem re­konstrukciójára 15 milliót, a barcsi Fűrészüzem korszerűsí­tésére hétmilliót, a vecsési új fatelepre négymilliót fordí­tanak, a többi faipari üzem korszerűsítésére pedig húsz­milliót. Gyorsabb és jobb lesz a vidék áruellátása A belkereskedelmi minisz­ter és a SZÖVOSZ elnökének közös utasítására átszervezik a vidéki vegyeskereskedések áruellátását. Az elosztó­ raktá­rakat a FÜSZÉRT vállalatok veszik át, így az áruelosztó szövetkezetek feladatát köz­ponti szerv bonyolítja le és a raktárhálózat sűrítésével az áru gyorsabban, kevesebb szállítási költséggel jut ren­deltetési helyére. Pár nappal ezelőtt kihúz­ták a fogamat és mivel­hogy a húzás eléggé megvi­selte az állkapcsomat, kap­tam hozzá húsz darab de­­malgont és azt az utasítást, hogy naponta hat darabot vegyek be a fájdalomcsil­lapítóból. Vagyis a húzást követő negyedik napon el­fogyott a demalgon. Elmehettem volna az esztékába újabb dem­algon­­adagért, de szombat dél volt, nem tudtam van-e a körzetünkben szombat dél­után is fogászat, azonkívül siettem, mert két napra el akartam utazni, továbbá úgy éreztem, hogy gavallér is lehetek egyszer és a sa­ját költségemre is vásárol­hatok néha orvosságot. A patikában megkérdez­tem, hogy kaphatok-e tíz demargont. Azt mondták nem, csak ötöt. Illetve ha­tot, mert ötöt adhatnának, de mert kettes csomagolá­sok vannak, vegyek hatot. Helyes, feleltem és megvá­sároltam a hat szem fájda­lomcsillapítót. Igen ám, de nekem hét­főig tizenkét darab kell. Bementem tehát két sa­rokkal odább a másik pa­tikába és kértem hat de­malgont. “Miért nem mindjárt hú­szat?*› — érdeklődtek. *»Kettőt kaphat.*­ »De a szomszédban azt mondták, hogy az öt.*› Erre nagyon csúnyán néztek rám. A szomszéd­ban? Szóval már van de­­malgonom? Megnyugtatásul gyorsan megmondtam, hogy ez még tegnap történt, és külön­ben is kihúzták a fogamat és különben is ott öt he­lyett hatot adtak a csoma­golás miatt... Azt már nem is mertem megmondani, hogy négy nappal ezelőtt egyszerre húsz darabot is vettem már... A gyógyszerésznő kötötte az ebet a karóhoz, hogy re­cept nélkül ő csak két de­malgont ad. Szerencsére megjelent egy szemüveges férfi, fehér köpenyben, és közölte, hogy a régi rendel­kezés megváltozott és ne­kem van igazam, mert öt szemet kiadhatnak, de ha­tot, nem... hatot semmi­esetre sem. Kifizettem a négy forint hatvanul és immár tizen­egy szem dem­algonnal a zsebemben elindultam a harmadik patikába, kérni egy tizenkettediket. Igen­ám, de tizenkettediket kü­lön nem adtak, hanem rá­beszéltek egy ötös csomag­ra, mivelhogy... Nem, engedjék meg, hogy ne folytassam. Ehelyett hadd tegyek fel néhány kérdést. Ha a demalgon olyan ve­szélyes méreg, hogy recept nélkül csak ötöt lehet adni belőle, akkor egyáltalán miért árulják recept nélkül is? Hiszen Budapesten egy­órás kényelmes sétával ösz­­szeszedhetek száz darabot, feloldhatom langyos vízben és megihatom vacsorára. — Ha viszont nem olyan ve­szélyes — már­pedig nem lehet olyan nagyon veszé­lyes, ha a készlet szerint kettőt, vagy ötöt szabadon adnak belőle —, akkor mi­­revaló ez a szórakoztató társasjáték? Vagy a­ gyógyszertár vál­lalat így akarja megmagya­rázni a betegeknek, hogy a túl sok fájdalomcsillapító használata oktalan és ká­ros? (Amiben egyébként igaza is van!) Erre viszont ajánlhatnék egy járhatóbb utat. Ha valaki egyszerre tíz demalgont, vagy tíz karilt, vagy tíz kombinált port kér, orvosi recept nélkül, akkor figyelmeztessük, hogy a gyógyszert csakis a rányomtatott vagy ráírt használati utasítás szerint szabad bevenni. A többit bízzuk rá. Mert, ha valakinek ki­­vésték a csonthártyagyul­ladásos zápfogát, azért még nem biztos, hogy gyengeel­­méjű is. Fehér Klára Miért nem érte el célját az amerikai holdrakéta? Alig egy évvel az első mes­terséges holdak elindítása után került sor az űrhajózás előké­szítésének egy következő lépé­sére, a holdrakéta-kísérletekre. Hetekkel ezelőtt értesültünk az első amerikai kísérlet ku­darcáról: ez alkalommal a ra­kétát nem sikerült elindítani. Az elmúlt napokban röpítették fel a második holdrakétát. Az elindítás sikerült ugyan, de a rakéta nem érte el célját. A Föld elhagyásának alap­vető feltétele, hogy az adott test kellő sebességre tegyen szert. A Hold eléréséhez közel 10,1 kilométeres másodpercen­kénti sebességre kell a tárgyat felgyorsítani. Ennek egyetlen elképzelhető eszköze a rakéta. A korszerű, nagy teljesítmé­nyű rakétákkal nem okoz kü­lönösebb problémát a mondott sebesség elérése. Kiszámítható példám, hogy azzal az energiá­val, amellyel a III. szputnyik rakétája egy közel másfélton­nás testet másodpercenként mintegy 8 kilométeres sebes­ségre gyorsított fel, egy félton­nás tárgyat a Holdba lehetne juttatni. A Holdba jutás hajtóeszkö­zének kérdése tehát meg volna oldva, azonban a feladat vég­rehajtását ma még főként az irányítástechnikai nehézségek gátolják. Az irányított lövedé­kek technikájában kifejlesz­tették azokat az eszközöket, melyek segítségével a testeket sokezer kilométeres távolsá­gokra is nagy pontossággal le­het célbavezetni. Már az irá­nyított lövedékek cél­bavezeté­­sénél is a mindennapi életben megszokottnál sokkalta na­gyobb pontosságra van szük­ség. Még nehezebb ez a feladat a világűrben mozgó holdraké­ták esetében. Hírügynökségi jelentések arról számolnak be, hogy a mostani amerikai hold­rakéta a tervbevett röppályá­­tól négy fokkal tért el Hogy az eltérés nagyságáról némi fogalmunk legyen, gondoljunk arra, hogy egy félfokos eltérés — vagyis a mostani holdraké­ta irányítási hibájának egy nyolcad része —, olyan nagy pontatlanságot jelent, hogy az útjára bocsátott test száz kilo­méterenként egy kilométerrel tér el a kívánt iránytól. Az irányítás fogalomkörébe nemcsak a rakéta kormány­zása tartozik, hanem általános­ságban működésének minden­fajta értelemben vett befolyá­solása, vagyis a hajtóművek elindítása, megállítása, szabá­lyozása, stb. is. A holdrakéta pályáját az elindítás előtt igen nagy pontossággal kiszámítják. Az útjára indított rakétát táv­­mérés révén, folyamatosan el­lenőrzik, s ha irányában, vagy sebessége nagyságában a szá­mított értéktől eltérne, rádión küldött parancsjelekkel ve­zérlik a rakétába beépített, helyesbítést végző segédberen­dezéseket. A rádiós távirányítás esz­közei kifogottaknak tekinthe­tők, de nyilvánvaló, hogy a több százezer kilométeres tá­volságokra nagyon nehéz rendszeres és üzembiztos rá­dióösszeköttetést fenntartani. Egy régebbi közlés szerint az amerikaiak holdrakétájukat háromlépcsős szerkezetben ké­szítették. Ennek első lépcsője az ismert Thor irányított löve­dék, második fokozata a Van­­guard-rakéta egyik lépcsője, a harmadik fokozata pedig egy különleges szilárd hajtóanyagú rakéta. A hírekből arról érte­sültünk, hogy a holdrakéta első két lépcsője a várakozás­nak megfelelően működött, a harmadikkal azonban irányí­tási hiba miatt nem sikerült az összeköttetést felvenni és a szükséges szabályozást elvé­gezni. A jelenlegi kísérlet is te­hát azt bizonyítja, hogy a holdrakéta kulcskérdését az Irányítástechnikának kell meg­oldania. Nagy István György a Magyar Űrhajózási Bizottság tagja A­POSTOLOK (V. ker. Kígyó utca 4*6) Magyar és cseh ételkülönlegességek PILSENI SÖRÖK KRÉMKÁVÉ MELEG HACHÉK I­TT A­­ VADGESZTENYESZÜRET! Kilójáért 34 fillért fizet a MÉH _____

Next