Magyar Nemzet, 1964. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-25 / 96. szám
Sísasbat, 1964. április 25. 'Jatar Nemzet SOÓS MAGDA ÉJJELI INSPEKCIÓ Mindig rendkívüli módon vonzott és izgatott az orvostudomány, s minden lehetőséget megragadok, hogy bekukucskálhassak az emberi szervezet titkos berkeibe. A legfelajzóbb szellemi kirándulás számomra, ha orvos ismerőseim — persze név nélkül, személytelenül — egyegy esetet kalandos részletességgel elbeszélnek nekem. Legutóbb fiatal orvos ismerősöm örvendeztetett meg egy történettel. Fiatal barátom nőgyógyász, alig két esztendeje működik az egyik kórház szülészeti osztályán. Arcvonásai kamaszfiúsak, finom metszésű körmei tövig levágva, mint egy zongoraművészé, s az egész lényében van valami kedvesen naiv és derűs, ami teljességgel arra predesztinálja, hogy a legnagyobb nyugalommal nyiszabolja az embertársai húsát. Legutóbb vendégségben volt nálam, a könyveimet bön** gészte, majd hirtelen hátat fordított a könyvállványnak. — Ide hallgass, ezt kellene megírni! — Belevetette magát egy karosszékbe, s én élvezettel dőltem hátra a másikban. — Nem lesz vidám! — figyelmeztetett összehúzott szemöldökkel, ahogy a torkos gyereket szokás meginteni, hogy ne örüljön az édességnek, mert kilyukad tőle a foga. De egy pillanat alatt meggondolta magát, és — mint aki csak a test dolgaihoz ért, s a lelki-hangulati szférákban tökéletesen járatlan — szemrebbenés nélkül kijelentette: — Egyébként mégiscsak vidám lesz. Legalábbis szívderítő, igen, azt hiszem, a legszívderítőbb történet, amivel a praxisomban — hm..., no persze, még nem nagyon régi praxisomban — találkoztam. — Talán mégis döntsd el, mielőtt hozzáfogsz, hogy miféle történetet akarsz elmondani, szomorút, vagy szívderítőt? — biztattam nyájasan. — Csak ironizálj, rendben var. Szép, vagy nem szép, otromba vagy költői, szomorú vagy vidám . .. ezek a kategóriák rád tartoznak, én csak az organikus világot ismerem. — Tehát? — Te fogod eldönteni — mondta a barátom, aztán keskeny ujját töprengőn az orrához támasztotta, úgy, hogy az orra hegye el is ferdült kissé, és beszélni kezdett . A múlt héten egyik éjszaka inspekciós voltam. Tudod, az érzelmeim meglehetősen vegyesek az inspekciót illetőleg. Szeretem is nyugodtan átaludni a hálókamrámban, meg nem is. Persze, ha csak nyűgösködök és nyafogok zargatják az embert, akkor sem tehetsz mást, kivered az álmot a szemedből és savanyú képpel a szolgálat mezejére lépsz. De mindjárt más a helyzet, ha igazi páciens pottyan be az éjszaka kellős közepén, s legalábbis élet-halál kérdése forog fenn ..., akkor érdemes felébredni, ez az én esetem. Komoly beavatkozásnál ugyan fel kell tárcsázni valamelyik kollégát, de megesik, hogy annyi várakozási idő sincs, amíg a kolléga befut... engem viszont megszáll valami zseniális intuíció, egyedül elvégzem a császármetszést, és az inspekcióm alkalmából megdicsőülök. — Nos, azon a bizonyos éjszakán is vegyes, inspekciós hangulatban voltam. Részánt vártam a végveszélyben forgó pácienst, akit megmenthetek az életnek, részint bíztam benne, hogy sikerül az éjszakát minden szenzáció nélkül megúsznom. Részint úgy éreztem magam, mint Petya, a Rosztov gróf legkisebb fia, aki forró fejjel belerohant a legvéresebb ütközetbe... ha jól emlékszem. Részint azonban ... szívesen elringatóztam volna hajókabinszerű szobámban és meghallgattam volna a Beethoven Kilencediket — ugyanis éppen azt közvetítette a rádió Furtuänglerrel. Mielőtt azonban a kilencedik megkezdődött, végigviteltem a kórtermeket és eleget tettem valamennyi nyafogónak: utasítottam a nővért — egy derék, buzgón pislogó, tömzsi teremtést —, hogy adagoljon ki a hölgyeknek Ridolt, Vateriánt, hashajtót, ki mit óhajt. Az utolsó betegszobával is végeztem, amikor a szélső ágyról lekecmergett egy fiatal terhes nő, s amilyen szaporán az állapota engedte, utánam eredt és elcsípett az ajtóban. Bosszúsan és kicsit értetlenül néztem rá, mert az ő ágya lábánál éppen úgy megálltam, mint a többiekénél, udvariasan megkérdeztem, hogy van és mit óhajt, mire ő szerényen és finoman azt rebegte, hogy “Köszönöm jól és “Köszönöm semmit" ... persze, mert külön, négyszemközt akart megkaparintani — tipikus női alamusziság. Egyébként a hangja most is halk volt, sőt, remegett is kissé, ehhez képest azonban meglepő eréllyel és kategorikusan bejelentette: — Okvetlenül beszélni akarok önnel. Egy kicsit később felkeresem. — És közben a helyenként májfoltos, egyébként csinos pofikájával, meg a nagy, oivatag, kerek szemével úgy nézett rám, mint egy málnacukorszínű Renoirportré. — Flörtnek mindenesetre elég bizarr. De csak nem akarsz effélével traktálni? — kérdeztem kissé méltatlankodva, minthogy lélegzetelállító műtétet, hajmeresztő klinikai kóresetet vártam. Barátom a fejét csóválta. — Flört nem volt. De nem volt hősi ütközet sem, nem, semmi sebészeti bűvészmutatvány. — Kár — sóhajtottam csalódottan. — Mi tagadás — vallotta be fiatal barátom —, magam sem ilyenesetről ábrándoztam gólyakoromban, az anatómiai gyakorlatokon. Egyébként rögtön tudtam, hesmét fúj a szél és mit akar tőlem. Ez a fiatalasszony aznap reggel jött be a kórházba, közvetlen szülés előtt, a kilencedik hónap legvégén, de néhány napja nem mozgott benne a magzat. A prof mindjárt megvizsgálta. Anynyi szívhangot sem észlelt, mint egy hangyatojásból, s nekünk, az osztályon megmondta, hogy a gyerek halott. Úgy döntött, hogy ha a szülés három napon belül nem kezdődik el spontán, akkor mesterségesen megindítjuk. Természetesen a fiatalasszony a déli nagyvizitnél megkérdezte, hogy mi a helyzet, de a prof első számú pszichés módszerét alkalmazta — vagyis lerázta. Ő, azt látni kellene, milyen könnyed eleganciával rázza le a túlságosan kíváncsi betegeket, és ami a legszebb... még meg is nyugtatja őket. »Angyalkám, mindent a maga helyén és idején. A legnagyobb rendben. Mindent meg fogunk beszélni" — fuvolázta ennek is, mint mindig, és aztán kereket oldott, mint mindig. — Már most mit várhattam az én “esetemtől", azazhogy ... mit várt ő tőlem? Az ügy teljesen világos: meg akarta tudni, hogy mi van a hasában a gyerekkel, és ehhez, véleményem szerint vitathatatlanul joga volt. Csak azt vettem zokon, hogy éppen rám csapott le, és rútul felhasználta az én inspekciós kiszolgáltatottságomat. Igazán lehetne benne annyi tapintat és jó modor, hogy ne hozzon ilyen kínos helyzetbe —gondoltam, míg a kajütöm felé baktattam, ahová a kongó folyosón át a tömzsi kis nővér hűségesen elkísért. — Adjak neki Hibernált? Úgy fog aludni reggelig, mini a pinty — ajánlotta cinkos hunyorítással. — Hová gondol — mordultam rá szigorúan. — Szülés előtt? — De hiszen... — motyogta a nővér tétován, s bizonyára azt akarta mondani: a gyereknek nem árt, ennek pedig kiváltképp minden mindegy. Zavartan pislogott, én pedig otthagytam, s mogorván magamra csuktam az ajtót. Ahogy felidéztem az iménti portrét, a szelídségével, az elszántságával, meg a májfoltjaival... egy perc kétségem sem volt aziránt, hogy hamarosan bezörget hozzám. Szörnyen bosszankodtam, és szidtam magam, amiért a prof képességeivel — nemcsak manuális biztonságban, és tudományos felkészültségben — hanem a kuruzslás és öregűzés terén sem vehetem fel a versenyt. Mert ugyan mi más az ő «pszichés« módszere? — Márpedig úgy látszik, hogy ezen az éjszakán ez lesz az én inspekciós bravúrom: gyöngéd lelkimasszázst alkalmazhatok. Megadással üldögéltem a rekamiém szélén, és azon tűnődtem, hogy na már nem térhetek ki a kínos esemény elől, mindenesetre illik szisztematikusan felkészülnöm rá. Először is tudnom kellene, kivel állok szemben, ki tör be hozzám a maga szerencsétlen kérdésével: értelmes emberi lény-e az illető, vagy sápítozó, együgyű nőszemély. Persze, a nyaknál madzagra kötős, lenvászon ingekben és csíkos kórházi köntösökben valamennyien egyformák, ráadásul az állapotuk is uniformizálja a nőket. Meggyőződésem, hogy a terhesség a filozófia doktorát is olyan megbízhatóan leegyszerűsíti gagyogó és civilizálatlan ösztönlénnyé, ahogy öröm nézni, s ahol egy női Einstein is nőne és primitív funkcióját teljesíti — ott véleményem szerint fölösleges a pszichológia. Csakhogy — töprengtem elkeseredve —, ezúttal a tisztes funkció sajátos esete forog fenn, az én éjjeli látogatóm halott, gyereket fog szülni... Mégiscsak a prof módszere kellene ide, a prof stílusa, ahogyan a hormon zavaros, bajuszt és korszak állt Viselő matrónáknak is azt mondja: ►»angyalkám«... “Nézze angyalkám ... maga egy bájos, okos asszonyka, maga csak hallgasson rám, minden rendben ..Igen, ez a jótékony halandzsa — amely sokkal inkább hasonlít néger varázsigék mormolására eredeti bantu nyelvjárásban, mint válaszadáshoz egy konkrét kérdésre —, ez az, ami a nők minden típusánál beválik — mondtam magamban — és ez az, amihez én nem értek. — De az idő múlt, és én módszeresen végig akartam gondolni, hogy mit mondjak neki, akár műhímzőnő, akár matematika tanár. Idegességemben a rádióról is megfeledkeztem. Amikor kinyitottam, az első tétel már a vége idé járt, ott, ahol a kürtmotívum lép be, dolce-jelzéssel, és fojtogatja az ember torkát. — Legalább most jönne — gondoltam ingerülten. — Mukkanás nélkül végig kellene hallgatnia az egész szimfóniát — aztán mehetne is lefeküdni. Mert ugyan mi a csudát mondhatnék én most többet az élet szépségéről és félelmetességéről, termékenységéről és halandóságáról és mindenféleségéről? Bizonyára meg is értené, feltéve, hogy mégsem műhímzőnő, s van egy kis sütnivalója és némi érzéke a polifóniához. De azután kétségek fogták el, és beláttam, hogy az ő esetéhez mégsem illik az örömóda, az üdvrivalgás, meg az Elysium. Viszont villámgyorsan új tervet dolgoztam ki magamban. Beethovenről fogok beszélni — határoztam el — és általában mindenfajta teremtéssel meg vajúdással járó szenvedésről. — És azt hitted — vetettem közbe —, hogy ezzel megvigasztalod? — Hogy én mit hittem ... nos, tudod jól, hogy tulajdonképpen csak a műtőkésemben hiszek. Ezúttal azonban válogatott fennkölt ötletek rajzottak bennem, s tücsköt-bogarat fölidéztem magamban abból a célból, hogy megnyugtassam. El akartam mondani neki, hogy milyen cudarul kínlódott Michelangelo, hogy alakjait világrahozza a márvány méltóból, “melyben a szobrok alszanak ... hogyan senyvedett Heine a “matrac-sírban* és hogyan körmöli Radnóti a tetves szalmán hexametereket. De ezzel a változattal sem voltam megelégedve. Hopp, megálljunk! — mondtam magamban — hiszen ezek pont fordított esetek. Ezek a nagy vajúdók eszményi trükkel csak maguk haltak meg... ellenben amit szültek... megmaradt. Az én boldogtalan látogatóm viszont már halottat viselős, halottat fog szülni, itt nincs mentség, s nincs kilátás semmiféle biológiai trükkre és meglepetésre. — És amikor buta körforgással újra ennél a gondolatnál lyukadtam ki, megint csöndesen fölfortyantam.Miért pont én mondjam meg neki? És hogyan? Talán kezdjek szakszerű magyarázatba? Kössem az orrára, amit tulajdonképpen mi sem tudunk? Vagyis, hogy mi az, ami efféle organikus kalamajkát okozhatott egyáltalán?... Nos, a szülői vércsoportok fatális különbözősége, esetleg valamilyen alattomos fertőzés, talán fejlődési zavar, vagy fulladás. Az első lehetőség ebben az esetben nem állt fenn, a többi pedig csak akkor derül ki, ha megszült már. Igen a kórbonctani vizsgálatok után valamivel okosabbak leszünk. Mármint, hogy mi, orvosok leszünk okosabbak, merőben rideg, szakszempontból. De ugyan mivel lesz ő okosabb, a főérdekelt? Egy csomó értelmetlen kínlódással, semmi egyébbel. Mert neki ugyanúgy meg kell szenvednie, mint másnak, azzal a különbséggel, hogy tudni fogja: hiába szenved. Barátom elhallgatott, s az orrát tűnődve félrenyomta az ujja hegyével. Aggodalmasan figyeltem, mert az ő műtőkéspárti, racionális lényéhez mérten, az egész elbeszélés folyamán, szokatlanul sápadt volt. — Talán — folytatta elgondolkozva — a prof módszere, a balzsamos mellébeszélés. .. elodázta volna ezt a szenvedést. De hát mondtam már, nem rendelkezem az ő mágikus képességeivel. Ellenben... egyre nevetségesebben belebonyolódtam a különböző mondókák kiagyalásába. A rádióból felhangzott a harmadik, az adagio-tétel, a maga békésen ringatózó, gyöngéd motívumával, tudod, amikor a fuvola valami elérhetetlen magasságban lebeg a többi hangszer felett, és én hirtelen arra gondoltam: ennek a nőnek teste eleven koporsó. Méghozzá a tulajdon gyereke koporsója. És ez a kétlábon járó koporsó mindjárt itt lesz, és én le fogom ültetni, szívélyesen rámosolygok, esetleg megkínálom cigarettával, és ... és aztán? Mit mondjon az ember egy csinos szarkofágnak, amely érez, gondolkodik, sőt ,kérdezősködik? Nos, talán azt, hogy ... milyen jó neki. Most persze megrökönyödsz, de igenis, én ezt akartam mondani: “Asszonyom, igaz, hogy a maga teste koporsó, de megtörtént már, hogy az egész föld koporsó volt. Az egész föld halállal terhes.. . Kérleik, csak ne mereszd a szemed, azt hiszem, ez az újabb változat, nem is hangzott volna rosszul: “Igen, az egész föld halállal volt terhes. Magának jó, mert magának csak a természet garázdaságával kell megküzdenie, de akkor az emberek a társadalom garázdaságával kerültek szembe, és voltak aszszonyok, akik a pincében, vagy az országúton szültek... élő gyerekeket — a halálnak. Most viszont, maga mellett áll az egész társadalom, mi itt valamennyien ... és mindent megteszünk, hogy .. Itt elakadtam. Igen, igen, mindent megteszünk, amit csak megtehetünk, a tudomány végtelen lehetőségei és a mi pillanatnyi ismereteink alapján. De hát ez úgy látszik egyelőre siralmasan kevés. Itt tartottam, a rádió pedig a negyedik tételnél és az örömóda variációk egyre ujjongóbb sorozata harsogott a kabinomban, amikor megzörgették az ajtót. Mély lélegzetet vettem, valahogy elrendeztem az arcvonásaimat, mert úgy éreztem, mintha ideges rángás vett volna erőt a szám szélén meg a szemhéjamon. De csak a tömzsi ápolónő gördült be rövid és vastag lábain és suttogva jelentette, hogy az én izgágaesetemitt lebzsel az ajtóm előtt. — Engedjem, hogy bejöjjön önhöz? Vagy zavarjam a szobájába? — A nővér szolgálatkészen pislogott, én azonban a fejemet ingattam és borúsan dünnyögtem, hogy most már csak hagyja. De az ajtóból visszahívtam. — Nővérke, egy pillanatra. Kérdezek magától valamit. Tegyük fel, hogy az én kis balsorsú gravidám, magához fordulna felvilágosításért a helyzetét illetőleg. Mit mondana neki? Nos, a nővér első, közvetlen válasza ez volt: “Hűha!** — aztán megrázta a fejét: “Nem mondanék semmit. Még csak az kellene. A prof. alaposan ellátná a bajomat. — Jó, jó — legyintettem türelmetlenül — fogja fel a dolgot amolyan teoretikus játéknak. Feltéve, hogy módjában állna — mit mondana neki? — “Becsületszavamra, nem tudom — felelte, s aggodalmasan pislogott. — “Talán, hogy ez így van rendjén. A természet bölcsen intézi a dolgokat, ha mi nem is mind, járt értjük a szándékát. Komolyan méregbe jöttem. — Vigyázzon! — mondtam neki — ez az első lépés a végromláshoz! Ha a természet intézi a dolgokat, miért ne intézhetné mindjárt a jóisten? Alaposan meg vagyunk áldva a maga, bölcsen intézkedő természetével — kiabáltam rá dühösen. — Maga nagyon jól tudja, hogy milyen pocsék a születési statisztika, hány nő jön ide AB-ra, hány nő nem akarja megtartani a gyerekét. Ez meg akarta tartani — és tessék! — Buzgó és riadt pislogással ment szegény feje kifelé, én pedig dühös voltam mindenkire: rá, amiért csak badarságok jutottak eszébe, a profra, amiért ügyesen kisiklott, fenntartva magának a szülés levezetését, és rámhagyva a “pszichológiát”, magamra, amiért nem tudtam az inspekcióm alkalmával kifogni egy príma vérzést, kihagyó pulzussal ... azonkívül dühös voltam a szerencsétlen kis szülő nőre, sőt, a magzatra is, amiért minden észlelhető, tudományos alap és indíték nélkül, fogta magát és elhalálozott. — A Kilencediknek vége volt, éjféli hírek következtek. Sürgősen lecsaptam a rádiót. Egy pillanatig síri csend uralkodott a kamrámban, aztán egyszer csak nesztelenül kinyitt az ajtó, és belépett, azazhogy bedöcögött az én éjszakai esetem. Azt gondoltam: “No most. Most fogja megkérdezni. De talán előbb még megkér rá, hogy vizsgáljam meg én is, hátha mégiscsak hallok mozgást, szívhangot, valamit... Aztán, ha majd udvariasan közlöm vele a tényállást talán még jelenetet is rendez nekem .. .Barátom mély lélegzetet vett és rám nézett. — Nos,... sejted, mit akart? Sejted, mit mondott? — Annál is kevésbé — figyelmeztettem szelíden —, mert mostanáig folyton arról volt szó hogy te mit mondasz neki. — Ha hiszed, ha nem, egy szót sem szóltam, ő ellenben ... megállt az esetlen, csíkos köntösében, fölnézett rám hosszú, tiszta pillantással és azt mondta: — Tudom, hogy a gyerek nem él. De azt szeretném tudni... lehet-e újra gyerekem? Barátom elhallgatott, felállt, majd járkálni kezdett, végül megállapodott a könyvállvány előtt, s ujjait virtuóz mozdulattal végighúzta egy könyvsoron, mint egy zongora billentyűin. Fiús arca kipirult s ez éppoly szokatlan volt nála, mint az iménti sápadtsága. — Biztosan rosszul és dadogva mondtam el. Azt hiszem, az arányokkal is baj volt. Túlságosan sokat beszéltem magamról, s túlságosan keveset róla. De hát róla... mindössze ennyit tudok. Később sem hallottam többet, azt sem tudtam meg, hogy miféle volt: műhímzőnő vagy matematikus. De azt hiszem, ha a török csetepaték korában él, ő lett volna Rozgonyi Cecília. Manapság pilóta lehetne, és ha kigyulladna a gépe, biztosan nem ugrana ki belőle, hanem lehozná a földre és a végsőkig kitartana. És ha orvos volna... csakis szülész lehetne, és... Olyan hévvel lelkendezett, hogy — noha a torkom fojtogatta valami — önkéntelenül elnevettem magam. — Most mit nevetsz? — kérdezte fürkésző pillantással. — Hogyhogy mit nevetek? Hát nem az eddigi prakszisod legszívderítőbb történetét mondtad el? Kicsit csodálkozva, s nagyon melegen rám nézett és azt mondta: — Valóban. BELEGYŰJTŐKNEK KETTŐS JUBILEUM A Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége legutóbbi országos küldöttközgyűlésén még csak feladat, célkitűzés volt a magyar füatelista tábor százezer főre való növelése. A közelmúltban valóság lett a nem is olyan rég még távolinak látszó célból: kiállították a százezredik szervezett bélyeggyűjtő MABÉOSZ I tagkönyvet. Kántor Károlyné, a Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézetében működő *•Atomreaktor* kör tagja lett a százezredik magyar bélyeggyűjtő. A fiatal tudományos munkatársnak rövidesen ünnepélyes keretek között adják kt bélyeggyűjtő igazolványát. A másik jubileum kisebb szám, de talán vetekszik jelentőségben az elsővel. Megalakult az ötszázadik ifjúsági bélyeggyűjtő szakkör. Jelenleg több mint 18 000 ifjú filatelista van már az ország iskoláiban. Nagykanizsán, a jubileumi kör a város hetedik ifjúsági filatelista szakköre. A kettős jubileum komoly eseménye a magyar filatelisták életének. Az 1952-ben alakult MABÉOSZ-nak még alig több mint 5000 tagja volt, s amióta a százezredik MABÉOSZ tagkönyvet kiállították, már több mint 600 új jelentkező volt felnőtt körökbe, amióta az 500. ifjúsági szakkör szervezését bejelentették, máris tíz újabb szerveződik az országban. BÉLYEGGYŰJTŐK A BÉKÉÉRT A Hazafias Népfront budapesti bizottsága és a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége május 3. és 10. között Béke bélyegés dokumentum-kiállítást rendez a Hazafias Népfront központi klubjában, Budapest, V., Belgrád rakpart 24. szám alatt. A leszerelési hónap keretében rendezik meg ezt a reprezentatív bemutatót, amelyen a magyar bélyeggyűjtők 40 tablón mutatják be azokat a bélyegeket, gyűjteményrészleteket, összeállításokat, amelyek a béke gondolatával, a háború elleni küzdelemmel, a szocializmus építésének eredményeivel vannak összefüggésben. A kiállításon bemutatásra kerül az Országos Béketanács dokumentumanyaga, amely a világ népeinek az általános és teljes leszerelésért való küzdelme eredményeit és e harcban népünk részvételét dokumentálja. A kiállításon működő alkalmi postahivatal különleges emlékbélyegzőt használ majd az ott feladásra kerülő küldeményekre. A Magyar Posta a kiállítás megnyitásának napján hozza forgalomba a Madách Imre halálának centenáriumára szánt, 60 fillér névértékű emlékbélyeget. Az előreláthatóan nagy érdeklődésre való tekintettel kéri a rendezőség, hogy a csoportos látogatásokat lehetőleg előzetesen jelentsék be a Hazafias Népfront, budapesti bizottságának telefonján (182—850). BÉLYEG VILÁG HÍRADÓ ~ Április 6-án jelent meg Belgiumban a 3 F. névértékű idei bélyegnapi bélyeg, amely a múlt század, első feléből való, Lüttich környéki lovaspostát ábrázolja. Hat értékből álló "•Népmese* sorozatot adtak ki a Bolgár Népköztársaságban . 3X4 kopek névértékű bélyeget adtak ki a Szovjetunióban a Nagy Honvédő Háború beloruszsziai partizán hőseinek emlékére. Annak emlékére, hogy 400 éves az orosz könyvnyomtató művészet, 4 és 6 kopek névértékű bélyegek kerültek forgalomba. Négy értékből áll a férfi színházakat ábrázoló új ciprusi sorozat. A tokiói olimpiai játékok tiszteletére három értékből álló sorozat jelenik meg Ciprus fővárosában. MAGYAR ÚJDONSÁG Hétfőn, május 27-én jelenik meg hazánkban a Rooseveltné asszony portréját ábrázoló 2 Ft névértékű bélyeg. Ugyancsak az ő arcképét örökíti meg a 4X2 Ft névértékű bélyeget tartalmazó kis ív is. 4 520 pop példányszámban bocsátották forgalomba, vízjel nélküli, fehér papíron, raszteres mélynyomással készítették a március 30-án, a Budapesten megrendezett ifjúsági vívó-világbajnokság záróünnepségei alkalmával, a Magyar Vívószövetség megalakulásának 50. évfordulójára megjelent 2 Ft névértékű bélyeget. Péntek Gyula n SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Lammermoori Lucia (Bérletszünet) (7) — Erkel Színház: A végzet hatalma (11. bérlet 8.) (7) — Nemzeti Színház: Macbeth (7) — Katona József Színház: Rendetlen bűnbánat (7) — Madách Színház: A vágy villamosa (7) — Madách Kamara Színház: Ki után megy a nő?, Ki megy a nő után? (7); Élni tudni kell (Pestlőrinc) (7) — Vígszínház: Mélyek a gyökerek (Kombinát-bérlet, 5. sor, 7. előadás) (7) — Thália Színház: Az apáca (7) — Petőfi Színház (Izabella tér): Espresso Bongo (7) József Attila Színház: H. József császár (7) — Irodalmi Színpad: A 7. ismeretlen Shakespeare (K- bérlet 4.) (fél 8) — Egyetemi Színpad: Az Egyetemi Alkotókör szerzői estje (du. fél 4); Szeget szeggel (7) — Vidám Színpad: Nem politizálunk (fél 8); Nyolc nő (éjjel rá) — Kis Színpad: Csacsi fogat (7) — Fővárosi Operettszínház: Csárdáskirálynő (7); Tavasz 1864 (éjjel 11) — Állami Bábszínház: Az engedetlen kiskacsa (du. 5); Szentivánéji álom (fél 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Tavaszi parádé (du. fél 4 és este 7) — Kamara Varieté: Cirkuszi varietében (du. 6 és este fél 9) — Jégszínház: Egész évben szerelem (du. 4 és este 7) — Zeneakadémia: Élő zenetörténet (Alt. l&k. bérlet B/6.) (du. 4); Állami Hangversenyzenekar és Budapesti Kórus. Vezényel: Feremcsik (Téli Egyetemi-bérlet v.vitt.) (fél 8) — Kamaraterem: Lengyel Trió hangversenye (fél 8).