Magyar Nemzet, 1963. június (19. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-01 / 126. szám

4 . Milaw Nmuzpí— ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1963 ■#" A visszhang titka Szovjet írók új elbeszélései Nincs nehezebb dolog, mint egy antológiából következ­­t­etni az egészre, általános tör­vényszerűségeket állapítani meg arról az irodalomról, amelyből e néhány novella vétetett. Annál nehezebb ez a mai szovjet széppróza eseté­ben, mert jól tudjuk, milyen szellemi forrongás megy végbe a szovjet művészet berkeiben, milyen nagy a vágy olyan irodalmat terem­teni, amely nemcsak tükre az alakuló, változó szovjet élet­nek, hanem formájában is mai. Nos, mit mutat e vékony kötet, amely tíz ismert és kevésbé ismert szovjet író elbeszélését foglalja magában? Mert a kötet írói között ott találjuk V. Grossmant, aki­nek a második világháborúról szóló megrázó elbeszéléseit, regényeit évek óta jól ismeri a magyar olvasó, G. Nyikola­­jevát, akinek regényeiből a mai szovjet falu problémákkal teli életére tekinthetünk, egy­szóval jelen van az idősebb generáció, meg az az útkere­ső, forrongó nemzedék is, amelynek éppen J. Nagibin, J. Kazako­v és társai a jelleg­zetes képviselői. Ami e novellák olvasása közben elsősorban feltűnik, az a témaválasztás hasonlósága. A kötetben ugyanis túlsúlyra jut a háborús közelmúlt be­mutatása, ma is fájó sebek égetik az emlékezőt, és gyű­löletet ébresztenek azok iránt, akiik újra ránk akarják szabadítani a poklot. Nem valószínű, hogy a kiadó ten­denciózusan e tematika köré csoportosította az antológia elbeszéléseit. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nép lelkében kitörölhetetlenül ott ég a háborús emlékezés, riaszt az új háború réme, és a szovjet irodalom szeizmog­ráfként reagál ezekre az ér­zésekre. A kötet tíz novellám közül ** egyike a legmegragadób­­baknak Grossman Az út cí­mű elbeszélése. Hőse Giú, az öszvér. Egy kis olasz öszvér, amely aknákkal teli szekeré­vel járja először az olasz he­gyi utakat, aztán az abesszin föld poros tájait. Végül az, orosz sztyeppék végtelenbe vesző útjain szenvedi végig a tűző nyarat, a dermesztő, ke­gyetlen telet, az éhséget és társai pusztulását. Grossman nem ruházza fel az oktalan állatot emberi tulajdonságok­kal, de Giú tapasztalatai, ezek az egyszerű "öszvéri" élmé­nyek mégis olyan leplezetle­nül világítják meg a háború ördögi arcát, olyan gyűlöletet fakasztó lelki állapotot te­remtenek, hogy nehéz szaba­dulni az elbeszélés hatásai alól. Érdekes írás Nyikolaje­­váé, a Vaszilisza anyó elbe­szélései a csudákról című novella is. Az orosz nép lel­ki erejét, a minden nehézsé­get legyűrő akaratát szimboli­zálja Vaszilisza anyó, ez a fa­lusi öregasszony, akinek tet­teit, bölcs, mindig találó pa­raszti filozófiáját élénk színek­kel, mégis mértéktartó egy­szerűséggel ábrázolja az író. V. Nyekraszov A második éjszaka című elbeszélése pom­pás­­pillanatfelvétel­, egy fiatal, szinte gyerek katona ismerkedése a háborúval, él­mények dús áradása néhány napba sűrítve; G. Baklanov Mit ér egy kiló disznóhús című novellája pedig a né­met nép felelősségét veti fel egy megrázó élmény kapcsán. Kegyetlen, fájdalmas és igaz írás Baklanov novellája. Ér­dekes módon a forradalom el­ső esztendeire két író is em­lékezik. Cs. Ajtmatov Az első tar­fó­ja egyrészt a belső el­nyomatás, az elmaradottság elleni heroikus küzdelmet, másrészt a múlt és a jelen közti éles kontrasztot érzé­kelteti. A novella lírai voná­sokban is bővelkedik. A. Glebov Az »Igazelmű« foj­tott drámaiságot magába sű­rítő elbeszélése a falusi el­maradottság ellen harcoló, életüket is kockára tévő hő­söknek állít emléket. Az előb­biektől eltérő témájú elbeszé­lések közül kiemelkedik J. Nagibin címadó novellája A visszhang titka. Néhány nap története csupán, egy kisfiú és egy kislány barátságát mondja el az író, de olyan érzékletesen festi a kamaszlé­­lek báját, merészségét, fan­táziáját, a gyerekek között levő barátságnak a felnőttek által olyannyira meg nem értett viszonylatait, a lélek­­ábrázolásnak olyan kitűnő műve ez a kis írás, olyan derű árad soraiból, hogy mindez Nagibin elbeszélését sokáig emlékezetessé teszi. A kötet tíz novellája nagy-­­ szerű olvasmány, szép és elgondolkoztató élmény is egy­ 1/■­onsztantin Fegyin nevét jól ismerik nálunk — s noha életművéhez képest méltatla­nul kevés írása jelent meg ma­gyar fordításban —, alkotásait gondosan számon tartjuk. Az Első örömök és a Diadalmas esztendők­­ című könyvei tíz­egynéhány éve jelentek meg magyarul, s lettek kedves ol­vasmányainkká. Nem túlzás: nemzedékek tudatát formálta Izvekov hősi sorsa és Anocska szép élete. Fegyin regénycik­lusára ma is emlékezünk. De a trilógiának szánt kompozí­ció sokáig torzó maradt: az ok­tóber előtti időkről szóló El­ső örömök, majd a polgárhá­­­ború krónikájaként idézett Diadalmas esztendők összefüg­gő, de külön-külön is zárt esemény anyaga, úgy tűnt, nem folytatódik tovább. S íme, vég­re mégis megépült a zárókő. Fegyin Máglya című regé­nyében az előbbi két könyv papibb szerkezeti összefüggé­­■Jreit követve, a nagy epika művészi igényével fűzi tovább hőseinek történetét. Emléke­zetes időben, 1941. nyarán tűn­nek elő, két évtizednyi mesz­­szeségből, a német orvtáma­dás előestéjén. Tulában, Moszkvában és Bresztben idé­zi meg őket a teremtő képze­let. Az Első örömök Anocskájá­­val is találkozunk a regény­ben: Anna Tyihonovna már neves színésznő, a Szovjetunió népművésze. Férje: Kiril Iz­vekov, a polgárháború hőse, állhatatos kommunista, akit a cári börtönök és a száműze­tés, majd a forradalmi gyakor­lat érlelt tiszta emberré, okos vezetővé. Tulában találko­zunk Izvekoval, képességei­hez és forradalmi tapasztalá­sához aligha méltó poszton áll: a város kommunális ügyeivel foglalatoskodik. Az építés éveiben hiába dolgozott kiváló iparszervezőként, csak régi párttagsága és forradalmár múltja menti meg az igazság­talan büntetéstől. Gyanakvás övezi. A harmincas években, apró mulasztásért, leváltották fontos posztjáról, s elküldték Tulába közműveket építeni. A fasiszta orvtámadás napján a tu­lai emésztőgödrök és csator­nák ügyes-bajos dolgait inté­zi. Anocska Bresztben tartóz­kodik. Vendégszereplésre hív­ta oda a helyi színház. Izve­kov tehetetlen aggodalmából és szerető féltéséből nemcsak kapcsolatuk szelleme, de a ben. Kitűnő, jól szerkesz­tő, a lélekábrázolás nehéz módszereit ismerő, a politi­kai problémák mélységeit ki nem kerülő novellistákat is­mer meg belőlük az olvasó, aki csupán e vékony kötet­ben találkozik ezekkel az írókkal először. Mégis meg kell jegyeznünk, hogy a vá­logatást nem tartjuk a leg­szerencsésebbnek. Mert igaz, hogy a háborús élmények, s egy új háború félelmetes ké­pe erősen foglalkoztatja a szovjet társadalmat, s a for­radalmi múlt is örök témát jelent az irodalomnak, e kö­tetben mégis sokkal kevesebb helyet kapott a mai szovjet világ, mintsem érdemelt vol­na. Jól tudjuk azt is, hogy egy, mintegy­­300 oldalas, an­tológia — és semmilyen an­tológia — nem adhat teljes képet néhány év irodalmáról, de megközelítheti a teljessé­get, s erre törekedni kell. A válogatást Nikodémusz Elli végezte, Árvay János, Füzesi Gyula, Makai Imre, Radványi Ervin, Szabó Mária és Szoboszlai Margit fordítot­ta az elbeszéléseket, a frissen ható, modern, szép védőbo­ríték Urai Erika munkája. (Európa Könyvkiadó). Csatár Imre 41-es esztendő sajátos hangu­lata is kitűnik. Anna Tyihonovna történeté­ben átéljük azt a szörnyű haj­nalt, amikor a német légierő orvul megtámadta Breszt vá­rosát. Breszt, a breszti hajnal, az álmukból fölvert békés bresztiek sorsa a regényben is jelképpé magasztosul. És a menekülés! Anna Tyihonovna pokoljárásával az író nemcsak az egyén sorsáról tanúskodik, de a békés nép tragikus ébre­dését is fölidézi. Az előbbi könyvek szereplői is színre lépnek: Cvetuhin már neves színész s öregen is őrzi Anocska iránt való halk nosztalgiáját, és ez a finom ragaszkodás a regényben hő­sies önfeláldozássá változik. Viszontlátjuk Pasztuhovot is: a középszerű mivoltában is ünnepelt színpadi szerző sor­sának további alakulását kép­zeletünkre bízza az író. Ra­­gozin, a talpig becsületes kommunista harcos felelős hi­vatalban ül, és néha úgy tű­nik, mintha elvesztette volna kapcsolatát a társadalmi való­sággal. * Egy-egy villanásra föltűn­nek a régi hősök, de sorsuk to­vábbi alakulása nem a körké­pek törvényei szerint tárul elénk. Fegyin a montázs-tech­nika eszközeivel mutatja meg életük összefüggéseit. Ez a megoldás — nyilván — abból is adódik, hogy hőseit két évti­zednyi messzeségből kell meg­idéznie. A Máglya — noha ön­magában is zárt, egész má­r inkább tekinthető egy nagy kompozíció epilógusának. Örömünkre szolgál, hogy a kiadó az 1962-es moszkvai ki­adást követve gyorsan közre­adta Fegyin regényét. De ezt a tényt méltatva, szólnunk kell a kiadó mulasztásáról is: az Első örömök és a Diadal­­mas esztendők utolsó magyar kiadásai 1950-ből valók és már régen nem kaphatók a könyv­­kereskedésekben. Ideje volna új kiadásokról gondoskodni. A Máglya fordítása Brod­­szky Erzsébet jó munkáját di­cséri. (Európa) Kiss Károly Máglya Fegyin regénye A T­heatre de la Cité vendégjátéka Budapesten A hazánkban tartózkodó Theatre de la Cité francia színtársulat vezetői péntek délelőtt az Újságíróklubban találkoztak a sajtó képviselői­vel. Roger Planchon, a szín­ház igazgatója és főrendezője elmondotta, hogy a 38 tagú társulat 1957-ben alakult és állandó székhelyük Lyon egyik ipari külvárosában van. A társulat az évadban hat hó­napot itt játszik, három hó­napot Párizsban és három hónapig külföldön vendégsze­repel. Mostani nemzetközi turnéjukon Krakkóban, Var­sóban, Temesvárott, Buka­restben és Szófiában léptek fel. Budapestről Hollandiába utaznak, az ősszel pedig el­látogatnak a Szovjetunióba. Szombat, IMS. Janioa­l. Egy hét BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN MARTINU GILGAMES­­ORATÓRIUMÁNAK magyar­­országi bemutatójáról csak megkésve számolhatunk be olvasóinknak, tekintettel az elmúlt hetek zsúfolt koncert­életére. Bohuslav Martinu­t a magyar közönség kevésbé is­meri, mint amennyire megér­demelné. 1890-től 1959-ig élt és hatalmas életművet hagyott hátra, amely számára helyet biztosít a huszadik század komponistáinak első vonalá­ban. Életének legnagyobb ré­szét Nyugaton töltötte és tel­jes színes­ lélekkel vett részt a modern zene körüli csatáro­zásokban — ennek ellenére mindvégig sikerült megőriznie zeneszerzői önállóságát, egész­séges zenei invencióját. Ko­runk művészeti betegségeit tisztán látta.­­Úgy vélem — mondotta egy ízben —, ko­runk zenéjét nem érheti na­gyobb veszély, mint hogy vizsgálattal és analízissel pró­bálja igazolni létét. Ez a tény arra a félelemre utal, hogy netán nem lesz elég kor­szerű vagy modern­". Más he­lyen pedig még ezt teszi hoz­zá: »Holott a dolgok és gon­dolatok önmagukban véve is bensőségesek és nemesek, végső fokon pedig igen egy­szerűek". Ez az egészséges egyszerű­ség jellemzi a Gilgames­­eposzból készült oratórium zenéjének minden ütemét is, annak ellenére, hogy a lát­szat szerint a darab "felra­kása" igen szövevényes, indás és folyondárszerű. Martinu e művében sem tagadja meg nagy példaképét, J. S. Bach-ot, aki az egyszerűséget szintúgy igen bonyolult esz­közökkel állította elő. A monda időtlensége bizonyos­fajta statikus szerkesztést igé­nyel — ezt a jellemvonását ismerte fel Martini, amikor oratórium-formában dolgozta fel. Ám ugyanakkor minde­nütt az immár több mint 3000 éves monda egészséges realiz­musára, belső drámai tartal­mára koncentrál és rendkívül biztos kézzel valósítja meg zene- és énekkarán a vaksö­­tétet és a vakító fényt egy­aránt. A Forrai Miklós vezette Ál­lami Hangversenyzenekarnak és a Budapesti Kórusnak egy­aránt hálásak vagyunk azért, hogy e művet megismerhet­tük. A MAGYAR FÚVÓSÖTÖS felejthetetlen zenei élmény­nyel ajándékozta meg csütör­tökön este a Kamaraterem érthetetlenül kisszámú közön­ségét. Néhány hónappal ez­előtt lapunk hasábjain hírt adtunk már az öt ragyogó fia­tal fúvósmuzsikus nagyszerű genfi sikeréről, ahol nehéz nemzetközi mezőnyben a megtisztelő második díjat si­került elnyerniük. Nos, aki ezúttal hallotta őket, az igazi fúvósmuzsika élményé­ben részesülhetett. Valóban mindenki azt érezte, hogy a kamarazene újból vissza­nyerte sokszor megtépázott ba­baráit. Arról van ugyanis szó, hogy kamaraegyüttes csak olyan muzsikusokból állhat, akik egytől-egyig valódi művészei hangszerüknek. Az együtt­­játszás ugyanis nemhogy el­fedné egyik-másik résztvevő­jének fogyatékosságait, ha­nem ellenkezőleg: felfokozza, felhatványozza a hibákat és reásugározza az együttes egé­szére. A Magyar Fúvósötös minden tagja született muzsi­kus és hangszeres virtuóz. Technikai problémát egyik sem ismer. A fúvólista Kajas Attila talán egy szemernyivel levegősebben fúj a kelleténél, de ezt szinte azonnal elfelejt­jük, ha ragyogóan legömbö­lyített virtuóz passzázsait hallgatjuk. Pongrácz Péter oboa­hangja kristálytiszta, egyenes, egyenletes és vilá­gos. Kovács Béla klarinét­hangjában mintha e hangszer gyönyörködne saját szépségé­ben: a mély regiszter bár­sonypuhasága éppolyan töké­letesen megnyilatkozik játé­kában, mint a magas fekvé­sek világos, eleven szépsége. Tarjáni Ferenc a­ kürt leg­jobb hagyományain építi fel minden ütemét — ha őt hall­juk, könnyen megérthetjük, hogy Mozart miért írt öt ver­senyművet kürtre és zenekar­ra. Végül Fülemile Tibor fa­gott­ hangjáról kell szót ejte­nünk, amely magában foglal­ja a cselló éneklésétől a hang­szer magas fekvésére jellem­ző burleszk-elemekig az ösz­­szes árnyalatokat. Elgondol­hatni, hogy milyen hatást tesz, amikor ez az öt kiváló muzsikus együtt játszik. A kevéssé ismert, mannhei­­mi születésű Mozart-kortárs: Franz Danzi Fúvósötösével kezdődött a műsor. Mindjárt kiderült, hogy az öt muzsikus birtokában van a szabad mu­zsikálás­­nagy titkának": for­málásuk, értelmezésük a leg­apróbb részletekig e könnyű és boldog zene belső szellemé­ből fakadt. Bátran és kemény kézzel nyúltak e muzsikához, mertek vidámak lenni! Mo­zart és Beethoven immár klasszikus értékű asztali­ ze­néinek világos színeiben tün­dökölt ez a darab. Jean Francaix fúvósnégyese hasonló jellegű huszadik szá­zadi muzsika, számos bur­­leszk-elemmel. A művet nem szabad túlságosan komolyan venni — szerencsére a szerző sem veszi komolyan saját ma­gát —, de ugyanakkor nem könnyű ezt a jó értelemben vett­­komolytalanságot" a humor szintjére emelni. A Magyar Fúvósötös a szó szo­ros értelmében játszva ol­dotta meg ezt a feladatot. Hindemith műve még ritkán okozott ilyen élvezetet, mint ezúttal: Kleine Kammermusik című fúvósdarabja briliáns kompozíció benyomását kel­tette. Ugyanilyen örömmel hallgattuk Ránki György: Pentaaerophonia című fúvós­ötösét, amely mindvégig a szerző ismert magasrendű hu­morérzékét tanúsítja. A PHILADELPHIAI KA­MARAZENEKAR vendégsze­replése csalódást jelentett a barokk muzsika igazi kedve­lői számára. Az együttes való­jában középszerű. Amit tőlük hallunk, ha nem is érdekes, de nem is teljesen érdektelen. Hangzásuk nem valami tiszta, de azért nem is hamis — a szó szokványos értelmében. Nem kulturáltak, de nem is kultúra nélkül valók. Elné­zést kérek a hasonlatért, de Bach III. Brandenburgi ver­senye mindvégig a tejbegrízt juttatta eszembe, ezt a se nem cseppfolyós, se nem szi­lárd ételt. J. Chr. Bach D-dúr csem­baló-versenyének szólistája sajnos növendék-színvonalon áll, J. S. Bach c-moll hegedű­­oboa-versenyét pedig azért nem élvezhettük tökéletes örömmel, mivel John de Lan­tié gyönyörű oboa-hangja mellé fátyolosan tompa és technikailag igénytelen hege­dű-hang társult. Viszont a már említett oboista jóvoltából igen szép adagió­t hallottunk J. S. Bach Húsvéti Oratóriu­mából. Valóban sajnálatos, hogy a nagy érdeklődéssel várt kamaraegyüttes ennyire nem váltotta be a hozzá fű­zött reményeket. Pernye András KÉT ELŐADÓEST Mikes Lilla az Irodalmi Színpadon Jól emlékszünk azokra az évekre, amikor Mikes Lillá­nak komoly feladat jutott a Vidám Színpadon: irodal­mat szólaltott meg a kabaré­ban. Ilyenformán a szó szoros értelmében komoly feladatot vállalt magára, mert a ko­moly irodalmat népszerűsítet­te, de mindig nagyon köny­­nyedén, kedves és oldott hangvétellel. Ez az előadóestje, amelyet az Irodalmi Színpadon tartott felvillantott valamit ezeknek a Vidám Színpad-i estéknek az emlékéből is.­­A humor, a teljes igazság" — vallotta az előadómű­vésznő az est mot­tójaként, s az elmúlt 18 év humorát egyetlen műsor csok­rába kötve, azt a teljes igaz­ságot mutatta be. Könnyed­nek, vagy egyenesen könnyű­nek tetsző program­jába bát­ran vette fel a legrangosabb írókat is, kiknek intellektuá­lis humora mélyebb és bonyo­lultabb, mint hivatásos hu­morista társaiké. Illés Béla és Benjámin László, Illyés Gyula és Goda Gábor, Gábor Andor és Fejes Endre prózáinak és verseinek előadása arról ta­núskodott, hogy Mikes Lilla otthonos az igényes irodalom sorai között is. Az önálló est mindig össze­gezés, s Mikes Lilla most ar­ról adott számot ezen az es­tén, hogy milyen sokoldalú, széles látókörű, művelt és színes egyéniség. Komlós Já­nos és Tahi László gondolat­gazdag és mulatságos humo­reszkjei mellett Gábor Andor vitriolos gúnnyal írt bécsi le­vele, vagy Molnár Ferenc könnyedebb, de ugyancsak a Horthy-Magyarországot vádoló publicisztikája Mikes Lilla képességeinek széles határait villantotta fel. Fejes Endre bölcs iróniával átitatott no­vellájának, a Vízágyú-nak el­mondásával viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a mű­vésznőt nem szabad a harsá­nyabb, s kissé éles vonásokból megformált előadásmód kép­viselőjének tekinteni. A műsor második részében mintha kissé elfáradt volna, ilyenkor helyenként visszatért. mi éreztük azokat az apróbb­ túlzásokat, melyeket kis szi­gorral modorosságnak mond­hatnánk. A Goda-írást némi­képpen túldramatizálta, s a szöveg látszólagos hézagait, melyek valójában az értelem­nek hagynak időt a gondol­kozásra, Mikes Lilla a szük­ségesnél több színészi játék­kal, hangsúllyal és mimikával kívánta megtölteni. Ez sem­­feledtette azonban értékeit, melyekből gazdagon részesül­tünk ezen a kellemes, jóhan­gulatú estén. Kellér Dezső ve­zette be a műsort, majd a má­sodik részben régebbi műso­rainak egyik sikeres számát adta elő, s ezzel még rango­sabbá tette az estét. Petri Endre modern zongoraművek­kel vett részt a szép sikerben. (g. ) Tallós Endre az Egyetemi Színpadon Az Egyetemi Színpad nép­szerű »Versmondás művészete« sorozatának hatodik előadása­ként legutóbb Tallós Endre műsorát hallottuk. A Madách Színház kitűnő művésze, aki annyi meghitt percet szerzett versmondásá­val a Rádió hallgatóinak, elő­adóestjén igényes műsorral állt a színpadra. Berzsenyi, Csokonai, Petőfi, Vörösmarty, Arany, Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kosztolányi, Ka­rinthy Frigyes, József Attila és Radnóti líráját tolmácsolta, s szándéka nagyobb nyomatéka­­­ként néhány mai magyar köl­tőt is bemutatott. Igényes mű­sora rokonszenvesnek tűnt fel, lelkes hallgatói is örömidét fo­gadták. De Tallós estjén újra felvetődött a régi kérdés: ho­gyan kell verset mondani. Puszta közlés a versmondó színész dolga, vagy drámai ala­kítás? Mennyiben érvényes itt az eszköztelenség óhajtása, elegendő-e a puszta hajlgzásra való törekvés, s lehet-e egye­düli kifejező eszköz az orgá­num? Tallós Endre a drámai­­ság lehetőségét választotta. Je­lentősebb teljesítményei is er­ről győztek meg. Különösen jó volt a "Gondolatok a könyv­tárban", "A város peremén", "Egyedül a tengerrel", "Hete­dik ecloga" előadása. Karinthy Frigyes Martinovics című köl­teményét is m­eggyőző erővel mondta el. Noha időnként fö­löslegesnek látszott a versek gesztusokkal és mimikával is hangsúlyozott közlése, elismer­jük, hogy Tallós felfogásának is van jogosultsága. Csoóri Sándor bevezetője meggyőződéssel ajánlotta a színészt, s Kocsis Albert he­gedűművész közreműködése híven szolgálta az est sikerét.

Next