Magyar Nemzet, 1962. december (18. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

L­­ Mindenki karácsonyfája Már akkoriban, a harmincas évek legelején is, mikor a Mindenki kará­cson­y­f­á­j­án­­a­k a gondolata felmerült, inkább gyanakvással, mint elismerés­sel taglaltuk a kezdeménye­zést, egészében inkább jóté­konykodó úriasszonyok, kitün­tetésre vágyó közéleti férfiak szereplési lehetőségének tar­tottuk, mint komoly szociális segítségnek. A megajándéko­zottaknak bizonyára jól esett a néhány pengő, a karácsony alkalmával kiosztott ingyen­­ebéd, de hát már akkor is nem kevesekben ötlött fel az a gondolat, mit segít ez a né­hány pengő a nyomorgókon, vajon azok, akik részt vesz­nek ebben az akcióban, miért nem más módon, sokkal hat­hatósabban próbálnak segíteni azokon, akik "­kiszorultak a meleg otthonok karácsonyfái­nak családias fényköréből" — mint a Nemzeti Újság oly szé­pen megfogalmazta. Akkori gyanakvásunknak nem csekély indítéka volt azok­nak a névsora, akik nemes­lelk­ben felállították a főváros több pontján a Mindenki ka­rácsonyfáját. A lista élén 1931- ben például a Gellért-szobor­­nál álló fa van, amelyet egy kifejezetten altruista egyesület, a Takarékpénztárak és Ban­kok Egyesülete adományozott, s amelynek talán, úgy lehet gondolni, bizonyára módja lett volna — talán nem is kell a lehetőségeket fesorolni — kevésbé látványos eszkö­zökkel, pl. a cukorárak nor­malizálásával, sokkal jobban alátámasztani a "felebaráti szeretet vigasztaló szavait". A Gel­lért-szobornál felállított fa alatt csomagok kiosztásakor beszédek is hangzottak el mind a nemeslelkű adományozók, mind a kerületi papság részé­ről, épp úgy, mint a Beszkárt igazgatóságának fájánál. An­nak a Beszkártnak a kará­csonyfájáról volt szó, amely évtizedeken keresztül kiuzso­­rázta a főváros lakosságát, amely hírhedt volt panamái­ról és százezres igazgatói fi­zetéseiről. A Váci úton, a Bé­ke téren Uhler atya beszélt a Pesti Hazai Takarékpénztár fájánál, amelynek nyilván szintén volt miért karácsony­fát állítani a Váci úton. De, a többi adományozónak is módja lett volna alkalmasabb formában leróni tartozását: az Elektromos Művek például bi­zonyára őszintébb örömet vál­tott volna ki, ha a karácsony alkalmából hihetetlenül magas árait némileg csökkentette volna. A tripoliszi templomnál a Fellner Henrik emlékére ál­lított fa alatt a Standard-gyár zenés autójának muzsikája mellett Schlachta Margit mondta el emelkedett szavait. Mondom, a program olvasása nyomán megerősödő gyanún­kat csak erősítette az a vásári cécó, amivel ez az akció együtt járt: a karácsonyfák út­ját, mert ide-oda szállították őket, vallásos énekkar kísértei a beszámolók név szerint fel­sorolják a fa-anyákat, minde­nütt ékes szavú papok hirdet­ték a szeretet igéit, mindenütt volt szavalat, tánc, pásztorje­lenetek tarkították a műsort és a beszámolók buzgón hang­súlyozták, hogy az egész ak­ciónak milyen nagy sikere Van, hogy a Fellner Henrik emlékezetére állított fa alatt i »sok rongyos csavargó meg­enyhült lélekkel állta körül a karácsonyfákat Az egész akció megtévesztő jellegére vonatkozó gyanún­kat persze más is növelte. Kezdetben arra is lehetett gondolni, hogy az akció szer­vezői tényleges segítségnek vélik a szeretetcsomagok ki­osztását, maguk sem tudják, mi a helyzet az országban. De nem így volt. A Nemzeti Új­ság 1931-es cikke például az­zal indokolja a karácsonyfák felállítását, hogy «közel száz­ezer ember nyomorog Buda­pesten", egy évvel később pe­dig arról ír, hogy "legújabb statisztikák szerint az ország­ban sok százezer bús és elke­seredett magyar bámul a re­ménytelen jövőbe." A cikkíró arról is tanúskodik, hogy a "gyűjtés fáradságos munkájá­nak eredménye nagyon-na­­gyon gyönge volt, tavaly hu­szonöt karácsonyfát állítottunk fel, ez évben csupán hat he­lyen fog sikerülni. A bizott­ság a mostani helyzetre való tekintettel főleg a külső vá­rosrészekbe akarja elvinni a szeretet szent hangulatát.« A nyomor méreteire minden­esetre ig­en jellemzőek a bi­zottság által felsorolt adatok: kétszázezer pengő segélyt kel­lene kiosztani­­a munkanél­küliség által sújtott ínségesek között". Az ingyenebédék szá­mát ötezerre kellene felemel­ni, tízezer embernek kellene naponta fél kiló kenyeret ad­ni, tízezer családnak volna szüksége élelmiszercsomagra, ötezer családnak kellene ad­ni 50—50 kilogramm szénről szóló utalványt, 220 anyának fél liter tejet, huszonötezer gyermeknek téli csomagot és ötezer kettőszáz gyermeknek egy-egy téli ruhadarabot. Mindezek a számok már ak­kor is sokat mondtak az ak­kori helyzetről, arról az or­szágos nyomorról, amelynek orvoslására tényleg csak szo­ciális olajcsepp volt a Min­denki karácsonyfája, a hat ál­ló és két mozgó fa, melyekkel a bizottság 1932-ben megelége­dett ,tekintettel a sok oldal­ról igénybevett társadalom ki­merültségéreAzóta már ezek­nél a számoknál konkrétabb dolgokat is tudunk. Történet­­tudományunk sokoldalúan tár­ta fel az ellenforradalmi kor­szak szociális viszonyait. Sok mindent el kellene itt most mondani, olyanokat, amit ol­vasóink már ismernek és olyanokat is, amelyeket még nem: beszélni kellene a munkanélküliségről és a 12 —14 órás munkaidőről, a bal­esetek számának emelkedésé­ről, számszerűleg kellene be­mutatni a kislakások túlzsú­foltságát, a rossz táplálkozá­si viszonyo­kat, meg kellene említeni, hogy csak Albánia és Törökország maradt el mö­göttünk a cukorfogyasztás te­kintetében, hogy első helyek egyikén álltunk a csecsemő­halandóság és tuberkulózis vonatkozásában. Igen, ezek az adatok adnák meg igazi hát­terét a Mindenki karácsony­fájának. Ebből a háttérből bontakozik ki a TÉBE jóté­kony profilja. De minden adatnál megrá­zóbb és jellemzőbb az a né­hány levél, amelyre néhány nappal ezelőtt találtunk rá, Kővágó László és Pintér Ist­ván, két fiatal történész meg­jelenés előtt levő kötetében lapozgatva. A munka a Ha­zafias Népfront és a Történel­mi Társulat kiadása, a mun­kásosztály helyzetéről, gond­jairól,­ bajairól szól, a két vi­lágháború közti időszakban. Amiket itt kiemelünk belőle, szintén karácsonyi levelek, olyanok írják, akiknek nem jutott hely a Mindenki kará­csonyfája alatt. 1923 decemberében tíz ipa­ri tanuló a Székesfőváros Ta­nácsához fordul, hogy a kará­csonyi ünnepekre ruhát kap­janak. "Mi mindnyájan sze­gény család gyerekei vagyunk — írják — úgy, hogy szüleink még a legszükségesebb ruhá­zati cikkeket sem bírják be­szerezni, a mi csekély fizeté­sünkből pedig csak a vala­­m­osköltségeket tudjuk fedez­ni. Ezért nagyon kérjük mél­tóságodat, hogy részünkre egy öltöny munkásruhát és egy pár cipőt méltóztassék kiutal­ni." Az iraton a következő feljegyzés olvasható: "Kérel­mük nem teljesíthető." 1932 karácsonya előtt Szeg­fű József munkanélküli te­­tőfedő-segéd Horthy Miklós­áéhoz fordul egy kis karácso­nyi segélyért.­­Én, Szegfű Jó­zsef — mondja — 36 éves, nős, hat apró gyermekes, volt tetőfedő-mester, jelenleg se­géd, mióta tönkrementem, na­gyon keveset dolgoztam. Az idén is talán három hónapot, azt is szaggatva, mert mun­ka kevés volt és jelenleg az ínség munkán dolgozok, ami bizony nyolc tagú családnak nagyon keveset jelent. Azért fordulok Nagyméltóságodhoz segélyért, mert feleségem min­den nap várja a szaporodást, és így a kenyérkeresetben nem tud segédkezni, s így nem hogy a gyermekeknek karácsonyi örömet, hanem, még tán kenyeret sem tudok adni." Húsz esztendeje, 1942 de­cemberében Földi Zsigmondné hatgyermekes családanya ezekkel a szavakkal fordult a miniszterelnök feleségéhez: "Én, Földi Zsigmondné hat gyermek anyja, oly súlyos helyzetben vagyok, hogy le­írni nem lehet. A férjem ka­tona, én, sajnos már régebb óta beteg vagyok. Négy isko­lás gyermekem van, de telje­sen le vannak rongyolódva, se ruhájuk, se cipőjük nin­csen, mezítláb vannak a vi­zes szobában. Takarónk nincs, csak rongyokkal takarom be őket. Kegyelmes asszony tes­sék elhinni, hogy ez így van, én minden szavamért fele­lek. Sokszor elgondolom, hogy számtalan helyen a kutya kü­lönb helyen fekszik, mint az én gyermekeim, de nem tu­dok segíteni semmit. Több mint két hete nincs egy falat kenyerünk, hogy mit szenved­tünk mi azóta, azt csak a jó ist­en látja, a gyerekek majd meghalnak egy falat ke­nyérért. Az iskolában kapná­nak egy kis ebédet, de mezít­láb és kabát nélkül már nem mehetnek. A jó isten nevé­ben kérjük, gyermekekről van szó, akiket meg kell menteni." 1943 decemberében Gilaba Jánosné az alábbi kérelemmel fordult a Goldberger Gyár igazgatóságához. "Alulírott 35 éves római katolikus asztalos­segéd felesége, 8 gyermek sze­rencsétlen anyja vagyok. Ret­tenetes nélkülözések között a szükséglakótelepen lakom. Ki­csiny gyermekeim ruhátlanul sírva követelnek ennivalót és nincs. Bocsánatot kérek, jelen soraim alkalmatlankodásáért. Könyörgöm segítségért, hogy kis gyermekeimmel a szent karácsony ünnepeket megérzé­keltessem egy kevés ennivaló­val. Előre is hálásan köszö­nöm nemes jószívük megnyil­vánulását, kicsiny gyerme­keim nevében Gilaba Jánosné, X. ker. Ceglédi út 30, ajtó 119.« és alatta a gyermekek neved: "János 14 éves, Ilona 13 éves, József 12 éves, Nán­dor 10 éves, Rózsi 8 éves, Má­ria 7 éves, Antal 6 éves, Em­ma 3 éves."* Zsúfolt üzletekben, zsibon­gó, ajándékokat vásárló em­berek között, húsz év távolá­ból is emlékezni kell azokra az évekre, mikor Mindenki karácsonyfája volt, de nem volt mindenkinek karácsonya, mikor a Mindenki karácsony­fája mögött a nyomor és a kétségbeesés fekete árnyai to­longtak. Pamlényi Ervin Híiít, 1 %i. deéembef RáMitMiMMt Magw Nemzet m — Én kérem úgy lettem fel­nőtt, hogy­­nem tudtam leírni a nevem. Valójában nevem sem volt. Azt sem tudom, Ilyés­nek, vagy Illés­nek szü­­lettem-e? Annyi biztos, hogy keresztnevem Mihály, így hív­tak a testvéreim. 1922-ben, Hajdúnánáson láttam meg a napvilágot. (Sűrű fekete férfi. Tömött bajusz.) — Ha igaz — pontosan sem­mit sem tudok —, én voltam a tizenharmadik gyerek. Édes­anyám egyet és mást elmon­dott ugyan. Az ismerősöktől is hallottam valamit. Azt azonban, hogy az édesanyám meg az apám hol vannak el­temetve, nem tudom, miként azt sem tudom, hogy hol pi­hen az elhunyt nyolc testvé­rem és hol él a megmaradt négy. Eltűntünk mi, kérem. Belementünk, belevesztünk a semmiségbe. Nincsenek szü­leim, nincsenek rokonaim, nincsenek sírjaim, nincsenek emlékeim. Felnőttem, mint a cigányzab aszályban, fonnya­­dozva. Arról, hogy ez kicsit rossz, vagy nagyon, vagy egye­nesen fojtogató, már hiába­való lenne beszélni. (Illés Mihálynál vagyok, Kaposváron, a Kovács Sebes­tyén Gyula utca 10. szám alatt.) " Suttyó koromból, abból a mezítlábas, pendelyes időből voltaképpen csak két szóra emlékszem, ha nem is élesen. "Nincs orvos." Ez a két szó csattogott felém, időről időre, mint egy gyászlobogó, sötéten. Apámat héthónapos korom­ban vesztettem el. A szegény­ség volt a foglalkozása. Ha valahol — a határban, a ta­nyákon, a szomszédos, vagy a harmadik megyében — mun­ka akadt, apám — a harma­dos kapás, részes arató, ku­bikos —, már inost szegény. Olyasforma dolgot hallottam később az ismerősöktől, hogy nagybeteg volt. Meghalt, mert nem volt orvos. Ingyenorvos, kérem. A szegény régen, ha nem volt pénze, elment. (Sápadt kuruc fej. Lobogó hajú. Esze talpasait képzeltem ilyennek.) — Ahogy ment előre az idő, meg az élet, egyre fogytak a testvéreim. Lassan elhulltak mellőlem. A jó ég tudja, miért. A tanyasiak azt hajto­gatták, szegénység, örökös éh­ség. Rossz táplálkozás. Gye­rekbetegség. Az vitte el őket. Édesanyámra nem nagyon em­lékszem. Mintha olyan párás, mély szeme lett volna. Néha felsápad az emlékeimben a szeme. Nagy és halovány, akár az őszi mennybolt.­ ­ — Mikor én kilencéves le­hettem, öngyilkosságot kísé­relt meg, lúgkőoldatot ivott Orvos nem látta. Hat hétig szenvedett. Senki sem közöm­bösítette a mérgezést tejjel, vagy híg ecetsóval, amely a nátrium, a lúg antagonistája. (A hang megemelkedik. For­ró.) Alkalmas lett volna a to­jásfehérje is vízzel vagy tejjel elkeverve, az is közömbösíti a lúgot. Ha közömbösítünk (már lobog) nem következik be nyelőcsőszűkület, vagy perfo­ráció. Még nyelőcsőszűkület esetén is van remény. Szon­dázni kell. Ha a nyelőcső el­pusztul, kiiktathatjuk, felhoz­zuk a vastagbél egy részét, amely alkalmas a nyelőcső helyettesítésére. — Tavasszal halt meg. Hús­vét másodnapján temettük. Egy pap kísérte, füstölővel, s öt mezítlábas gyerek. De hogy merre mentünk, s hol pihen, azt már nem tudom. — Két lánytestvérem elsze­gődött szolgálni Pestre, azzal el is tűntek a szemem elől örökre. Egyik bátyám aszta­­losinasnak állt be Szerencsen, a másik egy parasztgazdához ment kiscselédnek, de hogy élők-e vagy holtak, s hol él­nek vagy hol holtak, arra én felelni nem tudok. Egy hajdú­nánási csizmadiamester lett a gyámom. Annál voltam inas, udvaros, kifutó, kiscseléd. A szükséges iskolákat elvégez­tem, de csak papíron, mert akár libapásztor voltam gye­rekkoromban, akár inas, gaz­dáim időről időre beküldtek a tanító uraknak egy sonkát vagy ruhát, azok meg beírták, hogy járom az iskolát. Mikor Hajdúnánásról felkerekedtem és Pestre jöttem hentesinas­nak, a nevemet leírni nem tudtam, számolni semmit, ol­vasni legfölebb annyit, mint egy harmadik elemista. (Ruhája kifogástalan.) — Pesterzsébeti hentesinas koromban a kezeim majdnem tönkre mentek, félig lefagyasz­tották azok a súlyos jégtáb­lák, amelyeket a soroksári pincéből hordtam Erzsébetre, a gazdám üzletébe. Elmentem asztalosinasnak. Naponta negy­ven kilométert tettem meg kézikocsival, általában kétszer fordultam Pesterzsébet és a Fálk Miksa utcai bútorüzlet, meg a Dohány utcai Univer­­sal bolt között. Az ipariskolát nem végeztem el, alig tudtam elolvasni a könyveket, fel sem szabadultam. Katonaidőbe ju­tottam, a sorozóorvos volt az első doktor, aki életemben lá­tott. Kitört a háború, behív­tak, elvittek, jobb kezem, jobb karom, az egyik térdem aknaszilánkot kapott, kórház­ba kerültem, közben az egész kórház, minden orvos, minden beteg fogságba esett, s mikor 1946 októberében a hadifog­ságból hazakerültem, a lábam már ép volt, jobb kezemet is tudtam mozgatni. (Valami átsüt a sápadt ar­con. Erő?) — Ami kis göncöm volt, azt elcseréltem a Telekin élele­mért. Nem volt már se cipőm, se munkám, se lakásom. Me­zítláb bolyongtam, váróter­mekben háltam. Éppen a ke­lenföldi váróteremből akolbo­­rított ki a rendőr. Mezítláb, ahogy voltam, a peronra men­tem. Befutott egy vonat, a hamgosan beszélő bemondta, hogy indul is mindjárt Ka­posvárra. Én ezt a városnevet — Kaposvár —, nem hallot­tam addig soha. Megtetszett a zengése. Kaposvár ... Vajon milyen? A vonat már indult, felugrottam a lépcsőre, s ami­kor a kalauz közelített, behú­zódtam egy pad alá, egy bő­­szoknyás, falusi asszony pedig ráterítette kilátszó fejemre szoknya ráncait.­­ — így lett Somogy a máso­dik hazám. (A szobában ül Illés Mihály felesége is, a Kaposvári Tex­tilművek fonója. A legfeltű­nőbb a szeme rajta. Egyszerre világos és sötét. Zöld, talán.)­ s — Kaposváron kikötöttem a mai Latcinka Sándor utcai famegmunkáló üzemben, amely akkor még magántu­lajdonban volt. Szalagfűrészen kezdtem dolgozni, aztán, hogy csődöt kért a tulajdonos, el­mentem Silmannhoz a kefe­gyárba keferákat vágni, vol­tam ablaküvegmosó, egy kel­tetőgépgyárosnál ládaszegező, üzemasztalos, kitanultam a láng- és ívhegesztést, a mozi­gépészetet, dolgoztam a Bar­­neválnál, a Transvillnél, a Kaposvári Textilműveknél. Ott ismertem meg a felesé­gemet. Egyszer — de még az ötvenes évek előtt — kihir­dették, hogy indul a dolgozók gimnáziuma, bárki jelentkez­het, akinek nyolc általános végzettsége van. Nekem eny­­nyi sem volt. Jelentkeztem, öt hét alatt elvégeztem a külön­bözetit a polgáriból, négy esz­tendő alatt letettem a négy gimnáziumot a kaposvári Tán­csics Mihály Gimnáziumban, 1957-ben leérettségiztem. — Milyen eredménnyel? Csend. További csend. — Kitűnő. — Harminchat éves voltam. Nem tudom, megért-e? Nézze. Az életben van sok kegyetlen dolog. Vakság, nyomorúság, pusztulás, éhség, fenekedás. Mindent el lehet felejteni. Csak nehéz. Édesanyám rossz elmúlását én kérem feledni — pedig átrágtam magam min­denen, a nyomoron, a világ­háborún, sebesülésen, fogsá­gon, az árvaságon —, nem tudtam soha. Égetett. Az apám is. Meg a többiek, a test­véreim. Hol vannak? Merre? Meghaltak? Miért? Jöttek az arcok, a nagy, holt szemek, a lúg, a temetés, az a húsvéti tavasz. Úgy gondoltam, ne­kem számadásom van a vi­lággal. Ezt valahogyan egyen­líteni kell. Bosszút állni a be­tegségeken, a holtakon, jóvá­tenni legalább másokon, ami egykor történt velük.­­Gyönyörű bosszúról beszél. Az egyetlenről, amely méltó az emberekhez.) — Levelet írtam a Pécsi Orvostudományi Egyetem rek­torának. Igaz, írtam, hogy még nevem sincs és már 35 éves vagyok, de nagyon sze­retném, ha felvennének az egyetem nappali tagozatára Orvos akarok lenni. A rektor visszaírt, hogy a korhatár 30 év. Ha az egészségügyi mi­niszter külön engedélyezi, fel­vételi vizsgára bocsát, írtam a miniszternek is. Azt vála­szolta, hogy engedélyezi a felvételi vizsgát, s ha siker­rel szerepelek, a döntést a rektorra bízza. A felvételin átmentem. Megfeleltem. (Megfelelt? Első lett a há­romszáz jelentkező között.) — Az életet harminchat éves koromra azzal kezdtem el, hogy szereztem egy nevet. Egyik okmányomon Ilyés áll , egy másikon Illés, a Belügy­minisztérium végül úgy dön­tött, hogy Illés leszek. Illés Mihályként utaztam el beirat­kozni Pécsre. — ötödéves orvostanhallga­tó vagyok. Jövőre végzek. Ha­vonta egyszer, vagy kétszer járok haza Kaposvárra. A pécsi Balassa János Kollé­giumban lakom, ezért havi öt­ven forintot fizetek. A tanul­mányi eredmények alapján ingyen étkezem. Havi 350 fo­rint ösztöndíjat és tanulmányi segélyt kapok. A tankönyvek jó részéért nem fizetek. Az egyetem egy rend ruhát és két pár cipőt is kiutalt. Ha kifizetem a lakást, havi 300 forintom marad. A dohányzást elhagytam. Rászoktattam ma­gam mindenfajta kiadás nél­kül élni. S ha valaki férfi­munkát végzett az öt eszten­dő alatt, az mégsem én vol­tam, a férfi, hanem egy nő, a feleségem. Keményen dol­gozott, kuporgatott, gyarapí­totta az otthonunkat. A lakást a textilművektől kaptuk. (Az elfogódottságtól reked­ten — és a beszélgetés alatt először —, megszólal az asz­­szony: — Meg tudnék esküdni arra, hogy a férjem öt év alatt tőlem egy fillért soha el nem fogadott. Ünnepeken és születésnapokon még ajándé­kokkal is meglepett.) — Negyvenkét éves korom­ra kész orvos leszek. Jövőre végzek, azután hátra van a szigorlóév, az államvizsga. 1964. szeptemberében avatnak.­ ­ (A szénfekete haj itt-ott őszül. Egy helyi már egészen fehér.) — Pécsett kezdtem őszülni. Pedig mindenki jó. Tanít. (Az országnak egyik legki­válóbb orvostanhallgatója.) — Fél hétkor kelek. Este tízkor fejezem be a tanulást, öt év alatt sokszor volt, hogy nem bírom tovább. De az, hogy abbahagyom, soha. Min­denki támogat, s csak egyet­len olyan esetre emlékezem, ami fejbevágott. Póka sebész­­professzor úr adott elő. Az 1-es számú sebészeti klinikán tanultunk. Egy nő betegágyá­nál álltunk, aki öngyilkossá­got kísérelt meg, lúgkőolda­tot ivott, és­ súlyos nyelőcső­­szűkülettel küszködött. A kór­lapját néztem. Szédülés kör­nyékezett. Ilyen korú volt az anyám. — Szólt erről valakinek? — Egy szót sem tudtam ki­mondani. (Felesége most olyan szép és szomorú, mint egy fájdal­mas Ferenczy-rajz.) — Ne vélje ezt pesszimiz­musnak: mindenki érdeke­, aki beteg. Minden beteg em­bert szeretek. S ha megkapom egyszer a diplomát, a munkát egyhónapos szabadsággal sze­retném kezdeni. Be akarom járni ezt a kis országot, te­metőről temetőre menni, fel­kutatni az Ilyéseket és Illése­ket, megkeresni a szüleimet, a testvéreket, a halottakon fellapozni a kórházi anya­könyveket, kikeresni a kór­rajzokat, kinyomozni a bonc jegyzőkönyveket, megtudj végre valahára: miért haltak meg ők? Hogyan? Miben? (Fényes csend lesz, mint e napkelte pillanatában.) Ruffy Péter BOSSZÚ 11

Next