Magyar Nemzet, 1966. december (22. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-09 / 290. szám

4 „Kis színpadi formák ’’ feladata a népművelésben Összefoglaló az ország művészeti csoportjainak konferenciájáról KÉT NAPON ÁT ÜLÉSEZ­TEK az ország minden részé­ből meghívott művészeti cso­port-vezetők, rendezők, me­gyei és szakszervezeti népmű­velők a Művelődésügyi Mi­nisztérium és a Népművelési Intézet által rendezett mód­szertani konferencián. Vitat­koztak, érveltek és cáfoltak, kritizáltak és lelkesedtek. A szenvedélyes felszólalások po­lifóniájából egyre világosab­ban kiderült, milyen sokrétű lehetőségei, sőt megvalósított eredményei vannak immár a kis formának. Kis forma. Sok szereplős táncjáték, kabaré, szavalóest, pantomim, báb-, színjátszás, film- és diavetítés, egyszóval majd minden színpadon elkép­zelhető műfaj belefér a szó batyujába. • Voltaképpen miért nevezik ezt kis fomnának? Mezei Éva, a Népművelési Intézet munkatársa zavartan elnevezi magát: — Mert nem találtunk rá jobb elnevezést. 1964-ben, amikor először ren­deztük meg a művészeti cso­portok találkozóját, még ka­barét gondoltunk, ha kis for­mát mondtunk. Ma már ez nem a tartalmat, hanem a szervezeti formát jelöli. Azt, hogy ezek a sokféle csoportok egy valamiben mégis egyfor­mák: műsoruk előadása nem igényel bonyolult, nehézkes apparátust, felszerelést. Ez a mozgékonyság a legnagyobb előnyük, ez teszi lehetővé, hogy sokszor szabadabban, merészebben kísérletezhesse­nek, mint a nagy, a hivatásos együttesek. Kísérleteznek is. 1964-ben a műsorok még nemcsak temati­kailag voltak szegényesebbek, min­t ma, hanem szerkezetileg is. Jóformán valamennyi mű­sor a különböző csoportok leg­sikerültebb számainak esztrád­­szerű összefűzéséből állt. Az idei két tájbemutató, az egri és a kaposvári, éppen a mű­sorok sokféleségével tanúsko­dott az elmúlt két év fejlődé­séről. Csak néhány példa a változatok végtelen számának és lehetőségének érzékeltetésé­re: az egriek presszó-műsoru­kat mutatták be, a kaposvá­riak táncos, zenés, verses iro­dalmi összeállításukkal a VIT-ek színes forgatagait idéz­ték fel. Az ajkaiak nonstop kabarét adtak elő, az oroshá­ziak Csali-meséje a világiro­dalom bohókás verseit úgy hangszerelték szólóhangra és kórusra, hogy a sorra sorral, tréfára tréfával felelgető játék egységes mondanivalójú és hangulatú műsorrá vált. A SOKSZÍNŰSÉG MIATT egy kicsit kuszának tűnik a kép. Nem lehetne mégis va­lamiféle rendszert keresni ben­ne? Nem elmélet, hanem gya­korlati tapasztalat, hogy min­den tartalmi és formai válto­zatosságuk mellett azért a mű­sorok besorolhatók két nagy típusba. Az egyik, amiben, a különböző művészeti csopor­tok, a tánc, az ének, a szín­játszó, a báb stb. egy-egy mű­­sorszámmal képviselteti magát az egészen belül, és az egyes számokat valami keret, téma­­fűzi össze. A másik típus komplexebb, itt egy csoport használja fel a különböző mű­vészetek adta lehetőségeket mondanivalója kifejezésére. Ilyen volt például a Vasas együttesének Don Cristobal-ja, akik a két Lorca-darabot tánc­játékká dolgozták át, de olyan táncjátékká, amelyben a pró­za, a vers, a színjáték, a zene egyaránt részt vett a drámai cselekményben. AZT HINNÉ AZ EMBER, hogy nincs könnyebb, mint egy tematikus, tehát az első csoportba tartozó műsor össze­állítása. Ha megvan a téma, akár néhány antológiából is ki lehet ollózni a számokat. Hogy milyen nehéz olyan ötvözetet létrehozni, hogy a különböző műfajú számok monotonná se váljanak, de részecskékre­­se essenek szét, hanem minden egyes a maga tükröcskéjét tartsa mintegy a központi gon­dolatnak — arra jó példa az Egyesült Izzó Irodalmi Színpa­dának összeállítása. A Min­­denség szerelmé­ben volt pan­tomim, dráma, ének, vers és próza, nem kisebb szerzőktől, mint Juhász Ferenc, Nagy László, Böll, Quasimodo, Bau­delaire. Egyszóval minden benne vált és azonfelül még sok egyéb. A közönség mégis úgy érezte magát, mintha egy olyan játékban venne részt, amelyben csak azt az aprósá­got nem árulták el neki, hogy mit és hova dugtak el. Mivel az eldugott koncepciót végig nem adták elő, a műsor azzal a tanulsággal zárult, hogy hiá­ba a világirodalom minden re­mekműve, úgy előadni őket színpadon, hogy ne közölnénk valamit velük, általuk — fe­lesleges. — Nekünk — mondja Mezei Éva — akár a művészeteknek általában, az a feladatunk, hogy keressük a gondolat köz­érthetővé tételének formáit, hogy az intellektualítást szín­padszerű eszközökkel érzékel­hetővé tegyük. A mi komplex formánk korunknak ugyanazt az igényét és ideálját fejezi ki, mint a sokoldalú, az all-round színész és a totális színház. Ezen belül a komplex forma is gyűjtőnév, számtalan formája van és még több lehet. A BUDAPESTI BEMUTA­TÓN két olyan komplex cso­port is részt vett, amely mű­sorát egy-egy szerzőre építette. A két műsor — a várható pár­huzam ellenére — a két leg­szélsőségesebben különböző produkció volt. A budapesti Ifjúsági Szín­pad (egyszerűbben: Pince­színház) műsorának n mottója és címe **Vonulnak századok« volt, utalván ezzel a Koldus­opera ágyú dalára a világon átmasírozó, népszet aprító szá­zadokra. Azonban a műsorban az évszázadokról volt szó, s a különböző Brecht-darabokból vett részletekkel azt akarták illusztrálni, hogyan viselkedik ugyanaz a figura a különböző történelmi korokban. Csak­hogy Brecht soha nem írt tör­ténelmi darabokat, a Lucullus nem az ókorban játszódik, a Galilei nem az olasz rene­szánszban. Brecht mindig csak saját koráról, az Európára fe­nekedő, acsargó Németország­ról írt, s az átlátszóan törté­nelmietlen szituációk csak még jobban aláhúzták a mon­danivaló napi aktualitását. Ha a különben igen tehetséges színjátszók több gondot fordí­tottak volna a tartalomra, és kevesebbet a teátrális élőkép­beállásokra, a szépelgő gesztu­sokra, akkor az alapkoncepció tarthatatlansága az ő számuk­ra is nyilvánvalóvá vált volna. A műkedvelők és a kétség­telen — mondjuk így: — a­­hivatásos­ tehetség összeta­lálkozásának csodája a duna­­pataji úttörők fellépésekor kö­szöntött be a színpadra. Min­den koruknak tett jóindulatú engedmény, elnézés nélkül le­het leírni, hogy az ő műsoruk volt a két nap legmagávalra­­gadóbb művészi élménye. Nem produkálták magukat, mint ez oly gyakori a gyermek-előadá­sokon. Egyszerűen bejött a színpadra egy tucat gyerek és énekelt És mi mást is énekel­hetnének, mint Bartókot. És tánc közben boldogan nevet­géltek, mert ugyan ki legyen jókedvű, ha nem egy forgó­pergő, ugráló gyerek. Az Egy­szer egy királyfi bábjátékot is úgy, olyan áradó derűvel ad­ták elő, hogy a visszatérő ha-ha-ha harsány jókedve iga­zi nevetéssé vált, nemcsak ze­nei refrénné. A BEMUTATÓK TARTAL­MA, formái, a megvalósítás eredményessége — és ez ter­mészetes — igen különbözőek voltak. Egy azonban bizonyos: valamennyi bemutatott műsor a maga módján élő, eleven és a gyakorlatban is ható bizo­nyíték a művészeti csoportok sokrétű, gazdag és érdekes fej­lődése mellett. Bizonyíték fon­tos szerepükre a nép művelé­sében. Rusznyák Márta .magur N cii­zei. NAPLÓ Huszonegy Szentendrén élő festő- és szobrászművész egy­­egy alkotását ajánlotta fel a harcoló vietnami nép megsegí­tésére. A festményeket és a szobrokat vasárnap mutatják be az érdeklődőknek a szent­endrei művelődési házban. A kiállítás megnyitóján dr. Sík Endre, az Országos Béketanács elnöke mond ünnepi beszédet.­­ A Tátrai-vonósnégyes Mo­­zart-interpretációját méltatja a Stuttgarter Nachrichten. Ez már nem az a zene volt, ame­lyen az ember elringathatja, kipihenheti magát — írja a többi között az együttes ven­dégszereplése alkalmából a lap —, hanem a legkifejezőbb Mozart-muzsika, amely szo­katlanul megdolgoztatja a hallgatót. A lap méltatja az együttes kiváló összjátékát, pontosságát, kultúráját, érze­lemgazdagságát. Magyar plakát ’66 címmel nyílik meg december 10-én a Műcsarnokban az V. Országos Plakátkiállítás. A tárlatot Dar­­vasi István, az MSZMP KB osztályvezető-helyettese nyitja meg.­ Miháltz Pál festőművész ké­peiből nyílik meg kiállítás de­cember 11-én, vasárnap a Mű­egyetem Irinyi József utcai diákotthonában. A stockholmi táncdalfesztivál rendezősége nem jelölt meg kor­határt a fesztivál pályázatán. E mulasztás következményeként több nyugdíjas nő és férfi szerepelt a fesztiválon, jelentkezésüket ugyan­is a rendezőség nem utasíthatta vissza. Az első díjat viszont egy 5 esztendős kislány nyerte. A Gobelin-tervpályázatot hir­detett a szombathelyi tanács tervező irodája könyvtárhelyi­ségének díszítésére. A pályá­zatra 16 művészt hívtak meg. December 9 A mexikói Acapulcóban tar­tott­­*•fesztiválok fesztiválján« a legjobb film André Bazin­­díját Orson Welles Falstaff cí­mű filmjének ítélte a forgató­könyvírók nemzetközi szövet­ségének zsűrije. 18. Bertolt Brecht Galilei című színművét mutatta be a bécsi Burgtheater. Ez az első alkalom, hogy Brecht valamelyik művét a közismerten konzervatív színház műsorára tűzi. A bemutató csak­nem botrányba fulladt, mert a színészek képtelen tempóban, szinte érthetetlenül hadarva adták elő szerepeiket — mint másnap kiderült —, azért, hogy a címsze­repet alakító Curd Jürgens elér­hesse a Hamburg felé induló vo­natot. Az Én múzeumom című ki­adványsorozathoz kapcsolódva vetítettképes előadásokat ren­dez az Operaház klubjában az általános iskola VII. és VIII. osztályos tanulói számára a TIT és a Nőtanács szülői bi­zottsága. Az első előadást de­cember 25-én tartják. A soro­zatra bérletet lehet váltani.­­ A szegedi téli tárlat decem­ber 11-én, vasárnap délben nyílik meg Szegeden a Móra Ferenc Múzeum Horváth Mi­hály utcai képtárában.­­ Ormándy Jenőt és Leonard Bernsteint vendégkarnagynak szerződtette a francia televí­zió. A Nemzeti Zenekart fog­ják vezényelni.­­ Az angol királynő megen­gedte, hogy kastélyaiban — Buckingham Palace, St. Ja­mes, Kensington és Windsor Castle — felhalmozott műkin­csekről filmet készítsenek. Ru­bens, Rembrandt, Leonardo da Vinci, s más világhírű festők eddig nem látott képeiben gyönyörködhet majd a televí­zió közönsége. KÉT KIÁLLÍTÁS Csűrös Vali festőművész kiállítása A Hazafias Népfront XI. ke­rületi klubjában (Karinthy F. u. 9) színes és mozgalmas ki­állítást rendeztek. Csűrös Vali festményei többségükben ak­­varellképek, vagy monotípia­­szerű eljárással készült kom­pozíciók, igen erőteljes színvi­lággal, s dinamikusan kavargó formákkal. E lírai színörvény­­lés forrása talán Kandinszkij művészete lehet, azok a képek, melyek a pirosak, kékek és sárgák harmóniáit nagy érzel­mi feszültséggel, s szinte mu­zikális könnyedséggel alkal­mazták. Csűrös Vali azonban kerüli a teljes oldottságot, képei is mindig valami konkrétabb tárgy vagy emlékkép megfo­galmazása felé törekednek. A lágyan hullámzó párhuzamo­sok a sárguló vetés, vagy a szélfútta lombok mozgását idé­zik föl, a színek örvénylő for­mái pedig az égbolt és a víz­tükör játékát juttatják eszünk­be. A festmények élményvilá­ga tehát a természet, s e ter­mészeti motívumokból van a művésznő új ornamentikát, komponál az emberi világ spe­ciális igényeit szolgáló díszí­tést. Gyakoriak a teljesen betöl­tött, monoton felületek, ame­lyek azt a benyomást teszik a nézőre, hogy egy nagyobb sík­ból lettek kivágva. Ezeknek a kompozícióknak a felületen maradó dekorativitásával azo­kat a képeket állíthatjuk szembe, amelyek jobban tisz­teletben tartották a képszerű kifejezés törvényeit, s így erő­sebben, nagyobb kifejezőerő­vel tagoltak. P. G. Demjén Attila festőművész kiállítása a Csók Galériában A Csók István Galéria új tárlatán Demjén Attila festő­művész mutatja be két tanul­mányútja — az 1961—1964-ig tartó olaszországi és az 1965-ös párizsi — s a közben itthon töltött évek eredményét. Ki­­­­állításán jól követhető az el­múlt esztendők fejlődése, a kifejező eszközök tárának gyarapodása, a témakör tágu­lása. Tanulmányútjai, töprengései főleg a témaválasztás terén hoztak gazdagodást Demjén Attila festészetében. Az olasz városokról festett képein egy­re több lesz a személyes elem a benyomásokat egyre inkább saját egyéniségén átszűrve igyekszik rögzíteni. A Makett­­készítő ezt a tendenciát foly­tatja, bár a választott kifeje­zésmód bizonyos határokon túl alkalmatlanná válik a festő mondandójának közlésé­re. Demjén érezhette ezt, mert Párizsból hazatérve új tematikájú képek sorozatába fogott A Halott város, a Ro­mos város és A páva című kompozícióiba, úgy látjuk egész élmény-, érzés- és gon­dolatkomplexumot igyekezett sűríteni. A főiskoláról hozott posztimpresszionisztikus látás­mód azonban a technikai bő­vítések és kísérletek ellenére ellenáll. Híven meg lehet őriz­ni és artisztikusan vissza lehet adni vele a természet halk hangulatait, az élet által kí­nált benyomásokat — mint Demjén finoman fátyolozott akvarelljei is mutatják — ám a gondolatok súlyát a könnyed váz nem bírja el, a kompozíció bizonytalan lesz, s a néző, bár érzi a közlés vá­gyát, a megértésig vagy az él­ményt adó azonosulásig ritkán jut el. A tájképek és városképek sora mellett jelentős helyet foglalnak el a tárlaton a port­rék. Demjén Attila hűséges művelője ennek a mostanában ritkuló műfajnak. Rendszerező törekvései arcképein is erő­sen érvényesülnek — néha sokkal inkább és sokkal kö­vetkezetesebben, mint tájké­pein, bár nyelvük nemegyszer szárazabb, akadémikusabb azokénál­ ­. MÁR CSAK ma vásárolhat könyvsorsjegyet! Főnyeremény: Trabant személygépkocsi JULISD I­MM Händel operája a Pécsi Nemzeti Színházban csaknem kétszáz éven Át jelentékeny műélvezettől fosztották meg a zenehallgató­kat a Händel operái körül el­terjedt dalhiedelmek­. Ugyan­is sokáig nem fedezték föl bennük a drámát; még legran­gosabb méltatói is olyan kon­­certműveknek vélték, ame­lyeknek áriáihoz és recitati­­vóihoz a történelmi cselek­mény csupán keretként tár­sult. Csak a századfordulón néhány német zenetudós, és mindenekelőtt az egyik leg­gondosabb Handel-tanulmány szerzője, Romain Rolland vi­lágított rá Georg Friedrich Händel zenei drámáiban a ze­ned és a színpadi értékek egy­ségére. Romain Rolland mind­ehhez hozzáfűzi: -Az igazat megvallva, nehéz dolog Hän­del operájáról vagy oratóriu­máról beszélni. Azt kell mon­dani: operák, oratóriumok, mert lehetetlen egy típusra visszavezetni őket. ... Az ak­kori Európának minden irány­zata visszatükröződik operái­ban­ Mindez azt jelenti, hogy Händel csaknem negyven lon­doni operája — e művek be­mutatóját ugyanis mindig Londonban tartották — bát­ran merített a korabeli zene­­szerzési elvekből és gyakorlat­ból. A Julius Caesar, amelyet 1724-ben mutatták be London­ban, és amelyből most a Pécsi Nemzeti Színház hazai pre­miert tartott, éppen ezért bi­zonyos mértékig határkő Hän­del életében. Jelentékeny kí­sérletek után itt próbálkozik meg először azzal, hogy meg­teremtse a hagyományos olasz stílustól némileg eltávolodó zenei drámát. London, éppen a Julius Caesar bemutatója körüli időkben, meglehetősen elkese­redett énekesnői párviadalnak lehetett tanúja: két nagy­hírű énekesprimadonna, Faus­­tina Bordoni és Francesca Cuzzoni mérkőzött meg egy­mással estéről estére a nyílt színen. A furcsa torzsalkodás az egyik előadáson a szó szo­ros értelmében vérre ment, mert egymás hajának estek a közönség harsány buzdítása közepette. Ez a groteszk mér­kőzés, némileg érthetővé te­szi Händelnek azt az igé­nyét, hogy a saját vezetésével és finanszírozásával működő Haymarket Színház számára valami különlegeset írjon. Jól­lehet, Händelnek alkalmazkod­nia kellett a környezethez, és nem utolsósorban ahhoz, hogy a csődből kimentse színhá­zát, a cselekmény, a már ak­kor is sokszor földolgozott ókori történet nem csupán de­korációul szolgált a műhöz. Több volt annál­ alkalom ar­ra, hogy drámai érzékét pró­bára tegye. Így született meg Plutarkhosz nyomán a Julius Caesar, benne Caesar és Cleo­­patra regényes szerelmével, Cleopatra bátyjának, Ptole­­meusnak cselszövéseivel a ró­mai császár ellen, és Pom­­peius, a megölt egyiptomi ki­rály özvegyének, Corneliának viszontagságos történetével. Csaknem harminc ária és re­­citativo, köztük néhány elra­gadóan szép zeneszám, amely a töprengő Caesart, majd Cornelia rab sorsát és fia, Sextus bosszúvágyát mutatja be, és végül a nagy oratóriu­mok Hallelujáját előrevetítő győzelmi kórus teszi különös­képpen maradandóvá ezt a Händel-operát. Azért is megérdemli a fi­gyelmet a Pécsi Nemzeti Szín­ház vállalkozása, mert Hän­del operái eddig alig kerül­tek nálunk színpadra, akkor is csak néhányszor, a Julius Caesart pedig sohasem adták elő Magyarországon. Az operá­nak több változata ismert; az egyik Oskar Hagen német ze­netörténésztől származik, aki tanáros alapossággal ragasz­kodott az eredeti londoni kot­taképhez, a legújabb verzió pedig az 1959-es halléi jubi­leumi ünnepi játékokra ké­szült, és itt az átdolgozás jobbára az egykori 1725-ös hamburgi, tehát ugyancsak variált előadást vette figye­lembe. A PÉCSI BEMUTATÓ két irányítója, Horváth Zoltán rendező és Paulusz Elemér karmester a hallei változatot fogadta el alapul, de sze­rencsés tömörítés, változ­tatás árán a művet valameny­­nyire megrövidítve. Horváth Zoltán hitt abban, hogy a Julius Caesar nem csupán brilliáns áriák füzére, hanem dráma, amelynek cselekmé­nyében és szövegében ott rej­tőzik Händel humanista esz­mevilága is. A barokk operát nem a kortörténet pedál­s hű­ségével elevenítette föl, hanem a mához szólóan, a barokk formákhoz, sem elsősorban a külsőségekben ragaszkodott, hanem a tartalomban. Ezért a Julius Caesar pécsi színpa­da — Vata Emil díszlete — egyszerű, dobogószerű emel­vény, két oldalán átlósan a nézőtér felé futó lépcsőkkel. A jelenetek helyszínét néhány könnyedén fölvázolt díszlet­elem konkretizálja, barokkos túlzások nélkül. A játék is ehhez a nemes­vonalú színpadhoz igazodik, puritán, és az oratorikus elő­adásmód felé hajló. Devecseri Gábor és Huszár Klára fordí­tása is ezt az utat járja: jól énekelhető, s a szertelenségek­től és sallangoktól megszaba­dított szöveg ez, amely jól se­gíti az énekeseket. A szépen szóló és különösen a vonósok­ban kiegyenlített hanghatású zenekar, Paulusz Elemér gon­dos és érzékeny formakultú­­rájú irányításával jól vezeti be a hallgatókat a händeli muzsika világába. LELKESEN HELYTÁLL­NAK az énekesek is, noha a vállalkozás néha meghaladja könyebb feladatokon edződött képességeiket. Nem állítható, hogy valamennyien hiánytala­nul eltalálják azt a bonyolult, csillogóan díszített, mutatós énekformát, amelyet Händel a londoni közönség meghódí­tására szánt, de az bizonyos, hogy mindannyian őszinte erő­feszítéssel keresik a kifejezés legmeggyőzőbb útjait Az énekesek közül minde­nekelőtt a címszereplőt,­­Mar­­czis Demetert kell megemlí­teni, aki külsőségeiben is jól, azonkívül megbízható hang­anyaggal és nemes igyekezet­tel játssza Julius Caesart. Az előadás nagyon kellemes meg­lepetése Erese Margit, ez a fia­tal , főiskolás mezzoszoprán énekesnő rendkívül muzikáli­san és helyenként megragadó szépséggel tolmácsolja Corne­­lda szólamát. Technikailag per­sze nem teljesen hibátlan a produkció, emiatt Erese Mar­git nem képes még ugyan­azon intenzitással végigénekel­ni a három nehéz felvonást. Ágoston Edit az előadáson be­tegséggel küszködött, s ez érezhető volt Cleopatra-alakí­­tásán is. De ez a csillogó drá­mai koloratúrszerep egyébként is próbára teszi minden mű­vész képességeit; valaha Drez­dában, Münchenben és Bécs­­ben Cebotari, Della Casa és Irmgard Seefried énekelte, így hát a nehézségek ismeretében meg kellett elégednünk azzal a derekas munkával, amely­­lyel Ágoston Edit megszólal­tatta ezt az izgalmas-pikáns ókori hősnőt. Molnár Miklós muzikálisan és szép formai készséggel énekelte Ptole­­meust, Szabadi József pedig figyelemre méltó tenorhang birtokában alakította Sex­tust Berczeli Tibor. Krémer Jó­zsef és Bolla Tibor működött még közre eredményesen az operában, valamint a kitűnően szóló, s a handeli formavilá­got jól megközelítő kórus. A Julius Caesar pécsi elő­adása jelentős művészeti tett, fontos kulturális eredmény, amely méltó az elismerésre. Gábor István AZ ORSZÁGOS FILHARMÓNIA KÖZLI, hogy a „Mesterbérlet 6-ik” előadását — Kovács Dénes hegedűestjét — DECEMBR 10-RŐL JANUÁR 17-RE HALASZTOTTA .Péntek, K­rnó, december 1. Drezda első állandó opera­együttese 1667. január 27-én lépett fel először az erre a célra épült Theater am Taschnbergben. A 300 eszten­dős jubileum alkalmából ün­nepi heteket rendeznek a jö­vő év elején.

Next