Magyar Nemzet, 1967. július (23. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-16 / 166. szám

▼ Mírust mn. mm­ts - MflffikrVflfflyslf ÍTÉLETIDŐ Baranya megye déli járásaiban tizenhat nap alatt három­szor tombolt ítéletidő. Június utolsó napján felhőszakadás és jégverés okozott súlyos károkat szőlőkben és aratásra váró ga­bonatáblákban. Ez elmúlt hét első napján délután másfél óra alatt annyi csapadék zúdult a Mecsek vidékére, amennyi meg­felel az átlagos évi csapadékmennyiség egynegyedének. A he­gyi patakok vize rohanó áradattá duzzadt, elsodorta a pécsi vasútvonalat, hatvanezer négyzetméter utat, 36 hidat és át­ereszt, száz és száz hold érett gabonát semmisített meg s össze­rombolt húsz lakóházat. Szerdán harmadszor ismétlődött az elemi csapás. Ezúttal a szigetvári járás déli végeit sújtotta. Az időjárás krónikája szerint ilyen ítéletidő százévenként egyszer tombol Baranyában. Legutóbb 1902-ben jegyeztek föl hasonló pusztítást. Hivatalosan 35 millióra becsülik a mező­­gazdaság kárát, 20 millióra az épületekben, utakban, hidak­ban keletkezett károkat. S mindez nem hosszú áradás után, a védelemre való felkészülés jegyében történt, hanem néhány óra alatt, egyes helyeken néhány perc alatt. Aki arra ébredt, hogy lakásában bokáig ér a viz, mire az ajtóhoz ment s néhány hol­miját összekapkodta, már térdig járt az árban. Tíz perc alatt egy araszt emelkedett a víz s egy személyvonat sebességével rohant végig a völgyeken ... — Emberéletben nem esett kár! — evvel fogadtak a fal­vakban, ahol az ítéletidő nyomában jártunk , följegyeztük, hogy ez nem a véletlen műve volt, hanem az emberi bátorság és összefogás ritka példája. A károsultak társadalmi megsegí­tése folyamatban van. Erről számolnak be írásaink ... , kor ágaiba. A fogai szorosan össze­zárulnak, a testén reme­gés fut végig, így küzd a csen­desülő árral, így élte végig a három órát — szoros, kitartó harapásával megmenekedve. Emberek becézik, szólítják, mígnem fogainak iszonyú szo­rítása elernyed, s csöndes, nyüszítő sírással huppan a földre. Sivár, szétdúlt a táj. Leta­rolt növényzet, kőtörmelék, iszap borítja. A férfi hangja: -Én másnap elindultam. Hátha megtalálok abból valamit, amit elsodort az ár. öt kilométert mentem és ezt találtam, ezt a deszka­lapot, a szekrény hátulját. Ezt a hátamra vettem és hazahoz­tam. Más nem maradt. De kö­zülünk senki sem veszett oda.* Most süt a nap. Csönd van. Békesség A vályogház sárga üledéke, romja tornyosodik a napfényes udvaron. Az asszony hangja:­­ötezer forint gyorssegélyt kaptunk. Járt itt egy ember a biztosí­tótól is, felbecsülte a kárt.. .* A ház gerendái az udvar sarkában hevernek. A férfi hangja: -Építkezni akarunk. De nem itt, hanem biztonságos helyen. Őszre fel­építjük a házat. Az emberek segítenek. Ha baj van, segíte­nek, így könnyebb a keserű­ség. Maradt reménysége az embernek.. .* Él kilenc gyerek, és a tize­dik, aki még nem látta a nap­világot. k. a. Tizenketten a háztetőn A sárdi járásban fekvő Het­­vehely község utcáin július 10-én délben könnyű szél fu­tott keresztül. Az égbolt elbo­rult, s rövid idővel később las­sú, nehéz cseppekben meg­eredt az eső. Az emberek tovább végez­ték megszokott dolgaikat. Lát­ták, a felhők — úgy mint irtás­kor — a hegyek felől jönnek, lomha hömpölygéssel. A Kánt-ér száraz fűvel, vi­rággal borított mélységeiben észrevétlenül megmozdult a víz. Három óra alatt zajlott le a természet kegyetlen színjáté­ka. Sikoltó ablakok Sötétség. Akár éjszaka vol­na. A sötétség mélyén suttogás támad. Mintha apró lábak lépkednének. Mintha a dom­bokra csüngő felhők mögött hallgatag sereg menetelne. Fellobbanó fény. Távoli rop­panás. Egy ember hangja: »Hall engem? Igen, Takács beszél, Takács elnök Hetvehelyről... Halló, halló... Érti mit mon­dok? Itt segítség kell! Jönni fog a víz... A dombokról megindul a víz... Halló! Se­gítség kell! Halló, Hetvehely! Halló, hall engem ?« A suttogás zúgássá erősül. A lobogó kékes fény végigömlik a tájon. A növények földbe rejtőznek. Sistergő, zengő fénykígyók tekeregnek. Megszólal a harang. A ma­gányos, kongó mélyzengésű hang fölszárnyal az égbolt megnyílt, nyersen izzó térsé­geihez. Kiáltás: •­Emberek! Jön a víz! Emberek...« Repdeső, óriássá növekvő árnyak. Mintha a bokrokat kéz érintené. Egyetlen suhin­tás. A házak között fekete tö­meg vonaglik. Felhzzik a fény­ben, rázúdul a szabad terekre. Hirtelen egyetlen üvöltéssé torlódik minden, a harang zengése, a víz zúgása, a villá­mok sistergő csattogása. Kiáltás:­­Emberek...* Sziklákat sodor a víz. Az ör­vénylő eleven erő végigszá­guld a tájon. Kerítések rop­pannak. Fatörzsek zuhannak. Távol az úton egy szirénázó, vörös tűzoltókocsi. Szembero­han az árral, összecsapnak. A motor felhördül, elfullad. Traktor zúg végig az utcán. Egy fiatal férfi hangja: -Ér­tük megyek!* A víz körülömli a traktort. Nehéz csapással zúdul utána. Félmeztelen férfitest lendül, a vízbe csapódik. Fehéren csil­log a fényben. Egy hang: -Kötelet dobja­tok, lezuhant.. .* Ismét a fiatal férfi hangja: -Sikoltást hallottam. A ház ab­lakából jött a sikoltás. Grun­­dáék bentrekedtek, kilenc gye­rek. Nekimentem a víznek. De nem bírtam vele. Sodort. Sem­mit se bírtam.* Egy hang:­­Gyerünk! A vas­út felől.* Egy lovas gázol az árban. Az állat feje mereven emel­kedik ki a zengő vízből. Per­dül. Alábukik. A harangszó korbácsként suhog a táj fölött. Leomló falak Ház a mélyedésben, a vas­úti töltés mellett. A szobában 12 ember. Egy férfi, egy asz­­szony és tíz gyerek. Grunda István erdőmunkás családja. Az asszony terhes. Az ablakpárkányon átcsap a víz. A falak remegnek. Az arcokon fehér hártyaként, a félelem. Az asszony hangja: -Úgy jött a víz, hogy nem tudtunk semmit se tenni.. .* A férfi vergődik az udvaron. A víz a melléig ér. Az istálló téglából épült Oda kellene jutni az életnek, valamennyi­nek. Ötödször fordult, aztán az ár visszalöki, akár a pely­he­t. Az asszony hangja: -Mi, he­ten ott rekedtünk belül a ház­ban. Öt gyerek az istálló pad­lására került. Ahogy emelke­dett a víz, mi is úgy húzód­tunk egyre fölfelé. Ropogtak a falak, ríni kezdett a vályog.* Emberek a vasúti töltés fe­lől drótkötelekbe kapaszkodva indulnak a magányos ház felé. Süvölt a víz. A szőke fiú hangja: -Mi néz­tük anyáékat idefentre. Már nem bántuk, hogy velünk mi lesz. Semmit sem éreztünk és egyre nőtt a víz .. .* A ház megrázkódik. Az egyik fal lassan előredől. A tető megnyílik. Az asszony hangja: -Csak álltunk és nem tudtunk mit tenni. A padlástól tovább nem mehettünk. A gyerekek sikol­­tottak és megnyílt a fal. Nem tudtuk, hogy lehet menekül­ni.* A férfi az összeomlott, fal­részre emeli át a kicsinyeket. Az asszony is átvergődik. Mö­göttük nehéz nyögéssel a víz­­be omlik a ház. A tető égfelé mered. A kislány hangja: -Mi lát­tuk innen, ahogy reájuk om­lott a fal. Én lehunytam a szememet. És éltek valameny­­nyien. Kiáltoztunk az embe­reknek, akik kétfelől igyekez­tek hozzánk, kiáltoztunk, hogy segítsenek.* A villámok tüze távolodik. A harangszó most már tisztán, magányosan zeng. Lassan ezüstös szőke fényben világo­sodik az ég. Az asszony hangja:­­Hirte­len apadni kezdett a víz. Ott fogyott el a lábunk alatt. Min­den gyermekem élt. Az is, aki bennem volt. A munkásszál­lásra vittek azután. Meleg ru­hát adtak és ennivalót. Az élet reménysége A kertben, közvetlenül a megáradt vízfolyás partján egy malac kapaszkodik a be- Álom és ébredés r. p.­ ­i utolsó láncszem 1. — Elhatározta, hogy milyen sorrendben menti meg a csa­ládot, vagy pedig? ... — Én végig csak egyre gon­doltam : ha nem élnek, nem kell az élet. 2. Rituper Antal 26 éves át­építő munkás és brigádvezető Oltarvölgyben lakott a család­jával. A Nagy Árok mellett állt kétszobás háza. Okor­­völgynek egyetlen utcája van. A utca Jókai nevét viseli. A kis falut a Nagy Árok víz­folyás osztja ketté. A férfi július 10-re szabad­napot vett ki, július 9-én, va­sárnap feleségével és három és fél éves Laci fiával elment egy keresztelőre, Somogyud­­varhelyre, onnan tizedikén, hétfő délben érkeztek haza Okörvölgyre. Miután hajnali kettőkor keltek, s vonatoztak, kifáradtak, otthon fényes nap­pal, délben lefeküdtek és el­aludtak. Biztosa­n álmodtak, mert szép vasárnap volt előző na­pon. Már álmodhattak, mikor ke­gyetlen varázslat történt. Okorvölgyban eltűnt a fény, a felhők mögé hanyatlott a na­p, a levegő kénsárga lett, az eget fölhasították a villám sarlói. 3. Árok Okarvölgyben a sze­líd Nagy Árok partján, az összeomlott házat nézem, öregasszony illeszkedik mel­lém, tekintetét a tekintetembe fűzi: — Itt lakott szegény jó Anti. Rituper Anti. Úgy mentette ki, úszva, a családot. 4. Égő fényben fürdő, haragos erdei tájon át megyünk Okör­­völgyről a négy kilométerre fekvő Karácodfára, amelynek egyik frissen épült, vakolatlan kőháza — Fő utca 24. — be­fogadta az árvízkárosult Ri­­tuperékat. Lágy hullámú vi­déken pihen a forró nyárban Magyarország legkisebb hely­sége. Hetven lakója van. Remekbe szabott, nagy szál, szép szőke férfi áll a vakolat­lan kőház udvarán s amint megszólítom, mesélné el a mentés történetét, fényesedni kezd a szeme. Mazsola nevű tacskója, s Rex, kis korcs kutyája a lábai előtt szeles­­kedik. Mazsoláék vígan van­nak. A hős áll a hőségben, nagy diófának támaszkodik, félmez­telen, nem néz sem jobbra, sem balra, nem néz sem rám, nem néz sehová. Beszél, s amint mesél, szemét a mesz­­szeség nyeli el. Folyamatosan sír. Talán ezért kerüli el a tekintetemet. 5. — Délután fél négykor eső­re ébredtünk és arra, hogy va­lami zúg. Kimentünk az ud­varra, a Nagy Árok már kilé­pett medréből és mosta a ház falát. A kacsákat kezdtük haj­togatni a domb felé. Néhány pillanat múlva egyméteres vízben álltunk. Föl­vittem a gyereket, meg a kottásokat a padlásra. Azután fölvittem egy kofferben a pénzt. — Koffernyi pénzt? — Nem. Csak az utolsó fi­zetésemet. .A harang zúgott, s fulladoz­va, hörögve jött a víz. 6. — Fölroh­amntam a padlásra, ölbe vettem a fiamat, gázol­ni, úszni kezdtem vele Hor­váth Ferenc uránbányász háza felé, amely mögöttünk, magas­laton áll. A diófát támasztja meg, s néz. Hová néz? — Visszaúsztam a felesége­mért. Az asszony nem tud úsz­ni. Közben elkapott egy ör­vény, húzott és sodort. Fűzfa­­bokorba kapaszkodtam, vissza­úsztam, nem tudom, mit csi­náltam, iszonyú erővel toltam magam előtt az asszonyt a száraz magaslat felé. — Tolta? — A vállamra nem vehet­tem, lesodorta volna a víz. Mint egy botot toltam magam előtt, s a partra tettem. Mazsola víg. Lábaimhoz tör­­leszkedik, játszani hív. 7. — Visszaúsztam. A kacsák jó része már vízbe fullt. Sok szép galambom is vízbe fullt. Igen szép fajgalambok voltak, de nehezek, alig tudtak rö­pülni is. Megkerestem a két kutyát, fölúsztam velük a la­káson át a padlásra. A ház két tűzfala már ki­dőlt, összeroppant a tető. Ke­gyetlen, sajátos lárma­re ijeszt­getett , a harang, a víz, a vi­har a fortissimo nyelvén be­szélt. A férfi harmadszor is szá­raz partot ért, mikor a fele­sége azt suttogta: — Anti! A pénz. Visszaúszott a kofferért, négyméteres póznával kapasrta le. A víznek már olyan ereje volt, hogy nagy kőkeresztet, útmenti pléhkrisztust szakí­tott ki és dobált a hátán. Mindenkije megmenekült Mindene elpusztult. Háza biz­tosítva volt. 8. Mit keres a forrón kéklő messzeségben? Azt nézi foly­tonosan. — Hat óra húszkor apadni kezdett a víz, tízre teljesen megszelídült a Nagy Árok. Visszamentek az éjsötétben. Bükkösdön, ahol az aba­­ligeti barlangban feltörő for­rás már patak szélességben szalad át a falun — hétfőn délután kettőkor beborult, fél háromkor szemerkélni kezdett az eső. A csepergés záporrá erősödött, fél négykor ráom­­lott a falura a felhőszakadás. Négy órakor a­­Bükkösdi - víz« elnyelte az országutat, felkúszott a vasúti töltés pe­reméig. Hirtelen besötétedett. A telefonok megsiketültek, az áramot kikapcsolták, a riasztott mentőosztagok a nyílt országúton álltak. A völgy el­szakadt a világtól. Tóth János főagronómus négy órakor érkezett haza, bő­rig ázva. Átgázolt a szennyes áron, amely térdig ért. Beteg felesége a konyhában ült és remegett. — Meneküljünk — suttogta csöndesen az asszony-s az ag­­ronómus kinézett a zuhatag­­ba. Az a lépcsőfok, amelyre egy perccel előbb még rálé­pett, már eltűnt a vízben. Az országút helyén egy szénaka­zal rohant, mint egy kis szür­ke, púpos autó. Az agronómus belépett a vízbe, amely már a lágyékáig ért. Visszament a konyhába és kikísérte a fele­ségét, de a beteg, törődött asszony megrettent. A ház kö­rül, mint valami roppant for­gó, örvény lett a víz. Úgy tűnt, menthetetlenül elsodor min­dent és mindenkit, aki bele­merészkedik. Az agronómus felvett egy kukoricacsutkát és a víz­be hajította. A csutka kis fe­hér torpedóvá változott és el­süvített. Az agronómus visz­­szament a konyhába. A fal­hoz támasztva állt a teknő, szikkadt a reggeli mosás után. Felnyalábolta és kivitte. Egy lépcsőfokot ezalatt ismét el­nyelt a víz. A férfi a vízre fektette a teknőt, a víz nyom­ban megtáncoltatta, hogy ere­jét fitogtassa. Egyik kezével a teknőt fogta, a másikkal be­lesegítette az asszonyt, azután belépett a vízbe, amely már mellig ért s tolni kezdte a vasúti töltés felé, ahol többen álltak. A kert alatt egy hosszú, sí­kosan kígyózó hullám elkap­ta őket s egy perc alatt az őrjöngő ár közepére dobta. A táj ismerős volt, a látvány is­meretlen és borzalmas. Az agronómus tudta, hogy hol vágtat velük a víz, de tehe­tetlen volt. Aztán felbukkant egy oszlop, amelyen a hango­san beszélő hangszórója szólt, amikor szólt. Most néma volt. Könyöke hajlatába kapta az oszlopot, az ízülete megrop­pant, de megálltak. A víz nya­kig ért, de volt valami, szilárd pont. Az asszony halkan sírt a teknőben. A vasúti töltésen hat em­ber követte őket, az út felől kettő. A teknőben vacogó asz­­szony, az állig vízbe merült férfi és a menteni akarók kö­zött 100—200 méter zuhatag... Sötétedett, a víz hidegre vált. — Nem bírom sokáig — gondolta az agronómus, de nem szólt. Úgy érezte magát, mintha szét akarnák tépni. — Nem bírja sokáig — mondta a vasúti töltésen Ve­zér György mohácsi kőműves, aki nem ismerte az agronó­­must, azt se tudta, kinek a csontjait ropogtatja amott a víz szörnyű ereje, csak egy kötelet kötött a derekára s be­ugrott az árba. Húsz perc alatt kétszáz métert úszott s elérte Tóthékat, akik a han­gosan beszélő oszlopán csüng­tek. Erejük fogytán volt. A kötelet az oszlophoz kötötte s visszaúszott a partra. Egy szál kötélen — hajszál ilyenkor a vastag rudazókötél is — függött a kimerült há­zaspár élete. Ha elhagyják az oszlopot, a kötél mentén kika­paszkodhatnak a szárazra. De az agronómus már nem mert vállalkozni. Könyökébe görcs állt, a lábai jéghideg idegen testekként kaszáltak a víz alatt. Az országút felől a víz­be ugrott Mezei János bükkös­ei fiatalember s beúszott a vergődő házaspárhoz. — Induljunk — sürgette az agronómust, de az csak a fe­jét rázta. — Előre megyek* kapaszkodjanak utánam — mondta Mezei s elindult. Az agronómus és a felesége dide­regve nézett utána. Kijut, nem jut ki ?... Mezei a kötélen kapaszkodott, de a víz sodra olyan erős volt, hogy teste néha kinyúlt a víz fölött, mint egy fatörzs... A parton állók láncot alkottak s elébe mentek... A lánc utolsó sze­me Arató József építésztech­nikus volt... Mezei három méterre volt a parttól, amikor a víz átcsa­pott a fején és lesodorta a kötélről. Abban a pillanatban Arató is a víz alá bukott* megmarkolta a fuldokló mel­lén a ruhát és a víz fölé emel­te... Mezeit a partra fektet­ték, aztán az agronómusok után néztek... Már alig lát­ták őket, olyan sötét volt. Tóth János még egyszer meg­próbálta elérni talpával a földet, de már méteres víz volt a talpa alatt... Az asz­­szony sápadtan, lehunyt szem­mel feküdt a teknőben, mint egy halott... Az agronómus az asszony kezét a kötélre kulcsolta s óvatosan elenged­te az oszlopot. Zsibbadt ízüle­tébe tüzes fájdalom hasított. A víz olyan erővel akarta el­röpíteni, mint egy robbanás. — Jönnek — mondta a parton Mezei, aki már magá­hoz tért — Alkossunk láncot, mert nem sokáig bírják... Az emberlánc ismét a vízbe ereszkedett s a lánc utolsó szeme ismét Arató Jó­zsef volt... Az asszony, aki a teknőben ült, kifordult szemmel nézte az út közepét, ahol az ár felpúposodott, gyű­rűzött mint egy roppant hül­lő ... Fél órába telt, amíg el­érték az ár közepét. S egy pillanatba tellett, hogy a sí­kos, hideg, izmos víztömeg maga alá gyűrje a teknőt s a teknő beteg, rémült utasát. Tóth csak annyit látott, hogy a felesége eltűnik. Felüvöltötte a szájába csapott a sáros, rot­hadt ízű lé... A lánc utolsó szeme a víz alá merült, s felhozta az ag­ronómus feleségét, aztán a férfit, aki dermedten, görcs­be fagyva lebegett a vízben. Fél nyolc volt. Az agronómusok kétszáz méterre voltak a lakásuktól. Az út, amelyet megtettek s életben maradtak — három és fél óráig tartott... (b. l.) VÁLLALAT ELCSERÉLNÉ központban levő, 50 négyzetméter, igen jó karban levő, világos, telefonos, három helyiség és mellékhelyiségből álló UTCAI IRODÁIT, pesti, XIV. ker.-nél nem távolabbi ASZT­ALOSMŰHELY CÉLJAIRA IGÉNYBE VEHETŐ, földszinti vagy egészséges szuterén HELYISÉGRE, melyhez raktárpince is tartozik „ALUMÍNIUM” JELIGÉRE a Felszabadulás téri hirdetőbe. s az iszapban keresni kezdték ruháikat. Az iszapos galamb­­temetőben tíz után nyüszítő, boldog hangot hallattak. Az összedőlt, elmosott ház mes­tergerendája alól vígan sétált ki Rex és Mazsola. Csodálatos menekülésük tör­ténetét följegyezni nem tud­tam, mert Mazsoláék csak hemperegtek a hátukon a nagy diófa alatt, de szólni nem szól­tak. s MÁR CSAK NÉHÁNY NAPIG VÁSÁROLHAT OLIMPIAI SORSJEGYET!

Next