Magyar Nemzet, 1960. augusztus (16. évfolyam, 182-206. szám)
1960-08-07 / 187. szám
Vasárnap, 1960. augusztus 7. A POLGÁRI NEMZET A polgári nemzettéválás, az egységes nemzeti államok kialakulásának történelmi folyamata az egyes országokban, a történelmi körülményektől függően, más és más időszakokban, sokféle formában játszódik le és fejeződik be. Angliában már a XVII. század közepén, Franciaországban a Nagy Forradalom éveiben, Olaszországban és Németországban csak a múlt század második felében. De az időszakok különbözősége és a formák rendkívüli változatossága ellenére is a nemzettéválás alapvető jegyei mindenütt egyformák. A polgári forradalmakat előkészítő, megelőző kor a burzsoázia valóságos hőskora. Nagy politikusok, kiváló hadvezérek egész sora lendíti előre a történelmi fejlődést. Mi is büszkén tekintünk a reformkor polgárosuló középnemességére, a kialakuló értelmiségre, amelynek legjobbjai oly kitartóan ostromolták évtizedeken át a feudalizmus bevehetetlennek tűnő bástyáit. S bár világosan látjuk ennek az osztálynak nemesi és polgári korlátait, mégis helytelen, szűklátókörű és történelemellenes lenne, ha egybekapcsolnánk vele — tekintet nélkül a történelmi időszak különbözőségére — egy kisebbség, a burzsoázia védelmének önző politikáját, amivé később fajult. Lenin — aki erre figyelmeztet bennünket — azt írja, hogyabban az időben, mikor a XVIII. század felvilágosítói írtak (akiket a közfelfogás a polgárság vezéreinek ismer el) és a negyvenes évektől a hatvanas évekig, amikor a mi felvilágosítóink írtak, minden társadalmi kérdés a hűbériség és a hűbéri csökevények elleni harcba torkollott. Az új gazdasági, társadalmi viszonyok akkor még csíraállapotban voltak. Ezért akkor a polgári ideológiában nem nyilvánult meg semmiféle önzés, ellenkezőleg Nyugaton is, Oroszországban teljesen őszintén hittek az általános boldogulásban és őszintén kívánták azt, őszintén nem látták (részint nem is láthatták) a hűbériségből kifejlődött rend ellentmondásait...* A történelem törvényei azonban nem csak a polgári nemzet kialakulására és felemelkedésére, hanem hanyatlására és csődjére is érvényesek. Mert alighogy a burzsoá nemzet kialakult és megszilárdult, alighogy a kapitalista fejlődés kibontakozott és megerősödött, megváltozott a burzsoá nemzet arculata is. Miután megtörte a feudális erőket és elfoglalta a hatalmat, egyre ritkábban hangoztatta az általános boldogulás igéit, s egyre féltékenyebben őrködött újonnan megszerzett hatalmán, régi szövetségeseivel szemben. S mikor felmagaslott a történelem színpadán az ipari és mezőgazdasági proletariátus hatalmas alakja, hirtelen sutba dobta a szabadságot, testvériséget és egyenlőséget", melynek zászlaja alatt vívta harcait, s helyette az elnyomás válogatott eszközeihez nyúl új, de legyőzhetetlen ellenfelével szemben. Régi szerénységének nyoma sincs többé: kíméletlen eréllyel nyomja el más nemzetek ébredező mozgalmait, saját dolgozó osztályait harcba kergeti az új piacokért, leigázza gyengébb, erőtlenebb versenytársait és gyarmati sorba dönt egész nemzeteket. Marx már 1848-ban teljes világossággal konstatálta a francia burzsoáziának ezt a hatalmas változását: »A burzsoáziának megvolt az a belátása — írja —, hogy mindazok a fegyverek, amelyeket a feudalizmus ellen kovácsolt, ellene fordítják élüket, hogy minden eszköz, melyet létrehozott, saját civilizációja ellen lázad, minden isten, melyet teremtett, elpártol tőle. •Megértette, hogy az összes úgynevezett polgári szabadságjogok és a haladás összes szervei egyszerre támadják és fenyegetik osztályuralmát majd társadalmi alapjában, mind a politikai csúcson, tehát „szocialistákká” lettek". Egyáltalán nem könnyű persze tetten érni azt a pillanatot, mikor a burzsoáziának ez a színeváltozása, fordulata lejátszódik. Magyarországon, ahol korántsem harcolták végig olyan következetesen az osztályharcokat mint Franciaországban, s ahol a néptömegek a politikai aktivitás olyan fokára, mint a jakobinus diktatúra idején, vagy Párizs 1848 júniusi napjaiban még 1848 szeptemberében sem emelkedtek, ez különösen nehéz. De mégis annak, hogy a pesti néptömeg egyáltalán a politika színterére lépett, meg voltak a maga következményei. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a polgári átalakulásért folyó harc vezetői megrettentek a forradalom véghezvitelének eszközeitől, ennek szükségképpen plebejus módszereitől. Persze ennek a motívumnak is megvan a maga jelentősége e fordulatban s az sem tagadható, hogy a forradalom elbukása szükségszerűen vetette vissza kiindulópontja mögé a polgárosuló középnemesség politikai gondolkodását. Ezek a tényezők ugyanis ezt a fordulatot csak időlegessé, csak átmeneti jellegűvé is tehették volna. A fordulat azonban, a demokratizmustól a reakció felé — sajnos, jól tudjuk — nem időleges, nem átmeneti jellegű volt. Rendkívül jellemző, hogy 1850—1851-ben a polgári átalakulásért vívott harc ideológiájával a legélesebben az a Kemény Zsigmond száll szembe, aki az 1848 előtti reformnemesség egyik vezető publicistája, s akinek 1848—1849 folyamán való jobbratolódása mutatja azt a folyamatot, amely később — ha nem is teljesen, ha zökkenőkkel is —, a középnemesség nagy többségében végbement. Talán kevéssé ismert, de szintén tanulságos múltszázadi legnagyobb történetírónk, Horváth Mihály pályájának ez a szakasza is. Horváth Mihály — szentesi seborvos gyermeke — a szabadságharc előtti évtizedben a polgári átalakulás híve. Saját korát úgy tekinti, mint amely a demokrácia, az egyenlőség felé halad, amelyeknek nincs mód kifejtését meggátolni... Olyan ár ez, melynek fokonként dagadó hatalmát megsemmisíteni úgy nem lehet, mint nem elzárni a forrásokat, melyekből származik, minden gát pedig, mely elébe vettetik vagy elsodortatik vagy veszedelmes dúlásokat okozhat az erőszakos kiáradásban« — írja 1841- ben »A demokrácia kifejlete honunkban« című tanulmányában. A szabadságharc idején Horváth Mihály, ekkor Csanádi püspök, a nemzet ügye mellé áll, Kossuth híve, kísérője a tavaszi hadjárat idején, majd Szemere kormányának kultuszminisztere, aki a világosi napok után csak kalandos úton tud Nyugat- Európába kimenekülni. Itt, a száműzetésben írja nagy történeti munkáit, a reformkor és a függetlenségi harc történetét. Ez utóbbiban azonban, bár nagy értékei vannak, már megfigyelhető a néptömegek politizálásának szigorú elítélése és saját álláspontjának gondos elhatárolása a Szemere-kormány a»respublikál« irányától és bármiféle »socialisticus-communisticus« tendenciától. Ugyanilyen gondolkodásbeli fordulat figyelhető meg a korszak másik nagy historikusánál, Szalay Lászlónál, aki 48 előtt a demokratikus intézmények egyik első hirdetője, propagálója, s aki a forradalom után írt leveleiben egyenesen szembeszáll azzal, hogy demokratának nevezzék: ».. .én in thesi sem vagyok demokrata, a szónak convenu értelmében« — írja 1853-ban. A burzsoá nemzet sorsa Magyarországon is törvényszerűen, de sajátos módon alakult. A fejlődést két tényező szabta meg: egyrészt az, hogya magyar polgári nemzet soknemzetiségű országban alakult ki, másrészt pedig az, hogy a nemzettéválás vezető ereje a polgárosuló középnemesség, nem pedig a kifejlődött burzsoázia volt. E kéttényező következtében a magyar nacionalizmusnak még pozitív, 1848—1849 előtti korszakában is sokkal több negatív vonása, nemesi korlátozottsága volt, mint a nyugat-európai egységes nemzetállamokban. Tovább bonyolította fejlődésünket, hogy a magyar nép a polgári forradalmat nemesi vezetés alatt vívta meg, s ez a tény a forradalom eredményeiben is tükröződött. Polgári fejlődésünk továbbra is elmaradott volt, s az 1867-es kiegyezés a gazdaságban, politikában és ideológiában csak megerősítette a feudális maradványok továbbélését. A magyar nacionalizmusban így mindvégig burzsoá és feudális elemek keveredtek. A imperializmus időszakában a magyar burzsoá nacionalizmus nemcsak a nemzetiségek teljes beolvasztását tűzi ki célul, hanem az ún. »csatlós-imperializmus" formájában más nemzetek gazdasági és területi leigázására is törekszik. A magyar uralkodó osztályok ekkor már régen szembefordultak a nép érdekeivel, önző osztály céljaik érdekében elárulták azt. Talán nem is szükséges ennek bizonyítására legújabb kori történetünk olyan eseményeit részletesen leírni, mint amilyen az első és második világháborús szereplésünk és a kettő közé eső ellenforradalmi rendszer népelnyomó, népellenes uralma volt. Senki előtt nem lehet kétséges, a magyar polgári nemzet nem egészen száz év alatt történelmi szerepének mindenképpen végére ért. Hanyatlása és bukása nem magyar specialitás: a polgári nemzetnek mindenütt ez a sorsa. De hogy hol, mikor, és hogyan fog bekövetkezni — erre a kérdésre a történelem fogja a választ megadni. Pamlényi Ervin Magyar Nemzet A „válogatott” Kazinczy ISCL „telit*’ DCöKLOL Ugyanegy cikkbe kívánkozik annak méltatása, hogy most jelent meg Kazinczy Ferenc válogatott műveinek két kötetbe és Kölcsey Ferenc öszszes műveinek három kötetbe foglalt gyűjteménye. Régebben csak a szakemberek szűk rétegét érdekelte volna ez a kettős irodalmi esemény, de a magyar népi demokráciában alaposan megnövekedett az érdeklődés a klaszszikusok iránt. Szerencsére már messze jutottunk azoktól az elmúlt időktől, amikor a klasszikusok olyan »remekírók«-nak számítottak, akiknek díszkötetes műveit szobadíszként hevertették a faragott könyvespolcokon. Nem tudjuk, hogy tervszerűen vagy véletlenül történt-e Kazinczy és Kölcsey alkotásainak egyszerre bekövetkezett új kiadása, de örülnénk, ha arról értesülnénk, hogy a Szépirodalmi Könyvkiadó szándékosan hozta ugyanegy időben a közönség elé Kazinczy Ferenc válogatott művei- és Kölcsey Ferenc összes művei-t. Eszünkbe jut Krúdy Gyulának az a megállapítása, amelyet A Himnusz bölcsőjénél című cikkében találunk, hogy "■Kazinczy és Kölcsey nem képzelhető el egymás nélkül". Bár Kölcsey később művészeti szempontból letért arról az útról, amelyen kizárólag Kazinczy feladatának elvégzését folytatta volna, mindketten azzal emelkedtek a magyar irodalom örök jelentőségű nagyjai közé, hogy mindig a haladás gondolatát hirdették, mindig a művészeti igények fokozására buzdították közönségüket és mindig a kritikai közszellem megvalósítását sürgették. Kölcsey helyét és jelentőségét nagyjából tisztázta a mai közönség számára Révai József alapvető jelentőségűnek számító Kölcsey-tanulmánya, amely először a moszkvai Új Hang 1938-as évfolyamában jelent meg és azóta — némileg bővített formában — a kiváló marxista—leninista esztétának több esszékötetében is napvilágot látott. Kazinczy helyéről és jelentőségéről eddig még nem került elénk hasonló bátorságú és hatású, marxista—leninista módszerű tanulmány, de Szauder József mostani több mint száz oldalas bevezetése rendkívül gazdagnak látszik friss, elgondolkoztató szempontokban. (Másképp olvassuk Ka■zinczy írásait, ha előzőleg figyelemmel tanulmányoztuk Szauder József fejtegetéseit..) Révai József meggyőzően mutatott rá arra, hogy Kazinczy, aki nyelvújításával és ízlésbeli reformációjával olyan nagy szolgálatot tett a haladás ügyének, a magyar literátorok gigászi feladatának csupán egyik felét oldotta meg, mert elfordult ugyan a feudális irányzattól, de nem teremtette meg a szükséges kapcsolatot a népi szellemmel. Kölcsey jóval messzebb jutott és megtalálta a népi felfogáshoz vezető utat, de arra már nem maradt ideje, hogy ezen az úton nagyobb távolságot járjon be. Még így is, még ilyen rövid idő alatt is módot talált a küzdelemre a jobbágyfelszabadításért, a humanista reformokért. Nem volt véletlen, hogy Kossuth Lajos, amikor Kölcsey halálhíréről értesült, azt írta: Kölcsey egész élete csak »előkészülő iskcolá«-nak tekinthető és »nem nemzeti, hanem európai vesztesége, hogy Kölcseyt elragadta a halál, mielőtt még a nép költőjeként kiteljesedhetett volna. Eselyesnek találjuk Kazinczy Ferenc válogatott műveinek összeállítását, és az az érzésünk, hogy Szauder József mind irodalmi, mind politikai szempontból szerencsésen végezte el feladatát. örülünk, hogy majdnem ötszáz oldalon kaptak helyet azok a levelek, amelyeket "a széphalmi remete" nevesekhez és névtelenekhez, tudósokhoz és tudálékosokhoz, írókhoz és rímfaragókhoz intézett, megkísérelve, az akkor majdnem lehetetlennek látszót, a hiányzó irodalmi közvélemény kialakítását. Németh László egyik legszellemesebb megállapítása, hogy Kazinczy "az irodalom telefonközpontja" akart lenni. Arra törekedett, hogy a magyar szellemi élet minden "drótja" az ő széphalmi kúriáján fusson keresztül. Több méltatója hangoztatta, de talán Szerb Antal bizonyította be legmeggyőzőbben, hogy Kazinczy a fiatal Goethét tekintette példaképének. Goethe sokáig városról városra járt, hogy irodalmi barátságokat teremtsen és szemtől szembe kerüljön a kor tehetséges költőivel. Később a személyes érintkezést levelezés váltotta fel, de Weimarból — bár Weimar sem volt az európai nagy centrumok valamelyike — mégis csak könynyebb volt széleskörű levelezést folytatni, mint Széphalomról. Kölcsey Ferenc összes műveinek három kötetét Szauder Józsefné és Szauder József rendezte sajtó alá. Az elsőkötetben az összes szépirodalmi alkotásokat és tanulmányokat találjuk. A másodikban a politikai iratok és politikai beszédek kaptak helyet. A harmadikban a levelek sorakoznak fel. Elfogadjuk a három kötet összeállítóinak azt a törekvését, hogy bevegyék a könyvekbe lehetőleg mindazokat az eddig kiadatlan Kölcsey-írásokat, amelyek "legalább viszonylagos megformáltságukkal" jogot tarthatnak a "mű" elnevezésre. Így jutott hely az első kötetben a Műszavak a törvénytudományból című résznek, amely eddig a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában feküdt és a Recenzió Dayka Gáborról című írásnak, amely mostanáig Kazinczy levelei között hevert. Jól tették a három kötet anyagának összeállítói, hogy nem közöltek olyan leveleket, amelyeknek íróját nem lehetett teljes megnyugvással tisztázni és kihagyták azokat a kéziratokat is, amelyek ugyan kétségtelenül Kölcseytől valók, de még nélkülözik az irodalmi formát és alig magasodnak ki a nyersanyag állapotából. A most megjelent két gyűjtemény — Kazinczy és Kölcsey írásainak gyűjteménye — lehetővé teszi, hogy behatóbban foglalkozzunk Kazinczy és Kölcsey kritikai tevékenységével, s az így merített tanulságokat felhasználjuk mai kritikai életünk elmélyítéséhez is. Kazinczy, akit túlzás nélkül a magyar kritika megteremtőjének nevezhetünk, olyan körülmények között kezdte meg kritikai munkásságát, hogy semmiféle adott tere nem volt tevékenységének kifejtésére. Gyermekcipőben járó újságjaink mellőzték a könyvkritikát, rendszeres folyóirataink pedig nem voltak. Kazinczy, ha jogosan elkeseredett is, nem engedte magán elhatalmasodni a kétségbeesést. Levelekkel igyekezett pótolni a hiányzó sajtót. Ezerszámra írta a kritikai leveleket, hogy bírálatai az ország minél több részébe jussanak el. Igazuk van azoknak, akik úgy vélekednek, hogy a levél csak "forma" volt számára, mert az egyetlen emberhez intézett levelei is mindig sokakhoz szóltak. Nem lényeges, hogy hányszor tévedett Kazinczy, hogy hányszor dicsért meg alaposabb ok nélkül olyanokat, akik talán szigorú bírálatot érdemeltek volna. Egy a lényeg: mégpedig az, hogy kritikáival alkotó munkára buzdította azokat az írókat, akik az ilyen serkentés nélküli némaságba fulladva, közönybe merülve — irodalmi szempontból elpusztultak volna. Volt Magyarországon néhány olyan évtized, amikor Kazinczy levelei tartották a lelket a magyar irodalom művelőiben! Kazinczy többnyire csak "jó érzékére" támaszkodott és kritikai munkásságát nem alapozta egységes elméletre. Kölcseynél más kritikai elméletre támaszkodhatott a kritikusi működés. Ennek ellenére — nem kell tagadnunk — Kölcsey is sokszor tévedett, s a végén elkeseredetten írta a Mozarton 1833-as évfolyamában: "Kritika nekünk nem való. Két gyermek kezében, mellyel vagy maga vágja meg magát, vagy máson ejt gondatlanul sebet." M Miért vált nálunk akkor is, máskor is nemegyszer antikritikává a kritika? (A kettő ellentétét Kölcsey fejtette ki Kritika és antikrítika című tanulmányában.) Azért, mert nem volt megfelelő irodalmi közvéleményünk. A kritikához ugyanis nemcsak bíráló kritikusok és megbírálandó művek kellenek, hanem az is, hogy a kritikusok és a megkritizált alkotások között megfelelő közvetítő tényező legyen: irodalmi közvélemény. Kölcsey és Kazinczy arra tanít bennünket, hogy munkálkodjunk minden erőnkkel erős és egészséges irodalmi közvélemény kialakításáért. Sós Endre Bakó József: ELDOBOTT Hajolj ez árvák árvája fölé, pótold mosollyal az édesanyját. Szenvedését hogyha túlnőhetné, te is vele nőnél, mint egyszeri jótett, mint gyógyító irgalmasság. Emeld föl e kis eldobott lánykát! Nézd, a szeme belédfogódzott már. Hátha ő több lesz az anyjánál, mert ingyenes hűséggel fájdalmait csitítgatón sorsára hajoltál... Hátha majd egykor ő hajol föléd fehérfityulás, kérdő mosolyával, mikor te már az öregség ágyán egyedül viaskodol s kiáltod: Nővérkém!... mégcsak egy kanállal... S az utolsó enyhet adó arca ragyogást kap majd hunyó szemedben mert emlékeztető mosolygása egykori szép jóságod mutatja, melytől még a halál is megszeppen. NAPLÓ Augusztus 7 A hétszázéves sárospataki várat augusztus 20-án ünnepségsorozattal köszöntik. A megnyitót a Hazafias Népfront Borsod megyei bizottsága, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem és a sárospataki Rákóczi Múzeum közösen rendezi. A Rákóczi-vár lovagtermében tudományos vita lesz, este pedig a kitűnő debreceni Kodály kórus ad hangversenyt a vár terraszán.. Rövidesen megjelenik a Gondolat Kiadó kiadásában Sós Endre és Vámos Magda könyve: "Heinrich és Thomas Manni". Ez a könyv elsőnek mutatják be a két világhírű német író-fivér küzdelmeit II. Vilmos császár és Hitler Németországa ellen, továbbá azokat a belső harcokat, amelyeket hosszú időn át egymással vívtak. Eugene Guillevic, a neves francia költő, akit most tüntettek ki Budapesten a magyar Fen Club emlékérmével, az MTI-nek adott nyilatkozatában elmondotta, hogy rövidesen megjelenik fordításkötete magyar költők verseivel. E kötetben Batsányi, Berzsenyi, Petőfi, Arany, Ady, Babits, József Attila, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc költeményei kapnak helyet. Ugyancsak a közeljövőben jelenik meg a kitűnő francia költőnek egy József Attila válogatása, mintegy száz verssel, ebből több tucat Guillevic fordítása. A Gazeta Literara, a román írószövetség hetilapja Ion Marin Sadoveanu tollából cikket közöl Mikszáth Kálmán halálának 50. évfordulója alkalmából.A A Budapest Filmstúdióból forgatócsoport utazott Romániába, ahol színesfilmet készítenek eredeti dokumentumok felhasználásával Petőfi utolsó napjairól. A film készítői Kolozsvárott, Tordán és Segesvárott folytatják munkájukat. A film tudományos tanácsadója Dienes András, rendezője Lakatos Vince. A némafilm egyik leghíresebb csillaga, a lengyel származású Pola Negri augusztusban Lengyelországba érkezik. 8 Német történet címmel eddig 15 angol nagyvárosban mutatták be a Thorndike házaspár híres dokumentumfilmjét: Te és annyi más bajtársad. is Véres évek címmel Erwin Leiser német újságíró forgatókönyve alapján svéd dokumentumfilm készült, amely archívanyagok felhasználásával Hitler útját mutatja be. Vasárnap du. 1 órakor GALOPPVERSENY FILMSZEREPRE keresünk 9-12 ÉVES LÁNYOKAT Cím: BUDAPEST FILMSTÚDIÓ IX., Könyves Kálmán körút 15. szám Jelentkezés: augusztus 8-án, hétfőn 10 órakor ____