Magyar Nemzet, 1962. december (18. évfolyam, 281-305. szám)
1962-12-24 / 301. szám
L Mindenki karácsonyfája Már akkoriban, a harmincas évek legelején is, mikor a Mindenki karácsonyfájának a gondolata felmerült, inkább gyanakvással, mint elismeréssel taglaltuk a kezdeményezést, egészében inkább jótékonykodó úriasszonyok, kitüntetésre vágyó közéleti férfiak szereplési lehetőségének tartottuk, mint komoly szociális segítségnek. A megajándékozottaknak bizonyára jól esett a néhány pengő, a karácsony alkalmával kiosztott ingyenebéd, de hát már akkor is nem kevesekben ötlött fel az a gondolat, mit segít ez a néhány pengő a nyomorgókon, vajon azok, akik részt vesznek ebben az akcióban, miért nem más módon, sokkal hathatósabban próbálnak segíteni azokon, akik "kiszorultak a meleg otthonok karácsonyfáinak családias fényköréből" — mint a Nemzeti Újság oly szépen megfogalmazta. Akkori gyanakvásunknak nem csekély indítéka volt azoknak a névsora, akik nemeslelkben felállították a főváros több pontján a Mindenki karácsonyfáját. A lista élén 1931- ben például a Gellért-szobornál álló fa van, amelyet egy kifejezetten altruista egyesület, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete adományozott, s amelynek talán, úgy lehet gondolni, bizonyára módja lett volna — talán nem is kell a lehetőségeket fesorolni — kevésbé látványos eszközökkel, pl. a cukorárak normalizálásával, sokkal jobban alátámasztani a "felebaráti szeretet vigasztaló szavait". A Gellért-szobornál felállított fa alatt csomagok kiosztásakor beszédek is hangzottak el mind a nemeslelkű adományozók, mind a kerületi papság részéről, épp úgy, mint a Beszkárt igazgatóságának fájánál. Annak a Beszkártnak a karácsonyfájáról volt szó, amely évtizedeken keresztül kiuzsorázta a főváros lakosságát, amely hírhedt volt panamáiról és százezres igazgatói fizetéseiről. A Váci úton, a Béke téren Uhler atya beszélt a Pesti Hazai Takarékpénztár fájánál, amelynek nyilván szintén volt miért karácsonyfát állítani a Váci úton. De, a többi adományozónak is módja lett volna alkalmasabb formában leróni tartozását: az Elektromos Művek például bizonyára őszintébb örömet váltott volna ki, ha a karácsony alkalmából hihetetlenül magas árait némileg csökkentette volna. A tripoliszi templomnál a Fellner Henrik emlékére állított fa alatt a Standard-gyár zenés autójának muzsikája mellett Schlachta Margit mondta el emelkedett szavait. Mondom, a program olvasása nyomán megerősödő gyanúnkat csak erősítette az a vásári cécó, amivel ez az akció együtt járt: a karácsonyfák útját, mert ide-oda szállították őket, vallásos énekkar kísértei a beszámolók név szerint felsorolják a fa-anyákat, mindenütt ékes szavú papok hirdették a szeretet igéit, mindenütt volt szavalat, tánc, pásztorjelenetek tarkították a műsort és a beszámolók buzgón hangsúlyozták, hogy az egész akciónak milyen nagy sikere Van, hogy a Fellner Henrik emlékezetére állított fa alatt i »sok rongyos csavargó megenyhült lélekkel állta körül a karácsonyfákat Az egész akció megtévesztő jellegére vonatkozó gyanúnkat persze más is növelte. Kezdetben arra is lehetett gondolni, hogy az akció szervezői tényleges segítségnek vélik a szeretetcsomagok kiosztását, maguk sem tudják, mi a helyzet az országban. De nem így volt. A Nemzeti Újság 1931-es cikke például azzal indokolja a karácsonyfák felállítását, hogy «közel százezer ember nyomorog Budapesten", egy évvel később pedig arról ír, hogy "legújabb statisztikák szerint az országban sok százezer bús és elkeseredett magyar bámul a reménytelen jövőbe." A cikkíró arról is tanúskodik, hogy a "gyűjtés fáradságos munkájának eredménye nagyon-nagyon gyönge volt, tavaly huszonöt karácsonyfát állítottunk fel, ez évben csupán hat helyen fog sikerülni. A bizottság a mostani helyzetre való tekintettel főleg a külső városrészekbe akarja elvinni a szeretet szent hangulatát.« A nyomor méreteire mindenesetre igen jellemzőek a bizottság által felsorolt adatok: kétszázezer pengő segélyt kellene kiosztania munkanélküliség által sújtott ínségesek között". Az ingyenebédék számát ötezerre kellene felemelni, tízezer embernek kellene naponta fél kiló kenyeret adni, tízezer családnak volna szüksége élelmiszercsomagra, ötezer családnak kellene adni 50—50 kilogramm szénről szóló utalványt, 220 anyának fél liter tejet, huszonötezer gyermeknek téli csomagot és ötezer kettőszáz gyermeknek egy-egy téli ruhadarabot. Mindezek a számok már akkor is sokat mondtak az akkori helyzetről, arról az országos nyomorról, amelynek orvoslására tényleg csak szociális olajcsepp volt a Mindenki karácsonyfája, a hat álló és két mozgó fa, melyekkel a bizottság 1932-ben megelégedett ,tekintettel a sok oldalról igénybevett társadalom kimerültségéreAzóta már ezeknél a számoknál konkrétabb dolgokat is tudunk. Történettudományunk sokoldalúan tárta fel az ellenforradalmi korszak szociális viszonyait. Sok mindent el kellene itt most mondani, olyanokat, amit olvasóink már ismernek és olyanokat is, amelyeket még nem: beszélni kellene a munkanélküliségről és a 12 —14 órás munkaidőről, a balesetek számának emelkedéséről, számszerűleg kellene bemutatni a kislakások túlzsúfoltságát, a rossz táplálkozási viszonyokat, meg kellene említeni, hogy csak Albánia és Törökország maradt el mögöttünk a cukorfogyasztás tekintetében, hogy első helyek egyikén álltunk a csecsemőhalandóság és tuberkulózis vonatkozásában. Igen, ezek az adatok adnák meg igazi hátterét a Mindenki karácsonyfájának. Ebből a háttérből bontakozik ki a TÉBE jótékony profilja. De minden adatnál megrázóbb és jellemzőbb az a néhány levél, amelyre néhány nappal ezelőtt találtunk rá, Kővágó László és Pintér István, két fiatal történész megjelenés előtt levő kötetében lapozgatva. A munka a Hazafias Népfront és a Történelmi Társulat kiadása, a munkásosztály helyzetéről, gondjairól, bajairól szól, a két világháború közti időszakban. Amiket itt kiemelünk belőle, szintén karácsonyi levelek, olyanok írják, akiknek nem jutott hely a Mindenki karácsonyfája alatt. 1923 decemberében tíz ipari tanuló a Székesfőváros Tanácsához fordul, hogy a karácsonyi ünnepekre ruhát kapjanak. "Mi mindnyájan szegény család gyerekei vagyunk — írják — úgy, hogy szüleink még a legszükségesebb ruházati cikkeket sem bírják beszerezni, a mi csekély fizetésünkből pedig csak a valamosköltségeket tudjuk fedezni. Ezért nagyon kérjük méltóságodat, hogy részünkre egy öltöny munkásruhát és egy pár cipőt méltóztassék kiutalni." Az iraton a következő feljegyzés olvasható: "Kérelmük nem teljesíthető." 1932 karácsonya előtt Szegfű József munkanélküli tetőfedő-segéd Horthy Miklósáéhoz fordul egy kis karácsonyi segélyért.Én, Szegfű József — mondja — 36 éves, nős, hat apró gyermekes, volt tetőfedő-mester, jelenleg segéd, mióta tönkrementem, nagyon keveset dolgoztam. Az idén is talán három hónapot, azt is szaggatva, mert munka kevés volt és jelenleg az ínség munkán dolgozok, ami bizony nyolc tagú családnak nagyon keveset jelent. Azért fordulok Nagyméltóságodhoz segélyért, mert feleségem minden nap várja a szaporodást, és így a kenyérkeresetben nem tud segédkezni, s így nem hogy a gyermekeknek karácsonyi örömet, hanem, még tán kenyeret sem tudok adni." Húsz esztendeje, 1942 decemberében Földi Zsigmondné hatgyermekes családanya ezekkel a szavakkal fordult a miniszterelnök feleségéhez: "Én, Földi Zsigmondné hat gyermek anyja, oly súlyos helyzetben vagyok, hogy leírni nem lehet. A férjem katona, én, sajnos már régebb óta beteg vagyok. Négy iskolás gyermekem van, de teljesen le vannak rongyolódva, se ruhájuk, se cipőjük nincsen, mezítláb vannak a vizes szobában. Takarónk nincs, csak rongyokkal takarom be őket. Kegyelmes asszony tessék elhinni, hogy ez így van, én minden szavamért felelek. Sokszor elgondolom, hogy számtalan helyen a kutya különb helyen fekszik, mint az én gyermekeim, de nem tudok segíteni semmit. Több mint két hete nincs egy falat kenyerünk, hogy mit szenvedtünk mi azóta, azt csak a jó isten látja, a gyerekek majd meghalnak egy falat kenyérért. Az iskolában kapnának egy kis ebédet, de mezítláb és kabát nélkül már nem mehetnek. A jó isten nevében kérjük, gyermekekről van szó, akiket meg kell menteni." 1943 decemberében Gilaba Jánosné az alábbi kérelemmel fordult a Goldberger Gyár igazgatóságához. "Alulírott 35 éves római katolikus asztalossegéd felesége, 8 gyermek szerencsétlen anyja vagyok. Rettenetes nélkülözések között a szükséglakótelepen lakom. Kicsiny gyermekeim ruhátlanul sírva követelnek ennivalót és nincs. Bocsánatot kérek, jelen soraim alkalmatlankodásáért. Könyörgöm segítségért, hogy kis gyermekeimmel a szent karácsony ünnepeket megérzékeltessem egy kevés ennivalóval. Előre is hálásan köszönöm nemes jószívük megnyilvánulását, kicsiny gyermekeim nevében Gilaba Jánosné, X. ker. Ceglédi út 30, ajtó 119.« és alatta a gyermekek neved: "János 14 éves, Ilona 13 éves, József 12 éves, Nándor 10 éves, Rózsi 8 éves, Mária 7 éves, Antal 6 éves, Emma 3 éves."* Zsúfolt üzletekben, zsibongó, ajándékokat vásárló emberek között, húsz év távolából is emlékezni kell azokra az évekre, mikor Mindenki karácsonyfája volt, de nem volt mindenkinek karácsonya, mikor a Mindenki karácsonyfája mögött a nyomor és a kétségbeesés fekete árnyai tolongtak. Pamlényi Ervin Híiít, 1 %i. deéembef RáMitMiMMt Magw Nemzet m — Én kérem úgy lettem felnőtt, hogynem tudtam leírni a nevem. Valójában nevem sem volt. Azt sem tudom, Ilyésnek, vagy Illésnek születtem-e? Annyi biztos, hogy keresztnevem Mihály, így hívtak a testvéreim. 1922-ben, Hajdúnánáson láttam meg a napvilágot. (Sűrű fekete férfi. Tömött bajusz.) — Ha igaz — pontosan semmit sem tudok —, én voltam a tizenharmadik gyerek. Édesanyám egyet és mást elmondott ugyan. Az ismerősöktől is hallottam valamit. Azt azonban, hogy az édesanyám meg az apám hol vannak eltemetve, nem tudom, miként azt sem tudom, hogy hol pihen az elhunyt nyolc testvérem és hol él a megmaradt négy. Eltűntünk mi, kérem. Belementünk, belevesztünk a semmiségbe. Nincsenek szüleim, nincsenek rokonaim, nincsenek sírjaim, nincsenek emlékeim. Felnőttem, mint a cigányzab aszályban, fonnyadozva. Arról, hogy ez kicsit rossz, vagy nagyon, vagy egyenesen fojtogató, már hiábavaló lenne beszélni. (Illés Mihálynál vagyok, Kaposváron, a Kovács Sebestyén Gyula utca 10. szám alatt.) " Suttyó koromból, abból a mezítlábas, pendelyes időből voltaképpen csak két szóra emlékszem, ha nem is élesen. "Nincs orvos." Ez a két szó csattogott felém, időről időre, mint egy gyászlobogó, sötéten. Apámat héthónapos koromban vesztettem el. A szegénység volt a foglalkozása. Ha valahol — a határban, a tanyákon, a szomszédos, vagy a harmadik megyében — munka akadt, apám — a harmados kapás, részes arató, kubikos —, már inost szegény. Olyasforma dolgot hallottam később az ismerősöktől, hogy nagybeteg volt. Meghalt, mert nem volt orvos. Ingyenorvos, kérem. A szegény régen, ha nem volt pénze, elment. (Sápadt kuruc fej. Lobogó hajú. Esze talpasait képzeltem ilyennek.) — Ahogy ment előre az idő, meg az élet, egyre fogytak a testvéreim. Lassan elhulltak mellőlem. A jó ég tudja, miért. A tanyasiak azt hajtogatták, szegénység, örökös éhség. Rossz táplálkozás. Gyerekbetegség. Az vitte el őket. Édesanyámra nem nagyon emlékszem. Mintha olyan párás, mély szeme lett volna. Néha felsápad az emlékeimben a szeme. Nagy és halovány, akár az őszi mennybolt. — Mikor én kilencéves lehettem, öngyilkosságot kísérelt meg, lúgkőoldatot ivott Orvos nem látta. Hat hétig szenvedett. Senki sem közömbösítette a mérgezést tejjel, vagy híg ecetsóval, amely a nátrium, a lúg antagonistája. (A hang megemelkedik. Forró.) Alkalmas lett volna a tojásfehérje is vízzel vagy tejjel elkeverve, az is közömbösíti a lúgot. Ha közömbösítünk (már lobog) nem következik be nyelőcsőszűkület, vagy perforáció. Még nyelőcsőszűkület esetén is van remény. Szondázni kell. Ha a nyelőcső elpusztul, kiiktathatjuk, felhozzuk a vastagbél egy részét, amely alkalmas a nyelőcső helyettesítésére. — Tavasszal halt meg. Húsvét másodnapján temettük. Egy pap kísérte, füstölővel, s öt mezítlábas gyerek. De hogy merre mentünk, s hol pihen, azt már nem tudom. — Két lánytestvérem elszegődött szolgálni Pestre, azzal el is tűntek a szemem elől örökre. Egyik bátyám asztalosinasnak állt be Szerencsen, a másik egy parasztgazdához ment kiscselédnek, de hogy élők-e vagy holtak, s hol élnek vagy hol holtak, arra én felelni nem tudok. Egy hajdúnánási csizmadiamester lett a gyámom. Annál voltam inas, udvaros, kifutó, kiscseléd. A szükséges iskolákat elvégeztem, de csak papíron, mert akár libapásztor voltam gyerekkoromban, akár inas, gazdáim időről időre beküldtek a tanító uraknak egy sonkát vagy ruhát, azok meg beírták, hogy járom az iskolát. Mikor Hajdúnánásról felkerekedtem és Pestre jöttem hentesinasnak, a nevemet leírni nem tudtam, számolni semmit, olvasni legfölebb annyit, mint egy harmadik elemista. (Ruhája kifogástalan.) — Pesterzsébeti hentesinas koromban a kezeim majdnem tönkre mentek, félig lefagyasztották azok a súlyos jégtáblák, amelyeket a soroksári pincéből hordtam Erzsébetre, a gazdám üzletébe. Elmentem asztalosinasnak. Naponta negyven kilométert tettem meg kézikocsival, általában kétszer fordultam Pesterzsébet és a Fálk Miksa utcai bútorüzlet, meg a Dohány utcai Universal bolt között. Az ipariskolát nem végeztem el, alig tudtam elolvasni a könyveket, fel sem szabadultam. Katonaidőbe jutottam, a sorozóorvos volt az első doktor, aki életemben látott. Kitört a háború, behívtak, elvittek, jobb kezem, jobb karom, az egyik térdem aknaszilánkot kapott, kórházba kerültem, közben az egész kórház, minden orvos, minden beteg fogságba esett, s mikor 1946 októberében a hadifogságból hazakerültem, a lábam már ép volt, jobb kezemet is tudtam mozgatni. (Valami átsüt a sápadt arcon. Erő?) — Ami kis göncöm volt, azt elcseréltem a Telekin élelemért. Nem volt már se cipőm, se munkám, se lakásom. Mezítláb bolyongtam, várótermekben háltam. Éppen a kelenföldi váróteremből akolborított ki a rendőr. Mezítláb, ahogy voltam, a peronra mentem. Befutott egy vonat, a hamgosan beszélő bemondta, hogy indul is mindjárt Kaposvárra. Én ezt a városnevet — Kaposvár —, nem hallottam addig soha. Megtetszett a zengése. Kaposvár ... Vajon milyen? A vonat már indult, felugrottam a lépcsőre, s amikor a kalauz közelített, behúzódtam egy pad alá, egy bőszoknyás, falusi asszony pedig ráterítette kilátszó fejemre szoknya ráncait. — így lett Somogy a második hazám. (A szobában ül Illés Mihály felesége is, a Kaposvári Textilművek fonója. A legfeltűnőbb a szeme rajta. Egyszerre világos és sötét. Zöld, talán.) s — Kaposváron kikötöttem a mai Latcinka Sándor utcai famegmunkáló üzemben, amely akkor még magántulajdonban volt. Szalagfűrészen kezdtem dolgozni, aztán, hogy csődöt kért a tulajdonos, elmentem Silmannhoz a kefegyárba keferákat vágni, voltam ablaküvegmosó, egy keltetőgépgyárosnál ládaszegező, üzemasztalos, kitanultam a láng- és ívhegesztést, a mozigépészetet, dolgoztam a Barneválnál, a Transvillnél, a Kaposvári Textilműveknél. Ott ismertem meg a feleségemet. Egyszer — de még az ötvenes évek előtt — kihirdették, hogy indul a dolgozók gimnáziuma, bárki jelentkezhet, akinek nyolc általános végzettsége van. Nekem enynyi sem volt. Jelentkeztem, öt hét alatt elvégeztem a különbözetit a polgáriból, négy esztendő alatt letettem a négy gimnáziumot a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban, 1957-ben leérettségiztem. — Milyen eredménnyel? Csend. További csend. — Kitűnő. — Harminchat éves voltam. Nem tudom, megért-e? Nézze. Az életben van sok kegyetlen dolog. Vakság, nyomorúság, pusztulás, éhség, fenekedás. Mindent el lehet felejteni. Csak nehéz. Édesanyám rossz elmúlását én kérem feledni — pedig átrágtam magam mindenen, a nyomoron, a világháborún, sebesülésen, fogságon, az árvaságon —, nem tudtam soha. Égetett. Az apám is. Meg a többiek, a testvéreim. Hol vannak? Merre? Meghaltak? Miért? Jöttek az arcok, a nagy, holt szemek, a lúg, a temetés, az a húsvéti tavasz. Úgy gondoltam, nekem számadásom van a világgal. Ezt valahogyan egyenlíteni kell. Bosszút állni a betegségeken, a holtakon, jóvátenni legalább másokon, ami egykor történt velük.Gyönyörű bosszúról beszél. Az egyetlenről, amely méltó az emberekhez.) — Levelet írtam a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektorának. Igaz, írtam, hogy még nevem sincs és már 35 éves vagyok, de nagyon szeretném, ha felvennének az egyetem nappali tagozatára Orvos akarok lenni. A rektor visszaírt, hogy a korhatár 30 év. Ha az egészségügyi miniszter külön engedélyezi, felvételi vizsgára bocsát, írtam a miniszternek is. Azt válaszolta, hogy engedélyezi a felvételi vizsgát, s ha sikerrel szerepelek, a döntést a rektorra bízza. A felvételin átmentem. Megfeleltem. (Megfelelt? Első lett a háromszáz jelentkező között.) — Az életet harminchat éves koromra azzal kezdtem el, hogy szereztem egy nevet. Egyik okmányomon Ilyés áll , egy másikon Illés, a Belügyminisztérium végül úgy döntött, hogy Illés leszek. Illés Mihályként utaztam el beiratkozni Pécsre. — ötödéves orvostanhallgató vagyok. Jövőre végzek. Havonta egyszer, vagy kétszer járok haza Kaposvárra. A pécsi Balassa János Kollégiumban lakom, ezért havi ötven forintot fizetek. A tanulmányi eredmények alapján ingyen étkezem. Havi 350 forint ösztöndíjat és tanulmányi segélyt kapok. A tankönyvek jó részéért nem fizetek. Az egyetem egy rend ruhát és két pár cipőt is kiutalt. Ha kifizetem a lakást, havi 300 forintom marad. A dohányzást elhagytam. Rászoktattam magam mindenfajta kiadás nélkül élni. S ha valaki férfimunkát végzett az öt esztendő alatt, az mégsem én voltam, a férfi, hanem egy nő, a feleségem. Keményen dolgozott, kuporgatott, gyarapította az otthonunkat. A lakást a textilművektől kaptuk. (Az elfogódottságtól rekedten — és a beszélgetés alatt először —, megszólal az aszszony: — Meg tudnék esküdni arra, hogy a férjem öt év alatt tőlem egy fillért soha el nem fogadott. Ünnepeken és születésnapokon még ajándékokkal is meglepett.) — Negyvenkét éves koromra kész orvos leszek. Jövőre végzek, azután hátra van a szigorlóév, az államvizsga. 1964. szeptemberében avatnak. (A szénfekete haj itt-ott őszül. Egy helyi már egészen fehér.) — Pécsett kezdtem őszülni. Pedig mindenki jó. Tanít. (Az országnak egyik legkiválóbb orvostanhallgatója.) — Fél hétkor kelek. Este tízkor fejezem be a tanulást, öt év alatt sokszor volt, hogy nem bírom tovább. De az, hogy abbahagyom, soha. Mindenki támogat, s csak egyetlen olyan esetre emlékezem, ami fejbevágott. Póka sebészprofesszor úr adott elő. Az 1-es számú sebészeti klinikán tanultunk. Egy nő betegágyánál álltunk, aki öngyilkosságot kísérelt meg, lúgkőoldatot ivott, és súlyos nyelőcsőszűkülettel küszködött. A kórlapját néztem. Szédülés környékezett. Ilyen korú volt az anyám. — Szólt erről valakinek? — Egy szót sem tudtam kimondani. (Felesége most olyan szép és szomorú, mint egy fájdalmas Ferenczy-rajz.) — Ne vélje ezt pesszimizmusnak: mindenki érdeke, aki beteg. Minden beteg embert szeretek. S ha megkapom egyszer a diplomát, a munkát egyhónapos szabadsággal szeretném kezdeni. Be akarom járni ezt a kis országot, temetőről temetőre menni, felkutatni az Ilyéseket és Illéseket, megkeresni a szüleimet, a testvéreket, a halottakon fellapozni a kórházi anyakönyveket, kikeresni a kórrajzokat, kinyomozni a bonc jegyzőkönyveket, megtudj végre valahára: miért haltak meg ők? Hogyan? Miben? (Fényes csend lesz, mint e napkelte pillanatában.) Ruffy Péter BOSSZÚ 11