Magyar Nemzet, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-09 / 84. szám

Sínatai 1966. április 9. Sfetöw Vm/Pi Bártfa, ál múz©umoérzott Szlovákia északkeleti sar­kában, a lengyel határon fél ezredévet átaludt a Bártfa ne­vű elvarázsolt tündér. Most nyújtózkodik, söprögeti magá­ról a pókhálót, kefélgeti óarany ruháját, éhesen tekinget kö­rül az éber világban. A középkor két utolsó szá­zadában serdült s még száz évig ragyogott reményteljes ifjúsága. Kereskedők, iparosok, fuvarosok voltak polgárai, olyanfélék, mint az olasz kis­városokban a reneszánsz haj­nalán. Kerekded, tornyos vár­falakon átvágott az Adriától a Balti-tengerig vezető ország­út. Fontos pontnak érezték magukat, királyi pátensek véd­ték híres céheiket és vásár­jogukat. A polgárok meggazdagodtak és remekül berendezkedtek. A város közepén fényűzően nagy négyszögletes teret hagytak. A tér északi végébe kétszáz év alatt óriás templomot építet­tek, abba csináltattak tizenkét drágaszép szárnyasoltárt. A tér közepére egyszerű és csinos városházat tettek. Körül pedig, a hosszú négyszögön végig, felsorakoztak a céh­szabályok szerint engedélyezett egyforma magas és széles házak. Mind egyemeletes, mind mélyen be­nyúlik az udvarokra, de a tér­re csak egy kétablakos és egy egyablakos szobával nyílik. Rekonstruálni se kell, Bártfa szíve maga a középkor. Úgy elkerülte az élet, hogy még kárt sem tett benne. A harmincas évek elején, jártam itt először műemlék­nézőben. Többször is, mert úgy elbűvölt, hogy róla írtam, a doktori disszertációmat. A templom oltárairól s a város­házából alakított kis zsúfolt múzeum levéltári anyagából. Egy polgár családnál kaptam szállást, akiknek fia érettségire készült és nagyon szeretett volna ornitológus lenni. Ez a kisfiú most már ötvenéves, a múzeum népraj­z-természet­rajzi felének vezetője, de vál­tozatlanul vadász és madarász, vadászgyűlésre jött át Eper­jesre s elvitt engem nagy túra­kocsiján Bártfára. Kérdeztem, miért tart ekkora behemót ko­csit. Kirándulásokra, mondta. Tavaly Olaszországban megfo­gadta, hogy többé nem kínló­dik, csak egyik kislányukat vitték magukkal, mégis alig fértek a sátorral és egyéb úti­holmival. Nevettem. Hajdan a múzeu­mot a bártfai plébános vezet­te félkézzel, a sekrestyés nyito­­gatta és egy öreg bácsi boga­rászott a levéltárában. — Most tizenheten vagyunk — mondja s nem értem, mert olyan keserűen. — Még négy státusunk van, nem bírunk rá embert keríteni. Folyton ez a baj, pénzünk, az van bőven, amennyit kérünk, még többet is kapunk. Emberünk nincs, aki elhasználja. Félmillió a múzeum költségvetése, kizáró­lag fizetésre és fenntartásra, beszerzésre ezenkívül, ameny­­nyi csak kell. — Itt még mindig sok vá­sárolható műemlék van? — Rengeteg, rengeteg! Sorra lebontják a régi házakat, pa­lotát építenek a helyére, szét­szórják az ócska berendezést és hipermodernnel cserélik fel. Nekünk mindenütt ott kellene lennünk és menteni, ami csak menthető. Csodálatos tárgyak bújnak elő, művészi, néprajzi szempontból. Helyreállítottunk két nagy bástya tornyot. Ezek hatemeletes, színig néprajzi anyaggal megtöltött raktárak. Csak reneszánszkori bakacsin­­ból olyan tömegünk van, mint a világon sehol sem. És szerszá­mok, ruhák, bútorok, ha azt látná, káprázna a szeme. Tíz múzeumot meg tudnánk — és meg is fogunk vele tölteni. — Hogyan? — Nagyon egyszerű. Bártfa­­fürdőn megmutatom. Semmi bajunk, csak a szakember­­hiány. Akárhogy változik a vi­lág, mi a végén lakunk. Mű­történész ide nem jön. Alkal­mi emberek, ugródeszkának tekintik, s amint jobb fizetést látnak valahol, szöknek. Négy ember kellene gyorsan, de akár több jöhet... A nagy tér sarok lábas­háza előtt állunk meg. Ez most a néprajz-természetrajzi mú­zeum. Remek szép kapubejárat, fényes falépcső, nagyszerű gyűjtemény. Először szerelmé­hez, a madarakhoz vezetett. Temérdek madár a remek tár­lókban. — Ezt mind maga lőtte s fogta? — Igen. — És maga tömte ki? — kérdem, mert emlékszem gyer-­ mekjátékára. — Párat, kiváló preparáló üzem van Trappauban. Bogárgyűjtemény és állat­élőképek. Kicsit sokallom a na­turalista díszletet, de azt mondja, ide gyerekek és falu­siak tanulni járnak, nekik kell a „környezetbe helyezés”. Mit mutat az egér, pocok, patkány, hód, borz, nyest, róka, farkas, hiúz... díszlet nélkül? így vonzó képeskönyv. A néprajzi termekben semmi ilyen cifraság nincsen, de meg­hatódni való annál több. Mit mondjak belőle? Teljes gyer­tyaöntő felszerelés. Takácsmű­hely, favágó szerszámok, egy háromszáz éves üveghuta re­konstrukciója és sok száz hasz­nálati és dísz­üvegtárgy. Nagy­szerű. Kimentünk a régi polgárház gangjára. Az udvaron most épül az akvárium és a terrá­­rium üvegháza. A lapidarium­­ban már nagyjából el van ren­dezve az ásatásokból és átépí­tésekből mentett érdekes fara­gott kövek tömege. És előtte, dróthálós szobányi ketrecben állványon áll egy óriás bagoly. Akkora, mint egy nagy barna pulikutya, selymes fakó toll­­labdáját borzolja a szél. Nagy sárga szemével szigorúan néz rám. Barátom szólítja, füttyent neki, erre odafordul, majdnem elmosolyodik és méltóságtelje­sen felemeli a fejét. Alig ha­sonlít az állatkertből, vagy ké­peskönyvből ismert szomorú bagolyra. — Ezt is kitemeti? — Miskát? Hát, majd a ba­golykor végső határán tán. Azt hiszi, nem szívesebben csinál­nék állatkertet, mint temetőt? Arra is sor kerül egyszer. Csak emberünk volna! Mindig ez a refrén. A múzeumban egy lélek sincs. Még nem jönnek a ki­rándulók, még vasárnap nem érdemes nyitva tartani. Hol van az én régi, zsúfolt lom­táram? A zászlórengeteg, a középső oszlop köré halmozott ócskás bolt? Oly elegáns itt most minden, felülmúlhatatlan. Tízszer akkora lett a hely ma­ga, s mitől? a fényes padló­tól, fehér boltívektől, pompás, levegősen szétültetett csodás, gótikus szobroktól, képektől. Egy ablakfülkében kétoldalt karcsú gót szentelt, középen állt egy falusi gótikus oltár — de félre kellett onnan tenni árnyékba, mert a falusi asszo­nyok letérdeltek előtte. Most reneszánsz kerevet áll közé­pen. A gyűjteményt megirigyel­hetné bármelyik világváros is. Fájó szívvel gondoltam Mis­kolcra, annak miniatűr múzeu­mára. A Szent Egyed templomban nem változott semmi, mióta nem láttam. Megható, túlmé­retezett, kincsei elbűvölőek. Micsoda gyönyörű égigérő, fa­ragott kő tabernakulum! És milyen hideg van. Át akartam vágni a hatal­mas macskaköves téren, de ba­rátom oldalra kormányzott. Nem­régiben ötmillióért építet­ték újjá a hatalmas mezőt. Felszedték a régi, laposra fa­ragott és simára csiszolódott macskaköveket, mert a száza­dok alatt hepehupásra vált, ho­zattak a Dunajecből gömbölyű fehéret és azt ágyazták be­tonba. Szépnek szép, de nem lehet rajta járni. Barátomat még m­indig a guta kerülgeti, a nagy elhatározáskor a mú­zeum embereit leszavazta a jó szándékú, de hozzá nem értő tanács. Feléből kikerült volna, ha a régi köveket tartják meg. De nem, azt kiszórták, mert a világ megbolondul az újért. Bártfafürdő öt kilométerre van a várostól. Szinte odáig terjedt már körös-körül az an­tik mag burjánzó hajtása. Ti­zenkét nagy üzem van a járás­ban, legnagyobb a bártfai ci­pőgyár, ahol három műszak­ban, háromezren dolgoznak. Nem nagy túlzás, ha azt mon­dom, Szlovákiában minden fa­lunak megvan, a maga kisebb­­nagyobb gyára. A fürdőtelep olyan, mint az Osztrák—Magyar Monarchia területén a századfordulón épült akármelyik. De termé­szetesen szanatórium és vil­lák épültek azóta folyton. A szép parkban ott ül Erzsébet királyné — mindenesetre fel­irat nélkül. Negyven évet töl­tött a bártfai múzeumban, mért ne csinosíthatná a kertet egy ilyen szép asszony? A szobrot Donáth mester faragta 1905-ben, miután a királyné itt töltött egy fürdőszezont a gyógyító vízben. A nagy szanatóriummal szemben, a villasoron, három­holdas kertet s benne kéteme­letes nyaralót kapott a bártfai múzeum. A házat tetőtől talpig renoválják, 26 szoba lesz ben­ne, ide költözik ki a néprajzi, anyag. ide és a kertbe. Nyolc teljes sárosi paraszt faházat, egy templomot, egy malmot gyűjtenek, s részben már gyűj­töttek össze. Ezekben rendezik el a rengeteg néprajzi tárgyat. Sokfelé láttam már ilyen sza­badtéri múzeumot, ennek is nagyon örülök, s még jobban örülnék, ha mi is csinálhat­nánk már ilyet. Barátom azt mondja, náluk az állam bár­hol kész a műemlékek gyűj­tésére, restaurálására, s ahol akad ennek kitartó és energi­kus szerelmese , a pénz nem akadály. Csakhogy számtalan­szor előfordul, hogy a már ki­utalt százezreket, milliókat ka­pacitás híján visszaküldik az állampénztárba. Mit csináljunk, a világot jobban érdekli a jövő a múlt­nál. Lassan érik addig, míg a régit hozzáilleszti az újhoz. Bizonyára jót akart a falusi ta­nács a második világháború után, mikor kihirdette, hogy akinek kőre van szüksége, széthordhatja a zborói Rákó­­czi-kastélyt. A várat is beépí­tették volna a mába, ha nincs oly magasan fent a hegy tete­jén. Be szép, de hatalmas! És mennyi várrom van Sárosban! Lipót császár a kurucfelkelés leverése után negyvenkét vá­rat robbantatott fel csak ma­gában Sárosban. Késő estig beszélgettünk a múzeum szerelmesének a bolt­íves otthonában. Nézzük a re­­neszánsz kőkeretes ablakból a járhatatlan, de csodás nagy te­ret, az élő, élettel teli házak kerítését, mely oly szép, olyan megható, hogy annál szebb csak akkor lesz, ha akad elég munkáskéz, mely a szigorú művészettörténészek szabályai szerint szépen renoválja. Ak­kor aztán igazán csodájára jár­hat a világ. Bártfára, mely nem nagyobb­ Szentendrénél. Móricz Virág Vásárhelyi Pál emlékünnepség Szegeden Szegeden pénteken emlék­ünnepségeket rendeztek Vá­sárhelyi Pál, a reformkor nagy mérnöke halálának 120. évfor­dulója alkalmából. A legneve­sebb magyar vízimérnök Szé­chenyi téri szobrát megkoszo­rúzták. Az országnak ezt az első köztéri mérnök-szobrát hatvanegy évvel ezelőtt emel­tette hálája jeléül a­ város. Vásárhelyi Pál ugyanis elévül­hetetlen érdemeket szerzett a Szegedet is sokszor veszélybe sodort Tiszának és mellékfo­lyóinak szabályozásában. Az ezzel kapcsolatos terveiből, kézirataiból, a róla írt köny­vekből és más dokumentu­mokból rendezett kiállítást ugyancsak pénteken nyitották meg a Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában. 160 millió az Almásfüzitői Timföldgyár bővítésére Az idén csaknem 160 millió forintot költenek az Almásfü­zitői Timföldgyár bővítésére. A Gyár- és Gépszerelő Válla­lat dolgozói vállalták, hogy tizenkét hónap helyett nyolc hónap alatt, augusztus végé­re felépítenek két óriás de­iz­­ülepítőt. Ezekben a tartályok­ban az értékes aluminátlúgot választják szét a mellékter­méktől. A Német Demokratikus Köztársaságban minden második hét ötnapos munkahét A Német Demokratikus Köz­társaságban e hétfőtől kezdve minden második hét ötnapos munkahét lesz, s ezzel egy­idejűleg bevezették a 45 órás (a váltott műszakban dolgo­zók részére a 44 órás) munka­hetet. Ezzel a munkaidő az egész köztársaságot tekintve 535 000 000 munkaórával csök­ken évi átlagban. Ez megfelel 250 000 dolgozó egész évi mun­kaidejének. A dolgozók kere­sete a csökkentett munkaidő ellenére változatlan marad. Az üzemekben mindenütt termelési értekezleteket tar­tottak, s azokon a dolgozók megvitatták, hogy a csökken­tett munkaidő ellenére ho­gyan tudják mennyiségileg és minőségileg teljesíteni üzemük­­ termelési tervét. A 80 éves dr. Ángyán professzor köszöntése A Pécsi Orvostudományi Egyetem 1. sz. belklinikáján dr. Szabó Zoltán egészségügyi miniszter, az egyetem, a párt, az egészségügyi szakszervezet képviselői, valamint az ország különböző részeiből nagy számban érkezett tanítványok és barátok köszöntötték pén­teken dr. Ángyán János nyu­galmazott egyetemi tanárt 80. születésnapja alkalmából. Dr. Ángyán János évtizedekig állt a pécsi 1. sz. belklinika élén, maradandó érdemeket szerzett annak korszerű gyógyintéz­­ménnyé fejlesztésében. Egy­kori tanítványai közül dr. Barta Imre egyetemi tanár, a klinika­ jelenlegi igazgatója és dr. Trencséni Tibor orvos­­vezérőrnagy, az Orvosi Hetilap felelős szerkesztője méltatta a professzor érdemeit, kiváló ne­velő munkásságát. Dr. Ángyán János mellett orvosnemzedé­kek nőttek fel és soraikban öt egyetemi tanár, tizenegy kórházi igazgató és 66 főor­vos működik. Az eredményekben gazdag munkásság elismeréseként dr. Szabó Zoltán egészségügyi mi­niszter — szintén a professzor egykori tanítványa és munka­társa — nyújtotta át dr. Án­gyán Jánosnak az Elnöki Ta­nács által adományozott ki­tüntetést. TAVASZ AZ ÚTTÖRŐ ÁRUHÁZBAN (BUDAPEST, V., KOSSUTH LAJOS UTCA 9.) FÉSŰS SZÖVETBŐL KISKAMASZ ÖLTÖNY 6—12 MÉRETIG 310,— FT-TŐL LEÁNYKA LAKKCIPŐK 23—38 MÉRETIG 69,— FT-TŐL 129,— FT-IG TÉRDHARISNYA CREPPNYLONBÓL 12,— FT-TÖL PLESZTIK GYERMEK ESŐKABÁT, KÜLÖNBÖZŐ SZÍNEKBEN 42,— FT-TŐL 98,— FT-IG VÁSÁROLJON OLCSÓN KÉNYELMESEN! Eltemették Orosz Nándort Péntek délután a Kerepesi úti temetőben nagy részvéttel eltemették Orosz Nándort, a párt és a nemzetközi munkás­­mozgalom régi harcosát. A gyászszertartáson a hozzátar­tozókon kívül részt vettek és a ravatalnál díszőrséget állta­k Nemes Dezső és Somogyi Mik­lós, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagjai, Cseterki Lajos és Nyers Rezső, a Poli­tikai Bizottság póttagja, Kis­házi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke. Lerótta ke­gyeletét a párt Központi Bi­zottságának több tagja, a Par­tizán Szövetség képviselői, s eljöttek végső tiszteletadásra az egykori harcostársak, volt munkatársak, jóbarátok és is­merősök. A Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottsága nevében Somogyi Miklós vett búcsút Orosz Nándortól, aki több mint hat évtizeden át hű­séges katonája volt a magyar és a nemzetközi munkásmoz­galomnak, s élete utolsó nap­jáig tevékenyen dolgozott a párt érdekében. Helytállása a munkás-forradalmár önfelál­dozó bátorságáról, fegyelme­zettségéről, igaz, tiszta ember­­ségéről tanúskodik. Akik is­merték, szerették és becsülték őt. — Pártunk és népünk meg­őrzi hűséges fiának emlékét, győzelemre viszi azt a ma­gasztos ügyet, amelynek Orosz Nándor egész életén át fárad­hatatlan harcosa volt — mon­dotta Somogyi Miklós. A Partizán Szövetség képvi­seletében B­ere­cz Béla nyugal­mazott rendőrvezérőrnagy, a Március 21. veteránotthon pártszervezete és kollektívája nevében dr. Gyetvai János, mondott búcsúszavakat. A koporsót az Internacioná­­lé hangjai mellett bocsátot­ták a sírba, amelyet elborítot­tak a gyász és a kegyelet vi­rágai. Április 12 -én kezdődnek a budapesti ifjúsági napok Április 12-én, kedden az Er­kel Színházban a fesztivál­díjas fiatal művészek sereg­szemléjével nyílik meg a bu­dapesti ifjúsági napok minden eddiginél gazdagabb, nagyobb szabású eseménysorozata. Má­jus 1-ig több mint nyolcvan kiállítás, előadás, bemutató, vetélkedő és más összejöve­tel ad majd ízelítőt a buda­pesti fiatalok mai életéről, el­képzeléseiről, tehetségéről és eredményeiről. Az idén is szá­mos külföldi vendég részvé­tele, fellépése avatja nemzet­közivé a rendezvények egy ré­szét különösen érdekesnek ígér­kezik a kulturális program. A Halászbástyán és a Zeneaka­démián klasszikus és a mai magyar, illetve külföldi mes­terek remekeinek egész sorát szólaltatják meg az ifjú zene­művészek. Megrendezik a fia­tal magyar filmrendezők újabb műveinek seregszemléjét, ame­lyet az alkotók és a nézők an­két­ja zár majd. Közönség elé állnak az egyetemi és főiskolai művészeti csoportok, valamint a szakmunkástanuló intézetek, továbbá az úttörő műkedvelők legjobbjai. A legjobb buda­pesti amatőr tánczenekarok nagyszabásúnak ígérkező hang­versenyére és a népszerű tánc­­dalénekesek koncertjére is sor kerül. Népes mezőny áll rajt­hoz április 17-én a Sportcsar­nokban a VII. budapesti és a III. nemzetközi társastánc­versenyen. Az eseménysorozatra, ame­lyet május 1-én nagyszabású vízikarnevál zár majd, össze­sen mintegy 150 000 fiatalt vár­nak nézőként, illetve szereplő­ként. ­ Mintegy 30 000 kilométeres repülőút és 28 napi távollét után pénteken hazaérkezett a Brutyó János vezette szakszer­vezeti delegáció, amely baráti látogatást tett a Vietnami De­mokratikus Köztársaságban és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. A delegációt a Ferihegyi repülőtéren Gás­pár Sándor, Somogyi Miklós, az MSZMP Politikai Bizottsá­gának tagjai, továbbá a SZOT titkárságának tagjai fogadták. Ott volt a fogadtatáson Hoang­ Luong, a Vietnami Demokra­tikus Köztársaság és Szon Csan Rjom, a Koreai Népi Demok­ratikus Köztársaság budapesti nagykövete, Dinh Ba Thi, a Dél-vietnami Nemzeti Felsza­­badítási Front budapesti iro­dájának vezetője, s képvisel­tette magát a budapesti szov­jet nagykövetség is. Brutyó János, a Politikai Bi­zottság póttagja, a SZOT elnö­ke a repülőtéren nyilatkozott az MTI munkatársának a tá­vol-keleti út eredményeiről, ta­pasztalatairól. — Két olyan testvéri szocia­lista országban jártunk, ame­lyek földrajzilag nagyon távol esnek hazánktól, s ennek kö­vetkeztében meglehetősen rit­kán nyílik alkalmunk a sze­mélyes találkozásra, örömmel számolhatok be arról, hogy utazásunk rendkívül hasznos, eredményes volt, sok értékes tapasztalatot adott. Mind a VDK-ban, mind a KNDK-ban elvtársi, baráti fogadtatásban részesítették küldöttségünket. — Ami utunk vietnami sza­kaszát illeti: a legmélyebb be­nyomást Vietnam népének nagyszerű helytállása, hősies harca tette ránk. Elszántságuk, győzelembe vetett hitük tö­retlen. Ezt a népet semmiféle terrorakció, az amerikai im­perialisták semmilyen kalóztá­madás-sorozata sem készteti meghátrálásra. A bombázások súlyos károkat okoztak, a van­dál pusztítás nem kíméli a munkás lakótelepet, az isko­lákat, óvodákat, bölcsődéket és egészségügyi intézményeket sem.­­ Csodálatra méltó az az óriási erőfeszítés, amellyel Vietnam egész népe, idősek és fiatalok, nők és férfiak, mun­kások és parasztok dolgoznak, hogy ilyen körülmények kö­zött is biztosítsák a termelés, a szocialista építés folyamatos­ságát. Jóleső érzéssel tapasztal­tuk, milyen nagyra értékelik vietnami testvéreink a magyar nép támogatását, együttérzését. Tudják, számon tartják a szo­lidaritás magyarországi meg­nyilatkozásait, s a személyes találkozásokat sokan használ­ták fel arra, hogy kisebb vagy nagyobb közösségük nevében köszönetet mondjanak a Ma­gyar Népköztársaság segítsé­géért. — Utunk második felében a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban tettünk láto­gatást — folytatta nyilatkoza­tát Brutyó János. — Örömmel, elismeréssel győződtünk meg arról, milyen szép sikerekkel büszkélkedhetnek a KNDK dolgozói hazájuk szocialista építésében, a nép életszínvo­nalának emelésében. — A csaknem egyhónapos út tapasztalatait összegezve el­mondhatom, hogy utunk a proletár internacionalizmus szellemében eredményesen szolgálta népeink és szakszer­vezeteink testvéri együttmű­ködését. Végül még annyit, hogy vietnami és koreai elv­társaink arra kértek bennün­ket: adjuk át a magyar dolgo­zóknak és az egész magyar népnek a vietnami és a koreai nép forró, testvéri üdvözletét. Ezt az alkalmat is felhaszná­lom, hogy a kérésnek eleget tegyek — fejezte be nyilatko­zatát Brutyó János. Hazaérkezett távol-keleti útjáról a magyar szakszervezeti küldöttség Brutyó János nyilatkozata vietnami és koreai tapasztalatairól

Next