Magyar Nemzet, 1962. október (18. évfolyam, 230-255. szám)

1962-10-24 / 249. szám

4 A REVIZOR Gogol-felújítás a Madách Színházban HA GOGOLRÓL AKAROK BESZÉLNI, lehetetlen, hogy ne Bjelinszkijt, ahogy barátai ne­vezték, az »őrjöngő Visszá­riont« válasszam útikalauzul. Nemcsak azért, mert ő, mint kortárs, tanúja volt a Gogol­­művek hatásának, hanem azért is, mert vonatkozó véle­kedései nem koptak meg az el­múlt évszázad alatt sem. Bje­­linszkij Gogol működését ha­tárkőnek tekintette az orosz irodalom történetében, jól lát­ta, hogy Gogol művei, minde­nekelőtt a Revizor és a Holt lelkek (esetleg az író akaratán kívül is) ige­n komolyan lazít­ják a jobbágyrendszer pánt­jait. • Maga Gogol a Revizor ügyé­ben hőslelkű nyúl módjára vi­selkedett, megírta, majd jóko­ra ijedelembe esett a számára váratlan hatás láttán. A vígjá­tékkal kapcsolatos vélemények alighanem már akkor jelezték az értelmezés két lehetőségét: sokan hasizom­mozgató komé­diának vélték, mások azonban a legszenvedélyesebb haraggal szálltak szembe a színdarab igazságaival. Bjelinszkij óv attól, hogy be­lefeledkezzünk a komikai ele­mek felszínes élvezetébe, nem kétséges előtte, hogy Gogol a neveltetést műveiben nem cél­nak, hanem eszköznek tekinti, mondhatni, mézzel keni be az ürömmel teli pohár szélét. HA BJELINSZKIJ OTT ÜL­NE a Madách Színházban a Revizor egyik előadásán, időn­ként elégedetlenül csóválná fe­jét és azt mondaná: uraim, túl sok a méz, vagyis, hétköznapi­ra fordítva a szót: a komikum, a nevetés a mostani felújítás­ban nem egy ponton rátelep­szik a szatíra fegyverére és elveszi élét. Bjelinszkij egyik tanulmányában ezt mondja Gogolról: ». ..amikor két hü­lye ostoba veszekedését, vagy kész tökfilkó silány életét leír­ja, látom szomorúan gúnyos tekintetét, amellyel az életet nézi.. .* Nos , nekem ez előadásból ez a tekintet hiányzik. Értelmetlen lenne felvetni azt a kérdést, hogy a Revizor ala­phelyzete mennyire reális, önmagában, a társadalmi kö­rülmények figyelembevétele nélkül, aligha lenne hihető, hogy egy egész város pánikba esik a revizor megjelenésekor. Bjelinszkij — nem lehet rá elégszer hivatkozni — azonban mesterien bebizonyítja, hogy a züllöttség, a korrupció tömeg­méretű jelentkezése idején, amikor az egyszerű nép fiain kívül úgyszólván mindenkinek van valami takargatni valója, egy revizor felbukkanása az érdekeltek számára felér a ta­tárjárással. Kimutatja, hogy Gogol milyen biztos kézzel fű­zi fonálra azokat az apró­­cseprő véletlen jelenségeket, melyek önmagukban lényegte­lenek lennének, egymásutáni­ságukban azonban jelentőséget nyernek, úgyszólván előkészí­tik a talajt a szélhámos ga­rázdálkodása számára. MELYEK EZEK A VÉLET­LENEK? A polgármester álma a rémisztő patkányokkal; jó­­akaratú figyelmeztető levél a revizor érkezéséről, aki inkog­nitóban utazik (ez különösen szöget üt a polgármester fejé­be); egy fiatal­ember felbuk­kanása a fogadóban, aki a két locsogó, Dobcsinszkij és Bob­­csinszk­ij, szerint még a tá­nyérjukba is belenézett — mindez több mint elegendő egy agyrém elfogadásához. Külö­nösen, ha figyelembe vesszük, hogy a városka vezetői közül mindegyiknek fontos a lelkiis­­merete. A polgármester afféle helyi kiskirály, akinek cselekedeteit mohósága irányítja, minden al­kalmat megragad a harácso­­lásra, úgyszólván természe­tesnek tartja, hogy a kereske­dők sápot adnak neki, hiszen a fizetés­­teára és cukorra n­­em­ elég. Nem különb nála Ljapscin Tyapkin járásbíró sem, legfel­jebb nagyságrendi differencia van köztük: a bíró agárköly­­köket fogad el ajándékul vász­nak és élelmiszerek helyett, tűri, hogy a börtönőrök a bí­róságon és a börtönben ba­romfi telepet létesítsenek. Legketesebb figura nyil­vánvalóan Zemljanyika fő­­gondnok, akinek kórházában "■úgy gyógyulnak a betegek, mint a legyek«. Nem vitás, hova kerülnek a betegek gyó­gyítására szánt összegek. Hlopov tanfelügyelő tudat­lan és talpnyaló, nadrágszára rögvest rezegni kezd, mihelyt egy magasabb rangú személy társaságába kerül Sajátságos összefonódásról van itt szó, alaposan ismerik egymás üzelmeit és furcsa mó­don revizornak kell érkeznie ahhoz, hogy a polgármester el merje mondani véleményét az előbbi urak vezetése alatt működő intézményekről. Miféle alak Hlesztakov? Nyilván nem valami tudatos gazember, inkább felelőtlen és gátlástalan széltoló, aki nem riad vissza apró becstelensé­gektől sem a mindennapos él­vezetek kedvéért, habozás nél­kül átadja magát a véletlen körülményeknek, egy pillanat­ra sem rendül meg a körülötte felburjánzó aljasságok láttán, ellenkezőleg: élvezi a helyze­tet és megvág boldog-boldog­talant. Láthatjuk, hogy Gogol szá­mára, mint másutt is, a Revi­­zor­ban is a típusok a legfon­tosabbak, a főszereplők alap­­vető jellemvonásai általános­nak mondhatók, enélkül a Re­vizor egyszerű vígjáték volna, semmi több. Ezért igényel a színdarab bizonyos aszkétikus mértéktartást, hiszen, ha a jel­lemek a szélsőségek irányába tolódnak, szükségszerűen gyön­gül a figurák általános érvé­nye. homályosabbá válik, hogy itt a cári­ hűbéri rendszer ál­talános kórságáról esik szó. AZ EGYÖNTETŰSÉG HIÁ­NYÁT Pártos Géza rendezésé­ben, megítélésem szerint, az okozza, hogy némely ponton megfeledkezik erről, s a darab által nyújtott lehetőségeket még meg is toldja olyan komi­kai elemekkel, amelyek hat­nak ugyan a nézők egy részé­re, a darab egésze szempontjá­ból azonban mégis vitathatóak és megszakítják a cselekmény folyamatosságát is. Gondolok a fűző­jelenetre, az öltözködés túlzásba vitt botlásaira, a fo­­gadóbeli vízivásra, a részeg strázsa imbolygására az ajtó­ban stb. A rendezés a záróje­lenetben éri el csúcspontját, ennek következetes és művészi m­egkom­poná­l­ása csaknem helyrebillenti az előadás előb­biekből fakadó megbomlott egyensúlyát. Márkus László Hlesztakovja lényegében megfelel a gogoli elképzel­éseknek, bámulatos természetességgel veszi tudo­másul sorsa váratlan fordula­tait, eszébe sem jut, hogy oko­kat, összefüggéseket keressen, gondolati restsége úgyszólván még a meglepődés lehetőségét is kizárja. Pityókos állapotá­ban hazudik, mint a vízfolyás, szinte csak kedvtelésből, léha udvarolgatási vágyát majdnem mindegy, kivel kapcsolatban éli ki, fontos, hogy trófeái szaporodjanak. A fogadó szo­bájában éhségtől gyötörten ta­lán gyermetegebb a kelleténél, kevesebb nyafogás és több ci­nizmus lappang Gogol figurá­jában. Későbbi nyegle fölé­nye, amellyel elsöpri a város­ka vezetőit, magával ragadja a polgármester hebrencs fele­ségét és infantilis leányát — kitűnő teljesítmény. A polgármester alakja, akit Pécsi Sándor formál, lényege­sen bonyolultabb Hlesztakové­­nál. "Megvan a magához való eszes. — írja Gogol a színészi Utasításban. Ez nemcsak abban mutatkozik, hogy megveszte­gethető, hanem abban is, hogy a különböző véletleneknek meghatározott szerepük van ítélőképessége felbomlásában. Pécsi Sándor polgármestere a darab indulásakor ijedtebb a szükségesnél. Nem ez a leg­jobb megoldás, hiszen ekkor még úgy-ahogy, ura a helyzet­nek, még van ideje a gazsá­gok nyomainak eltüntetésére és a véletlenek csak ekkor kapcsolódnak agyában egysé­ges láncolattá. Azt mondhat­nánk hogy érzelmileg kissé a figura elé szalad és csak Hlesz­­takovnál, a végzetes elhülyü­­lhetően találkoznak először ma­radéktalanul, s azonnal bele is rogynak a körülmények-állítot­­ta csapdába. Remekbe sikerült Pécsi polgármesterének egy­ügyű, alázatos ravaszsága, mellyel — egy ilyen áttett, passzív módon — igyekszik kedvező irányba terelni a dol­gok alakulását. Emlékezetesen vált rémületről örömre, zseniá­lisan buggyan ki bosszúszomja a kereskedők ellen. Minden tekintetben méltó a darabhoz Kiss Manyi polgár­mesternéje, nemcsak a típus megformálását illetően, de fi­noman érezteti azt is, hogy a gyeplő egyik szára az ő kezé­ben van. Pillanatnyi kihagyás nélkül marad végig a legma­­magasabb művészi szinten. Békés Itala a polgármester­lány eléggé passzív szerepébe jól beleéli magát, alakítása eredeti, meggyőző, bár kérdé­ses, hogy ekkora együgyűség mellett méltó vetélytársa le­het-e anyjának. Vándor József A múl­t heti TV-műsor tar­talmasabb, színvonalasabb volt az átlagnál. Hangverse­nyek, könnyűzene, két szín­házi és egy operaközvetítés, érdekes filmbemutatók követ­ték egymást. Jó lenne állan­dóvá tenni ezt a színvonalat, ezt a tartalmas, változatos programot Orgonásnegyed Hogy vajon miért kellett hat évig várni René Clair nagyszerű filmjének magyar­­országi bemutatójára, azt most már ne firtassuk, inkább őröl­jünk, hogy a filmet a Televí­zióban láthattuk. Az Orgonásnegyed a külvá­ros hétköznapjainak, atmosz­férájának érzékeltetésében épp olyan hiteles, mint a rendkívüli pontossággal fel­épített jellemrajzban. A film­ben két békés természetű ivó­cimbora hónapokig rejteget egy körözött bűnözőt, ösztö­nös szolidaritással, amelyet az államhatalommal szembenál­lók iránt érez Ezúttal azon­ban az üldözött igazán bűnös, gátlástalanul kihasználja, sőt zsarolja jótevőit. Tragikus konfliktus ez, mégis van ben­ne valami komikus. A szerep­lők egyéniségéből ugyanis fo­nák helyzet bontakozik ki. A rendőrség elől menekülő gyil­kos terrorizálja megmentőit, s azok szenvednek zsarnokságá­tól, de eszükbe sem jut, hogy a hívatlan vendéget kiadják. Ebből a tragikomikus helyzet­ből a szereplők, különösen a behemót Juju magatartásából, megindítóan gyermeki érzelmi világából és nem utolsósorban a történet felépítésének, rit­musának klasszikus harmó­niájából ered a film sajátos feszültsége, kesernyés lírája. René Clair az Orgonásnegyed­­ben összefoglalva, leszűrve adta pályájának eredményeit, tapasztalatait. A formai egy­szerűség és tisztaság olyan magas fokára jutott el, ame­lyen mér minden egyes szó­nak, képnek, villanásnak tar­talma, mondanivalója van. Nemes egyszerűséggel tárt fel nagy belső mélységet, vergődő emberi lelket Pierre Brasseur felejthetetlen alakítása is. A többi főszerepet Georges Bras­­sens, Henri Vidal és Dany Carrel a film egészéhez méltó színvonalon játszotta. Jól si­került a magyar szinkron is, különösen Csákányi László hangalakítása. Elveszett revü Két nemzetközi fesztiválon is kitüntették ezt a rendkívül ötletes csehszlovák revüfil­­met. A jó muzsika mellett az ötletesség a film legnagyobb érdeme­i és tanulsága is. A Magyar Televíziónak is van­nak kitűnő ötletei, de hajla­mos egy-egy ötlet „túljátszá­sára­. Az Elveszett revü­ben percenként villan fel valami új, meglepő látnivaló. Min­den szám rövid, a legtöbb még így is mozaikokra bom­lik, szinte valamennyi mon­dathoz új kép járul. A negyven perces film ím­(Dobcsinszko­j) és Körmendi Já­nos (Bobcsinsaldj) önfeledten tobzódik a két agyalágyult fe­csegő szerepében, csak elisme­réssel szólhatunk róluk. Ami Szénási Ernő Oszipját illeti, úgy tetszik, hogy eleinte nem azonosul teljesen a figurával, a színpadon nem egy paraszt, hanem a parasztot jól alakító színész jelenlétét érezzük — később ez az érzésünk megszű­nik. Basilides Zoltán Zemlja­nyika jelleméből elsősorban a mohóságot domborítja ki. Egy kissé több ravaszság jobban kifejezné ennek a mosolygó hiénának szörnyű alávalóságát. Gyenge Árpád Hlopovra jól jellemzett, átgondolt alakítás. Bodor Tibor Ljapkin szerepé­ben nem tárja fel a figura dif­ferenciált lényegét, nem elég­gé fontoskodó, nem elég alat­tomos. Avar István postames­terét kissé harsánynak érez­zük. A kisebb szerepek alakí­tói, Pádua Ildikó, lelkes Ág­nes, Rákosi Mária, Tallós End­re és a többiek jól illeszked­nek az előadás menetébe. A díszletek helytállóak, Mial­­kovszky Erzsébet jelmezei ki­tűnőek. Győre Imre tajdonképpen humoros vízió szertehullott kottákról, ame­lyek különböző helyeken élet­re, muzsikára kelnek. A leg­jobb rész a csehszlovák tele­vízió önkarikatúrája. A hiva­tali folyosón, lépcsőházban tánclépésben közlekedő, ►►megbabonázott* hivatalos sze­mélyek groteszk hatást kelte­nek, a jelenetsor ellenállha­tatlanul mulatságos. A film­ben a mi Csudapestünkhöz hasonlóan sok az utcai felvé­tel. A prágai élő keretbe he­lyezett jól sikerült revürészle­­tek is bizonyítják, hogy a te­levízió számára a valóság a legjobb díszlet. Irodalmi klub Vasárnapi műsor lett az Irodalmi klub és ez már ön­magában is a siker, a növek­vő népszerűség jele. Bárány Tamás ismét megmutatta, hogy klasszikus irodalommal is lehet szórakoztatni. Az orosz—szovjet irodalmi műsor szerkesztése, felépítése job­ban, hiánytalanabbul sikerült, mint a legutóbbi francia. Jól szórakoztunk, élveztük a köz­reműködő színészek tehetsé­gét, ügyszeretetét, Bessenyei Ferenc harsány humorát Cse­hov Nyári tragédiá­­jában. Berek Kati tiszta érzelemmel fűtött versmondását "Tatjána levelében*, az életrekeltett re­gényhősöket Oblomovtól Osz­­tap Benderig. Azt is örömmel tapasztal­tuk, hogy a régiek mellett új módszerekkel is próbálkoz­nak. Ilyen érdekes új műsor­szám volt Elbert János jól si­került beszámolója a szovjet irodalmi vitákról. Elméletben jó, gyakorlatban ezúttal ke­vésbé sikerült az egymást kérdező versenyzők szerepel­tetése. Talán jobb lenne, ha valamivel közelebbről hatá­roznák meg a kérdések tárgy­körét. Ezzel kapcsolatban nem árt emlékeztetni egy tavaly látott, de nem folytatott érde­kes ötletre, amikor a két szembenálló versenyzőnek ki kellett találnia önmagát, vagyis azt a neves írót, akit a versenyző tudta nélkül a já­tékmester "ráosztott". Az adás sikerének egyik fő­szereplője most is a kitűnő játékmester, Szakáts Miklós és a láthatatlan rendező, Sző­­nyi Sándor volt, aki igazi klubhangulatot teremtett. Ki mit tud új fegyverzetben, de egy­előre a régi tartalommal kez­dődött el a Ki mit tud új so­rozata. Az első adás még nem volt különösen érdekes. Re­méljük, hogy ezt csak a "be­járatás" okozta. A két új já­tékvezető, Tamási Eszter és Petress István, rokonszenve­sen működött. Pauló Lajos, a műsor rendezője, ezúttal is hatásosan színezte az adást éber, jól ellesett pillanatké­pekkel. Ezek a jellemző, ta­láló felvételek sokszor job­bak, érdekesebbek az előadott produkciónál. Vilcsek Anna a t­elevízió műsoráról­iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiimiiimiimiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiimiiimiimiiiiii .Szerda, 1968. altíber­­t Maga Nemzet Meghalt Bród­y Lili Bródy Lili, az ismert írónő, a Magyar Nemzet publicistá­ja, kedden 57 éves korában rövid szenvedés után elhunyt. Bródy Lili a harmincas évek­ben a kispolgárságot ábrázoló és bíráló regényeivel tűnt fel. Az utóbbi években a Magyar Nemzetbe írt és számos cikk­ben, kritikában, publicisztikai műben foglalkozott korunk legfontosabb kérdéseivel. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Magyar Nem­zet szerkesztősége saját ha­lottjának tekinti. Temetéséről később történik intézkedés. * Egyéniségét fáradt szomorú­ság lengte körül, írásait azon­ban friss és fiatal korszerűség bevítette. Utolsó cikkében, amely a Bűn és bűnhődés elő­adásáról a Magyar Nemzet ok­tóber 7-i számában jelent meg, annak az embernek a nyugtalanító kérdését is fel­veti, aki a nagyon nehézre vállalkozott: önmagává vált. Az utolsó írás szorongató kér­dése a pályatársakban, szer­kesztőségi barátaiban is fel­veti az alternatívát: és melyik volt Bródy Lili igazi "önma­gaAz az örökösen kimerült, mindig pihenni vágyó, fáradt tekintetű asszony volt-e, aki valósággal leroskadt homloká­ba hulló dús hajával egy-egy szerkesztőségi karosszékbe, mikor friss cikkét behozta? Vagy az volt az igazi Bródy Lili, aki ugyanebben a cikk­ben lángolt, ifjúságról, nagy­szerű emberjövőről, a XXI. századról beszélt, szinte him­­nikus hittel? A munka, mint minden nehezen dolgozó író­művészt, kifárasztotta. De a munka célja, a munkába ve­tett hite, még fáradtan is lel­kesíteni tudta. Volt azonban benne tra­gikus időkből származó, mé­lyebb fáradtság is. A küzdel­mes múltból hozta magával. Bródy Lili, aki írói pályáját az 1932-ben megjelent ,A Mancia című nagysikerű re­génnyel kezdte, s akinek Az Est lapok szerkesztőségében a közelgő fasizmus ellen hősie­sen, oroszlánként küzdő Bá­lint György volt a redakció­­beli kollégája és mintaképe­­ nem kevés illúziót táplált fia­tal éveiben. Azt hitte, hogy a rossz életet meg lehet refor­málni; úgy gondolta, hogy tiszta és okos gondolatok meg­változtatják a társadalmak szerk­ezetét; abban reményke­dett, hogy a gonoszt is meg lehet győzni szép szóval és hitt abban, hogy a humanizmus szelleme meg tudja váltani a világot. Annak a volt, annak az elmúlt mlágnak a gyötrel­mei és tragédiái, a saját hiá­bavaló erőfeszítései tették szo­morúvá és fáradttá, s annak a volt világnak az összeomlása, pusztulása, fegyverropogás közt bekövetkezett elmúlása tanította meg arra, hogy a szép szó, jó cselekedet kevés a szép és a jó világméretű győzelméhez. Ilyen emberi és társadalmi, forradalmi körülmények közt történt azután az, hogy a fa­­sizmus által meggyötört, fizi­kumában már nagyon fáradt ember és író újra megtalálta a hitét, optimista sorokat, a nagyszerű emberjövőről szóló cikkeket tudott leírni olyan korban, amely őt a fizikai pusztulástól mentette meg, s megmutatta előtte az igazi emberjövőt. Végül ez lett Bródy Lili igazi "önmaga". Már nem a polgári, hanem a szocialista humanizmus hívévé és hirdetőjévé vált. Szeme fé­nyén már nem lehetett segí­teni, az olyan maradt, mint a meggyötört gyermeké. A kor azonban belülről megfiatalí­totta, mélyebben, ahol a gon­dolat és a törekvés lakik. S ez a belső fiatalság, ez a gyö­nyörű újjászületés íratta le ez­zel a sokat hajszolt, fáradt asszonnyal az egészség és az élet szép szavait. Valamennyiünk meleg szívű pályatársa, kedves kollégája volt, s barátja, társa, tanítója valamennyi olvasónknak, akik az élet egyszerű jelenségeinek okos magyarázatát, a kis dol­gok nagy összefüggéseinek megvilágítását, az új társada­lom tiszta emberi szavát vár­ták és kapták meg tőle a Ma­gyar Nemzetben hétről hétre megjelent írásain keresztül Ha azt írjuk, hogy a munka a szenvedélye volt, ezzel nem mondtunk sokat egy olyan pár­­yáról, amelynek — minden igazi munkásánál — a szen­vedély a mozgatója, ő több volt mint lobogó, szenvedélyes ember. Ő nem szenvedélyesen, hanem szinte önkínzó lelkiis­merettel dolgozott. Nem írt "könnyen", ő szépen és boldo­gan és kegyetlenül gyötrődve írt, körüljárta, körülolvasta azt a témát, amellyel foglal­kozott, kibontotta és ízekre szedte és megnézte, megvizs­gálta minden oldalát, s az­után ... írt. Egy kislánya maradt, ma­gyar—angol szakos bölcsész­­hallgató, ötödéves egyetemista, aki már előad a Radnóti Mik­lós gyakorló gimnáziumban. Bródy Lili utolsó öröme talán az volt az életében, mikor a tragikus agyvérzés előtti na­pokban azt hallotta, hogy kis­lánya, Margit, milyen szépen adott elő­­ magyar irodal­mat. Már a betegség súlyos tá­madása idején üzente be a szerkesztőségi munkahelyre: készült a vasárnapi cikkre, de nem... Már nem tudja meg­írni ... Az elmúlás azután odatette a pontot a megálmodott, a meg nem írt cikk végére. N­APLÓ­I A Budapesti Zenei Hetek al­kalmával hazánkban vendég­szereplő lipcsei Gewandhaus­­orchester vezetői a Magyar Sajtó Házába látogattak. A zenekar, amely első ízben ven­dégszerepel Magyarországon, három hangversenyt ad Buda­pesten.­­•) Kiss Roóz Ilona keramikus­­művész ma délután 6 órakor előadást tart a Kossuth Klub­ban Kerámia a korszerű lakás­ban címmel. Az előadás il­lusztrálására az Iparművészeti Vállalat kerámiabemutatót rendez a klub helyiségeiben.­­ Tegnap nyílt meg Moszkvá­ban a szovjet amatőrfilmesek második országos szemléje. A Szovjetunióban ez idő szerint több mint egymillió amatőr­filmest tartanak számon. A moszkvai amatőrfilmesek kö­zött van a világ első kozmi­kus operatőrje, Germán Tyi­­tov is.­ A szevasztopoli Lunacsarsz­­kij Drámai Színház bemutatta Kállai István Az igazság ház­hoz jön című színművét. A nagysikerű bemutató után várható, hogy a darab más szovjet városokban is színre kerül. *Fegyvertelen álltak az ak­namezőkön .. .* címmel most jelent meg Karsai Elek szer­kesztésében a fasiszta idők munkaszolgálatára vonatkozó nagyszabású dokumentum­gyűjtemény. A bevezető törté­nelmi áttekintést ad a munka­­szolgálat történetéről. Ennek a témának ez az első tudomá­nyos feldolgozása. • A múzeumi hónap alkalmá­ból október 25-én, 29-én és 30-án a Magyar Nemzeti Mú­zeumban muzeológusok tarta­nak előadást. Dr. Kecskeméti Tibor előadásának címe Ka­landozás az ősvilágban, Bárdi Tamás Az őslénytan és gya­korlati jelentőségéről, Kasza­­nitzky Ferenc pedig Érctele­pek keletkezéséről ad elő, pug­otV A baryton nevű barokk hangszerrel adott koncerteket Svájcban, Németországban, Dániában és Franciaországban Liebner János gordonkamű­vész, a rádiózenekar szóló­csellistája, aki most érkezett vissza egyhónapos hangve­r­­senykörútjáról.­­§. Victor Hugó Ruy Blas című darabját mutatja be október 26-án a győri Kisfaludy Szín­­ház.

Next