Magyar Nemzet, 1965. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-05 / 287. szám

® VASÁRNAPI KÖNYVESPOLC AUSZTRIA Padi Ferenc könyve A Kossuth Könyvkiadó im­már méltán népszerű Egy or­szág — egy könyv sorozatában a nagy téli könyvvásárra Padi Ferenc Ausztriá­ja jelent meg. A szerzőt nem kell bemutatni a Magyar Nemzet olvasóinak. A magyar szocialista külpoli­tikai hírlapírásnak egyik ve­zető egyénisége, cikkeire kül­földön is felfigyelnek, elsősor­ban egyéni hangja és gondo­latteli okfejtése miatt Eiz teszi nemcsak tanulságos könyvvé, hanem élvezetes ol­vasmánnyá is ezt a terjede­lemben viszonylag szerény, tartalomban azonban annál gazdagabb politikai tanul­mányt. Hiszen arról van szó, Paál Ferenc száz­e­gynéhány oldalon fogja át Ausztria tör­ténelmének csaknem fél év­századát, markánsan jellemzi a leglényegesebb irányzatokat és vonja le következtetéseit. Munkájában érvényesül az a mindig hangoztatott szándéka, hogy közvéleményünk még ma is ható romantikus történe­lemszemléletével szemben va­lóságos tények alapján, a vizs­gálódás legfontosabb társadal­mi szempontjainak figyelem­­bevételével nézzünk vissza a magunk és más népek múlt­jára.­­ Ausztria esetében ez csak­nem ugyanolyan lényeges, mintha Magyarországról be­szélnénk. Nem egyszerűen a földrajzi közelség és a szoros szomszédság miatt Országunk és Ausztria között a történe­lemnek olyan hosszú és szel­lemiekben még nagyon sokáig ható közös korszaka volt, amely szinte szükségessé teszi a világosan látást szomszé­dunk ügyeiben. Igaz, Paál Fe­renc könyve ott kezdődik, ahol a történelmi-szervezeti kapcsolat véget ért — a mo­narchia fölbomlásával, az utódállamok leszakadásával. De az ezt követő negyedszá­zad nemhogy gyöngítette vol­na, sok tekintetben erősítette az ellenforradalmi magyar uralkodó osztályok és az ausztrofasizmus rokon voná­sait Egyik nagy érdeme a könyvnek, hogy erre a köl­csönhatásra rámutat, világo­san vázolja Bethlen István szerepét a Hitlert megelőző korszak Róma—Bécs—Buda­pest tengelyének létrejötté­ben. A más irányú hatás, amely szomszédunk fővárosából hoz­zánk átsugárzott, a magyar munkásmozgalomban érvénye­sült, tetézve azzal, hogy az osztrák szociáldemokrata mozgalomban sok magyar emigráns tevékenykedett. Paál Ferenc ezt a témát köz­vetlenül nem érinti, viszont ér­velése, már említett mar­xista történelemszemlélete az elvekben leplezi le az ausztromarxizmus elméletének és gyakorlatának káros vonat­kozásait, felelősségét Ausztria sorsának szerencsétlen fordu­latában. Igaz, könyveinket ma már jobbára az a nemzedék olvassa, amely nem élte át ezt a korszakot, személyes ta­pasztalatai nincsenek.­ Annál fontosabb, hogy számára vilá­gosan áttekinthető képet ad­junk, hiszen az a bizonyos ro­mantikus történelemszemlélet hatásában ma is él és óriási szolgálat szertefoszlatása. A könyv befejező része, a mai Ausztria gazdasági, tár­sadalmi és politikai viszonyai­nak elemzése, a világpolitika egészét áttekintő publicistát mutatja. Az író korunk oszt­rák közéletének nagy ismerő­je. Bennfentesként igazodik el a koalíciós vetélkedések labi­rintusaiban, a becsületes és kevésbé becsületes szándékok megítélésében. Korántsem egy­­síkúan, nagyon is árnyaltan és sokoldalúan vizsgálja a sem­­legességi irányzatot erősítő, vagy éppenséggel az azt gyön­gítő törekvéseket és ez a reá­lis elemzés túllép egy politi­kai tanulmány határain. Min­dennapi diplomáciánknak tesz nagy szolgálatokat vele, vala­mint azzal is, ahogy a magyar —osztrák kapcsolatok aktuális vonatkozásait tárgyalja. ___________ V. f. ERDŐS LÁSZLÓ Egy éjszaka története 1956. november 29-én este egy régi kommunistánál meg­jelenik néhai jóbarátjának a fia. Apja a személyi kultusz korszakának az áldozata lett, s ő most arra készül, hogy el­hagyja hazáját. Míg reggelre letesz szándékáról, a néhány jelenlevő elbeszéléséből meg­ismerhetjük a felszabadulás előtti évtizedek munkásmoz­galmát, az 1945-öt követő bol­dog, mozgalmas esztendőket, majd a dogmatizmus ellent­mondásos, áldozatokat követe­lő korszakát Az utóbbi években már több hasonló tematikájú írás jelent meg. Erdős László regénye ezek közül elsősorban hiteles­ségével emelkedik ki. Az író egyéni élményei, a történelmi személyek és események ész­revétlenül fonódnak össze az Egy éjszaka története című regény költött szálaival és sze­replőivel. Nem kevés olyan problémát vet fel a regény író­ja, amelyet nemrég még­­rá­­zós«­nak tartottak. Ma már ezekre nyíltan és fenntartás nélkül lehet feleletet adni, és Erdős őszintén válaszol is az általa felvetett kérdésekre, ál­talánosításokra alkalmasan. E könyv kétségkívül a kor és az emberi magatartás do­kumentuma, nemegyszer iz­galmassá forrósodik, csupán az­­egy éjszaka­ kerete hat mes­terkélten. (Magvető) A Magvető drámasorozata A Magvető drámasorozatá­ban — amelynek olcsó kötetei iránt egyre növekszik az ér­deklődés — most Illés Endre Az idegen című drámája és Örsi Ferenc Színház rivalda nélkül című televíziós játékai­nak gyűjteménye jelent meg. Az utóbbi kötet előszavában a szerző figyelemre méltó szél­jegyzeteket fűz a televíziós színjáték műfajához. JURIJ TRIFONOV Sirályok a sivatagban A fiatal szovjet író érdek­­feszítő regénye, ez az ízig-vé­­rig modern történet, az 1957— 58-as években játszódik le, Türkméniában. Itt épül a Ka­­ra-Kum csatorna, amely az él­tető vizet viszi a sivatagba Az őszinte hangú könyv a ma­ga valóságában ábrázolja azt a belső feszültségektől terhes, bonyolult lélektani átalaku­lást, amely az SZKP történel­mi jelentőségű XX. kongresz­­szusa után ment végbe a szov­jet társadalomban. Jurij Trifonov valóságos fi­gurákat állít elénk. ■ Jó pszi­chológiai érzékkel megalko­tott, élethű portrékat rajzol nőkről és férfiakról egyaránt Felsorakoztat­­nagy főnökö­ket­ és­­kis beosztottakat­, mérnököket, munkásokat, új­ságírókat, biológusokat Nem szépíti azokat az ellentéteket sem, amelyek a termelés vo­nalán és a szellemi tevékeny­ségben letagadhatatlanul meg­nyilvánulnak. Kendőzés nél­kül ábrázolja a főhősök ma­gánéletét, szerelmi problémáit is. Az olvasmányos regényt Szirmai Mariann stílusos, szép fordításában jelentette meg a Kossuth Kiadó. Éjjeli őrjárat Barabás Tibor regénye Rembrandt életéről A maga nemében külön he­lyet és különleges figyel­met érdemlő könyv Barabás Tibor regénye Rembrandt éle­téről, művészetéről és korá­ról. Külön hely és különleges figyelem illeti meg az Éjjeli őrjárat­ot (Szépirodalmi) meg­írási módjáért és sűrítési ered­ményeiért egyaránt. A magyar szépirodalomban Bródy Sán­dor foglalkozott utoljára szá­mottevően a halhatatlan hol­land festő alakjával. (Mellette említsük meg Gál György Sán­­dor sikerült, színes ismeret­­terjesztő művét.) De az 1920-as évek elején megjelent Bródy­­féle Rembrandt — bármeny­nyire közel érezte is magához az író a holland művészt — nem annyira Rembrandtot örökítette meg, mint inkább az írót. Ezt a Rembrandt-re­­gényt valahogy úgy tekinthet­jük, mintha egy kicsit Remb­randt arcképe, de nagyon Bródy önarcképe, Rembrandt­­jelmezes portréja volna önma­gáról. Barabás Tibor messze­menő hitelességre törekedett. Lélekrajzi, történeti és művé­szettörténeti hitelességet akart elérni. Tegyük hozzá, hogy — az az érzésünk — el is érte, amire törekedett Bródy Sándorban is, Bara­bás Tiborban is sokáig vajú­dott a téma. Bródy Sándor­nál a Rembrandt-fejek című 1906-os tárca-stúdium teljese­dett ki több mint másfél év­tized múlva regénnyé. Bara­bás Tibornál a hozzá nagyon közel álló Nagy Lajos halála­kor vetődött papírra az a no­vella-stúdium, amelyet az Éj­jeli őrjárat első vázlatának tekinthetünk, a külföldi Rembrandt-regé­­­­­nyek többnyire szokatla­nul vaskos köteteket telítenek meg. Barabás Tibor Éjjeli őr­jár­at­a pedig mindössze két­százhatvan oldal. Ehhez még mintegy huszonöt oldalas Utó­szó járul. Ennek az utószónak az a magyarázata: az író nem akarta "­beiktatott*" történelmi és helyrajzi kommentárokkal csökkenteni azt a kétségtelenül megvalósított drámai feszült­séget, amely abból a módszer­ből következett, hogy lehetőleg csak a legmagasabb és a legmé­lyebb életmozzanatokat sűrí­tette a regénybe. Barabás Ti­bor joggal hivatkozhat arra, hogy mindig alárendelte a va­lóságnak a Rembrandtról szóló regény regényességét, és nem tért el sohasem a való­ság ábrázolásától. Más lapra tartozik az a szuverén szép­­írók szabadsága, hogy a művé­szi élmény átérzett erejének döntő szerepet juttatott a va­lóságelemek kiválasztásánál. Az Éjjeli őrjárat szerzője nemcsak óvakodott, hanem egyenesen irtózott a hamis re­­gényesítéstől és a tetszetős ta­nulságoktól. Az a Rembrandt, akit ebben a regényben lá­tunk, nem előzte meg a kort, amelynek művészeként for­gatta az ecsetet, hanem zse­nijével kifejezte azt. Hű ma­radt hazájához. Nem szakadt el környezetétől. Nem tagadta meg származását. Azoknak, akik tanulmányai folytatásá­ra Itáliába akarták küldeni, azt felelte, hogy kár lenne el­távoznia Olaszkomba. A fel­hőtlen, derült itáliai ég — nem az ő ege. Az áttetsző, vi­lágoskék itáliai tenger — nem az ő tengere. Amszterdam és Haarlem, Delit és Gronin­­gen, Utrecht és Veere: elég holland témát, elég holland festői képet ad számára. Elég férfit és nőt, gyermeket és aggastyánt, rakodómunkást és parasztot, halászt és kol­dust, szerelmest és gyászolót, kegyest és kegyetlent, orvost és beteget láthat Német-Alföl­­dön, sőt Amszterdamban né­ger, spanyol, portugál és zsidó modellek is akadnak. A regény címe Rembrandt egyik képének, az Éjjeli őrjárat­nak feliratáról került át a könyv fedőlapjára. 1642 egyik tavaszán, több mint egy esztendei szakadatlan munka után készült el ez a festmény, amelyet az amszter­dami polgárőrség vezetői ren­deltek meg. Csakhogy ők szokványos v árura­­ vágytak Rembrandt pedig nem a pol­gárőrség vezetőinek idealizált portréit festette meg, hanem a polgárőrség eszméjét, a vá­ros szeretetének érzését szó­ A Csendes, merengő szemű, cin­­gár legényke volt Berkó Sándor, magyar gimnazista Losoncon, s költő és műfordító, amikor 1937-ben személyesen is megismertem egy losonci el­őadásom alkalmával. Meg­írta szerelmi vallomásait, meg­énekelte szülőföldjét, állást foglalt nemzeti és társadalmi kérdésekben, szegény volt és nagyon szerette édesanyját. Verseit és fordításait pozso­nyi magyar lapokban közöltem, néhány fordítását elküldtem Petr Bezrucnak, a kiváló cseh költőnek, mert az ő verseit tolmácsolta előszeretettel s az öregúr érthetően megörült a ténynek, hogy fiatal magyar költők, József Attila után, újra foglalkoznak vele. Éreztem: költői mondanivaló­ja József Attila és Radnóti Mik­lós líráján bátorodva eredeti magasságok felé száll. Nem a vérbő típusú költői tehetség volt, hanem a rejtőzködő, sze­mérmes, egy-egy kép és gon­dolat tisztaságának örülő lélek, törékeny és szilárd egyszerre, s nem úgy sóhajtozott, mint a gyávák, ezt mondta: férfi legyek a férfiak közt,­­ mert így kívánja ezt korom: acélozd meg szivem s karom gyermeki­ puha izmait. Pedig tudta, amit Radnóti Miklós régen a háború kitörése előtt úgy határozott meg ön­magáról, hogy •■halálraítélt*'. Halálra ítélt volt a kis losonci fiú, az özvegy varrónő fia, a gyűlölet fuvallatában énekelt 1938 őszén eltűnt szemem elől. Csak 1945 végén, mikor kerestem, értesítettek losonci barátaim, hogy Berkó Sándor nem tért vissza a háborúból. 1940-ben bevonult munkaszol­gálatosnak, még 1942-ben is küldött verseket a Népszavá­nak, aztán vége szakadt leve­leinek. Eltűnt valahol a fron­tom, ahová magyarokat dirigált ki a német hadigépezet Most megindultam gondolok rá, hogy elolvastam összes föl­lelhető versét, melyeket Csanda Sándor gyűjtött össze s adott ki magyarázó utószóval Nem vagy magadban címmel a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Alabástrom szobor-torzóhoz hasonló kis életmű ez, a hú­szon­két-h­úszon há­rom éves ko­rában már halott költő könyve, második és utolsó kötete egy­ben. L,­légtétellel önmagamnak ol­­■l-­­vastam el Berkó Sándor minden sorát. Nem tévedtem megítélésében, igazán költő lett, gyors futamban érett meg, mint az esős, hideg nyár utáni napsütötte őszben a zamatos, aranyló almák. Az ő napsütése azonban nem külső napfény volt, amely zöldből aranysár­gává cirógatja az almát, ha­nem bensőjének, lelkiismereté­nek, emberségének fénye volt, mely a háború és a megalázás gyötrelmei között lobbant fel. Körülötte a lövedékek embert és Európát pusztító robbanásai viharzottak, fagy- és tűzhalál­­ba roskadt a világ, a fiatal költőben vakító fényexplóziók követték egymást, az emberte­lenségen felülemelkedő em­berség, a poklokon túlszárnyaló szépség, erő és tisztaság. Szinte nőies, ellágyuló a sze­relmi vallomása. Folyónak, medernek érzi magát a nő oldalán: -Elfáradtál? A part­szegélyen puha moha nő, dőlj le szépen. Mélységemmel ma­gamba húzlak. Kavicsaimmal összezúzlak.*­ S aztán a gyön­gédség ilyen képét festi: Kékségem lesz a te kékséged, szépségem lesz a te szépséged, s partimban vígan kergetőznek fürge bogárkák, szende­szek. K­öltészete csupa monológ,­­ csupa reflexió, csupa érzé­keny játék a lélek húrjaival, de nem elvontan, hanem tár­sadalmi és korbeli keretben. Tiszta becsületes meg­vallja szocialista meggyőződését. Nem véletlen, hogy Berkét Győry Dezső dunai sorslírája erősítette s a szlovákiai Sarló­mozgalom eszmei utóhatásai érték meleg áramlat gyanánt. •Meztelen nyakam földhöz cö­­vekelték Tátra fenyőivel*• — írja egyik, szülőföldjét vallató versében. Testvérnek érezte az embereket, még gúnyos mo­sollyal se bántja ellenségeit, pedig nem óhajt szelídebbnek látszani, mint társai, »a többi állat«. Mondanivalója, érzései és gondolatai nem elvontak. Érzékletesek, földiek, reálisak. Élete fordulhat gyötrelemre és a halál felé, élethite erős és tartós. Még a sóhaja is csupa ritmus és dal. »,mint izzadt testű néger rabszolgák éneke**. Sötétedő korban élt, de fehé­ren, tisztán lépegetett a halál peremén, mint egy angyal. Szalatnai Rezső lattatta meg a vásznon. Hiá­ba háborodtak fel a megren­delők és hiába utasították vissza a honorárium kiegyen­lítését, ma már mindnyájan tudjuk, hogy Rembrandt — a fény, a félhomály és a teljes homály változataival — leg­drámaibb drámaiságú festmé­nyeinek egyikét teremtette meg. Aki a felvonuló polgár­őrökre nézett, megérezhette: ezek csak előőrsei a felkelt népnek, a fegyverért kiáltó Amszterdaminak. Szinte kiál­tásokat, puskalövéseket és dobpergést lehet hallani a be­mutatott csapatból. Mennyi érdekes nő és férfi sürög-forog Rembrandt körül! Saskia és Hendrickje, Uriel de Costa és Miguel Lopez, dr. Tulp, a boncoló orvos és Ba­­ruch de Espinoza. Különösen Saskia és Hendrickje, a két múzsa, irodalmi portréjának megörökítését tartjuk rend­kívül sikerül­tőnek.­­Hogy me­lyiket szerette jobban Remb­randt, azt ma már hiába kér­dezzük, de hogy melyiknek tartozott többel a festő, arra Rembrandt maga válaszolt, amikor azért adta el Saskia nagytemplomi sírhelyét, hogy Hendrickjét illően eltemethes­se** — írja Barabás Tibor. Valóban: Snökla a gondtalan­ság idejének, a fiatalkori si­kereknek szerelmetes asszo­nyát jelentette, Hendrickje vi­szont megosztotta a gondok­kal küzdő, érett férfival a roosengrac­ti otthon nyomo­rúságát. Az Éjjeli őrjárat művészi erejének az a titka, hogy Ba­rabás Tibor megtalálta a mó­dot Rembrandt -fény—ár­­nyék*­­törvényeinek irodalmi ábrázolására. Sós Endre Nem vagy magadban Berkó Sándor összegyűjtött versei A Magvető új almanachja Miben különbözik egy al­manach egy antológiától? Az almanach adott időt ragad meg, azt fejezi ki, vagy azt kö­veti. Az antológia pedig, ha szigorúan szerkesztik, egy gon­dolatot. Arra fűz fel verseket, elbeszéléseket, megszólaltat költői vagy prózaírói nemzedé­keket, vagy a kettőt vegye­sen. Az almanachnak az idő parancsol. Az antológiának a szerkesztést meghatározó gon­dolat. A gondolat természete­sen az almanachtól sem lehet idegen s minden igazi anto­lógia a kor sodrását, szelle­mét kell kifejezze. A Magvető új almanachja (1965 — 3) betartja a műfaj szabályait. Korunkhoz kötő­dik, a koron belül a nagyon is közeli, égő időhöz, s az időn belül két távolsága ellenére is közeli országhoz, Kubához és Vietnamhoz. Az első be­nyomás: a két ország, a két forradalom ügyének modern, érzékletes, kifejező megraga­dása. Ez a­­megragadás­ egy­szerre jelent prózát, költésze­tet, tanulmányt, s finom il­lusztrációt (például Hincz Gyula vietnami grafikáit). Egy országot a műfajok sokaságá­val, a forma változatosságá­val, a kép és írás ölelkező eszközeivel megközelíteni és közvetíteni; a vállalkozás si­került. A két baráti ország bemutatásán belül egy tanul­mány ragadott meg legfőkép­pen, dr. Fidel Castro Ruz be­széde A művészet problémái­ról. A beszéd (válasz egy vitá­ban) még 1961-ben hangzott el a kubai művészértelmiség előtt, s azzal, a minden friss forradalomban visszatérő kér­déssel foglalkozik, hogy van-e művészi szabadság a forrada­lomban, van-e a forradalmat vezető pártnak joga korlátozni ezt a szabadságot, amennyi­ben korlátozza ezt a szabad­ságot a kubai párt, mi volt az oka a párt és a kubai művész­­értelmiség egy része közt tá­madt vitának, végül pedig, mi a szerepe, s van-e szerepe egy forradalmi korban, országban és társadalomban annak az írónak, művésznek, aki nem forradalmár? A szónok azt fe­lelte, hogy egy forradalmi korban, forradalmi országban minden igaz embernek első­sorban a forradalmat, a for­radalom vívmányait kell fél­teni; a nem forradalmár írók­nak, művészeknek azt felelte, hogy egy forradalmi ország­ban minden nem forradal­márnak is helye, szerepe van és lesz, ha tisztességes, végül pedig így sommázta a vitá­ban a párt álláspontját:­­ír­jon mindenki azt, amit akar, de ha az, amit ír, nem meg­felelő — magára vessen! Mi senkinek sem tiltjuk meg, hogy olyan témáról írjon, me­lyet szeret. Ellenkezőleg. És fejezze ki magát mindenki ab­ban a formában, melyet meg­felelőnek tart, szabadon fejtse ki a gondolatot, melyet ki akar fejezni. Mi a művét min­dig a forradalom prizmáján keresztül értékeljük. Ez ugyancsak joga a forradalmi kormánynak, és ez épp annyira tiszteletben tartandó, mint az a jog, hogy mindenki kifejez­heti azt, amit akar.­Egyetlen idézet kevés ah­hoz, hogy belevilágítson egy megnyilatkozás szellemébe, s felvillantson valamit is abból a légkörből, amelynek áram­latában a tanácskozás történt. Az egész beszédet végigolvas­va, az az ember benyomása: a beszéd az egyik legokosabb és legtürelmesebb megnyilat­kozás volt, amelyet egy for­radalmi párt képviselője a művészértelmiség előtt tar­tott A Magvető új almanachja három figyelemre méltó, el­mélyült, írott portrét is közöl. Az egyiket Dallos György ké­szítette a Moszkvában élő Uitz Béláról, a másikat Gyergyai Albert Kassákról, a harmadi­kat Sik Csaba a Nyugaton élt s időközben elhunyt Kemény Zoltán magyar származású festőművészről, aki 1964-ben a Velencei Biennálé Nagydíját nyerte. Sok értéke, s a művészi erő­vel felfestett korabeli freskó mellett mi hiányzott mégis ebből az almanach­ból? Rövi­den fogalmazva: Mikszáth. Almanach-irodalmunknak vol­tak sekélyes, rossz hagyomá­nyai, de voltak ékesek is. Ilyen hagyomány a Mikszáth­­előszavak gyűjteménye. Illés Béla néhány éve külön kö­tetbe gyűjtötte ezeket a rö­vid remekléseket, amelyeket Mikszáth almanach-előszókén­t 1888—1910 közt, évről évre írt. Végül is, néhány más írással együtt, Mikszáth ars poeticá­ja rajzolódott ki az előszavak­ból. Mikszáth minden elősza­vában mondott valamit, amely kifejezte a légkört, kort, azt az időt, amelyben az alma­nach készült. Nem minden kor csiszol ki olyan embert, mint amilyen Szklabonya szegény fia volt. De egy hozzá némi­leg hasonló előszó­ írót talán föl lehetne kutatni. Aki el­mondja azt az évet, a Mag­vető almanachjai esetében pe­dig azt a negyedévet, valami lényegest, megragadót vagy lesújtót arról az időről, amely­ben a munka megszületett. Ez a szép — ha szabad azt mondani, okos — zászló hiányzik nekem e köteteik ele­jéről. A Magvető új almanachja míves gonddal készült, igen gazdag, tengernyi munka áll­hat mögötte. A kötetnek öt­venkét hazai és külföldi mun­katársa (író, költő, színpadi szerző, képzőművész, közéleti férfiú) volt. Ez a nagy szám ennél a kötetnél nem csupán mennyiséget jelent. Az igé­nyes munkát Várkonyi Mihály szerkesztette. (r. p.)

Next