Magyar Nemzet, 1963. június (19. évfolyam, 126-151. szám)
1963-06-01 / 126. szám
4 . Milaw Nmuzpí— ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1963 ■#" A visszhang titka Szovjet írók új elbeszélései Nincs nehezebb dolog, mint egy antológiából következtetni az egészre, általános törvényszerűségeket állapítani meg arról az irodalomról, amelyből e néhány novella vétetett. Annál nehezebb ez a mai szovjet széppróza esetében, mert jól tudjuk, milyen szellemi forrongás megy végbe a szovjet művészet berkeiben, milyen nagy a vágy olyan irodalmat teremteni, amely nemcsak tükre az alakuló, változó szovjet életnek, hanem formájában is mai. Nos, mit mutat e vékony kötet, amely tíz ismert és kevésbé ismert szovjet író elbeszélését foglalja magában? Mert a kötet írói között ott találjuk V. Grossmant, akinek a második világháborúról szóló megrázó elbeszéléseit, regényeit évek óta jól ismeri a magyar olvasó, G. Nyikolajevát, akinek regényeiből a mai szovjet falu problémákkal teli életére tekinthetünk, egyszóval jelen van az idősebb generáció, meg az az útkereső, forrongó nemzedék is, amelynek éppen J. Nagibin, J. Kazakov és társai a jellegzetes képviselői. Ami e novellák olvasása közben elsősorban feltűnik, az a témaválasztás hasonlósága. A kötetben ugyanis túlsúlyra jut a háborús közelmúlt bemutatása, ma is fájó sebek égetik az emlékezőt, és gyűlöletet ébresztenek azok iránt, akiik újra ránk akarják szabadítani a poklot. Nem valószínű, hogy a kiadó tendenciózusan e tematika köré csoportosította az antológia elbeszéléseit. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nép lelkében kitörölhetetlenül ott ég a háborús emlékezés, riaszt az új háború réme, és a szovjet irodalom szeizmográfként reagál ezekre az érzésekre. A kötet tíz novellám közül ** egyike a legmegragadóbbaknak Grossman Az út című elbeszélése. Hőse Giú, az öszvér. Egy kis olasz öszvér, amely aknákkal teli szekerével járja először az olasz hegyi utakat, aztán az abesszin föld poros tájait. Végül az, orosz sztyeppék végtelenbe vesző útjain szenvedi végig a tűző nyarat, a dermesztő, kegyetlen telet, az éhséget és társai pusztulását. Grossman nem ruházza fel az oktalan állatot emberi tulajdonságokkal, de Giú tapasztalatai, ezek az egyszerű "öszvéri" élmények mégis olyan leplezetlenül világítják meg a háború ördögi arcát, olyan gyűlöletet fakasztó lelki állapotot teremtenek, hogy nehéz szabadulni az elbeszélés hatásai alól. Érdekes írás Nyikolajeváé, a Vaszilisza anyó elbeszélései a csudákról című novella is. Az orosz nép lelki erejét, a minden nehézséget legyűrő akaratát szimbolizálja Vaszilisza anyó, ez a falusi öregasszony, akinek tetteit, bölcs, mindig találó paraszti filozófiáját élénk színekkel, mégis mértéktartó egyszerűséggel ábrázolja az író. V. Nyekraszov A második éjszaka című elbeszélése pompáspillanatfelvétel, egy fiatal, szinte gyerek katona ismerkedése a háborúval, élmények dús áradása néhány napba sűrítve; G. Baklanov Mit ér egy kiló disznóhús című novellája pedig a német nép felelősségét veti fel egy megrázó élmény kapcsán. Kegyetlen, fájdalmas és igaz írás Baklanov novellája. Érdekes módon a forradalom első esztendeire két író is emlékezik. Cs. Ajtmatov Az első tarfója egyrészt a belső elnyomatás, az elmaradottság elleni heroikus küzdelmet, másrészt a múlt és a jelen közti éles kontrasztot érzékelteti. A novella lírai vonásokban is bővelkedik. A. Glebov Az »Igazelmű« fojtott drámaiságot magába sűrítő elbeszélése a falusi elmaradottság ellen harcoló, életüket is kockára tévő hősöknek állít emléket. Az előbbiektől eltérő témájú elbeszélések közül kiemelkedik J. Nagibin címadó novellája A visszhang titka. Néhány nap története csupán, egy kisfiú és egy kislány barátságát mondja el az író, de olyan érzékletesen festi a kamaszlélek báját, merészségét, fantáziáját, a gyerekek között levő barátságnak a felnőttek által olyannyira meg nem értett viszonylatait, a lélekábrázolásnak olyan kitűnő műve ez a kis írás, olyan derű árad soraiból, hogy mindez Nagibin elbeszélését sokáig emlékezetessé teszi. A kötet tíz novellája nagy- szerű olvasmány, szép és elgondolkoztató élmény is egy 1/■onsztantin Fegyin nevét jól ismerik nálunk — s noha életművéhez képest méltatlanul kevés írása jelent meg magyar fordításban —, alkotásait gondosan számon tartjuk. Az Első örömök és a Diadalmas esztendők című könyvei tízegynéhány éve jelentek meg magyarul, s lettek kedves olvasmányainkká. Nem túlzás: nemzedékek tudatát formálta Izvekov hősi sorsa és Anocska szép élete. Fegyin regényciklusára ma is emlékezünk. De a trilógiának szánt kompozíció sokáig torzó maradt: az október előtti időkről szóló Első örömök, majd a polgárháború krónikájaként idézett Diadalmas esztendők összefüggő, de külön-külön is zárt esemény anyaga, úgy tűnt, nem folytatódik tovább. S íme, végre mégis megépült a zárókő. Fegyin Máglya című regényében az előbbi két könyv papibb szerkezeti összefüggé■Jreit követve, a nagy epika művészi igényével fűzi tovább hőseinek történetét. Emlékezetes időben, 1941. nyarán tűnnek elő, két évtizednyi meszszeségből, a német orvtámadás előestéjén. Tulában, Moszkvában és Bresztben idézi meg őket a teremtő képzelet. Az Első örömök Anocskájával is találkozunk a regényben: Anna Tyihonovna már neves színésznő, a Szovjetunió népművésze. Férje: Kiril Izvekov, a polgárháború hőse, állhatatos kommunista, akit a cári börtönök és a száműzetés, majd a forradalmi gyakorlat érlelt tiszta emberré, okos vezetővé. Tulában találkozunk Izvekoval, képességeihez és forradalmi tapasztalásához aligha méltó poszton áll: a város kommunális ügyeivel foglalatoskodik. Az építés éveiben hiába dolgozott kiváló iparszervezőként, csak régi párttagsága és forradalmár múltja menti meg az igazságtalan büntetéstől. Gyanakvás övezi. A harmincas években, apró mulasztásért, leváltották fontos posztjáról, s elküldték Tulába közműveket építeni. A fasiszta orvtámadás napján a tulai emésztőgödrök és csatornák ügyes-bajos dolgait intézi. Anocska Bresztben tartózkodik. Vendégszereplésre hívta oda a helyi színház. Izvekov tehetetlen aggodalmából és szerető féltéséből nemcsak kapcsolatuk szelleme, de a ben. Kitűnő, jól szerkesztő, a lélekábrázolás nehéz módszereit ismerő, a politikai problémák mélységeit ki nem kerülő novellistákat ismer meg belőlük az olvasó, aki csupán e vékony kötetben találkozik ezekkel az írókkal először. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy a válogatást nem tartjuk a legszerencsésebbnek. Mert igaz, hogy a háborús élmények, s egy új háború félelmetes képe erősen foglalkoztatja a szovjet társadalmat, s a forradalmi múlt is örök témát jelent az irodalomnak, e kötetben mégis sokkal kevesebb helyet kapott a mai szovjet világ, mintsem érdemelt volna. Jól tudjuk azt is, hogy egy, mintegy300 oldalas, antológia — és semmilyen antológia — nem adhat teljes képet néhány év irodalmáról, de megközelítheti a teljességet, s erre törekedni kell. A válogatást Nikodémusz Elli végezte, Árvay János, Füzesi Gyula, Makai Imre, Radványi Ervin, Szabó Mária és Szoboszlai Margit fordította az elbeszéléseket, a frissen ható, modern, szép védőboríték Urai Erika munkája. (Európa Könyvkiadó). Csatár Imre 41-es esztendő sajátos hangulata is kitűnik. Anna Tyihonovna történetében átéljük azt a szörnyű hajnalt, amikor a német légierő orvul megtámadta Breszt városát. Breszt, a breszti hajnal, az álmukból fölvert békés bresztiek sorsa a regényben is jelképpé magasztosul. És a menekülés! Anna Tyihonovna pokoljárásával az író nemcsak az egyén sorsáról tanúskodik, de a békés nép tragikus ébredését is fölidézi. Az előbbi könyvek szereplői is színre lépnek: Cvetuhin már neves színész s öregen is őrzi Anocska iránt való halk nosztalgiáját, és ez a finom ragaszkodás a regényben hősies önfeláldozássá változik. Viszontlátjuk Pasztuhovot is: a középszerű mivoltában is ünnepelt színpadi szerző sorsának további alakulását képzeletünkre bízza az író. Ragozin, a talpig becsületes kommunista harcos felelős hivatalban ül, és néha úgy tűnik, mintha elvesztette volna kapcsolatát a társadalmi valósággal. * Egy-egy villanásra föltűnnek a régi hősök, de sorsuk további alakulása nem a körképek törvényei szerint tárul elénk. Fegyin a montázs-technika eszközeivel mutatja meg életük összefüggéseit. Ez a megoldás — nyilván — abból is adódik, hogy hőseit két évtizednyi messzeségből kell megidéznie. A Máglya — noha önmagában is zárt, egész már inkább tekinthető egy nagy kompozíció epilógusának. Örömünkre szolgál, hogy a kiadó az 1962-es moszkvai kiadást követve gyorsan közreadta Fegyin regényét. De ezt a tényt méltatva, szólnunk kell a kiadó mulasztásáról is: az Első örömök és a Diadalmas esztendők utolsó magyar kiadásai 1950-ből valók és már régen nem kaphatók a könyvkereskedésekben. Ideje volna új kiadásokról gondoskodni. A Máglya fordítása Brodszky Erzsébet jó munkáját dicséri. (Európa) Kiss Károly Máglya Fegyin regénye A Theatre de la Cité vendégjátéka Budapesten A hazánkban tartózkodó Theatre de la Cité francia színtársulat vezetői péntek délelőtt az Újságíróklubban találkoztak a sajtó képviselőivel. Roger Planchon, a színház igazgatója és főrendezője elmondotta, hogy a 38 tagú társulat 1957-ben alakult és állandó székhelyük Lyon egyik ipari külvárosában van. A társulat az évadban hat hónapot itt játszik, három hónapot Párizsban és három hónapig külföldön vendégszerepel. Mostani nemzetközi turnéjukon Krakkóban, Varsóban, Temesvárott, Bukarestben és Szófiában léptek fel. Budapestről Hollandiába utaznak, az ősszel pedig ellátogatnak a Szovjetunióba. Szombat, IMS. Janioal. Egy hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN MARTINU GILGAMESORATÓRIUMÁNAK magyarországi bemutatójáról csak megkésve számolhatunk be olvasóinknak, tekintettel az elmúlt hetek zsúfolt koncertéletére. Bohuslav Martinut a magyar közönség kevésbé ismeri, mint amennyire megérdemelné. 1890-től 1959-ig élt és hatalmas életművet hagyott hátra, amely számára helyet biztosít a huszadik század komponistáinak első vonalában. Életének legnagyobb részét Nyugaton töltötte és teljes színes lélekkel vett részt a modern zene körüli csatározásokban — ennek ellenére mindvégig sikerült megőriznie zeneszerzői önállóságát, egészséges zenei invencióját. Korunk művészeti betegségeit tisztán látta.Úgy vélem — mondotta egy ízben —, korunk zenéjét nem érheti nagyobb veszély, mint hogy vizsgálattal és analízissel próbálja igazolni létét. Ez a tény arra a félelemre utal, hogy netán nem lesz elég korszerű vagy modern". Más helyen pedig még ezt teszi hozzá: »Holott a dolgok és gondolatok önmagukban véve is bensőségesek és nemesek, végső fokon pedig igen egyszerűek". Ez az egészséges egyszerűség jellemzi a Gilgameseposzból készült oratórium zenéjének minden ütemét is, annak ellenére, hogy a látszat szerint a darab "felrakása" igen szövevényes, indás és folyondárszerű. Martinu e művében sem tagadja meg nagy példaképét, J. S. Bach-ot, aki az egyszerűséget szintúgy igen bonyolult eszközökkel állította elő. A monda időtlensége bizonyosfajta statikus szerkesztést igényel — ezt a jellemvonását ismerte fel Martini, amikor oratórium-formában dolgozta fel. Ám ugyanakkor mindenütt az immár több mint 3000 éves monda egészséges realizmusára, belső drámai tartalmára koncentrál és rendkívül biztos kézzel valósítja meg zene- és énekkarán a vaksötétet és a vakító fényt egyaránt. A Forrai Miklós vezette Állami Hangversenyzenekarnak és a Budapesti Kórusnak egyaránt hálásak vagyunk azért, hogy e művet megismerhettük. A MAGYAR FÚVÓSÖTÖS felejthetetlen zenei élménynyel ajándékozta meg csütörtökön este a Kamaraterem érthetetlenül kisszámú közönségét. Néhány hónappal ezelőtt lapunk hasábjain hírt adtunk már az öt ragyogó fiatal fúvósmuzsikus nagyszerű genfi sikeréről, ahol nehéz nemzetközi mezőnyben a megtisztelő második díjat sikerült elnyerniük. Nos, aki ezúttal hallotta őket, az igazi fúvósmuzsika élményében részesülhetett. Valóban mindenki azt érezte, hogy a kamarazene újból visszanyerte sokszor megtépázott babaráit. Arról van ugyanis szó, hogy kamaraegyüttes csak olyan muzsikusokból állhat, akik egytől-egyig valódi művészei hangszerüknek. Az együttjátszás ugyanis nemhogy elfedné egyik-másik résztvevőjének fogyatékosságait, hanem ellenkezőleg: felfokozza, felhatványozza a hibákat és reásugározza az együttes egészére. A Magyar Fúvósötös minden tagja született muzsikus és hangszeres virtuóz. Technikai problémát egyik sem ismer. A fúvólista Kajas Attila talán egy szemernyivel levegősebben fúj a kelleténél, de ezt szinte azonnal elfelejtjük, ha ragyogóan legömbölyített virtuóz passzázsait hallgatjuk. Pongrácz Péter oboahangja kristálytiszta, egyenes, egyenletes és világos. Kovács Béla klarinéthangjában mintha e hangszer gyönyörködne saját szépségében: a mély regiszter bársonypuhasága éppolyan tökéletesen megnyilatkozik játékában, mint a magas fekvések világos, eleven szépsége. Tarjáni Ferenc a kürt legjobb hagyományain építi fel minden ütemét — ha őt halljuk, könnyen megérthetjük, hogy Mozart miért írt öt versenyművet kürtre és zenekarra. Végül Fülemile Tibor fagott hangjáról kell szót ejtenünk, amely magában foglalja a cselló éneklésétől a hangszer magas fekvésére jellemző burleszk-elemekig az öszszes árnyalatokat. Elgondolhatni, hogy milyen hatást tesz, amikor ez az öt kiváló muzsikus együtt játszik. A kevéssé ismert, mannheimi születésű Mozart-kortárs: Franz Danzi Fúvósötösével kezdődött a műsor. Mindjárt kiderült, hogy az öt muzsikus birtokában van a szabad muzsikálásnagy titkának": formálásuk, értelmezésük a legapróbb részletekig e könnyű és boldog zene belső szelleméből fakadt. Bátran és kemény kézzel nyúltak e muzsikához, mertek vidámak lenni! Mozart és Beethoven immár klasszikus értékű asztali zenéinek világos színeiben tündökölt ez a darab. Jean Francaix fúvósnégyese hasonló jellegű huszadik századi muzsika, számos burleszk-elemmel. A művet nem szabad túlságosan komolyan venni — szerencsére a szerző sem veszi komolyan saját magát —, de ugyanakkor nem könnyű ezt a jó értelemben vettkomolytalanságot" a humor szintjére emelni. A Magyar Fúvósötös a szó szoros értelmében játszva oldotta meg ezt a feladatot. Hindemith műve még ritkán okozott ilyen élvezetet, mint ezúttal: Kleine Kammermusik című fúvósdarabja briliáns kompozíció benyomását keltette. Ugyanilyen örömmel hallgattuk Ránki György: Pentaaerophonia című fúvósötösét, amely mindvégig a szerző ismert magasrendű humorérzékét tanúsítja. A PHILADELPHIAI KAMARAZENEKAR vendégszereplése csalódást jelentett a barokk muzsika igazi kedvelői számára. Az együttes valójában középszerű. Amit tőlük hallunk, ha nem is érdekes, de nem is teljesen érdektelen. Hangzásuk nem valami tiszta, de azért nem is hamis — a szó szokványos értelmében. Nem kulturáltak, de nem is kultúra nélkül valók. Elnézést kérek a hasonlatért, de Bach III. Brandenburgi versenye mindvégig a tejbegrízt juttatta eszembe, ezt a se nem cseppfolyós, se nem szilárd ételt. J. Chr. Bach D-dúr csembaló-versenyének szólistája sajnos növendék-színvonalon áll, J. S. Bach c-moll hegedűoboa-versenyét pedig azért nem élvezhettük tökéletes örömmel, mivel John de Lantié gyönyörű oboa-hangja mellé fátyolosan tompa és technikailag igénytelen hegedű-hang társult. Viszont a már említett oboista jóvoltából igen szép adagiót hallottunk J. S. Bach Húsvéti Oratóriumából. Valóban sajnálatos, hogy a nagy érdeklődéssel várt kamaraegyüttes ennyire nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Pernye András KÉT ELŐADÓEST Mikes Lilla az Irodalmi Színpadon Jól emlékszünk azokra az évekre, amikor Mikes Lillának komoly feladat jutott a Vidám Színpadon: irodalmat szólaltott meg a kabaréban. Ilyenformán a szó szoros értelmében komoly feladatot vállalt magára, mert a komoly irodalmat népszerűsítette, de mindig nagyon könynyedén, kedves és oldott hangvétellel. Ez az előadóestje, amelyet az Irodalmi Színpadon tartott felvillantott valamit ezeknek a Vidám Színpad-i estéknek az emlékéből is.A humor, a teljes igazság" — vallotta az előadóművésznő az est mottójaként, s az elmúlt 18 év humorát egyetlen műsor csokrába kötve, azt a teljes igazságot mutatta be. Könnyednek, vagy egyenesen könnyűnek tetsző programjába bátran vette fel a legrangosabb írókat is, kiknek intellektuális humora mélyebb és bonyolultabb, mint hivatásos humorista társaiké. Illés Béla és Benjámin László, Illyés Gyula és Goda Gábor, Gábor Andor és Fejes Endre prózáinak és verseinek előadása arról tanúskodott, hogy Mikes Lilla otthonos az igényes irodalom sorai között is. Az önálló est mindig összegezés, s Mikes Lilla most arról adott számot ezen az estén, hogy milyen sokoldalú, széles látókörű, művelt és színes egyéniség. Komlós János és Tahi László gondolatgazdag és mulatságos humoreszkjei mellett Gábor Andor vitriolos gúnnyal írt bécsi levele, vagy Molnár Ferenc könnyedebb, de ugyancsak a Horthy-Magyarországot vádoló publicisztikája Mikes Lilla képességeinek széles határait villantotta fel. Fejes Endre bölcs iróniával átitatott novellájának, a Vízágyú-nak elmondásával viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a művésznőt nem szabad a harsányabb, s kissé éles vonásokból megformált előadásmód képviselőjének tekinteni. A műsor második részében mintha kissé elfáradt volna, ilyenkor helyenként visszatért. mi éreztük azokat az apróbb túlzásokat, melyeket kis szigorral modorosságnak mondhatnánk. A Goda-írást némiképpen túldramatizálta, s a szöveg látszólagos hézagait, melyek valójában az értelemnek hagynak időt a gondolkozásra, Mikes Lilla a szükségesnél több színészi játékkal, hangsúllyal és mimikával kívánta megtölteni. Ez semfeledtette azonban értékeit, melyekből gazdagon részesültünk ezen a kellemes, jóhangulatú estén. Kellér Dezső vezette be a műsort, majd a második részben régebbi műsorainak egyik sikeres számát adta elő, s ezzel még rangosabbá tette az estét. Petri Endre modern zongoraművekkel vett részt a szép sikerben. (g. ) Tallós Endre az Egyetemi Színpadon Az Egyetemi Színpad népszerű »Versmondás művészete« sorozatának hatodik előadásaként legutóbb Tallós Endre műsorát hallottuk. A Madách Színház kitűnő művésze, aki annyi meghitt percet szerzett versmondásával a Rádió hallgatóinak, előadóestjén igényes műsorral állt a színpadra. Berzsenyi, Csokonai, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Karinthy Frigyes, József Attila és Radnóti líráját tolmácsolta, s szándéka nagyobb nyomatékaként néhány mai magyar költőt is bemutatott. Igényes műsora rokonszenvesnek tűnt fel, lelkes hallgatói is örömidét fogadták. De Tallós estjén újra felvetődött a régi kérdés: hogyan kell verset mondani. Puszta közlés a versmondó színész dolga, vagy drámai alakítás? Mennyiben érvényes itt az eszköztelenség óhajtása, elegendő-e a puszta hajlgzásra való törekvés, s lehet-e egyedüli kifejező eszköz az orgánum? Tallós Endre a drámaiság lehetőségét választotta. Jelentősebb teljesítményei is erről győztek meg. Különösen jó volt a "Gondolatok a könyvtárban", "A város peremén", "Egyedül a tengerrel", "Hetedik ecloga" előadása. Karinthy Frigyes Martinovics című költeményét is meggyőző erővel mondta el. Noha időnként fölöslegesnek látszott a versek gesztusokkal és mimikával is hangsúlyozott közlése, elismerjük, hogy Tallós felfogásának is van jogosultsága. Csoóri Sándor bevezetője meggyőződéssel ajánlotta a színészt, s Kocsis Albert hegedűművész közreműködése híven szolgálta az est sikerét.