Magyar Nemzet, 1959. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-07 / 32. szám

rtptot FN­VELIi Aragon nagy költeményéről és a francia líra antológiájáról A­RAGON, a költő és regény­­író nevét a háború előtt a magyar irodalmárok, a fran­cia kultúra kedvelői közül is kevesen ismerték, csak a leg­­beavatottabbak jobbára. Ma, azt hiszem, kevés középiskolát végzett ember van, aki ne tud­ná hova tenni, ha e nevet hall­ja; olyan is kevés lehet, aki valamelyik művét ne olvasta volna. Ebben a változásban, mint cseppben a tenger, benne van a magyar társadalmi és kultu­rális fejlődés sok pozitívuma: saját magyar univerzumunk és a különböző sznobizmusok szűkrezárt rácsai közül kiha­józtunk a társadalmi és mű­vészi haladás tág horizontú vi­zeire, ahol minden új Utat törő hajó lobogója barátságosan in­teget felénk — de benne van ebben Aragon fejlődése is. A hajdani szürrealista költő már a harmincas évekkel eltalált a kommunista mozgalomhoz, s kikovácsolta a társadalmi harcban résztvevő művész fegyvereit a maga számára; valóban nemzeti költővé az el­lenállás harcaiban és edzővi­­zében érett. Költészete ekkor kapott nemzeti visszhangot, mert valóban egy nemzet ér­zéseit szólaltatta meg: minden becsületes francia felháboro­dását és gyűlöletét a fasiszta megszállók iránt, lelkesedését a szovjet csapatok győzelmein, reményeit egy jobb és szebb világban, s fájdalmát harcos­társai pusztulása láttán. STÖLTÉSZETE új fázisában Aragon magasabb fokára jutott a művészetnek és a tu­datosságnak, de nem fordított hátat régi önmagának, ellen­állási költészetének csakúgy, mint azóta megjelent kötetei-­­ nek fő értéke, hogy a szür­realista szakítás után, a pártos tudatosság jegyében teremtette meg a költői folyamatosság aranyhídját Victor Hugó zen­­gően patetikus-romantikus költészetétől az összes forma­­forradalmak utáni, modern francia költészethez, s mind­egyik hangját, formáját fel­használva, elegyítve, váltogat­va dolgozta ki a maga gazdag gondolatkapcsolást keltő, mégis teljesen újszerűen, egyénien ható költői módszerét, mely már egyre erősödő iskolává kezd nőni. Regényekben, versekben, el­méleti és kritikai cikkekben gazdagon áradó művészetének legújabb magyarul megszólaló terméke a Befejezetlen re­gény. Önéletrajz és vallomás, régi magával való őszinte szembenézés és új értékei mellett tett forró hitvallás, mosolyos és fájdalmas emlé­kezés és képek halmazán át áradó líra, szerelmi vallomás és politikai szerepe nyílt, büsz­ke vállalása — mindez gazda­gon és szinte felfejthetetlenül kavarog ebben a költemény­ben. Az egész mű indító szán­déka, hevülete egyetlen sorsban tömörül: „­Én mai szemmel akarom megérteni a tegnapot" — mondja, s valóban ez a köl­temény: a tegnap áttekintése a ma látószögéből. Regénynek nevezi, de anyagát teljesen lírai módon kezeli, mint ahogy a kötött és szabad formák kö­zött gáttalanul, de egyforma tökéletességgel csapong, úgy : csapong az élet nagy pillana­­­­tai és csak az egyén lelkében , nyomot hagyó, meghitt mozza­natai között; de mindegyiket­­ egyformán át tudja hevíteni s ; közöttük a líra oksági kapcso­­­­latot megteremteni.­­ Az írásjelek nélkül áradó,­­ mégis oly sok fesz* kötöttség- ' gel terhes költemény fordítá-­­­sát Somlyó György végezte el­­ bravúrosan; ugyanő írt köny­­­­nyeden lendületes és a rész-­­ letek szépségeit is felvillantó­­ tanulmányt a kötethez. A ki-­­ adást a Magyar Helikon kiadó­­ gondozta s bori­tó­tó­ tipográ­­­ fiáig igen szép, harmonikusan­­ kiegyensúlyozott munkát vég­zett; kár, hogy egy pár hos­­ ■ szabb sort még ebbe az elég­­ nagyméretű tükörbe sem tu­­­­dott beszorítani. A kötet Hincz­e Gyula önálló művészi alkotás­sal is felérő illusztrációival je­lent meg, melyek modernül érthetőek és érthetően moder­nek. Picasso grafikáit idézik, de egy erős egyéniség tolmá­csolásában. A MÓRA FERENC kiadó fi­­nom kis sorozatának, »A világirodalom gyöngyszemeid­nek legújabb darabja, a Fran­cia költők antológiája, nagy és sikeres vállalkozás. Eddig a legteljesebb francia lírai anto­lógia mely magyar nyelven megjelent; anyaga a népkölté­szettől a mai költők javáig terjed. Nincs olyan antológia, amellyel szemben több-keve­sebb joggal ne lehetne kifogá­sokat emelni, neveket hiányol­ni, arányok megváltoztatását javasolni vagy hibáztatni. Most mégsem szeretnénk ezen az úton járni: úgy érezzük, hogy az a közel száz költő, akit ez az antológia több mint háromszáz versben bemutat, valóban méltó képét adja a francia költészet fejlődésének, állapotának Rutebeuftől Tza­­raig és Desnosig. S az emel­hető kifogások nagy részét a kötetet válogató Somlyó György előszavában eleve le­szereli, hivatkozva sok külső körülményre, s nem utolsó sorban a minden antológiánál nagy súllyal latba eső egyéni ízlésre, melynek végső soron döntenie kell, így válhatik ez a kötet sok­szoros feladat teljesítőjévé. A diáknak gazdag ilusztrációs anyag a francia líra fejlődése történetéhez, a tanárnak fon­tos oktatási segédeszköz; s a verskedvelő olvasónak hol új­ra, hol újonnan felfedezett szépségek kimeríthetetlen tár­háza, melyhez fáradt órán üdülni vissza-visszatér; míg a költő-tanoncnak példák és Ma már nem kell bizony­gatni, hogy az operettnek van helye a nap alatt és lehet mondanivalója a mai ember számára is. Idézhetnénk jól­sikerült és kellemes hatású, zenés vígjátékokat, melyek­ben nincs már sem orfeum, sem nagyvilági palota és gró­fok sem üldözik szerelmükkel a szerencsétlen operettprima­­donnát, mégis jól megvagyunk a dolgozó hősökkel, az áruhá­zi könyvelőkkel és a házat építő mai fiatalokkal az ope­rettben. Sőt, az Állami Áru­ház, a Majd a papa közönség­­sikere még azt az avult babo­nát is szétoszlatja, hogy az operettel összeférhetetlen a magvasabb mondanivaló. * A Narancshéj szerzője, Csiz­­marék Mátyás jól ismeri éle­tünket. A Boross Elemér öt­lete nyomán írt zenés vígjá­ték azzal a helyes igénnyel lép fel, hogy kedves köznapi történet keretében ne csak szó­rakoztasson, de neveljen is. Az ötlet kiindulása a következő: egy fiatal, könnyelmű mun­kásfiú szerelmes lesz egy leányba, érte még a bűn útjá­ra is téved, miközben kiderül, hogy szívszerelme­s rendőr­­őrmester. Ami eddig történt, az nagy­részt hagyományos rekvizitu­­mokra épül: könnyelmű, kis­sé szélhámos fiú, aki egy iga­zi szerelem tüzében megkomo­lyodik. És most jön az, ami szokatlan e műfajban, de a si­ker nagyszerűen igazolta, hogy itt sem szabad félni az igényesebb témától. A fiút a rendőrség vezeti ismét helyes útra, a szép szőke őrmesternő és egy százados, aki ugyan szintén szereti a lányt, de fél­reáll az útból. Ha a Narancs­héj könnyedebb formájával eléri, hogy ráébressze az em­bereket felelősségükre társai­kért, kigúnyolja a könnyelmű­séget és hanyagságot, ered­ményt és sikert könyvelhet el. A Narancshéj sikeres hatá­sát néhány dramaturgiai hiba csökkenti csak. Az első rész nehezen indul, néha szokvá­nyos hatásokra és ♦bemondá­sokra" épít, és kissé nehézke­sen jut el a megoldásig. A Na­rancshéj arra is ráirányítja a minták bővizű forrása, melyből kortyolva saját útja keresésé­ben újult erőre kap. Somlyó bevezetésében helyesen mutat rá arra, milyen nagy jelentő­sége volt a francia költészet­nek a magyar lírában: már Szenczi Molnár Albert is fran­cia fordításon keresztül találja meg a magyar zsoltár hang­ját, hogy Bessenyein, Petőfin, Adyn át József Attiláig foly­tatódjék a két nép lírájának mostanáig egyoldalú érintke­zése, mely azonban éppen most, éppen József Attilával, költészete franciaországi felfe­dezésével kezd dialógussá ala­kulni. E­NNEK az eleven érintke­­zésnek jó példája ez a gyűjtemény is: Petőfitől a mai fiatalokig több mint harminc költő fordításában szólalnak meg a francia költészet gyön­gyei. A műalkotás túlélheti a kort, mely szülte, ha remek; a műfordítás szinte soha, vagy csak a legritkább esetben. Ezért helyes az, hogy ez a gyűjtemény nem törekszik egyben miniatűr műfordítás­történetet is adni: a régi for­dításokból csak azt veszi át, amely valóban frissen állta meg az idők próbáját, s inkább mai nyelven, friss fordításban szólaltatja meg a költeményt, hogy közvetlenül szólhasson a mai olvasóhoz. Szépséghibája a kötetnek, hogy ebből a mun­kából a válogató aránytalanul nagy részt­ vállalt, örvendetes és sikeres vállal­kozás a Francia költők antoló­giája, mely sokak számára ad kulcsot a gallus líra szépségei­hez. Nagy Péter figyelmünket, milyen csúnya a jassz-nyelv. A főhős két barát­ja — egyébként derék, kedves munkásfiúk — hosszú-hosszú percekig nyelvünk csúf dudváit teregetik ki elénk, hogy az­után önmaguk nyesegessék le a darab végén. A szereplők olyan mély ismeretekkel ren­delkeznek e téren, hogy e so­rok írója előtt mindmáig isme­retlen maradt néhány jelentő­sebb alvilági kifejezés. Elret­tentő példának kevesebb is elég lenne. Az új zenés vígjátékban ter­mészetesen jelentős helyet fog­lal el a muzsika. Gyöngy Pál zenéje operett motívumok és a modernebb hangszerelésű jazz­­zene kellemes keveréke. Kár, hogy nincs benne több való­ban jól dalolható slágerszám. A darab sikerében nagy ré­sze van a színészeknek is. Zentay Annának a rendőrőrs­mesternő szerepében sikerül a legjobban a műfajon belül ma­radnia, kiváló érzékkel őrzi meg más alakításaiban is sok­szor megdicsért kedves báját, hangja szépségét. Rátonyi Ró­bert a megtévedt fiút remek temperamentummal játssza és látnivaló, hogy a prózához is ért. Az átváltozás azonban nem elég hiteles, bánata néha inkább komikus, mint szomor­­kodtató. A két jampec portré­ját kitűnően rajzolja meg Csonka Endre és Pagonyi Nán­dor, biztató tehetségnek ígér­kezik a még főiskolai hallgató Holl István. Latabár Árpád sajátos fanyar humorával sike­resen törekedett emberábrázo­lásra, kedves és temperamen­tumos Kardos Magda, Med­­nyánszky Ági és Rajnai Elli, komoly fejlődést láttunk a széphangú, szimpatikus megje­lenésű Hadics László játéká­ban. Szabó Ernőért fájt a szí­vünk és nem először. Talán ő kapta a legjelentéktelenebb szerepet, sok jövés-menéssel és kevés humorral. Karádi Béla, a Narancshéj rendezője sok ötletet vitt bele a darabba, de az előadást nem gyúrta szerves egésszé: Vogel Eric jelmezei jók, Horányi Má­ria ruhái ízlésesek, szépek. 8- 1 N­arancshéj Új zenés vígjáték a Blaha Lujza Színházban Mapi Nemzet ­ A zen­ekulti MÁR NEM CSAK BUDAPEST UGYE Két hétig új arcokat láthat­tunk a Zeneakadémián, a ze­nekari pódiumon és a nézőté­ren egyaránt. Négy vidéki ze­nekar és egy kórus vendégsze­repelt a fővárosban. Hogy a zenekarban kevésbé ismert ar­cokat láthattunk, ez érthető, ám kevésbé érthető, hogy ze­neértő közönségünk egy része miért tüntetett annyira szno­bizmusával. Igaz, a Filharmó­nia — amely ugyan dicsérete­sen tervezte el e koncerteket — nem csinált túl nagy propa­gandát az ügynek, dehát akinek igazán szívügye a zene, az egyetlen plakát nyomán is eltalál a Zeneakadémiára. Akik ott voltak örömmel hallhatták, hogy például a pé­csi zenekar Liszt: Tassoját a legjobb együttesek színvonalán adta elő, a győriek Chr. Bach: B-dúr szimfóniájának, vagy a debreceni MÁV-filharmoniku­­sok Mendelssohn: Hebridák­nyitányának előadásánál szin­tén szép, átélt muzsikálást kaptunk. A miskolci, debreceni, pécsi, győri zenekar és a debreceni Kodály Leánykórus koncertje érdekes keresztmetszetet adott a fővároson kívüli zenei élet­ről. (Csak azt sajnáljuk, hogy a szegediek nem voltak itt.) Nagyon örvendetes mindenek­előtt a vidéki zenekarok mű­sorának gazdagodása és fejlő­dése. A mai vidéki koncert­plakátokon szinte semmi kü­lönbséget nem fedezhetünk fel fővárosi és vidéki zenei mű­sorok között, néha talán a vidékiek igényesebbek is és bátrabban nyúlnak új művek­hez, például­­ Debrecenben vagy Pécsett. A zenekar azonban nem ön­magának muzsikál, az igénye­sebb műsorhoz igényesebb közönség tartozik, amely nem­csak vígjáték-nyitányokat és olasz dalegyvelegeket kíván hallani, hanem élvezi Haydn, Beethoven, Prokofjev és Bar­tók zenéjét is. Pécsett például ezer felnőtt bérlője volt nem­régiben a koncerteknek és ezerötszáz diák ma már rend­szeres hangverseny hallgató. Új, zeneértő közönség növek­szik vidéken is. Legfőbb oka ennek a zene­iskolák ma már tekintélyes hálózata (31 van az ország­ban), az éneklő iskolák meg­honosítása, az ének fokozott térhódítása a legtöbb iskolában s nem utol­sósorban a zenei műveltség köz­kinccsé tétele Magyarországon! És ezért nem lehet eleget di­csérni a Filharmónia ifjúsági koncertjeit, a peremkörnyéki diákhangversenyeket és a vi­déki kísérleteket, melyek nem­csak az esztétikai ízlést fej­lesztik, hanem új közönséget is toboroznak a gyérülő régi s mint látjuk, gyakorta sznob publikum helyébe. Az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság a koncertek utolsó napján érdekes anké­­tot rendezett a vidéki zenei életről. Ez az ankét is megmu­tatta, hogy a zenei kultúra egyre több embernek szívügye. Igen sok ismert, neves mu­zsikus jött el a baráti beszél­getésre, színvonalas vita ala­kult ki és annyi jó javaslat hangzott el, hogy ha zenei éle­tünk vezetői ezeket megfogad­ják, nagy lépésekkel juthatunk előbbre. De addig még sok mindent meg kell oldani. Pusztán a koncertek felületes megítélésé­ből is következtetni lehetett néhány problémára: belépési pontatlanságok, az egyes szó­lamok közötti elcsúszások, a szólista nem mindig megfelelő összhangja a zenekarral, mind­ez a kevés próbára és a má­sutt dolgozó, nem függetlení­tett muzsikusok kevéssé össze­szokott munkájára hívta fel a figyelmet. A pécsiek például elmondották: a függetlenített zenekaroknál szokásos átlagos 32 szolgálat egyharmadát köve­telik tőlük, az átlagos zenész­fizetés egynegyedéért. Nem kívánnak sokat, de nagyon sze­retnék elérni, hogy fél mun­káért fél fizetést kapjanak. Nagy gond még vidéken a kritikai támogatás hiánya. Szakszerű kritikát várnak a muzsikusok, erre van szüksége a közönségnek is, ehelyett, sok­szor a dilettantizmus uralko­dik. Országos sajtónk sem tá­mogatja eléggé a vidéki zenei életet. A vidéki színházakba még eljutnak a pesti kritiku­sok, koncertekre jóformán so­hasem. A rádió sem közvetít szívesen vidéki hangversenye­ket. A vidéki zenészek amiatt is panaszkodnak, s joggal, hogy fiatal karmestereink sértésnek érzik, ha a vidéken kell rend­szeresen dirigálniuk. Itt a hangsúly a rendszeresen szón van, mert nemcsak a ♦hak­­nik«-ból áll a zenei élet, ha­nem állandó munkából, inst­­ruálásból, a karmester és a ze­nekar összeszokottságából, a Zeneakadémiáról hozott tudás átadásából. A színházakban már látunk némi fejlődést, sok fiatal színész és rendező kerül vidékre, s mellesleg nem is bánja meg. Miért szűkölködik annyira a vidék — és külö­nösen a kisebb, nem százezres lélekszámú városok — fiatal zenetanárokban, karmesterek­ben, szólistákban. Ma már en­nek anyagi akadálya sincs, hi­szen éppen a kultúra decent­ralizálásával együtt számtalan lehetőség van szereplésre, köz­reműködésre, tanításra vidé­ken is. Ahogyan elv az, hogy a fiatal színművészeknek első­sorban vidéki színházakba kell menniük, legyen elv és gya­korlat a muzsikusoknál is. Sok jó javaslat mellett hal­lottunk az ankéten néhány ör­vendetes tervről is: a Filhar­mónia például a kisebb vidéki városokba is elküldi majd az Állami Hangversenyzenekar kamaraegyüttesét (ám jó lenne néha a teljes zenekart is vi­dékre utaztatni, Győr sincs messzebb, mint Nyugat-Német­­ország ...), az őszi koncert­­szezonban már a pesti bérle­tek sorába iktatják a vidéki zenekarok programjait, s re­mény van arra, hogy sikerül bizonyos anyagi problémákat is rendezni. Egyik kiváló muzsikusunk tréfásan mondotta a beszélge­tésen : fesztivál-nemzet va­gyunk, szeretjük az alkalmi ünnepségeket és kampányokat. Az elmúlt két hét öt koncertje, az itt hallott jó színvonal, s a rengeteg jó terv és javaslat azzal a biza­kodással töltheti el a kultúra kedvelőit, hogy a vidéki muzsi­kálás nem alkalmi esteken jó­ságosan megtapsolt eseménye lesz fővárosunknak, hanem ér­tékes, fontos része annak az egésznek, amelyet úgy hívnak: az ország zenei élete. Gábor István Fodrászok a színpadon. A VIII. kerületi Fodrász Kisz színjátszó csoportja vasárnap a Vasas-kultúrházban előadja Priestley Váratlan vendég c. színjátékát. A színjátszó cso­port úgy tervezi, hogy vala­mennyi kerületben eljátsszák műsorukat a hálás fodrász­közönség előtt. Az előadást Szalay Károly rendezi.­­ A Kortárs szerkesztősége és a kecskeméti Katona József Társaság ma délután Kecske­méten irodalmi estet rendez, neves írók és művészek köz­reműködésével. Megnyílt Sarkantyú Simon kiállítása A Kulturális Kapcsolatok Intézete és a Műcsarnok ren­dezésében a KKI kiállítási ter­mében pénteken megnyílt Sar­kantyú Simon festőművész tár­lata. Az ünnepségen megje­lent Dénes Leó, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének alel­­nöke, Csatorday Károly, a Kül­ügyminisztérium protokoll osz­tályának vezetője, a magyar politikai, gazdasági és kultu­rális élet sok más kiválósága, köztük Kossuth-díjas művé­szek. Ott volt a budapesti dip­lomáciai testület több tagja. A kiállítást Mihályfi Ernő, a Magyar Nemzet főszerkesz­tője nyitotta meg. Bevezetőjé­ben hangsúlyozta, hogy a Kulturális Kapcsolatok Inté­zetének intim kis kamarater­me ma már hagyományokra tekinthet vissza. Sajátos jel­lege van, határozott program­ja, és ami ebben a teremben hónapról hónapra történik, kulturális szempontból érde­kes és fontos. Két év alatt ez a kiállítóhelyiség nemzetközi kulturális kapcsolataink el­mélyülésének bizonysága és jelképe lett. Két esztendő óta itt kísérhetjük figyelemmel, milyen haszonnal jár, milyen gazdagodást jelent művésze­ink számára a külföldi út. — Ez a most megnyíló ki­állítás még többről ad szá­mot. A magyar—szovjet kul­turális együttműködés új, nagyszerű formájáról. Sar­kantyú Simon az első magyar festőművész, aki legközelebb ugyanitt beszámoló festőtár­sával együtt a magyar—szov­jet kulturális egyezmény ér­telmében két hónapot töltött a Szovjetunióban s ennek az időnek javarészét munkára fordította, egy fekete-tengeri művésztelepen, szovjet festők társaságában. Ott, a Krím­­félszigeten levő Gurzufban, vagy az ottani vázlatok alap­ján készült ezen a kiállításon bemutatott anyaga. — Miért olyan örömet keltő tény ez, miért oly fontos, új lépés kulturális kapcsolataink­nak elmélyítése útján? Magyar festő, tehetséges fiatal festő számol be a Szovjetunióról, a szovjet tájról, a szovjet élet­ről, a szovjet emberről úgy, ahogy ő látja, ahogy magyar művész szeme látta. A szov­jet ember életét, a tájat, a he­gyeket és tengert, házakat és fák­at, a napfényt és az atmosz­férát, színeket és formákat magyar festő színei, vonalai, stílusa tudja igazán közel hozni hozzánk, magyar festői nyelv­re szinkronizálva. Mert ő a mi szemünkkel nézi, látja a tá­voli, új világot. Mert így tud­juk meg például, hogy a krími tengerpart fényei hogy vi­­szonylanak a Balaton párás fé­nyeihez, amit Egri József lá­tott meg és festett meg először. A fiatal magyar festő palettá­jának színeibe kielemezhetet­­lenül bele van keverve renge­teg közös hagyomány, élmény, érzés, Munkácsy, Mednyánszky, Rippl-Rónai, Nagy István, Derkovits színei is. Ezek köz­vetlenül kapcsolnak a távoli témákhoz is s azon át a szocia­lista tartalomhoz is. — Sarkantyú Simon, művé­szi egyéniségének gazdagodá­sáról, sajátos stílusának hatá­rozott kialakulásáról, erőteljes művészi fejlődésről adnak szá­mot e kiállítás képei. E­­z a másik öröm teljes tanulság, hogy egy ilyen külföldi út, az új környezet alapos megisme­rése, az új témák adta festői feladatokkal való birkózás mi­lyen lendületet ad az önálló művészi egyéniség kibontako­zásához. — A szovjet és magyar kép­zőművészeti élet között egyre szorosabb és termékenyebb a kapcsolat. Ezen a kiállításon — amely a nemsokára kezdődő szovjet—magyar barátsági hó­napnak mintegy bevezetője — a magyar-szovjet kulturális egyezmény termékenyítő hatá­sa tükröződik. Mihályfi Ernő megnyitó be­széde után a megjelentek meg­tekintették a kiállítást. A Magyar Nemzeti Galéria és a TIT közös rendezésé­ben vasárnap délelőttönként vetítettképes előadásokat és tárlatvezetéseket rendeznek. Február 8-án dr. Bényi László Rudnay Gyuláról, 22-én Bor­­dácsné H. Lenke Vaszary Jánosról, március 8-án Oel­­macher Anna Derkovits Gyu­láról tart előadást. A tárlat­­vezetések sorában február 15-én dr. Bodnár Éva ismer­teti a reformkor festészetét. UTOLSÓ HÉT! AIROS NAGYCIRKUSZ UTOLSÓ HÉT! •Szombat, 1959. február 1.

Next