Magyar Nemzet, 1959. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-15 / 12. szám

4 FILMKRÓNIKA HÁZ A SZIKLÁK ALATT Új magyar film Ez a film egy időben készült a Sóbálvánnyal. A problémá­juk is párhuzamos. A Sóbál­vány az értelmiség felszabadu­lás utáni fordulatát ábrázolta, azt a keserves, tétova és még­is nagyszerű folyamatot, aho­gyan a régi értelmiség eltépte magát a múlttól és hozzásze­gődött a jövőhöz. A Ház a szik­lák alatt a paraszti lélekben kutatja ugyanezt. Színhelye a Badacsony erdős, hegyes, sej­­telmes szép világa, ahol ki­aludt tűzhányók tövében, szik­lákhoz tapadt viskókban, sú­lyos nyomorúság, és a nehezen mozduló kemény lelkekben görcsös maradi­ság terem. Hőse Kos Ferenc kisparaszt, aki megtörtén, betegen tér vissza a háborúból. A körülötte moz­duló új világból nem kér. A bizonytalan és szokatlan he­lyett a szerinte bizonyosat vá­lasztja. És miközben a túlsó­parton földet osztanak, az át­települők új világba lépnek, az ő életét egyre több szállal szö­vi át, nyűgözi le a múlt. A pú­pos, beteglelkű sógornő, aki az elhalt feleség torz árnyaként reménykedő, kapzsi szerelem­mel telepszik rá az életére és a kulákgazda, akitől robotmun­kát, levetett holmit kap, vé­gül még levetett szeretőt is új feleség képében. Kós élete egy­re reményt­elenebbül vergődik a múlt fullasztó légkörében. Házasságát is tönkreteszi a pú­pos lány ólálkodó, csókjait számláló, gyűlölködő félté­­kenysége. És amikor végső két­ségbeesésében ki akar szaba­dulni a hínárból, gyilkossá vá­lik. Aki a múlthoz köti magát, elpusztul. A Ház a sziklák alatt, ha fordított ábrázolással is, a ha­ladás diadalát hirdeti. A San Franciscó-i fesztiválon általá­nos tetszést aratott és díjat ka­­pott. A filmnek ugyanis több olyan vonása van, amely mél­tán kelti fel a Nyugat érdeklő­dését. Mindenekelőtt valódi film. A cselekmény és a mondani­való minden mozzanatát az operatőr meséli el, nagyszerű képekkel, finom szimbolikával, olyan költői képélményben, amelyet bármely nyelvű néző magyarázó szöveg nélkül is megért. Nemzetközi alkotás, mert a filmtechnika legnemesebb esz­közeinek egyetemes nyelvén beszél. Alkotói, Illés György operatőr és Makk Károly ren­dező világviszonylatban is elis­mert művészek, akik jól isme­rik és színvonalasan alkal­mazzák a filmalkotás legkor­szerűbb és legfejlettebb művé­szi módszereit. Külföldi sikeréhez hozzájá­rul az is, hogy a cselekmény nem annyira a külső esemé­nyekben, mint inkább a lélek­ben bonyolódik és az alkotók remekül értenek ahhoz, ho­gyan fényképezzék a táj lelkét, az emberek szívét, hogyan fe­jezzék ki a vidék sejtelmes, sűrű, fojtott levegőjét. A Ház a sziklák alatt azon­ban egy régóta vajúdó problé­mát is felvet. Hogyan lehetne olyan nemzetközi filmet alkot­ni, amely magyar is a szó mai, szocialista értelmében, amelyet nemcsak a külföld ismer el, hanem a magyar néző is ma­gára ismer benne. Az a Badacsony ugyanis és ez a Balaton, amelyet Tatay Sándor leír és amelyet rendező és operatőr művészi alázattal és tökéletes alkalmazkodással képre költ, csak részben azo­nos a mienkkel. A Balaton-vi­­dékben valóban van ódon sej­­telmesség, fülledt misztikum, ködfátyolos reménytelenség, de nemcsak ez van. Egy táj lelké­nek hiteles meghatározását nem lehet egyesegyedül a mű­vész sajátos látásmódjára és szubjektív lelki tükörképére bízni. Kiváltképp akkor nem, ha ez a tájkép­­ország-világ előtt akarja felmutatni a ma­gyar nép, a magyar föld tör­ténetének egy döntő szakaszát. A mi Badacsonyunkban több a napsugaras józanság, derűs, bi­zakodó realitás, vérbő életsze­retet és több volt benne a fel­szabadulás utáni ellentmondá­sos, de nem egyoldalú helyzet­ben is. Egy tájkép atmoszfé­rája csak akkor hiteles, ha ab­ban a művészi látás és a való­ság egymásra talál. A Ház a sziklák alatt, egy strindbergi ködös, nyomott hegyi világot ábrázol neorealista eszközök­kel. A külföldnek ismerős ez a világ. A badacsonyiaknak ke­vésbé. Egy táj lelkét nemcsak ős­idők kihalt vulkánjai, ködbe­vesző erdei, kopár őssziklái al­kotják, hanem az emberek is, akik ott élnek, életet terem­tenek és a tájba kedélyüket, érzésvilágukat lehelik. Ebből a filmből hiányzik a nép, a va­lódi paraszt csak epizódfigu­rákban bukkan fel (Bihari Jó­zsef, Orbán Viola kiváló alakí­tásai), az új életre kapaszkodó ember csak egy-egy képben vagy mondatban toppan be (Szirtes Ádám markáns játé­ka). A lombikban főzött köd­től alig látni az új világot, amelyben élünk. Kós Ferenc maradi kispa­raszt figuráját Görbe János, a tőle megszokott reális, apró­lékosan kidolgozott játékstí­lussal még hihetővé teszi, de azok a nőalakok, amelyeket Psota Irén és Bara Margit számára írtak, nehezen illeszt­hetők a paraszti viskóba. Pso­ta ragyogóan alakít egy torz­testű, beteglelkű vénlányt, árad belőle a maradiság, ba­bona, reménykedő, gyengéd szerelem és gyűlölködő, ko­nok féltékenység. Szép és torz, megható és undorító egyszer­re. Nagy színészi alakítás ez, amelyben a nyomorék ember minden mozdulata és a pszi­chopata minden benső rezdü­lése kísérteties pontossággal és bonyolultsággal elevenedik meg. Csak éppen nem pa­rasztlány. Mert a szerep az általános gnómot írta meg, nem a púpos parasztot. Bara Margit gyönyörű, dekoratív, mértéktartó és finom, de nem a kuláktól megrontott pa­rasztlányt játssza, hanem egy városi asszonyt, akinek kifi­nomodott lénye, városias ér­zelmi élete, természetes ele­ganciája és szerelmi kultúrá­ja nehezen képzelhető el eb­ben a roskadozó, nyomorúsá­gos vityillóban. Nemzetközi nyelven beszél ez a film, a lélektan nemzet­közi nyelvén, az univerzális maradiság és patológia, az ál­talános hegylakó világában, az egyetemes filmszimbolika esz­közeivel és a legmodernebb világfilmtechnika fogásaival. Tökéletességében is valami üresség, hidegség érződik, amit a szokottnál is lassúbb, vontatottabb ritmus csak nö­vel. A Ház a sziklák alatt újabb bizonyíték arra, hogy tudunk nemzetközi rangú, élvonal­beli filmet gyártani, megta­nultuk a szakma minden fo­gását. Most tanulmányozzuk kicsit a magyar világot is, hogy az elkövetkező nagy al­kotások megteljenek élettel, melegséggel és olyan sajátos­sággal, amely nyilván a szim­bolika, a kifejezésmód, a fény­képezés egyetemességét is gazdagítja néhány vonással. Akkor nemcsak San Francis­cóban aratunk győzelmet, ha­nem Badacsonyban is. Komlós János Magyar Nemzet AMIT NEM LEHET ELFELEJTENI Szovjet film Tatjána Lioznova fiatal ren­dező, ez az első filmje. Forga­tókönyvét a mestere írta: Szergej Geraszimov. Úgy mondják, a történetnek való alapja van. A Nagy Honvédő Háború utolsó évében a nácik által megszállt szovjet terület fölött lelőttek egy angol bom­bavetőt, amely Szovjetunió­beli támaszpontjára igyekezett. A pilóta sebesülten ért földet, s egy tanítónő ápolta, amíg a partizánok segítségével vissza­térhetett hazájába. Geraszimov forgatókönyve megrázó humánumm­l és fi­nom, tartózkodó lírával szövi át a történetet. Nyilvánvaló célja, hogy kifejezésre juttassa meggyőződését: a népek, az egyszerű emberek között van egyetértés és lehetséges együtt­működés. Írói munkáján ér­ződik a nagy művész rutinja, de az is, hogy voltaképpen rendező. Némelyik epizódja vontatottnak tűnik, úgy érez­zük, szándékkal húzza-halo­­gatja az események kibontako­zását. Lioznova rendezése egyszerű és pátoszmentes. A balladai erejű történetet megragadó költői eszközökkel vitte film­re. Tehetségét tanúsítja szá­mos, kitűnő egyéni megoldása — ezeknek hatását sem az első rész két, erőltetettnek tűnő montázsa, sem a befejezés fe­lesleges képsora nem rontja le. Az angol jelenetek forgatá­sakor ►* vendégszereplők­ segí­tettek: Wincott és Daglish írók, Sally Belfridge és Ralpih Par­ker újságíró­j­a egyébként tanácsadóként is közreműkö­dött. Leginkább angol ebben a filmben mégis a főszereplő, Ralph Chadwickot alakító Andrej Popov. Szerepét rend­kívül sok árnyalattal, színesen és kifejezően alakítja. A szov­jet tanítónő alakját Tamara Makarova formálja meg, egy­ben ő alakítja Chadwick an­gol feleségét is. Mindkét sze­repében természetes. A rendezői elképzeléseket hűen követik Arutjunov és Bogatkova képei. Bevezető képsoraik a repülőgép útjáról, a zuhanásról és a pilóta hajna­li kálvária-útjáról költőiek és emlékezetesek. Zay László Nagy magyar természettudósok (Élet és Tudomány Kiskönyvtár) Ezen a címen, Tasnádi Ku­­bacska András, a XVII. szá­zadtól napjainkig négy ki­emelkedő, a maguk idejében egyedülálló, magyar termé­szetvizsgáló működését mutat­ja be, kortörténeti aláfestés­sel. Hain János porosz szárma­zású, Eperjesen letelepedett katonaorvos a Felvidéken kí­vül Erdélyben is elismert te­vékenykedése során, kiterjedt levelezésében ismertette s he­lyesen magyarázta a barlangi leleteket. Orvostörténeti tekin­tetben is számottevő munkás­ságának leírásából meg­ismerjük a korabeli termé­szettudományok állását és ha­zai viszonyainkat is. Ezek nyomán sokak előtt valóban ismeretlen, ilyen foglalatban alig hozzáférhető világot tár elénk a szerző. A könyv további része, idő­rendben, Kitaibel Pál, Petényi Salamon, Lambrecht Kálmán többé-kevésbé ismert, nem mindig érdemlegesen elismert természettudósaink munkássá­gát, az országhatáron túlnőtt keretekben és jelentőségében mutatja be. Mindegyik más­más munkaterületen, külön­böző időben, de egyformán közömbös társadalmi viszo­nyok között, magárahagyottan alkotott. Irá­nyt jelző vizsgálati eredményeik sok tekintetben csak most jutnak a tudomá­nyok megfelelő fölhasználásá­hoz. Nagy magyar természet­­búváraink Tasnádi Kubacska avatott tollú beállításában, él­vezetes művelődéstörténeti ke­retezésben jutnak közelebb hozzánk. Száraz adatfölsorolás, vagy a tudományos munkák részletezése nélkül, minden­kit lenyűgöző s az olvasók to­vábbi érdeklődését fölkeltő módon. Nem könnyű föladat, de folytatásra érdemes. v. e AEROS VILÁGSIKER! 232 000 ember látta! Ön mikor nézi meg? Már csak rövid ideig! Az Egyesült Államok és a Szovjetunió érvényben levő kulturális csereegyezményének keretében hét szovjet filmet mutatnak be az Egyesült Ál­lamokban. Köztük van a "■Szállnak a darvak­, amely megnyerte a cannes-i filmfesz­tivál nagydíját. .Csatár­ték, 1999. január 11. FONTOS HATÁROZATOK a művelődési otth­ono munkájáról Magyarországon ötezernél több művelődési ház, otthon, terem, klub és olvasókör van, és akad már olyan megyénk — például Tolna —, ahol a községek 96 százalékában ta­lálunk ilyen művelődési in­tézményt. Sokhelyütt most is építkeznek, társadalmi mun­kában, a Hazafias Népfront szervezésével. Az 5200 kulturális intézmény rengeteg problémával is jár, s az eredmények mellett na­gyon sok hiba, akadály van még munkájukban. Az Orszá­gos Népművelési Tanács ép­pen ezért a közelmúltban a művelődési otthonok kérdését tűzte napirendre és számos lényeges probléma megoldá­sára tett javaslatot. Az értekezleten érdekes statisztikát ismertettek. Ebből kiviláglik, hogy míg ez az 5200 intézmény általánosság­ban nem kevés, bizonyos aránytalanságok miatt nem mindig ott épült és létesült művelődési otthon, ahol leg­jobban kellett volna. Az 5200 művelődési ház, terem stb. azt jelenti, hogy átlagban alig kétezer emberre — csecsemő­re és aggastyánra egyaránt — jut egy-egy klub vagy műve­lődési otthon, s ha átlagosan 300-nak vesszük egy-egy kul­turális terem befogadóképes­ségét, minden hatodik, hete­dik napban megfordulhatna bennük az ország lakossága. A valóság azonban nem ilyen kedvező, mert ha megnézzük a megyék adatait, éppen nem a legnagyobb és legjelentő­sebb megyéinkben létesült a legtöbb művelődési otthon. Az első helyen például Veszprém megye áll 196 művelődési te­remmel, második Győr-Sop­­ron, harmadik Zala és csak a negyedik helyen szerepel Bor­sod megye a maga 156 kultu­rális otthonával. Legkevesebb művelődési otthona Hajdú-Bi­­har megyének van. A fővárosban is hasonló a helyzet. A legtöbb művelődési ház és otthon a VI. kerület­ben van — ahol egyébként a színházaknak is körülbelül a felét találjuk —, azután a VIII. és VII. kerület követ­kezik, a peremvidékeken vi­szont kevés a kulturális ott­hon. A Népművelési Tanács ülé­se az aránytalanságok feltárá­sa mellett egy sor más kér­désben is fontos észrevétele­ket tett. Hadd említsünk ez­úttal csak egyet, az egységes hálózat hiányát. A Szovjetunióban és a leg­több népi demokratikus or­szágban kialakult már a mű­velődési házak egységes há­lózata. Romániában például az úgynevezett Népi Alkotá­sok Háza tartományonként fogja össze és irányítja a hoz­zájuk tartozó művelődési ott­honokat, egységes elvek alap­ján. Nálunk a Művelődésügyi Minisztérium, a Népművelési Intézet és a járási, falusi mű­velődési otthonok között nincs még megfelelő összekö­tő kapocs. Sem a megyei ta­nácsnak, sem a megyeszékhe­lyeken működő művelődési házaknak nincs olyan appará­tusuk, amellyel a falusi kul­turális otthonok munkáját hathatósan segíteni tudnák. Megyénként általában egy előadó foglalkozik művelődé­si otthonokkal, s ha átlago­san 150 művelődési otthonnal számolunk egy-egy megyé­ben, nem sok idő jut a falusi kulturális intézmény támoga­tására. Hasonló a helyzet a megyei művelődési házakban is, s a szakszervezetek me­gyei tanácsa is nehezen tud eljutni egy-egy szakszervezeti klubba, művelődési terembe, a kisebb szakszervezetek ilyen irányú kulturális mun­kájáról már nem is beszélve. A népművelési szervek rég­óta foglalkoznak ezzel a kér­déssel, s most a Népművelési Tanács szeretné létrehozni azokat a közvetítő intézmé­nyeket, amelyek jól irányít­hatnák a megye művelődési otthonainak munkáját. Úgy­nevezett módszertani kabinetről van itt szó, mely minden me­gyében megalakulna, függet­lenített kulturális munkások­kal és sok társadalmi aktívá­val, pedagógussal, orvossal, színházi szakemberrel,­ tudós­sal, íróval stb. A módszertani kabinet kórusműveket, szín­darabokat, irodalmi alkotáso­kat javasolna — a hely alapo­sabb ismeretében — előadásra egy-egy járási vagy községi művelődési­­otthonnak, ta­nácsot adna programja össze­állításában, műsorokat, néha szakembereket is bocsátana rendelkezésére és koordinál­ná a különböző művészeti csoportok műsorait stb. Az egységes hálózat megte­remtésével párhuzamosan ki kell alakítani majd az egysé­ges irányítást is. Egy-egy vá­rosban többféle szerv, a ta­nács a KISZ és a szakszerve­zetek is tartanak fenn műve­lődési otthonokat. A felsőbb szervek, a Művelődésügyi Mi­nisztérium és a SZOT között jó a kapcsolat. Itt megterem­tődött az elvek egysége, de a kisebb helyeken — részben szakemberhiány miatt is — már nem ilyen rózsás a hely­zet. Ha az irányítás egységes lenne, jobban össze lehetne vonni az erőket, a gyengébb művelődési otthonokat eset­leg megszüntetni, a felszere­lést, pénzt átvinni máshová, több kisebb művészeti cso­portot, például négy-öt keve­set szereplő, gyengébb ének­kart egy kórussá alakítani stb. Az utóbbi években szárnyra kapott művészettörténeti iro­dalom egész kis könyvtárnyit kitevő termése, a múlt sok mulasztását pótolva, most már kezdi kiszélesíteni hatáskörét egy-egy speciális műfaj, egy­­egy sajátos hazai műgyakorlat területére. A Szépművészeti Múzeum, az Esztergomi Ke­resztény Múzeum, vidéki templomok őrzik a régi ma­gyar faszobrászat évszázadok során erősen megtizedelt nagyszerű emlékeit. Rendsze­rint művészi hajlamú, egy­szerű mestereik kezeművei, naiv, átoílatos elképzelések fába faragott megtestesülései. A megrendelők sem a főurak, a főpapok közül kerültek ki, hanem a fában gazdag vidé­kek jómódú polgársága volt a faszobrászok mecénása, meg­rendelője. A szentek, a Ma­donnák képmását feldíszítet­ték arannyal, miniumból, lá­­pisz lazuk­ból meg ultramarin­­ból készült festékekkel vonták be, hogy minél pompásabban, dekoratív szépségben ragyog­jon az oltárfigura, a gótikus templom magasba szökő bolto­zatának misztikus félhomályá­ban. A magyar faszobrászat a nagy művészet és a népmű­vészet határmezsgyéjén áll. Ez adja meg különös báját, szelle­mének, kifejezésmódjának eredetiségét, amely a maga eszközeivel, a kőszobrászatnál provinciálisabb szemlélettel, de mégis és mindig a kor esz­mevilágának kifejezője. A régi magyar faszobrászat történetét, emlékeinek jelleg­zetes darabjait, fejlődésének menetét ismerteti az Akadé­miai Kiadó pazar kiállítású új kiadványa. Tökéletes az a kép, mellyel a 65 többszínű és 23 két színű, plasztikai hatá­sában az életteliség illúzióját keltő illusztráció. Aggházy Mária alapos tudá­ára támasz­kodó, a lényeget sűrítő beve­zető tanulmányával a könyv bevilágítja a magyar faszobrok történetének, stílusalakulásá­nak több évszázadát. A köz­vetlen hangon megírt bevezető megismertet a régi mesterség minden titkával, technikai el­járásaival, az élő fa kivágá­sától és megmunkálásától kezdve az aranylapok felra­kásáig elénk vetíti egy fa­szobor egész alkotási folyama­tát. Rámutat az egymástól tá­­voleső vidékeken kifejlődött művészet sajátságaira, össze­függéseire, stílusjegyeire, s a témáját nagyszerűen ismerő tudós könnyedségével elemzi a magyarországi faszobrászat virágkorának, a gótikának és a barokknak legjellemzőbb darabjait. De nem áll meg en­nél, hanem kísérletet tesz a rokonvonásokból megrajzolni a magyar faszobrászat iskolái­nak körvonalait. Megtaláljuk ebben a gyö­nyörű képeskönyvben a töré­keny szépségű, harmatosan gyengéd XIV. századi Szlat­­vini Madonna színes képét, sajnálatos azonban, hogy gátt­van erre konkrét terve is a Népművelési Tanácsnak: 1959. május 31-ig — mond­ja ki a határozat — ki kell dolgozni a helyi jellegű mű­velődési intézmények (műve­lődési otthon, kisebb mozi, könyvtár, helyi múzeum stb.) egységes vezetés alá vonásá­nak tervét. Ezt először Fejér és Zala megyében akarják be­vezetni, ahol már vannak is ilyen törekvések. Zala megyé­ben például már több helyütt megszervezték az úgynevezett kiskörzeti rendszert. Négy-öt művelődési otthont egy-egy körzetbe vonnak ösz­­sze, a legjobban dolgozó kul­turális intézményt a körzet vezetőjének teszik meg és ez segíti tanácsaival, tapasztala­taival a többieket. Ez a rend­szer biztosítja majd azt is, hogy az egyes művészeti cso­portok a körzeten belül koordinálni tudják munkáju­kat, például több helyen is felléphessenek, így jobban megtérül fáradozásuk egy-egy színdarab megtanulásánál. Az Országos Népművelési Tanács határozatai bizonyára fellendítik majd a művelődé­si házak, otthonok munkáját Gábor István bánk e remekművéről nem közölnek részletfelvételt. Vi­szont középkori faszobrásza­­tunk gyöngyszeméről, a To­parcról származó Madonnáról be kell érnünk egy mellkép­pel, holott a bevezető hangsú­lyozottan hívja fel a figyelmet a testtartásra, a test franciás S-alakú érzékeny felépítésére. Ezek az apróbb hiányossá­gok azonban nem változtatnak a beosztásában, arányaiban és a minden tekintetben gazdag élményeket és tanulságokat adó könyv harmóniáján. Kér­déses az illusztrációk megol­dásában a két tónusú képek szerepe. Schiller Alfréd, aki remekelt színes­­felvételeivel, nyilván abból a meggondolás­ból indult ki, hogy érzékel­tesse egy faszobor eredeti környezetének hangulatát. Ez nem mindig sikerült, bár a tó­­nusos háttér kiemeli a szobrok plaszticitását, érvényre juttat­ja a körvonalak anyagdiktálta sajátosságait, mégis ezek a képek a fényképezésnek olyan régi szempontjaira emlékez­tetnek, amelyek a húsz év előtti Alinári-f­otókat jelle­mezték. A magyar faszobrászat ne­vezetes emlékeit a külföld is megismeri, mert a magyar ki­adással egy időben a könyv több külföldi nyelven is meg­jelent Dutka Mária DMUtusa. A dalt szerető zenehallga­tóknak újszerű, értékes hang­versenyekkel kedveskedik az Országos Filharmónia: nagy mesterek dalciklusait szólal­tatják meg sorozatosan, s így lehetőség nyílik, hogy ezeket a híres alkotásokat — a klasz­­szikus és romantikus zeneiro­dalom gyöngyfüzéreit — egé­szükben ismerje meg s élvez­ze a közönség. Első alkalommal, a Semmel­weis utcai kamarateremben, Schumann -Frauenliebe und Leben« (Asszonyszerelem, asszonysors) és­­Dichterliebe­­(A költő szerelme) című cik­lusát hallottuk, az előbbit Geszty Szilvia, az utóbbit Fellner Ferenc előadásában. Geszty Szilvia fiatal énekesnő, még nem is készült el tanul­mányaival, de kétségtelen, hogy hivatott a kis formák művészetére, főként, ha az ér­zelmi tolmácsolásnak azt a bensőséges fokát éri el, amit a ciklus­záró dalban muta­tott Fellner Ferencet a kivá­lóan eltalált stílus és a kultu­rált, érzékeny előadási mód avatja dalénekessé; a "Dich­­terliebe­ tizenhat dalának megmintázása meghitt kap­csolatot teremtett az előadó és a közönség között. Jól illeszkedett az est fi­nom, költői hangulatához Új­laki László versmondása s Várnai Péter élvezetes ma­gyarázó szövege Régi magyarországi faszobrok

Next