Magyar Nemzet, 1960. október (16. évfolyam, 233-258. szám)
1960-10-09 / 240. szám
Vasárnap, 1960. fektóber 9. Marn Nemzet A Magyar Irodalomtörténeti Társaság idei , vándorgyűlését október 21—23 között tartja a pécsi Pedagógiai Főiskolán. Az első napon Barta János, az irodalomtudományok doktora Kemény Zsigmondról, a második napon Klaniczai Tibor akadémikus Balassi Bálintról tart előadást. Király István Kossuth-díjas professzor a harmadik napon irodalomkritikánk mai helyzetét elemzi. NAPLÓ Október 1) Beck Judit festőművész kiállítása a genfi Theatre de la Cour Saint-Pierre Galériában nagy érdeklődést váltott ki. Sok látogatója volt a tárlatnak, a svájci sajtó melegen méltatta a magyar festőművész munkásságát, s Beck Juditot a genfi rádió is megszólaltatta.* A Kulturális Kapcsolatok Intézetének vendégeként néhány napot hazánkban, töltött Devi Lal Samar, az Indiai Népművészetek Intézetének igazgatója, aki elmondotta: szeretné, ha a magyar bábművészek egy csoportja Indiába látogatna, s ezt egy indiai táncegyüttes viszonozná. # A nagykőrösi Arany János Gimnázium tanárai és tanulói október végén ünnepségen emlékeznek meg arról, hogy 100 évvel ezelőtt, 1860-ban búcsúzott névadójuk, Arany János a nagykőrösi tantestülettől. Ünnepi beszédet mond Erdei Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára. k A mohácsi tömegsírok A VÁROS PERIEMÉN 7 u a iAct^tJt/lz'/n6 'ZfteA^ a Esőkabát, több színben Ballonkabát, modern fazonban, divatszínekben Mübörkabát, bélelt, több szinben Divatfelöltö sportszövetből Divatfelöltö gyapjúszövetből, több színben Bőrszegélyes lódenkabát Télikabát, végig valcsínozva 225,— Ft 430,— Ft-tól 850,— Ft 690,— Ft-tól 1050,— Ft-tól 790,- Ft-tól 890,— Ft-tól Budáról indulok, nem meszsze attól a vártól, amelynek kapuján 1526. július 20-án kiporoszkált lován a húszéves király. A véres kardot már körülsorolták, mikor II. Lajos háromezer katonával megindult a tolnai tábor felé. De hiába emelték magasba a hadrahívó véres kardot. A magyar népet már legyőzték jóval Mohács előtt. Dózsa tizenkét éve ''elevenen égett el tüzes trónusán, az ország sírokkal volt teli, a hantok alatt (nemes urak bosszúja) százezer leölt paraszt pihent. S a sírok felett azt suttogta a szél: nincsen remény. A szultán csaknem százezer emberrel vonult fel ellenünk. De az a százezer magyar, aki képes lett volna megvédeni a hont, elhárítani a százötven éves török áfiumot, a négyszáz esztendős Habsburg-uralmat, már nem élt. Megölte őket Zápolya, Werbőczi törvénye, a nemesség gyilkos pallosa. Érd—Pentele—Paks Az élet véletlene, hogy azon az úton megyek, hol valaha maroknyi seregével »a nyomorult Laos királ« haladt. Érd, Pentele, Paks, Tolna, Szekszárd, Háry szőlőteraszai, Bátta, s a gyásztér, Mohács. Nagyon szép őszidő van, mézízű, gerlebúgásos október. Folyik a szüret, napfényben fürdenek a piros paprikafüzérek, hordják a tengerit s országos szorgalom járja át a tájat. A fehér présházaknak, piros füzéreknek, a barna avarnak s a vérfoltos leveleknek ebbe a színorgiájába, ahogy haladunk, folyvást belezörög a múlt: a király hiába vár, Érden senki sem csatlakozik hozzá. Ercsiben csak Báthory András. A nemesség nem merfegyvert adni a jobbágy kezébe. Inkább vesszen minden, mintsem a piros kakas táncoljon megint kastélyok kevély tornyain. Tolnán tábort ver a király — a nemesség inkább vánszorog, mint gyülekezik. Pakson augusztus 5-én elrendeli, hordozzák körül a véres kardot, még egyszer, utoljára. A kincstár üres, a királyi család hónapok óta hitelbe vásárolt húson és boron él, "zuhanunk, zuhanunk, Szentatyám" — írja a pápának •Laos kiről*. De csak a csend felel. Országos, néma csend. S a török Eszék fölött, a Dráván verni kezdi a hidat, hogy átkelve rajta, sírba taszítsa azt az országot, amelynek temetőjét már megásták urai. Már Mohács alatt, a várostól délre fut velem az autó, a másfél kilométernyi széles és hozzávetőleg ötkilométernyi mély csatatéren, ahol a török 1526. augusztus 29-én, szerdai napon, "szép derült nyári időben", két óra alatt, valószínűleg délután négy és hat óra közt tönkreverte Magyarországot. A történelemírás szerint magyar részről tizenötezer halott maradt a gyásztéren, s tízezer harcos a csatát követő égzengéses záporesőben menekülni kezdett. A király lovával vízbe fúlt. Az ország elveszett. S Zápolya 20—40 000 főnyi erdélyi hadával Szegeden vesztegelt, ahová a mohácsi vésznek csak ágyúmoraja hallatszott el. A gyásztér Ahogy közelítünk a mohácsi gyásztér felé, lehetetlen fel nem idézni irodalmunk üzenetét. Múltunkban az önismeretre lett volna legnagyobb szükségünk. De Mohácsról is nem uraink, csak a költők mondtak igazat. Az országnak ezt a temetőjét nem az ellenség, hanem önfia (Kisfaludy Károly), a magyar átka (Vörösmarty), a főúri gőg, a nagy bűn, a parasztmészárlás (Czuezor), a mulatozás (Petőfi) ásta meg, mert "Nekünk Mohács kell" — borult el az úri osztály új haláltánca láttán Ady. Mohácsot déli irányban már nyolc kilométerre elhagytuk, mikor feltűnik a sátorhelyi állami gazdaság épületei felé vezető földút, amely fölé vadgesztenyék tömött lombsátra borul. Nem kell kérdezni semmit. A gyásztér némán is beszél. A földút közepe táján, az út szélén veszteglő teherautók, személygépkocsik, katonai dzsippek, s balra a ritkás lucernaföldön két hatalmas földhányás körül csöndes sokaság. Naponta ezren zarándokolnak ide: munkások, katonatisztek, a környék parasztjai, diákok, s jönnek még messziről, Észak-Magyarországról is. Országos érdeklődés kíséri történelemkutatásunk nagy ásatását, amelyet a Baranya megyei tanács anyagi támogatásával, a sátorhelyi állami gazdaság figyelmes segítségével a megyei múzeumok főigazgatósága, személy szerint pedig Dombay János dr. főigazgató helyettese, a kék munkásruhás, napbarnított, fiatal Papp László régész folytat. Átvágok a lucernáson, az embergyűrűsbe vegyülök. A két tömegsír körül nők, férfiak állnak, gyerekek és aggastyánok is, munkások, környékbeli parasztok, a megyei tanács elnöke szűkebb munkatársaival, két honvéd alezredes, rendőrtisztek, néhány falusi orvos, agronómusok. Senki sem szól. Aki érkezik, nem köszön, a sírok szélére lép s néz, lefelé. Életem legdrámaibb látványa fogad, pedig emberöltőm tragikus eseményekben alig szűkölködött. Félelmetesen igaza volt Kisfaludynak: »Itt hamvadtak eleik alacsony méhlepte gödörben ...« A két tömegsírban leszakított állkapoccsal, vagy kettészelt koponyával, a homlokcsontokon 434 éves kardvágás vén sebébel, letépett karral, áthasított mellkassal, tört bordákkal, vagy koponya nélkül, sebtében egymásra szórva a mohácsi vész mintegy kétszáz hőse hever. Kérdezni akarok valamit. De nem tudok. Az ásatások históriája A síroktól messze távolodva kezdek beszélgetni Papp László muzeológussal. Az ásatást, mondja, a parasztok évszázadok óta folytatják. Ahogy a költő mondta: "Csontba akad s hortyog a ló, — Meg-megcsorbul kasza, sarló ...« Amit a szántó paraszt talált, mind Bécsbe küldte az uraság: mohácsi szablyák, kardok, vértek, sarkantyúk, páncélingek, vastag főpapi harci lövegek a bécsi Hofmuseumba vándoroltak. — Ördögi tréfája a sorsnak — veti közbe: — a mohácsi csatatér színhelye is Habsburg-tulajdon volt. "Frigyes királyi herceg tábornagy úr" 1924-ben engedélyt adott ugyan egy magyar régésznek, hogy ásasson a csatatéren, de csak négy munkást bocsátott rendelkezésére az uradalom. A következő évben már egyet sem. Magános hazafiak is próbálkoztak pénzvagy állami támogatás nélkül: a tömegsírokat keresték, ahová a Kanizsai Dorottya jobbágyai szórták be a lemészárolt, megcsonkított, ruháitól nagyrészt megfosztott holtakat a török had elvonulása után. Csontokat ugyan mindenki lelt — Mohács egyetlen temető —, csak a tömegsírokat nem találta meg senki. Hallgattak a halottak, nem vallották ki a végső nyughelyét. — Másfél éve aztán — folytatja Papp — a pécsi Janus Pannonius Múzeum a megye anyagi támogatásával megkezdte a munkát. Hónapokig jártam a csatateret egy lelkes munkással, Szűcs Józseffel és egy szenvedélyes múzeumbaráttal, Sala István cipésszel. Már mindenről lemondtak, mikor 1960. április 6-án Koller Márton kocsissal, a sátorhelyi állami gazdaság fogatosával találkoztak. Koller azt mondta, kezdjenek ásni a sátorhelyi dűlőút 1,4 kilométerköve mögött. — Sokat dolgoztam azon a földön. Arra igen sok a csont. Ásók, csákányok, szelvények, kutatóárkok, munkások, tudósok kezdték faggatni a hideg földet. S néhány héttel ezelőtt vallott a csatatér: alig valamivel a földfelszín alatt megtalálták az első tömegsírt kilencvenhárom koponyával, néhány nap múlva pedig az első sírtól három méternyire a hősök másik hamvvedrét, mintegy száz férfi maradványával. Az első tömegsír 8 és és fél méter hosszú, 12 méter 60 centiméter széles és téglalap alakú; a másik 14 és fél méter hosszú, 2 és fél méter széles, s tompa ék alakú. Az első tömegsír sértett, felső szélét az uradalom gőzekei sebezhették meg valamikor. A másik hant 434 esztendő után is tökéletesen ép. Emberkéz nem nyúlt semmihez, a nyitott sírban finom szálú ecsettel szórják ki a föld porát a csontok közül. A látvány borzongatóan hasító: hanyatt fekvő csontvázak, nagynövésű férfiak, soha össze nem forrt koponyasebek, s a csontok mellett néhány elszórt Lajos-dénár ebben a hideg földi Pantheonban. Hol lesz a Pantheon ? "Tömöri büszke vezér" nincs közöttük. Az ő véres fejét a győzelem után körülhordozta a török. De Itt van a nép, amely védeni próbálta azt a hazát, mely nem volt az övé. S a mai nép valamely forró, s eltéphetetlen vonzalmat érez e régi halott nép iránt. Mikor felmerült a Mohács városában létesítendő Pantheon terve, ahol méltó módon helyeznék el a hősöket, a környék munkásai és parasztjai azt mondták: ne háborgassuk őket, maradjanak itt a földben, hol vérük elfolyt. S a meg nem bolygatott sírok fölé a csatatéren emeljenek egy üvegfalakból épült Pantheont, ahol a vándor, ki erre jár, megáll, hogy láthassa azokat, akiknek élete édes hazánkért elfogyott. A sírokból aztán bárki kihallhatja a csontok üzenetét. Urai eladták, elveszejtették, s a nemzetté vált nép volt az, amely annyi balsors után végül is megmentette e hazát. Ezt kiáltja — örök időkre — Mohács. Ruffy Péter "A város peremén, ahol élek, beomló alkonyokon, mint pici denevérek, puha szárnyakon száll a korom, a lerakódik, mint a guanó keményen, vastagon." Álmodik a nyomor. Hosszú, fekete házak között, mérges bokrok tövén, meztelen gyermekek sárga arcán, zuhanó, szürke füstben. Álmodik. Elrothadt szalmazsák. Gyulladt és fénytelen szemek. Nagyhasú asszony, négy gyermekével, tizenkét négyzetméteren. A szürke kőút elsuhant előttük, becsukta szemét, kezét fülére tapasztva: "Nem megyek közelebb hozzád, s te nem mész el innen, soha többé. Soha többé." Íme a Mária Valéria telep története. 1916. Hadikórház. A főhercegnő sült csirkecombot hoz a lábnélkülieknek. A lábak bezárva mélyen lenn a földben: "Vigyázz! — Pihenj!" 1920. Szükséglakás. Nyomortatya. Családi cellák Horthy 9 milliós börtönében. 1932. Külön rendelet a valériásokra: "összébb! összébb! Gyorsan szaporodtak nyomorultak.* Egészségvédelem? A betonon nem él meg a poloska, csak az ember. Csak az ember! A patkány csillogó szemmel bámult ki a falból: — sokan vagyunk. A penész szürkén kivirágzik. A gyermek is szürke, mint a por. "Temethettek! — sokan vagyunk..." A város pereméről messzire látni. Kék eget látni — valahol messze. Zöld lombot látni, valahol messze. Nem nézte senki — nem látta senki — sok hosszú évig. Sok hosszú évig. ("Nedves, tapadós szelek mása, Szennyes lepedők lobogása, Oh, éjj") Sötét van — nedves, rossz szagú, nehéz sötét. A füst lezuhan a földre. A bokrok fekete levelén fekete korom. Három ház án már csak — a legutolsók — s bennük huszonegy család. A legutolsó "galériások". Nyikorgó ajtó. A ház falán az esti szélben fekete bokrok árnyéka lebben. — Kit keres? — kérdezi az asszony. (őket keresem.) "Mióta él itt?" "Huszonnyolc éve." Huszonnyolc éve a "Valérián." Hat gyermeket szült — és négyet felnevelt. — Nem én neveltem őket — szól csöndesen —, akkor az utca nevelt, meg a Büdösárok. Kicsinyeik voltak, gyöngék és kedvesek még, mikor dolgozni mentek. Vékony kezük volt és csillogó szemük — menni kellett ... A halkszavú, sovány öregasszony szégyenkezik. Fekete keze vézna ölébe ejtve — a földre néz, a milliószor sikált betonra. ("Ne üljön lelkünkre szenvedés, Ne csipje testünket féreg...") Huszonnyolc éve élnek itt (Megszokták talán?) Sóvárogva, fényesen és diadalmasan remeg szemükben az öröm: "Elmegyünk innen! Most már nagyon hamar elmegyünk. A többiek után." Nyílik az ajtó. Ősz ember lép be. Nyílik az ajtó, kedves arcú fiatalasszony. Férfiak. Lebbenő szőke és fekete fürtök , gyermekek. Valériások. Csendben jönnek, a fal mellett állnak, az ágy szélére ülnek. A repedezett falu homályos szobában sokan vagyunk. Mesélnek. Arról mesélnek, amit nem lehet megszokni soha. Soha. Hallgatok. Régi történetet hallgatok, hosszú évek történetét. "... hogy itt kellett élni". A sápadt emberek arca sóvárgó, a hangjuk remeg: — Elmegyünk, elmegyünk innen... Ott kinn, a nehéz sötétben, a fekete bokrok tövén vénember ül, ölében hullószőrű macska. Az öregember lassan pislogó szemével a macskát nézi, a macska szeme fénylik, mint a gyöngy. A süppedt föld, a rongyos, hosszú házak felől keserű füstszag árad. Fölöttünk sárgán villog az ég. ("Emeljétek fel szívünket. Azé, aki fölemeli ...") Napsütés. Fölöttünk kéken villog az ég. Ez a 103-as út. Neve nincs még. Névtelen út, a múltból a jövőbe vezet. Gyerek megy mellettem. Tízéves lehet talán. Vékony, csillogószemű. Kezében hatalmas sárga aktatáska. Megy az úton. Vékony, csillogószemű gyerek. Valériás. Az út szélesedik, szétnyílik, ki terül. Puszta tér. Felszabdalt föld, fekvő vasbetonoszlopok, tégla, kavicsrakások. Puszta tér. De ahogy felemeled a szemedet, messzi fenn, a fejed fölött, tisztán és kecsesen — mint katedrálisok, dómok, antik templomok tornyai, a halványkék égbe belemagasodnak a házak. Az új házak. A bölcsőde üvegfalain felfénylik a nap. Jobbfele hatalmas félkörívben — ultramarin és élénkvörös erkélyek sora. Mint óriás szúnyogok — acélkék toronydaruk. " Megyek... És tudom: itt lesz az iskola, itt a mozi, a rendelőintézet és itt a színház. Színház — a Valérián. A város pereméről messzire látni. .. Most már messzire . . . Hatszáz építőmunkás dolgozik itt — azt mondják, 1970-re a Valéria helyén — a papírházak, a fekete putrik helyén — mindenhol színes, nagyablakú házak állanak. És szökőkutak, és szobrok, és játszóterek. Halványkék fényes ablakú ház. Háromemeletes. Három hónapja kész. Az első emeleten — üveg, nikkel és lágyan fénylő műanyag — becsöngetek. Két öregember él itt. Másfél hónapja. Azelőtt harmincnégy évig a Valérián. Az öregember, »a piszkos valériás", ott ül a fényesablakú szoba közepén, maga alá húzott lábakkal: "Jaj, a padlón folt ne essék." Az öregasszony, "a piszkos valériás", kezével simítja végig a falakat: "Jaj, rászáll a por.« Az ajtón fekete táblán arany betűkkel az öregember neve. A fürdőszobában hófehér kádban lágyan csobban a víz. A szomszéd házban hatalmas kékszemű férfi. Útkövető. Pici, őszhajú öregasszony, a felesége. S az unokájuk, pöttömnyi barna gyerek. A falon kalitkák. Csillogó tollú, fényes madarak. Csevegő stiglic, üveghangú kanári, pajkos papagáj. Díszmadarak. Az útkövető 1919 óta él a Valérián. — Három hónapot dolgoztam egy évben — itt kellett laknom — mondja, a szája szegletéből előbújik a mosoly. — Most is itt lakom, csak magasabban. Két szoba, konyha, összkomfort. Az őszhajú öregasszony természetesen a szemében kedves csillogással formálja a szót, amit azelőtt nem ismert: összkomfort. S ez év végére a "Valéria" végképpen, örökre eltűnik. Még a nevét is elfelejtjük, úgy elfelejtjük, mint a szomorúságot. A fényes ablakok, a színház, a szökőkutak — zöldlombú fák — új városát — javaslatunkra — József Attiláról nevezik el — róla, aki idetartozott. Sötét van már. A házak ablakaiból áradó fény messzire látszik. Lehet, hogy a villanyfénynél József Attila versét olvassa egy "galériás" a város peremén... Ott éltek lenn, összezsúfolva a bűzös barakkok mélyén a fekete bokrok mögött. Ünnepélyesen, komolyan jöttek ezek az emberek; szemükben öröm volt csak — úgy álltak a fényes házak kapujában — ez a miénk! Egy öregasszony — mondják — leborult a földre. A szeméből folyt a könny. S a fényes erkélyeken ott álltak a magasban — a földhözragadtak. Kristóf Attila 1