Magyar Nemzet, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-16 / 166. szám
▼ Mírust mn. mmts - MflffikrVflfflyslf ÍTÉLETIDŐ Baranya megye déli járásaiban tizenhat nap alatt háromszor tombolt ítéletidő. Június utolsó napján felhőszakadás és jégverés okozott súlyos károkat szőlőkben és aratásra váró gabonatáblákban. Ez elmúlt hét első napján délután másfél óra alatt annyi csapadék zúdult a Mecsek vidékére, amennyi megfelel az átlagos évi csapadékmennyiség egynegyedének. A hegyi patakok vize rohanó áradattá duzzadt, elsodorta a pécsi vasútvonalat, hatvanezer négyzetméter utat, 36 hidat és átereszt, száz és száz hold érett gabonát semmisített meg s összerombolt húsz lakóházat. Szerdán harmadszor ismétlődött az elemi csapás. Ezúttal a szigetvári járás déli végeit sújtotta. Az időjárás krónikája szerint ilyen ítéletidő százévenként egyszer tombol Baranyában. Legutóbb 1902-ben jegyeztek föl hasonló pusztítást. Hivatalosan 35 millióra becsülik a mezőgazdaság kárát, 20 millióra az épületekben, utakban, hidakban keletkezett károkat. S mindez nem hosszú áradás után, a védelemre való felkészülés jegyében történt, hanem néhány óra alatt, egyes helyeken néhány perc alatt. Aki arra ébredt, hogy lakásában bokáig ér a viz, mire az ajtóhoz ment s néhány holmiját összekapkodta, már térdig járt az árban. Tíz perc alatt egy araszt emelkedett a víz s egy személyvonat sebességével rohant végig a völgyeken ... — Emberéletben nem esett kár! — evvel fogadtak a falvakban, ahol az ítéletidő nyomában jártunk , följegyeztük, hogy ez nem a véletlen műve volt, hanem az emberi bátorság és összefogás ritka példája. A károsultak társadalmi megsegítése folyamatban van. Erről számolnak be írásaink ... , kor ágaiba. A fogai szorosan összezárulnak, a testén remegés fut végig, így küzd a csendesülő árral, így élte végig a három órát — szoros, kitartó harapásával megmenekedve. Emberek becézik, szólítják, mígnem fogainak iszonyú szorítása elernyed, s csöndes, nyüszítő sírással huppan a földre. Sivár, szétdúlt a táj. Letarolt növényzet, kőtörmelék, iszap borítja. A férfi hangja: -Én másnap elindultam. Hátha megtalálok abból valamit, amit elsodort az ár. öt kilométert mentem és ezt találtam, ezt a deszkalapot, a szekrény hátulját. Ezt a hátamra vettem és hazahoztam. Más nem maradt. De közülünk senki sem veszett oda.* Most süt a nap. Csönd van. Békesség A vályogház sárga üledéke, romja tornyosodik a napfényes udvaron. Az asszony hangja:ötezer forint gyorssegélyt kaptunk. Járt itt egy ember a biztosítótól is, felbecsülte a kárt.. .* A ház gerendái az udvar sarkában hevernek. A férfi hangja: -Építkezni akarunk. De nem itt, hanem biztonságos helyen. Őszre felépítjük a házat. Az emberek segítenek. Ha baj van, segítenek, így könnyebb a keserűség. Maradt reménysége az embernek.. .* Él kilenc gyerek, és a tizedik, aki még nem látta a napvilágot. k. a. Tizenketten a háztetőn A sárdi járásban fekvő Hetvehely község utcáin július 10-én délben könnyű szél futott keresztül. Az égbolt elborult, s rövid idővel később lassú, nehéz cseppekben megeredt az eső. Az emberek tovább végezték megszokott dolgaikat. Látták, a felhők — úgy mint irtáskor — a hegyek felől jönnek, lomha hömpölygéssel. A Kánt-ér száraz fűvel, virággal borított mélységeiben észrevétlenül megmozdult a víz. Három óra alatt zajlott le a természet kegyetlen színjátéka. Sikoltó ablakok Sötétség. Akár éjszaka volna. A sötétség mélyén suttogás támad. Mintha apró lábak lépkednének. Mintha a dombokra csüngő felhők mögött hallgatag sereg menetelne. Fellobbanó fény. Távoli roppanás. Egy ember hangja: »Hall engem? Igen, Takács beszél, Takács elnök Hetvehelyről... Halló, halló... Érti mit mondok? Itt segítség kell! Jönni fog a víz... A dombokról megindul a víz... Halló! Segítség kell! Halló, Hetvehely! Halló, hall engem ?« A suttogás zúgássá erősül. A lobogó kékes fény végigömlik a tájon. A növények földbe rejtőznek. Sistergő, zengő fénykígyók tekeregnek. Megszólal a harang. A magányos, kongó mélyzengésű hang fölszárnyal az égbolt megnyílt, nyersen izzó térségeihez. Kiáltás: •Emberek! Jön a víz! Emberek...« Repdeső, óriássá növekvő árnyak. Mintha a bokrokat kéz érintené. Egyetlen suhintás. A házak között fekete tömeg vonaglik. Felhzzik a fényben, rázúdul a szabad terekre. Hirtelen egyetlen üvöltéssé torlódik minden, a harang zengése, a víz zúgása, a villámok sistergő csattogása. Kiáltás:Emberek...* Sziklákat sodor a víz. Az örvénylő eleven erő végigszáguld a tájon. Kerítések roppannak. Fatörzsek zuhannak. Távol az úton egy szirénázó, vörös tűzoltókocsi. Szemberohan az árral, összecsapnak. A motor felhördül, elfullad. Traktor zúg végig az utcán. Egy fiatal férfi hangja: -Értük megyek!* A víz körülömli a traktort. Nehéz csapással zúdul utána. Félmeztelen férfitest lendül, a vízbe csapódik. Fehéren csillog a fényben. Egy hang: -Kötelet dobjatok, lezuhant.. .* Ismét a fiatal férfi hangja: -Sikoltást hallottam. A ház ablakából jött a sikoltás. Grundáék bentrekedtek, kilenc gyerek. Nekimentem a víznek. De nem bírtam vele. Sodort. Semmit se bírtam.* Egy hang:Gyerünk! A vasút felől.* Egy lovas gázol az árban. Az állat feje mereven emelkedik ki a zengő vízből. Perdül. Alábukik. A harangszó korbácsként suhog a táj fölött. Leomló falak Ház a mélyedésben, a vasúti töltés mellett. A szobában 12 ember. Egy férfi, egy aszszony és tíz gyerek. Grunda István erdőmunkás családja. Az asszony terhes. Az ablakpárkányon átcsap a víz. A falak remegnek. Az arcokon fehér hártyaként, a félelem. Az asszony hangja: -Úgy jött a víz, hogy nem tudtunk semmit se tenni.. .* A férfi vergődik az udvaron. A víz a melléig ér. Az istálló téglából épült Oda kellene jutni az életnek, valamennyinek. Ötödször fordult, aztán az ár visszalöki, akár a pelyhet. Az asszony hangja: -Mi, heten ott rekedtünk belül a házban. Öt gyerek az istálló padlására került. Ahogy emelkedett a víz, mi is úgy húzódtunk egyre fölfelé. Ropogtak a falak, ríni kezdett a vályog.* Emberek a vasúti töltés felől drótkötelekbe kapaszkodva indulnak a magányos ház felé. Süvölt a víz. A szőke fiú hangja: -Mi néztük anyáékat idefentre. Már nem bántuk, hogy velünk mi lesz. Semmit sem éreztünk és egyre nőtt a víz .. .* A ház megrázkódik. Az egyik fal lassan előredől. A tető megnyílik. Az asszony hangja: -Csak álltunk és nem tudtunk mit tenni. A padlástól tovább nem mehettünk. A gyerekek sikoltottak és megnyílt a fal. Nem tudtuk, hogy lehet menekülni.* A férfi az összeomlott, falrészre emeli át a kicsinyeket. Az asszony is átvergődik. Mögöttük nehéz nyögéssel a vízbe omlik a ház. A tető égfelé mered. A kislány hangja: -Mi láttuk innen, ahogy reájuk omlott a fal. Én lehunytam a szememet. És éltek valamenynyien. Kiáltoztunk az embereknek, akik kétfelől igyekeztek hozzánk, kiáltoztunk, hogy segítsenek.* A villámok tüze távolodik. A harangszó most már tisztán, magányosan zeng. Lassan ezüstös szőke fényben világosodik az ég. Az asszony hangja:Hirtelen apadni kezdett a víz. Ott fogyott el a lábunk alatt. Minden gyermekem élt. Az is, aki bennem volt. A munkásszállásra vittek azután. Meleg ruhát adtak és ennivalót. Az élet reménysége A kertben, közvetlenül a megáradt vízfolyás partján egy malac kapaszkodik a be- Álom és ébredés r. p. i utolsó láncszem 1. — Elhatározta, hogy milyen sorrendben menti meg a családot, vagy pedig? ... — Én végig csak egyre gondoltam : ha nem élnek, nem kell az élet. 2. Rituper Antal 26 éves átépítő munkás és brigádvezető Oltarvölgyben lakott a családjával. A Nagy Árok mellett állt kétszobás háza. Okorvölgynek egyetlen utcája van. A utca Jókai nevét viseli. A kis falut a Nagy Árok vízfolyás osztja ketté. A férfi július 10-re szabadnapot vett ki, július 9-én, vasárnap feleségével és három és fél éves Laci fiával elment egy keresztelőre, Somogyudvarhelyre, onnan tizedikén, hétfő délben érkeztek haza Okörvölgyre. Miután hajnali kettőkor keltek, s vonatoztak, kifáradtak, otthon fényes nappal, délben lefeküdtek és elaludtak. Biztosan álmodtak, mert szép vasárnap volt előző napon. Már álmodhattak, mikor kegyetlen varázslat történt. Okorvölgyban eltűnt a fény, a felhők mögé hanyatlott a nap, a levegő kénsárga lett, az eget fölhasították a villám sarlói. 3. Árok Okarvölgyben a szelíd Nagy Árok partján, az összeomlott házat nézem, öregasszony illeszkedik mellém, tekintetét a tekintetembe fűzi: — Itt lakott szegény jó Anti. Rituper Anti. Úgy mentette ki, úszva, a családot. 4. Égő fényben fürdő, haragos erdei tájon át megyünk Okörvölgyről a négy kilométerre fekvő Karácodfára, amelynek egyik frissen épült, vakolatlan kőháza — Fő utca 24. — befogadta az árvízkárosult Rituperékat. Lágy hullámú vidéken pihen a forró nyárban Magyarország legkisebb helysége. Hetven lakója van. Remekbe szabott, nagy szál, szép szőke férfi áll a vakolatlan kőház udvarán s amint megszólítom, mesélné el a mentés történetét, fényesedni kezd a szeme. Mazsola nevű tacskója, s Rex, kis korcs kutyája a lábai előtt szeleskedik. Mazsoláék vígan vannak. A hős áll a hőségben, nagy diófának támaszkodik, félmeztelen, nem néz sem jobbra, sem balra, nem néz sem rám, nem néz sehová. Beszél, s amint mesél, szemét a meszszeség nyeli el. Folyamatosan sír. Talán ezért kerüli el a tekintetemet. 5. — Délután fél négykor esőre ébredtünk és arra, hogy valami zúg. Kimentünk az udvarra, a Nagy Árok már kilépett medréből és mosta a ház falát. A kacsákat kezdtük hajtogatni a domb felé. Néhány pillanat múlva egyméteres vízben álltunk. Fölvittem a gyereket, meg a kottásokat a padlásra. Azután fölvittem egy kofferben a pénzt. — Koffernyi pénzt? — Nem. Csak az utolsó fizetésemet. .A harang zúgott, s fulladozva, hörögve jött a víz. 6. — Fölrohamntam a padlásra, ölbe vettem a fiamat, gázolni, úszni kezdtem vele Horváth Ferenc uránbányász háza felé, amely mögöttünk, magaslaton áll. A diófát támasztja meg, s néz. Hová néz? — Visszaúsztam a feleségemért. Az asszony nem tud úszni. Közben elkapott egy örvény, húzott és sodort. Fűzfabokorba kapaszkodtam, visszaúsztam, nem tudom, mit csináltam, iszonyú erővel toltam magam előtt az asszonyt a száraz magaslat felé. — Tolta? — A vállamra nem vehettem, lesodorta volna a víz. Mint egy botot toltam magam előtt, s a partra tettem. Mazsola víg. Lábaimhoz törleszkedik, játszani hív. 7. — Visszaúsztam. A kacsák jó része már vízbe fullt. Sok szép galambom is vízbe fullt. Igen szép fajgalambok voltak, de nehezek, alig tudtak röpülni is. Megkerestem a két kutyát, fölúsztam velük a lakáson át a padlásra. A ház két tűzfala már kidőlt, összeroppant a tető. Kegyetlen, sajátos lármare ijesztgetett , a harang, a víz, a vihar a fortissimo nyelvén beszélt. A férfi harmadszor is száraz partot ért, mikor a felesége azt suttogta: — Anti! A pénz. Visszaúszott a kofferért, négyméteres póznával kapasrta le. A víznek már olyan ereje volt, hogy nagy kőkeresztet, útmenti pléhkrisztust szakított ki és dobált a hátán. Mindenkije megmenekült Mindene elpusztult. Háza biztosítva volt. 8. Mit keres a forrón kéklő messzeségben? Azt nézi folytonosan. — Hat óra húszkor apadni kezdett a víz, tízre teljesen megszelídült a Nagy Árok. Visszamentek az éjsötétben. Bükkösdön, ahol az abaligeti barlangban feltörő forrás már patak szélességben szalad át a falun — hétfőn délután kettőkor beborult, fél háromkor szemerkélni kezdett az eső. A csepergés záporrá erősödött, fél négykor ráomlott a falura a felhőszakadás. Négy órakor aBükkösdi - víz« elnyelte az országutat, felkúszott a vasúti töltés pereméig. Hirtelen besötétedett. A telefonok megsiketültek, az áramot kikapcsolták, a riasztott mentőosztagok a nyílt országúton álltak. A völgy elszakadt a világtól. Tóth János főagronómus négy órakor érkezett haza, bőrig ázva. Átgázolt a szennyes áron, amely térdig ért. Beteg felesége a konyhában ült és remegett. — Meneküljünk — suttogta csöndesen az asszony-s az agronómus kinézett a zuhatagba. Az a lépcsőfok, amelyre egy perccel előbb még rálépett, már eltűnt a vízben. Az országút helyén egy szénakazal rohant, mint egy kis szürke, púpos autó. Az agronómus belépett a vízbe, amely már a lágyékáig ért. Visszament a konyhába és kikísérte a feleségét, de a beteg, törődött asszony megrettent. A ház körül, mint valami roppant forgó, örvény lett a víz. Úgy tűnt, menthetetlenül elsodor mindent és mindenkit, aki belemerészkedik. Az agronómus felvett egy kukoricacsutkát és a vízbe hajította. A csutka kis fehér torpedóvá változott és elsüvített. Az agronómus viszszament a konyhába. A falhoz támasztva állt a teknő, szikkadt a reggeli mosás után. Felnyalábolta és kivitte. Egy lépcsőfokot ezalatt ismét elnyelt a víz. A férfi a vízre fektette a teknőt, a víz nyomban megtáncoltatta, hogy erejét fitogtassa. Egyik kezével a teknőt fogta, a másikkal belesegítette az asszonyt, azután belépett a vízbe, amely már mellig ért s tolni kezdte a vasúti töltés felé, ahol többen álltak. A kert alatt egy hosszú, síkosan kígyózó hullám elkapta őket s egy perc alatt az őrjöngő ár közepére dobta. A táj ismerős volt, a látvány ismeretlen és borzalmas. Az agronómus tudta, hogy hol vágtat velük a víz, de tehetetlen volt. Aztán felbukkant egy oszlop, amelyen a hangosan beszélő hangszórója szólt, amikor szólt. Most néma volt. Könyöke hajlatába kapta az oszlopot, az ízülete megroppant, de megálltak. A víz nyakig ért, de volt valami, szilárd pont. Az asszony halkan sírt a teknőben. A vasúti töltésen hat ember követte őket, az út felől kettő. A teknőben vacogó aszszony, az állig vízbe merült férfi és a menteni akarók között 100—200 méter zuhatag... Sötétedett, a víz hidegre vált. — Nem bírom sokáig — gondolta az agronómus, de nem szólt. Úgy érezte magát, mintha szét akarnák tépni. — Nem bírja sokáig — mondta a vasúti töltésen Vezér György mohácsi kőműves, aki nem ismerte az agronómust, azt se tudta, kinek a csontjait ropogtatja amott a víz szörnyű ereje, csak egy kötelet kötött a derekára s beugrott az árba. Húsz perc alatt kétszáz métert úszott s elérte Tóthékat, akik a hangosan beszélő oszlopán csüngtek. Erejük fogytán volt. A kötelet az oszlophoz kötötte s visszaúszott a partra. Egy szál kötélen — hajszál ilyenkor a vastag rudazókötél is — függött a kimerült házaspár élete. Ha elhagyják az oszlopot, a kötél mentén kikapaszkodhatnak a szárazra. De az agronómus már nem mert vállalkozni. Könyökébe görcs állt, a lábai jéghideg idegen testekként kaszáltak a víz alatt. Az országút felől a vízbe ugrott Mezei János bükkösei fiatalember s beúszott a vergődő házaspárhoz. — Induljunk — sürgette az agronómust, de az csak a fejét rázta. — Előre megyek* kapaszkodjanak utánam — mondta Mezei s elindult. Az agronómus és a felesége dideregve nézett utána. Kijut, nem jut ki ?... Mezei a kötélen kapaszkodott, de a víz sodra olyan erős volt, hogy teste néha kinyúlt a víz fölött, mint egy fatörzs... A parton állók láncot alkottak s elébe mentek... A lánc utolsó szeme Arató József építésztechnikus volt... Mezei három méterre volt a parttól, amikor a víz átcsapott a fején és lesodorta a kötélről. Abban a pillanatban Arató is a víz alá bukott* megmarkolta a fuldokló mellén a ruhát és a víz fölé emelte... Mezeit a partra fektették, aztán az agronómusok után néztek... Már alig látták őket, olyan sötét volt. Tóth János még egyszer megpróbálta elérni talpával a földet, de már méteres víz volt a talpa alatt... Az aszszony sápadtan, lehunyt szemmel feküdt a teknőben, mint egy halott... Az agronómus az asszony kezét a kötélre kulcsolta s óvatosan elengedte az oszlopot. Zsibbadt ízületébe tüzes fájdalom hasított. A víz olyan erővel akarta elröpíteni, mint egy robbanás. — Jönnek — mondta a parton Mezei, aki már magához tért — Alkossunk láncot, mert nem sokáig bírják... Az emberlánc ismét a vízbe ereszkedett s a lánc utolsó szeme ismét Arató József volt... Az asszony, aki a teknőben ült, kifordult szemmel nézte az út közepét, ahol az ár felpúposodott, gyűrűzött mint egy roppant hüllő ... Fél órába telt, amíg elérték az ár közepét. S egy pillanatba tellett, hogy a síkos, hideg, izmos víztömeg maga alá gyűrje a teknőt s a teknő beteg, rémült utasát. Tóth csak annyit látott, hogy a felesége eltűnik. Felüvöltötte a szájába csapott a sáros, rothadt ízű lé... A lánc utolsó szeme a víz alá merült, s felhozta az agronómus feleségét, aztán a férfit, aki dermedten, görcsbe fagyva lebegett a vízben. Fél nyolc volt. Az agronómusok kétszáz méterre voltak a lakásuktól. Az út, amelyet megtettek s életben maradtak — három és fél óráig tartott... (b. l.) VÁLLALAT ELCSERÉLNÉ központban levő, 50 négyzetméter, igen jó karban levő, világos, telefonos, három helyiség és mellékhelyiségből álló UTCAI IRODÁIT, pesti, XIV. ker.-nél nem távolabbi ASZTALOSMŰHELY CÉLJAIRA IGÉNYBE VEHETŐ, földszinti vagy egészséges szuterén HELYISÉGRE, melyhez raktárpince is tartozik „ALUMÍNIUM” JELIGÉRE a Felszabadulás téri hirdetőbe. s az iszapban keresni kezdték ruháikat. Az iszapos galambtemetőben tíz után nyüszítő, boldog hangot hallattak. Az összedőlt, elmosott ház mestergerendája alól vígan sétált ki Rex és Mazsola. Csodálatos menekülésük történetét följegyezni nem tudtam, mert Mazsoláék csak hemperegtek a hátukon a nagy diófa alatt, de szólni nem szóltak. s MÁR CSAK NÉHÁNY NAPIG VÁSÁROLHAT OLIMPIAI SORSJEGYET!