Magyar Nemzet, 1963. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

Kedd, 1963. december 24. Keszthelyi Zoltán: HIDEG ÉSZAKON Nem fosztottam ki érzéseid tárát, csak amit adtál, azt fogadom el. Úgy bántál velem, úgy fogtad meg kezem, mintha gyermekednek suttognál békítőn. Most elmegy, ittmaradok, csupán a szemem emlékezik reád, szemembe rajzolva a te alakod és mozdulatod, hosszú időkig megőrizlek így, ködös decemberben, fagyos februárban, mikor a fájdalom fekete keze lefogja szemem. Visszajössz, ha már kipattantak a rügyek? visszajössz-e? vándormadarak kórusában hallom-e, hallom-e hangod? Visszahoz-e a vonat, mely északra visz? Istenem, ismeretlen akarat kormányozza tested, érett, termékeny tested, mely messzi északon jeget olvaszt majd.­­ Féltelek: hófúvás emel torlaszt szemed elé, hogy ne tudd, merre vagyok, merre sodor a viharos idő. Ha visszatérsz, marad-e benned, a napos szeptember mosolyából? marad-e benned abból a nyugalomból, mely viharok dúltán is sértetlenül őrizte meg ajándékozó kedved? Isten veled, oly nehéz a nyelvem, nemsokára elzsibbad a szó, de addig is, amíg karodba ölti karját az idő és ellenfelem, a lemondás, földre terít, őrizd tenyerem melegét a tenyeredben! Szönyi István : Freskótanulmány Amikor Szönyi István a magyar mezőgazdaság múltját s jövőjét összefoglaló nagy freskóját készítette — melynek egyik vázlat­rajza itt látható —, tréfás­ kedvességgel mon­dotta: — Nem kicsire elképzelt alakokat kell »biciklipumpá­­val* gépiesen felnagyítani, hanem már az első parányi váz­latnak is úgy kell elkészülnie, hogy monumentálisnak has­son ... Szönyi István kiállítása a karácsonyi ünnepek alatt is látható a Nemzeti Galériában. ágy volt, de jelenleg ő az egyetlen lakója, ennél az ala­kulatnál nem egykönnyen ír­tak ki valakit. A vizitet más­nap reggel tartották, az ala­csony, köpcös orvosszázados Vágó doktor jóindulatú em­bernek látszott, fekete szemét puhán ráemelte. — Maga miért került ide? — Jelentem: tegnap este rosszul lettem. — Na jó, de úgy értem, hogy ebbe a századba? A fiú nem felelt, álltában alig észrevehetően vállát vont. — Hogy hívják? — Kollonits Lipót. — Kollonits?... — A szá­zados eltűnődött, cigarettára gyújtott, őt is megkínálta. — Kollonits Dénes államtitkár a rokona volt? — Igenis — mondta a­­ka­tona némi szünet után. Párnás, meleg kis keze volt az orvosnak, elől-hátul végig­­kop­ogtatta a meztelen felső­testét, a sztetoszkóppal is megvizsgálta. Közben fölné­zett rá: — És mitől lett rosszul? Csináltak magával valamit? Kollonits nem válaszolt, kis­sé elpirult. — Nem tiszták a szívhang­jai, valami zörejt hallok. Ha akarja, kórházba tudom utal­ni... Vágó százados a kórházban is szólhatott az érdekében, mert az osztályos orvos, Sa­sady főhadnagy úgy fogadta, mint aki már tud róla, s az előírt vizsgálatok után, né­hány nap múlva lábadozóként a belgyógyászati ambulanciá­ra tette, kisegítő írnoknak. Itt működött Gizella nővér is, egy csinos fiatal ápolónő, aki súlyos fekete haját apró fi­­tyulába kötötte. Esténként elbeszélgettek az üres rendelőben, a nővér bent lakott a kórházban. A hatal­mas, kietlen épület ilyenkor már elcsöndesedett, csak a túlsó traktusból bőgte az una­lomba egy reménytelen férfi­hang: Mon amúr, mon amur, Szívemben te vagy az úr.. — Maga miért nem hord olyan gyűrűt? — kérdezte az ápolónő. — Milyen gyűrűt? — Amin címer van, koro­nás, családi címer. — Nem szoktam gyűrűt vi­selni — felelte Kollonits szemérmesen. — Látja, ha én az volnék, ami maga, én mindig horda­nám, akárki akármit mond Persze megértem, ha óvatos, elég csúnya dolog, hogy most megint ez van, hogy nem az embert nézik, hanem a szár­mazását. De ha már úgy is tudják... — Engem sosem izgattak különösebben az ilyen családi izék ... Mindig a zene érde­kelt, kicsi koromtól fogva az akadémiára akartam menni. — Maga zeneakadémiát vég­zett? — Csak négy félévet. — És miért hagyta abba? — Kizártak — válaszolta a fiú, s vékony arcbőrén átütött a pirosság. — Én is imádom a muzsi­kát — mondta Gizella nővér. — Magának ki a kedvence? — Inkább a régiek: Monte­­verdi, Bach, Vivaldi. Meg persze Bartók, és Honegger, Sztravinszkij... — Érdekes, engem a mo­dern zene valahogy nem tud megfogni. Igaz, nem is isme­rem jól. — Tudja, úgy van ezzel is: egy angolul írt verset csak az fog élvezni, aki ért ango­lul. A modern zenének is megvan a maga anyanyelve, sőt, nyelvtana, szókincse... Olykor Gizella barátnője, Róza nővér is odajött, feketét főztek, rádióztak. Ezzel a Ró­za nővérrel, amint később ki­derült, Sasady főhadnagy tar­tott fenn bizalmas kapcsola­tot. Az osztályos orvos jóvá­­gású, szép szél férfi volt, nős, családos, de gyakran vállalt éjszakai ügyeletet, különben szintén nagy zenebarát, itt a kórházi szobájában is volt le­mezjátszója. Egy ízben Gizi nő­véren keresztül Kollonitsot is meghívta egy kis esti muzsi­kálásra, négyesben voltak,­­Sa­sady doktor egymás után rakta föl az operarészleteket, kamarazenét, néger spirituá­lékat, a nők bólét csináltak, meg részeg dinnyét, injekciós tűvel fecskendezték belé a ko­nyakot. Lassanként ez állandó együttessé vált, a főhadnagy össze is tegeződött a fiúval persze csak a privát érintke­zésben, s Kollonits alkalman­ként formás kis előadásokat tartott az egyes korok zene­­művészetéről, a jelentősebb muzsikusokról. Hovatovább azonban dűlőre kellett vinni az ügyét: a kórházban nem maradhatott örökké, arról pe­dig, hogy visszamenjen az alakulatához, Gizella most már hallani sem akart. Ho­gyan­ miképp s mily kapcsola­tok révén, pontosan nem le­hetett tudni, végül is nyilván ő mesterkedte ki, hogy Kollo­nitsot orvosi felülvizsgáló bi­zottság elé utalják. Ennek tagja volt Sasady főhadnagy. Vágó százados és a többiek közt is akadt ismerős vagy si­került hozzájuk nexust talál­ni: a bizottság a leletek ás vizsgálatok alapján Kollonits Lipót honvédet szívritmus za­varok miatt egyhangú hatá­rozattal leszerelte. Gizi nővér azért megnyugtatta, hogy nincs igazán akut veszély, s ha vigyáz, kevesebbet dohányzik és főleg nem izgatja, idege­síti magát, előreláthatólag a jövőben sem lesz. A kazettás mennyezetű, temp­lomszerű terem két végé­ből Medici Lorenzo és Giuliano síremléke néz szembe egymással, abban a természetes nagyságban, ahogy Michelangelo vésője alól ki­kerültek — csak éppen gipsz­ből. A szarkofágokon fekvő két-két férfi és női alak, a Hajnal és az Est, a Nappal és az Éj, a végtelenségbe mélye­dő szemmel tekint a szürke világba. A lankadt pillájú Éj jobb lába roncs, a bokán fe­lül összezúzta a második vi­lágháború, de hát ő csak má­solat — köröskörül a terem­ben azonban mindenütt drága szobor­töredékek, széthullt re­mekművek, csonkult faszob­rok, sebesült Madonnák, kor­hadt Krisztusok és szúrágta szentek. A Szépművészeti Múzeum restaurátori műhelyében va­gyunk, Németh Kálmán biro­dalmában. A mester íróasz­tala fölött a terem egyetlen ép szobra, a toporci Madonna boldogságos tekintettel néz le a karjaiban pihenő kisdedre. Meseszerűen angyali arca mintha nem is fából, rózsa­szín márványból lenne, olyan tündökletes. Ez a XIV. szá­zadbeli műremek is Németh Kálmán kezében született új­já, s a művész különleges szeretetének tárgya. Mind a ketten szepességiek. Németh a Toporccal szomszédos Podolin­­ban, Krúdy mesevároskájában született, s a Kárpátok alól hozta a faragás ősi tudomá­nyát, hogy aztán fába for­málja egész életművét. Hrémeth Kálmán a fába 1­ komponálás ihletett művé-­­­szei közül való. Szuggesz- ta­tív erejű szobrait határo­zott, kemény vágásokkal bont­ja ki a tömör tölgyből, az en­gedelmes hársfából, a dús ere­zetű dióból. Formalátása hű a fához, költői kifejezésmód­ja a fa anyagszerűségéhez si­mul. Tömörítve ragadja meg a lényeget, a fő mondaniva­lót, s nyersen egymásba met­sződő síkokkal fejez ki arcot, mozdulatot, érzelmet. Tolvo Lyy, a minap hazánkban járt neves finn költő, háromszor kereste fel Németh Kálmán fóti műtermét; a fa országá­nak a fia nem győzött betelni azokkal a szépségekkel, me­lyeket ez a magyar művész a makacs tüskékből kibont Sok szobrász megpróbálko­zik a fával, de majd mind ku­darcot vall, mert kőbe, vagy ércbe képzelt módon alkot a fából is. Márpedig a fa kü­lönleges anyag, akkor is él, amikor már holtnak mondjuk és hisszük. Aki bánni akar ve­le, ismernie kell törvényszerű­ségeit, szerkezetét, sejtjeit, rostjait, évgyűrűit, minden életműködését, fizikai és ké­miai tulajdonságait. Rugal­masságát, hajlékonyságát, szi­lárdságát, finomságát, durva­ságát, vetemedését, dagadását, úszását, repedését. »A fával foglalkozó művésznek szinte bele kell építenie magát a fa életébe" — vallja Németh Kálmán, aki a faformálás anyagtanának avatott tudora, mint művész pedig egyedül a kolozsvári két Szervátiusszal rokonítható. De egy szál magá­ban áll mint a fából készült műalkotások restaurátora is. Legalábbis a jelen pillanat­ban még. Mert mostanában egy kisded iskola kezd­­send­­ben felnőni körülötte. A restaurátori műhely mun­kapadjai előtt nyolc fiatal te­vékenykedik. Hat leány és két fiú. Ők lesznek a folytatói Né­meth Kálmán magányos mes­terségének, s valamelyik ta­lán a művészetének is. B­udapest egyik barbár bombázásakor, az 1944-ik esztendőben, a Szépművé­szeti Múzeum roppant üvegteteje rászakadt a ma­gyarországi faszobrászat leg­becsesebb darabjait bemutató állandó kiállításra, s oltárokat, szobrokat, domborműveket, mindent darabokra zúzott. A magyar középkor legszebb mű­vészeti emlékei forgácsolódtak szét percek, pillanatok alatt, köztük tizennégy gótikus és reneszánsz oltár. A hulladé­kok egy részét még azon a télen feltüzelték, de ami meg­maradt, azt Németh Kálmán biztonságba helyezte, s ké­sőbb apródonként hozzáfogott restaurálásukhoz is. Sziszifu­szi munkába kezdett, hiszen némelyik műtárgynak csak 50 —60 százaléka maradt meg, az is apró darabkák formájában, amellett idejének jó részét más irányú restaurátoroskodá­­sa foglalta le, a többi között a régi külföldi szoborgyűjte­­mény felújítása, így aztán egyetlen műremeket tudott csak eddig újjáteremteni, a csíkménasági oltárt, amely a gótika legkeletebbi alkotása, s provinciális kedvességű figu­ráival, székely parasztnő Ma­donnájával egyedülálló becsű. Közben múltak az évek, lassan már közeledni kezd a mester nyugalomba vonulásá­nak ideje, s még mindig lá­dákban hever a pótolhatatlan értékű tör­melék jelentős rég­isze. Az egyikben csupa kis­­kar és kéz, a másikban láb­szárak, angyalszárny-töredé­­­kek, a harmadikban gótikus­­tornyocskák, lángnyelvek, ol­­­tár-darabkák. Egyre sürgetőb­ben merült fel a kérdés: ki fogja folytatni a művet? A faszobrászatnak hazánk­ban nincs tanszéke sem a Képzőművészeti, sem az Iparművészeti Főiskolán. ►Németh Kálmánnak saját ma­gának kellett elvégeznie az [utánpótlás kinevelésének a ►dolgát is. A képzőművészeti­­gimnázium néhány végzett nö­vendékéből, s két-három jó­­­készségű érettségizett fiatalból . 1962-ben faszobrász iskolát hí­vott életre. Katedra nélkül •ugyan, de annál nagyobb ál­dozatvállalással. A Munkaügyi­­Minisztérium védőszárnyai •alatt működő iskola számára [egy gyorsított menetű didak­­­tikai rendszert épített ki, s a­­fa tudoráról és művészéről­­mihamar kiderült, hogy tanít­vány­nevelőnek is kiváló. Nö­vendékei, akik az anyaggal és ,a szerszámmal, a faragás •alapelemeivel való ismerke­déssel kezdték, az első év vé­­­gén már csipkefinom gótikus •díszítő motívumokat, mérmű­­veket, fiatornyokat, leveles és­­bimbós oszlopfőket, rózsaabla­­­­kokat faragtak, s ez év októ­berében az ipari tanulók or­szágos kiállításán négy táblá­jukkal első díjat szereztek. Most, a második tanév ele­jén már feladatokat végeznek a növendékek. Az egyik mun­kapadnál a liptószentandrási oltár lángnyelves faragván­­yokkal ékes oromzatának pótlása folyik, a másik tanít­vány egy barokk faszobor hiányzó ujjait vési éppen, a harmadik egy XVI. századbe­li reneszánsz oltárszekrényen dolgozik, a negyedik gótikus toronydíszt farag — csupa jö­vendő restaurátor, s talán va­lamelyikben benne rejtőzik a művész is. A harmadik év vé­gére mindegyik tökéletesen megtanul fával dolgozni, port­rét, fejet, domborművet farag­ni, bútort és lakásbelső dísze­ket tervezni és kivitelezni. A mesterségbeli tudást mind el­sajátítja ebben a kis műhely­ben, a művészet kibontako­zása persze belső adottságo­kon múlik. H­­agy feladatok várnak rá-­­­juk, ha végeznek. Múzeum­­­maink tele vannak res­­tl­­aurálásra váró műtárgyak­kal, jó részük raktárak, pincék mélyén várja feltámadását egy eljövendő avatott mester kezéből. Ami a magyar kö­zépkorból szoborban megma­radt, az túlnyomórészt fából való. A hazai gótikának pél­dául a Kolozsvári fivérek Szent György szobrán kívül jelentősebb ércszobra nincs is. Az architektúrától függetlett bronzszobrok mind megsem­misültek a hadas időkben, ágyút öntöttek belőlük, vagy zsákmányként idegenbe hur­colták. A puszta anyagával ér­téket nem jelentő, jámbor fa­szobrok közül sokkal több ma­radt fenn; különösképpen épp a gyúlékony anyag élte túl a tűzvészes századokat. Külön­böző múzeumainkban hány időtől megviselt gótikus Ma­donna, oltárdíszítő szobor, táb­lakép és antik bútor hever a lomok közt! Megmentőik le­hetnek e lelkes fiatalok. Sok munka várja őket szer­te az országban is. A kis fa­lusi templomokban mennyi rejtett kincs lappang! Németh Kálmán majd minden vidéki útján biztos szemmel akadt rá egy-egy ismeretlen, vagy kal­lódó mesterműre. Nagyértékű középkori faszobrokat hántott ki gipszes giccsek alól, melye­ket a sallángos kegyesség ra­kott rá remekművekre. A kö­zépkori ancsocsi templom bel­ső fafaragványos mesterreme­keit ez id£íi állította helyre Németh Kálmán, immár fia­tal tanítványai közreműködé­sével. A templom gótikus Ma­donnáját, melyet a XIV. szá­zad elején hársfából faragott névtelen mestere, már úgyszól­ván felismerhetetlenné tették az újabbkori rámázolások. A gyertyák kormától időről idő­re elfeketedő szobrot aprólé­kos és gondos megtisztítás he­lyett minden esetben újrafes­tették, úgy, hogy végül már minden szépségét, minden fi­nomságát elfedték az egymás­­ra települt festék­rétegek. Né­meth Kálmánnak és növendé­keinek restaurátori munkája nyomán ismét eredeti, tiszta szépségében ragyog ez a kü­lönleges becsű műalkotás.­gen sok hasonló értékű és állapotú műtárgy keresi szakavatott restauráló mes­terét az ország különböző részeiben. A falusi temp­lomok jó részében kontárok­ra, dilettánsokra, sőt giccs­­örökre bízzák a műtárgyak felújítását, rendbehozását; olyanokra, akiknek se szakmai tudásuk, se művészi látásuk, se ízlésük nincs. Ezek a mű­kedvelők, vagy a mesterséget csak kisipari fokon értő falu­si asztalossegédek gyakran több kárt tesznek, mint amennyit helyrehoznak. Már­pedig amink eddig megma­radt, azt jó lenne meg is őriznünk. Olyan korban va­gyunk, amikor úgyszólván minden, ami fából van, mű­emlékvédelmet kíván. Ko­moly, szép munka vár hát Németh Kálmán iskolájának erős hivatástudattal teli nö­vendékeire. Megmenteni, ami fában maradt ránk a gótika magasbatörő lendületéből, a reneszánsz finomságából és a barokk ünnepélyes mozgal­masságából. Antalffy Gyula iWitt ilEliSN­ill I Az újjászületett andocsi gótikus Madonna (Folytatjuk.) 11

Next