Magyar Nemzet, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-09 / 84. szám
Sínatai 1966. április 9. Sfetöw Vm/Pi Bártfa, ál múz©umoérzott Szlovákia északkeleti sarkában, a lengyel határon fél ezredévet átaludt a Bártfa nevű elvarázsolt tündér. Most nyújtózkodik, söprögeti magáról a pókhálót, kefélgeti óarany ruháját, éhesen tekinget körül az éber világban. A középkor két utolsó századában serdült s még száz évig ragyogott reményteljes ifjúsága. Kereskedők, iparosok, fuvarosok voltak polgárai, olyanfélék, mint az olasz kisvárosokban a reneszánsz hajnalán. Kerekded, tornyos várfalakon átvágott az Adriától a Balti-tengerig vezető országút. Fontos pontnak érezték magukat, királyi pátensek védték híres céheiket és vásárjogukat. A polgárok meggazdagodtak és remekül berendezkedtek. A város közepén fényűzően nagy négyszögletes teret hagytak. A tér északi végébe kétszáz év alatt óriás templomot építettek, abba csináltattak tizenkét drágaszép szárnyasoltárt. A tér közepére egyszerű és csinos városházat tettek. Körül pedig, a hosszú négyszögön végig, felsorakoztak a céhszabályok szerint engedélyezett egyforma magas és széles házak. Mind egyemeletes, mind mélyen benyúlik az udvarokra, de a térre csak egy kétablakos és egy egyablakos szobával nyílik. Rekonstruálni se kell, Bártfa szíve maga a középkor. Úgy elkerülte az élet, hogy még kárt sem tett benne. A harmincas évek elején, jártam itt először műemléknézőben. Többször is, mert úgy elbűvölt, hogy róla írtam, a doktori disszertációmat. A templom oltárairól s a városházából alakított kis zsúfolt múzeum levéltári anyagából. Egy polgár családnál kaptam szállást, akiknek fia érettségire készült és nagyon szeretett volna ornitológus lenni. Ez a kisfiú most már ötvenéves, a múzeum néprajz-természetrajzi felének vezetője, de változatlanul vadász és madarász, vadászgyűlésre jött át Eperjesre s elvitt engem nagy túrakocsiján Bártfára. Kérdeztem, miért tart ekkora behemót kocsit. Kirándulásokra, mondta. Tavaly Olaszországban megfogadta, hogy többé nem kínlódik, csak egyik kislányukat vitték magukkal, mégis alig fértek a sátorral és egyéb útiholmival. Nevettem. Hajdan a múzeumot a bártfai plébános vezette félkézzel, a sekrestyés nyitogatta és egy öreg bácsi bogarászott a levéltárában. — Most tizenheten vagyunk — mondja s nem értem, mert olyan keserűen. — Még négy státusunk van, nem bírunk rá embert keríteni. Folyton ez a baj, pénzünk, az van bőven, amennyit kérünk, még többet is kapunk. Emberünk nincs, aki elhasználja. Félmillió a múzeum költségvetése, kizárólag fizetésre és fenntartásra, beszerzésre ezenkívül, amenynyi csak kell. — Itt még mindig sok vásárolható műemlék van? — Rengeteg, rengeteg! Sorra lebontják a régi házakat, palotát építenek a helyére, szétszórják az ócska berendezést és hipermodernnel cserélik fel. Nekünk mindenütt ott kellene lennünk és menteni, ami csak menthető. Csodálatos tárgyak bújnak elő, művészi, néprajzi szempontból. Helyreállítottunk két nagy bástya tornyot. Ezek hatemeletes, színig néprajzi anyaggal megtöltött raktárak. Csak reneszánszkori bakacsinból olyan tömegünk van, mint a világon sehol sem. És szerszámok, ruhák, bútorok, ha azt látná, káprázna a szeme. Tíz múzeumot meg tudnánk — és meg is fogunk vele tölteni. — Hogyan? — Nagyon egyszerű. Bártfafürdőn megmutatom. Semmi bajunk, csak a szakemberhiány. Akárhogy változik a világ, mi a végén lakunk. Műtörténész ide nem jön. Alkalmi emberek, ugródeszkának tekintik, s amint jobb fizetést látnak valahol, szöknek. Négy ember kellene gyorsan, de akár több jöhet... A nagy tér sarok lábasháza előtt állunk meg. Ez most a néprajz-természetrajzi múzeum. Remek szép kapubejárat, fényes falépcső, nagyszerű gyűjtemény. Először szerelméhez, a madarakhoz vezetett. Temérdek madár a remek tárlókban. — Ezt mind maga lőtte s fogta? — Igen. — És maga tömte ki? — kérdem, mert emlékszem gyer- mekjátékára. — Párat, kiváló preparáló üzem van Trappauban. Bogárgyűjtemény és állatélőképek. Kicsit sokallom a naturalista díszletet, de azt mondja, ide gyerekek és falusiak tanulni járnak, nekik kell a „környezetbe helyezés”. Mit mutat az egér, pocok, patkány, hód, borz, nyest, róka, farkas, hiúz... díszlet nélkül? így vonzó képeskönyv. A néprajzi termekben semmi ilyen cifraság nincsen, de meghatódni való annál több. Mit mondjak belőle? Teljes gyertyaöntő felszerelés. Takácsműhely, favágó szerszámok, egy háromszáz éves üveghuta rekonstrukciója és sok száz használati és díszüvegtárgy. Nagyszerű. Kimentünk a régi polgárház gangjára. Az udvaron most épül az akvárium és a terrárium üvegháza. A lapidariumban már nagyjából el van rendezve az ásatásokból és átépítésekből mentett érdekes faragott kövek tömege. És előtte, dróthálós szobányi ketrecben állványon áll egy óriás bagoly. Akkora, mint egy nagy barna pulikutya, selymes fakó tolllabdáját borzolja a szél. Nagy sárga szemével szigorúan néz rám. Barátom szólítja, füttyent neki, erre odafordul, majdnem elmosolyodik és méltóságteljesen felemeli a fejét. Alig hasonlít az állatkertből, vagy képeskönyvből ismert szomorú bagolyra. — Ezt is kitemeti? — Miskát? Hát, majd a bagolykor végső határán tán. Azt hiszi, nem szívesebben csinálnék állatkertet, mint temetőt? Arra is sor kerül egyszer. Csak emberünk volna! Mindig ez a refrén. A múzeumban egy lélek sincs. Még nem jönnek a kirándulók, még vasárnap nem érdemes nyitva tartani. Hol van az én régi, zsúfolt lomtáram? A zászlórengeteg, a középső oszlop köré halmozott ócskás bolt? Oly elegáns itt most minden, felülmúlhatatlan. Tízszer akkora lett a hely maga, s mitől? a fényes padlótól, fehér boltívektől, pompás, levegősen szétültetett csodás, gótikus szobroktól, képektől. Egy ablakfülkében kétoldalt karcsú gót szentelt, középen állt egy falusi gótikus oltár — de félre kellett onnan tenni árnyékba, mert a falusi asszonyok letérdeltek előtte. Most reneszánsz kerevet áll középen. A gyűjteményt megirigyelhetné bármelyik világváros is. Fájó szívvel gondoltam Miskolcra, annak miniatűr múzeumára. A Szent Egyed templomban nem változott semmi, mióta nem láttam. Megható, túlméretezett, kincsei elbűvölőek. Micsoda gyönyörű égigérő, faragott kő tabernakulum! És milyen hideg van. Át akartam vágni a hatalmas macskaköves téren, de barátom oldalra kormányzott. Nemrégiben ötmillióért építették újjá a hatalmas mezőt. Felszedték a régi, laposra faragott és simára csiszolódott macskaköveket, mert a századok alatt hepehupásra vált, hozattak a Dunajecből gömbölyű fehéret és azt ágyazták betonba. Szépnek szép, de nem lehet rajta járni. Barátomat még mindig a guta kerülgeti, a nagy elhatározáskor a múzeum embereit leszavazta a jó szándékú, de hozzá nem értő tanács. Feléből kikerült volna, ha a régi köveket tartják meg. De nem, azt kiszórták, mert a világ megbolondul az újért. Bártfafürdő öt kilométerre van a várostól. Szinte odáig terjedt már körös-körül az antik mag burjánzó hajtása. Tizenkét nagy üzem van a járásban, legnagyobb a bártfai cipőgyár, ahol három műszakban, háromezren dolgoznak. Nem nagy túlzás, ha azt mondom, Szlovákiában minden falunak megvan, a maga kisebbnagyobb gyára. A fürdőtelep olyan, mint az Osztrák—Magyar Monarchia területén a századfordulón épült akármelyik. De természetesen szanatórium és villák épültek azóta folyton. A szép parkban ott ül Erzsébet királyné — mindenesetre felirat nélkül. Negyven évet töltött a bártfai múzeumban, mért ne csinosíthatná a kertet egy ilyen szép asszony? A szobrot Donáth mester faragta 1905-ben, miután a királyné itt töltött egy fürdőszezont a gyógyító vízben. A nagy szanatóriummal szemben, a villasoron, háromholdas kertet s benne kétemeletes nyaralót kapott a bártfai múzeum. A házat tetőtől talpig renoválják, 26 szoba lesz benne, ide költözik ki a néprajzi, anyag. ide és a kertbe. Nyolc teljes sárosi paraszt faházat, egy templomot, egy malmot gyűjtenek, s részben már gyűjtöttek össze. Ezekben rendezik el a rengeteg néprajzi tárgyat. Sokfelé láttam már ilyen szabadtéri múzeumot, ennek is nagyon örülök, s még jobban örülnék, ha mi is csinálhatnánk már ilyet. Barátom azt mondja, náluk az állam bárhol kész a műemlékek gyűjtésére, restaurálására, s ahol akad ennek kitartó és energikus szerelmese , a pénz nem akadály. Csakhogy számtalanszor előfordul, hogy a már kiutalt százezreket, milliókat kapacitás híján visszaküldik az állampénztárba. Mit csináljunk, a világot jobban érdekli a jövő a múltnál. Lassan érik addig, míg a régit hozzáilleszti az újhoz. Bizonyára jót akart a falusi tanács a második világháború után, mikor kihirdette, hogy akinek kőre van szüksége, széthordhatja a zborói Rákóczi-kastélyt. A várat is beépítették volna a mába, ha nincs oly magasan fent a hegy tetején. Be szép, de hatalmas! És mennyi várrom van Sárosban! Lipót császár a kurucfelkelés leverése után negyvenkét várat robbantatott fel csak magában Sárosban. Késő estig beszélgettünk a múzeum szerelmesének a boltíves otthonában. Nézzük a reneszánsz kőkeretes ablakból a járhatatlan, de csodás nagy teret, az élő, élettel teli házak kerítését, mely oly szép, olyan megható, hogy annál szebb csak akkor lesz, ha akad elég munkáskéz, mely a szigorú művészettörténészek szabályai szerint szépen renoválja. Akkor aztán igazán csodájára járhat a világ. Bártfára, mely nem nagyobb Szentendrénél. Móricz Virág Vásárhelyi Pál emlékünnepség Szegeden Szegeden pénteken emlékünnepségeket rendeztek Vásárhelyi Pál, a reformkor nagy mérnöke halálának 120. évfordulója alkalmából. A legnevesebb magyar vízimérnök Széchenyi téri szobrát megkoszorúzták. Az országnak ezt az első köztéri mérnök-szobrát hatvanegy évvel ezelőtt emeltette hálája jeléül a város. Vásárhelyi Pál ugyanis elévülhetetlen érdemeket szerzett a Szegedet is sokszor veszélybe sodort Tiszának és mellékfolyóinak szabályozásában. Az ezzel kapcsolatos terveiből, kézirataiból, a róla írt könyvekből és más dokumentumokból rendezett kiállítást ugyancsak pénteken nyitották meg a Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában. 160 millió az Almásfüzitői Timföldgyár bővítésére Az idén csaknem 160 millió forintot költenek az Almásfüzitői Timföldgyár bővítésére. A Gyár- és Gépszerelő Vállalat dolgozói vállalták, hogy tizenkét hónap helyett nyolc hónap alatt, augusztus végére felépítenek két óriás deizülepítőt. Ezekben a tartályokban az értékes aluminátlúgot választják szét a mellékterméktől. A Német Demokratikus Köztársaságban minden második hét ötnapos munkahét A Német Demokratikus Köztársaságban e hétfőtől kezdve minden második hét ötnapos munkahét lesz, s ezzel egyidejűleg bevezették a 45 órás (a váltott műszakban dolgozók részére a 44 órás) munkahetet. Ezzel a munkaidő az egész köztársaságot tekintve 535 000 000 munkaórával csökken évi átlagban. Ez megfelel 250 000 dolgozó egész évi munkaidejének. A dolgozók keresete a csökkentett munkaidő ellenére változatlan marad. Az üzemekben mindenütt termelési értekezleteket tartottak, s azokon a dolgozók megvitatták, hogy a csökkentett munkaidő ellenére hogyan tudják mennyiségileg és minőségileg teljesíteni üzemük termelési tervét. A 80 éves dr. Ángyán professzor köszöntése A Pécsi Orvostudományi Egyetem 1. sz. belklinikáján dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter, az egyetem, a párt, az egészségügyi szakszervezet képviselői, valamint az ország különböző részeiből nagy számban érkezett tanítványok és barátok köszöntötték pénteken dr. Ángyán János nyugalmazott egyetemi tanárt 80. születésnapja alkalmából. Dr. Ángyán János évtizedekig állt a pécsi 1. sz. belklinika élén, maradandó érdemeket szerzett annak korszerű gyógyintézménnyé fejlesztésében. Egykori tanítványai közül dr. Barta Imre egyetemi tanár, a klinika jelenlegi igazgatója és dr. Trencséni Tibor orvosvezérőrnagy, az Orvosi Hetilap felelős szerkesztője méltatta a professzor érdemeit, kiváló nevelő munkásságát. Dr. Ángyán János mellett orvosnemzedékek nőttek fel és soraikban öt egyetemi tanár, tizenegy kórházi igazgató és 66 főorvos működik. Az eredményekben gazdag munkásság elismeréseként dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter — szintén a professzor egykori tanítványa és munkatársa — nyújtotta át dr. Ángyán Jánosnak az Elnöki Tanács által adományozott kitüntetést. TAVASZ AZ ÚTTÖRŐ ÁRUHÁZBAN (BUDAPEST, V., KOSSUTH LAJOS UTCA 9.) FÉSŰS SZÖVETBŐL KISKAMASZ ÖLTÖNY 6—12 MÉRETIG 310,— FT-TŐL LEÁNYKA LAKKCIPŐK 23—38 MÉRETIG 69,— FT-TŐL 129,— FT-IG TÉRDHARISNYA CREPPNYLONBÓL 12,— FT-TÖL PLESZTIK GYERMEK ESŐKABÁT, KÜLÖNBÖZŐ SZÍNEKBEN 42,— FT-TŐL 98,— FT-IG VÁSÁROLJON OLCSÓN KÉNYELMESEN! Eltemették Orosz Nándort Péntek délután a Kerepesi úti temetőben nagy részvéttel eltemették Orosz Nándort, a párt és a nemzetközi munkásmozgalom régi harcosát. A gyászszertartáson a hozzátartozókon kívül részt vettek és a ravatalnál díszőrséget álltak Nemes Dezső és Somogyi Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, Cseterki Lajos és Nyers Rezső, a Politikai Bizottság póttagja, Kisházi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke. Lerótta kegyeletét a párt Központi Bizottságának több tagja, a Partizán Szövetség képviselői, s eljöttek végső tiszteletadásra az egykori harcostársak, volt munkatársak, jóbarátok és ismerősök. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága nevében Somogyi Miklós vett búcsút Orosz Nándortól, aki több mint hat évtizeden át hűséges katonája volt a magyar és a nemzetközi munkásmozgalomnak, s élete utolsó napjáig tevékenyen dolgozott a párt érdekében. Helytállása a munkás-forradalmár önfeláldozó bátorságáról, fegyelmezettségéről, igaz, tiszta emberségéről tanúskodik. Akik ismerték, szerették és becsülték őt. — Pártunk és népünk megőrzi hűséges fiának emlékét, győzelemre viszi azt a magasztos ügyet, amelynek Orosz Nándor egész életén át fáradhatatlan harcosa volt — mondotta Somogyi Miklós. A Partizán Szövetség képviseletében Berecz Béla nyugalmazott rendőrvezérőrnagy, a Március 21. veteránotthon pártszervezete és kollektívája nevében dr. Gyetvai János, mondott búcsúszavakat. A koporsót az Internacionálé hangjai mellett bocsátották a sírba, amelyet elborítottak a gyász és a kegyelet virágai. Április 12 -én kezdődnek a budapesti ifjúsági napok Április 12-én, kedden az Erkel Színházban a fesztiváldíjas fiatal művészek seregszemléjével nyílik meg a budapesti ifjúsági napok minden eddiginél gazdagabb, nagyobb szabású eseménysorozata. Május 1-ig több mint nyolcvan kiállítás, előadás, bemutató, vetélkedő és más összejövetel ad majd ízelítőt a budapesti fiatalok mai életéről, elképzeléseiről, tehetségéről és eredményeiről. Az idén is számos külföldi vendég részvétele, fellépése avatja nemzetközivé a rendezvények egy részét különösen érdekesnek ígérkezik a kulturális program. A Halászbástyán és a Zeneakadémián klasszikus és a mai magyar, illetve külföldi mesterek remekeinek egész sorát szólaltatják meg az ifjú zeneművészek. Megrendezik a fiatal magyar filmrendezők újabb műveinek seregszemléjét, amelyet az alkotók és a nézők ankétja zár majd. Közönség elé állnak az egyetemi és főiskolai művészeti csoportok, valamint a szakmunkástanuló intézetek, továbbá az úttörő műkedvelők legjobbjai. A legjobb budapesti amatőr tánczenekarok nagyszabásúnak ígérkező hangversenyére és a népszerű táncdalénekesek koncertjére is sor kerül. Népes mezőny áll rajthoz április 17-én a Sportcsarnokban a VII. budapesti és a III. nemzetközi társastáncversenyen. Az eseménysorozatra, amelyet május 1-én nagyszabású vízikarnevál zár majd, összesen mintegy 150 000 fiatalt várnak nézőként, illetve szereplőként. Mintegy 30 000 kilométeres repülőút és 28 napi távollét után pénteken hazaérkezett a Brutyó János vezette szakszervezeti delegáció, amely baráti látogatást tett a Vietnami Demokratikus Köztársaságban és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. A delegációt a Ferihegyi repülőtéren Gáspár Sándor, Somogyi Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai, továbbá a SZOT titkárságának tagjai fogadták. Ott volt a fogadtatáson Hoang Luong, a Vietnami Demokratikus Köztársaság és Szon Csan Rjom, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság budapesti nagykövete, Dinh Ba Thi, a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Front budapesti irodájának vezetője, s képviseltette magát a budapesti szovjet nagykövetség is. Brutyó János, a Politikai Bizottság póttagja, a SZOT elnöke a repülőtéren nyilatkozott az MTI munkatársának a távol-keleti út eredményeiről, tapasztalatairól. — Két olyan testvéri szocialista országban jártunk, amelyek földrajzilag nagyon távol esnek hazánktól, s ennek következtében meglehetősen ritkán nyílik alkalmunk a személyes találkozásra, örömmel számolhatok be arról, hogy utazásunk rendkívül hasznos, eredményes volt, sok értékes tapasztalatot adott. Mind a VDK-ban, mind a KNDK-ban elvtársi, baráti fogadtatásban részesítették küldöttségünket. — Ami utunk vietnami szakaszát illeti: a legmélyebb benyomást Vietnam népének nagyszerű helytállása, hősies harca tette ránk. Elszántságuk, győzelembe vetett hitük töretlen. Ezt a népet semmiféle terrorakció, az amerikai imperialisták semmilyen kalóztámadás-sorozata sem készteti meghátrálásra. A bombázások súlyos károkat okoztak, a vandál pusztítás nem kíméli a munkás lakótelepet, az iskolákat, óvodákat, bölcsődéket és egészségügyi intézményeket sem. Csodálatra méltó az az óriási erőfeszítés, amellyel Vietnam egész népe, idősek és fiatalok, nők és férfiak, munkások és parasztok dolgoznak, hogy ilyen körülmények között is biztosítsák a termelés, a szocialista építés folyamatosságát. Jóleső érzéssel tapasztaltuk, milyen nagyra értékelik vietnami testvéreink a magyar nép támogatását, együttérzését. Tudják, számon tartják a szolidaritás magyarországi megnyilatkozásait, s a személyes találkozásokat sokan használták fel arra, hogy kisebb vagy nagyobb közösségük nevében köszönetet mondjanak a Magyar Népköztársaság segítségéért. — Utunk második felében a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban tettünk látogatást — folytatta nyilatkozatát Brutyó János. — Örömmel, elismeréssel győződtünk meg arról, milyen szép sikerekkel büszkélkedhetnek a KNDK dolgozói hazájuk szocialista építésében, a nép életszínvonalának emelésében. — A csaknem egyhónapos út tapasztalatait összegezve elmondhatom, hogy utunk a proletár internacionalizmus szellemében eredményesen szolgálta népeink és szakszervezeteink testvéri együttműködését. Végül még annyit, hogy vietnami és koreai elvtársaink arra kértek bennünket: adjuk át a magyar dolgozóknak és az egész magyar népnek a vietnami és a koreai nép forró, testvéri üdvözletét. Ezt az alkalmat is felhasználom, hogy a kérésnek eleget tegyek — fejezte be nyilatkozatát Brutyó János. Hazaérkezett távol-keleti útjáról a magyar szakszervezeti küldöttség Brutyó János nyilatkozata vietnami és koreai tapasztalatairól