Magyar Nemzet, 1964. június (20. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-17 / 140. szám
Szerda, 1964. június 11.,_ _____ma gyarNemzet____ Látogatás a nigériai „új ember kovácsa” iskolájában bogos, 1964 június Kalimuval egy lagosi vendéglőben találkoztam. Értelmes tekintetű, tizennyolc éves nigériai fiú. Felszolgál, takarít és mosogat havi négy fontért. Miközben elém teszi az ínycsiklandozó paprikás húst a jamgyökérből készült kötettel, félénken, reményteljesen érdeklődik. Nincs-e véletlenül szükségem boy-ra? Elszegődik hozzám havi két és fél fontért is, ha kasztot adok. A házi munkához ért, sőt írni-olvasni is tud. És hogy rögvest be is bizonyítsa ezt, felírja nevét és címét egy papírszeletre. Arányos és szépen formált betűkkel. Ebből megtudom, hogy misszionárius iskolát végzett. Ott fordítanak ilyen nagy gondot a szépírásra. Megkérdem tőle, a házimunkán kívül mihez ért még? Szégyenlősen hajtja le a fejét. Tehát semmihez. Elszomorító élő bizonyítéka az angol gyarmatosítók által Nigériában meghonosított “közoktatás" kiúttalanságának. Manapság sok ezer Kalimu tengődik a nigériai nagyvárosokban. Többnyire falusi gyerekek, akik az iskola elvégzése után fehér galléros állásról álmodoztak és útrakeltek, hogy szerencsét próbáljanak a neonfényes, ragyogó kirakatú nagyvárosokban. Az első és minden bizonnyal nem az utolsó csalódás akkor érte őket, amikor az állami hivatalban, vagy a kapitalista vállalatnál feltették nekik a kérdést, mihez értenek? Azután pillanatok alatt az utcán találták magukat. Most ők alkotják Nigériában az ipari tartaléksereg, vagyis a munkanélküliek népes táborának egy részét. A szerencsésebbek boy-ként szolgálnak a gazdagabb házaknál, vagy mint Kalimu, felszolgálnak vendéglőkben. Esetleg koldulnak. Növekszik azoknak a fiataloknak a száma, akik a csalódás keserű ízét lopással és rablással szerzett pénzen igyekeznek elfelejteni. Lagos utcáin sétálva az ember lépten-nyomon belebotlik fiatalokba, akik vagy prostituáltak, vagy kétes hírű éjjeli mulatók reklámemberei. Az egyik mulató közlékeny tulajdonosa igyekezett megnyugtatni háborgó lelkiismeretemet. Ilyen munkára írástudatlanokat nem alkalmazunk Nigériában. Elmentek a fiatalok Lagosból Ikennébe kitűnően karbantartott út visz. Az út mentén felborult és kiégett autók roncsai. De talán ezeknél is szívszaggatóbbak a félig, vagy teljesen elhanyagolt, az őserdő halálos ölelésének átengedett falusi gazdaságok. Megállók egy ilyen gondozatlan, gazos, mocsarasodó földdarabnál. A világpiacon olyannyira keresett kakaó ott rothad a földön. A gazrengetegben itt-ott látható csak egy-egy fáradt, lassú és beidegződött mozdulatokat végző idősebb paraszt. — A fiatalok — szabad remegő ajkáról a szó — elmentek az iskolába, utána pedig a városba. Magunkra hagytak bennünket. Szemeit az ég felé emeli, szája hangtalanul mozog. Nem tudom, imádkozik-e avagy káromkodik. Nigéria falvaiban sincs kolbászból a sövény, de a bőkezű természet mindent megad az embernek, ami az élelmezéshez és a ruházkodáshoz szükséges. Csak ki kell nyújtania a kezét, hogy zamatos nedűt csapoljon a pálmafa törzséből, banánt, narancsot szedjen, a burgonyát helyettesítő iamgyökeret ásson. A kakaófák gondozása sem nagy munka. De ember nélkül irtóztató gyorsasággal megy tönkre, pusztul el mindaz, amit az ember évtizedeken át hódított el a trópusi természettől. Az öregek, ha beleszakadnak, akkor sem bírják erővel, munkával és egészséggel. A városokban virágzik a kapitalizmus, burjánzik a munkanélküliség és a nyomor. A falu pedig pusztul. Hová vezet ez? Erre a Nigériában mind gyakrabban elhangzó vészkiáltásra igyekszik felelni mindennapi tanítói munkájával és a lapokban megjelenő cikkeivel, vitairataival és előadásaival Tai Solarin, az ikennei Mayflower School igazgatója. Úgy is nevezhetjük, hogy a nigériai Makarenko, az új ember kovácsa. Minden tekintetben rászolgált erre a megtisztelő elnevezésre. A második világháború idején az angol légierőnél szolgált. Amikor leszerelt, ott maradt Angliában és elvégezte az egyetemet. Sajnálkozó büszkeséggel mondja, »a háborúnak köszönhetem, hogy tanult ember lett belőlem, különben isten tudja, hol tartanék most...« Nagyszerű tervekkel, rózsás elképzelésekkel kezdett el tanítani egy nigériai egyházi iskolában. Az első igazi hazai pofont itt kapta. Az iskola misszionárius igazgatója közölte vele, hogy materialista nézetei összeegyeztethetetlenek az iskola elveivel. Ezért kénytelenek megválni tőle és nézeteitől is. Ekkor határozta el, hogy a jövőben csak olyan iskolában tanít, ahol szabadon fejtheti ki véleményét és gondolatait. És hogy legyen is ilyen iskola Nigériában, arról maga gondoskodott. Kilencszáz fontnyi, hosszú éveken át megtakarított pénzéből megkezdte az ikennei Mayflower School építését. Kezdetben semmit, ma már valami kevés állami támogatást is kap. Az iskola, amely pár év alatt valóságos kis oktatási centrummá gyarapodott, jelenleg tizennyolc tanítót foglalkoztat és 350 gyermek számára biztosít lakást, ellátást, elemi és középfokú oktatást. Az iskola lelke és motorja: Tai Solarin. Bejárta Európát és az Egyesült Államokat. Tanulmányozta a különböző országok közoktatását, hogy végül is kialakítsa saját elképzelését a nigériai közoktatás megreformálására. Legfőbb törekvése, hogy olyan fiatalokat neveljen, akik a legnehezebb körülmények közepette is helyt tudnak állni az életben. Diákjai a nap egyik részét a tantermekben, a másik részét pedig a földeken és a műhelyekben töltik. Tanulnak dolgozni. Pontosabban, dolgozva tanulnak. Néhány év elteltével művelt, egy vagy több szakmában járatos, kész emberekként hagyják majd el Tai Solarin intézetét. S a legtöbben közülük visszamennek szülőfalujukba, hogy ott hasznosítsák tudásukat. Erre neveli őket Solarin, amikor együtt dolgozik, fárad és izzad velük az iskola mintagazdaságának földjein. Az iskolavárosban éppen az iskolakezdés napján érkeztem Ikennébe. A Mayflower School a városka határán van. A miniatűr iskolaváros központja, ütőere az igazgató újonnan épült lakása és irodája. Még csak félig kész. A villanyt tegnap vezették be a diákok. Tai Solarin kopott íróasztalán még ott láthatók a gyertyacsonkok. A nagy szoba falai meszelésre várnak, de a könyvek már szép rendben sorakoznak a polcokon. A »palotában«, ahogyan a tanító kollégák tréfásan elnevezték Solarin házát, a nigériai Makarenko angol származású élettársa és kislánya, a tizenegy éves Corin fogad. Leültetnek és teával kínálnak. Mosolyogva kérnek elnézést — a rendetlenségért, amit az ideiglenesség ellenére sehol sem találok. No meg azért, hogy az igazgató éppen a gazdaságot mutatja meg a szülőknek és a gyerekeknek. — Máris megyek és közlöm férjemmel, hogy magyar látogatója érkezett. Örülni fog, mert olvasott Magyarországról, ismeretlenül is szereti és tiszteli a magyarokat — mondja az alacsony termetű asszonyka és megkéri kislányát tartson szóval. Corin azután röpke pillanatok alatt bevezet az iskola összes termeibe. Elmondja, hogy ellentétben a legtöbb nigériai iskolával, náluk a fő tantárgyak közé tartozik a számtan, a fizika és a biológia. A tanulók szabadon választhatnak, milyen szakmát akarnak elsajátítani, milyen idegen nyelvet szeretnének megtanulni. Az iskolában az angol és a francia mellet, csodák csodája, görögöt is tanítanak. — Hogy erre mi szükség van — tárja szét kezeit Corin —, fel nem foghatom. Azt még csak megértem, hogy a joruba nyelvet tanítják, hiszen Nigériában ezt milliók beszélik. De hogy görögöt? ... A nevelés — csatatér Tai Solarin beléptével hirtelen mintha villamossággal telítődne meg a szoba. Ez a pörge kalapos, rövid nadrágos, vékony dongájú kis néptanító puszta megjelenésével is lenyűgözi az embereket. Szavainak arcjátékával ad komoly, avagy tréfás hangsúlyt. Régi ismerősként karol belém, hogy beszéd helyett azzal győzzön meg munkája céltudatosságáról, ami számára mindennél fontosabb, iskolájának megmutatásával. Kevesebb, mint fél órája van az évnyitó iskolagyűlésig, ezt nekem adja. Addig mindent megmutogat. Közben a gyűlésre siető fiúkkal és lányokkal találkozunk. Mindegyikhez van egyegy kedves szava, biztató mosolya. A nagyterem, ahol a gyűlés lesz, oldalt nyitott, hombárszerű helyiség. Meg se kottyan benne 350 emberke. Lehet, hogy jövőre mégegyszer ennyien lesznek. A hely már meg van számukra. A fiúk és a lányok internátusa egyaránt szellős, rendes és tiszta. Az egymás mellett sorakozó emeletes vaságyak pataki diákoskodásom éveire emlékeztetnek. A rend és tisztaság mindennél ékesebben beszél Solarin nevelésének eredményességéről. Az egyik tanterembe most hordják be a fiúk a frissen gyalult kecskelábú asztalokat és a lócákat. Szemmel láthatóan büszkék saját kezemunkájukra. Solarin egyik épülettől a másikhoz kalauzol. Ruganyos léptekkel megy előttem, gesztikulál, nevet és komolyan magyaráz. — Képzelje, az állami és az egyházi oktatás kettéválasztását követelő cikkemre azzal vágtak vissza, hogy a közoktatás vallás nélkül olyan, mint a tea cukor nélkül. Hát nem idióták? Eszükbe sem ötlik, hogy Angliában és Európa más országaiban milliók iszszák a teát cukor nélkül és meg lennének sértve, ha valaki arra akarná őket kényszeríteni, hogy cukorral rontsák el reájuk megszokott kellemes ízét és illatát. Számomra a nevelés a csatatér. Késhegyig menő küzdelem azért, hogy államosítsuk és a korszerű élet követelményeinek megfelelő színvonalra emeljük a nigériai közoktatást. Ma lényegében két olyan ország van a világon, ahol továbbra is az egyház kezében van a közoktatás. Az egyik Spanyolország, a másik Portugália. Jól ismerjük mind a kettőt. Nemcsak azért, mert ebben a két országban található európai viszonylatban a legtöbb analfabéta, hanem azért is, mert ezek a legmegátalkodottabb gyarmattartók Afrikában. Hát ha más nem, ez is elég meggyőző ahhoz, hogy teljesen állami kézbe tegyük le gyermekeink iskolai nevelésének jövőjét. Le kell számolnunk a múlttal és a jövőbe kell tekintenünk. A gyarmati múlt egyik maradványa az élettől és a gyakorlattól elrugaszkodott, számunkra, afrikaiak számára idegen oktatási rendszer, amelyet már meghonosítóik, az angolok is a szemétdombra vetettek, mint haszontalant. Új alapokat kell teremtenünk. Véget kell vetnünk annak az öngyilkos rendszernek, amelynek keretében iskoláinkat évente sok-sok ezer, szakképzettséget igénylő munkára alkalmatlan fiatal hagyja el. Ha így megy tovább, 1970-ben nem kevesebb, mint négymillió iskolát végzett, de szakmunkára alkalmatlan, vagyis munkanélküli fiatal lesz Nigériában. Ezt akarom én elkerülni és velem együtt mindazok, akiknek szívügye a harc Nigéria közoktatásának forradalmi megújhodásáért. Májusi virág Szemei fanatikus tűzben égnek. Arca céltudatosságot, meggyőződést és harci elszántságot sugároz Pakkokkal, bőröndökkel a fejükön, most érkező szülők és fiatalok gyűrűjében állunk. Végig futtatón tekintetem az elragadtatást tükröző idősebb és fiatalabb arcokon. Úgy hallgatják Tai Solarinit, mint valami prófétát. A gyerekek szeretik, valósággal rajonganak érte. A szülők megértik és helyeslik elképzeléseit, hiszen saját gondolataikat fejezi ki. Tudják, hogy gyermekeik jó kézbe kerülnek, egészséges, testileg és lelkileg egyaránt épp embereket kovácsol belőlük Tai Solarin. Lemenőben a nap, amikor búcsút veszek a Solarin-családtól, a tanároktól és a diákoktól. Az iskolához vezető ösvény mentén aranyként csillog a lenyugvó nap fényében a felírás: Mayflower School, a májusi világ iskolája. Bimbó még csak, de a nigériai Makarenko és áldozatkész segítőtársai gondoskodnak róla, hogy kinyíljon és szirmait szertehordja az új idők szele egész Nigériában. Éliás Béla Kasza kaland Maholnap kezdődik az aratás. A magasszárú gabona, az esős május következtében sok helyen megdőlt. Több is a búzával bevetett terület, mint tavaly, s ezért a gépek mellett kaszára is nagy szükség lesz. Kilencszázezer holdon aratnak kaszások. Lesz-e elegendő kasza? Belépünk a Kecskeméti Vas- és Edényboltba. — Mennyi kell? — kérdezi az elárusító. — Mennyi van? — Hát ha kell, adok akár százat is! — Nyolcszáz kellene. Meghökken, kimegy a raktárba, s amikor visszajön, megkérdi: — Készpénzzel fizetné? — Igen! — nyúlok a zsebembe. — Azonnal. — Kérem, sajnos, nincs még száz kaszánk se. — És nem is rendelnek már az idén? — Nem. Úgy tudom, hogy ez az egész készletünk. De nincs kereslet, kérem. Napok óta egy darabot sem adunk el belőle. Pedig itt az aratás a nyakunkon. — Szóval nem tud több kaszát szerezni? — Tessék holnap benézni. Majd érdeklődöm. Lehet, hogy a nagykereskedelemnél van még raktáron. Továbbmegyünk. Lajosmizsén ugyanezt a kérdést teszszük fel. — Van, kérem. Száz darabot rendeltünk, eddig húsz fogyott el belőle. Tavaly nyolcvan kaszát adtunk el. De a kaszanyél nem megy, jobban szeretik az emberek azokat a nyeleket, amelyeket a mi falusi bognáraink készítenek. — Gondolja, hogy elég lesz Lajosmizsén nyolcvan kasza? Egy ideig gondolkozik az üzletvezető. Aztán: — Hát hiszen a tavalyi kaszák is megvannak még! S végül a kérdést a Földművelésügyi Minisztériumban is feltesszük. A miniszterhelyettes válasza: — Százhatvanezer kasza van, kétszerese annak, mint amenynyire szükségünk lesz az idén. (i. s.) Feszty Masa levele Feszty Árpádról A festőről nem beszélek. Arra a műtörténészek hivatottak. Csak az emberről, akiről ma már a családon és néhány öreg művészen kívül nem tud senki semmit. Pedig kevés szív dobogott olyan forrón a magyar földért és annak verejtékkel dolgozó munkásaiért, mint az 1914- ben, most épp fél százada meghalt Feszty Árpádé. Egész élete álmodás, tervezés, rajongás világmegváltó eszmékért, nagy szociális problémákért, bálványozásig szeretett csallóközi népéért. Terveit éjszakákon át szövögette lelkes barátaival, főleg Justh Zsigmonddal, Mednyánszkyval, Bródy Sándorral, Tornyay Jánossal. Lyka Károlyt idézem gyönyörű nekrológjából: “■Munkácsyn kívül nincs művészünk, akinek a helyzete társadalmunkban oly kivételes lett volna, mint Feszty Árpádé. Tüzes tehetségével vívta azt ki, s ezzel nem csekély hasznot hajtott művésztársainak. Mert ő volt jó ideig a nagykövetük a magyar társadalom elitjében. Azokban az időkben a magyar művész társaságbeli helyzete még teljesen kialakulatlan volt. Hogy a művészet, mint foglalkozás társaságbeli ranghoz jutott, az leginkább a nyolcvanas években szereplő festőnemzedéknek köszönhető, s e nemzedék sorában Feszty Árpádnak. Magában véve a dolog nem fontos és inkább csak jellemző kortörténeti adat maradna, ha ezzel a szerepléssel nem járt volna még egyéb is, aminek aztán nagy lett a hatása. A társaság közelebb jutott a személyes érintkezés révén a művészekhez. Bepillanthatott műhelyükbe, felismerhette a nehéz, fáradságos, komoly munka menetét, tisztába jött vele, hogy a festés nem léha a telder-játék, hanem lehet az minden idegszálat megerőltető tanulmány és harc. Rájött, hogy a művésznek vannak problémái, különleges és izgató feladatai, amelyek épp úgy egész embert kívánnak, mint a tudomány bármely diszciplínája, vagy az akkor még módfelett becsült politikai munkálkodás minden stratégiája és elméssége. Ilyesmire terelni a társasélet szereplőinek figyelmét, kevés ember volt alkalmas. Főképp Feszty Árpádnak jutott ki rész ebből a munkából, amely mint említettük, nagy hatással volt művészeink sorsára. Feszty Árpád festőtehetségét tetézte elragadó, izzó vére, elméssége, tősgyökeres magyar zamatú észjárása. Szinte arra született, hogy kapcsa legyen a “bohémeknek" és a társaságbelieknek. Amazok köréből került ki a fiatal festő, emezek körébe jutott csakhamar,rövid pesti szereplés után. Feszty Árpád erélyének egy része nem a vásznakon csapódott le, hanem egy oly élet forgatagában foszlott fel, amely hasznot hozott társainak és utódainak, de megnyirbálta a tiszta művészi munkára fordított időt és erőt. Most már tudjuk, hogy volt ennek is eredménye, szociális és művészeti, de ezt drága áron, egy nagy tehetség munkájának felére apasztásával lehetett csak elérni. Valamikor meg fogják látni és meg fogják érteni, hogy Feszty Árpád művészeti pályafutása éppen ezért egyúttal tragikus is volt.« Örökségül ezt a jelmondatot hagyta reám, a lányára: “Inkább adok kilencvenkilencnek, aki nem érdemli meg, mint hogy egyet elbocsássak üres kézzel, aki megérdemelte volna!" Többet ér ez nekem, mintha emeletes házat, palotát kaptam volna tőle. Feszty Masa Hová lett a Déryné cukrászda? Májusban Francia- és Olaszországban jártam, ahol tapasztalhattam, hogy csaknem kultuszt űznek a régi ismert vendéglők, kávéházak megtartásában; minden ott van, ahol volt, úgy nevezik- mint régen, s a berendezést is őrzik. Talán túlzásba is viszik ezt olykor, főként a növekvő idegenforgalom érdekében. Hazaérkezve, meghökkentőn láttam, hogy egyik kedvelt helyemet, s alighanem másokét is: a korábban Auguszt nevű, most már jó ideje Dérynéről elnevezett cukrászdát, szemben a Krisztina téri templommal, gyakorlatilag megszüntették. Mert csak annak lehet nevezni azt, ami történt: a régi, hangulatos, s egyben kényelmes berendezést, köztük puha pamlagokat, öblös karosszékeket, sok műtárgyat — elvitték, s helyébe a legszokványosabb, sőt sivár, amellett kényelmetlen új cukrászda-berendezést tették — apró asztalokat, székecskéket —, amilyenek szerte a városban, főleg a külsőbb részeken, nagy számban vannak. Akár el is nevezhették volna Rózsaszirom vagy Rezeda cukrászdának, ahogyan már az ilyeneket el szokták nevezni. Vajon miért kellett ezt tenni? Éppen olyan példák után, mint a Belvárosi, meg a Hungária — volt New York kávéházé, amelyeknek egykori berendezését később nagy költséggel visszaállították, vagy amikor Óbudán, s ez túlzás is, újonnan akarnak régies kocsmákat felállítani. Itt a régi megvolt. Kinek állt érdekében eltüntetni? A közönség jó részének bizonyára nem. S vajon az ilyesmi kizárólag a vendéglátóiparra tartozik? Nincs ebbe beleszólása a művelődésügyi, az idegenforgalmi szemeknek, akiknek feladatuk a város, városrészek hangulatát, értékeit — ahol még lehet s érdemes — megóvni? Annyira bővelkedünk ilyenekben? S ha már valamilyen okból elkerülhetetlen volt a légi berendezés felszámolása, nem lehetett volna a modern iparművészet eszközeivel, műtárgyaival valami a régihez méltót, igényeset, különlegeset tenni a helyébe? A Zöldfa, a Vén Diófa, a Régi Nyár vendéglők eltüntetése után megint szegényebbek lettünk itt, a Krisztinában valamivel. Pedig a mindenki örömére épülő új házak tövében érdemes volna valami keveset megtartani ennek a kis vidékies, s talán ezért is oly vonzó városközpontnak a múltjából, szerény, egyszerű múltjából, jellegzetességeiből — a kevésből, ami még megmaradt. G. P. Üdítő ital helyett langyos lötty ? Tikkasztó nyári vasárnap tértünk be a Gül Baba önkiszolgáló étterembe ebédelni. Már elöre örültünk, hogy a kitűnő ízű rakott káposztát egy kis üveg (a 8,5 Ft) Kinizsi sörrel öblíthetjük le. A sör be is került a poharakba, de nagyrészt ott is maradt, mert hőfoka, becsülve, legalább 25 C fok volt. Rengeteg csalódott vendég hagyta ott drága sörét. Az üzletvezetőnél reklamálva, azt a választ kaptuk, hogy »Kosz a hűtőszekrény motorja, nem tudok hűteni. Hiába sürgetem, nem javítják ki.* Véleményem szerint a szocialista kereskedelem etikájával nem fér össze, hogy egy önkiszolgáló éttermben élvezhetetlen fogyasztási cikkek legyenek fogyasztásra kitéve, a nagy kánikulában volna átmeneti segítség, például jeges tartányban is hűteni. Megjegyzem, a vízvezetéki víz, amit hiánytalanul szolgálnak fel, 15—16 C fokkal, valóban üdítő volt a 6,— Ft-os Kinizsi után. Terény Aladár mérnök, Bp., III., Korvin Ottó u. 7stb. Közvetlen a hajóállomással szemben ! FMSZ, Dunabogdány !WVWWWWVWWS/WWWWSIWWWWWWWW ! Kitűnően szórakozhat a földművesszövetkezet dunabogdányi PRESSZÓJÁBAN Minőségi italok, sütemények, zene is