Magyar Nemzet, 1967. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-20 / 196. szám
Vasárnap, 1917. augusztus 20., Maoi Nemzet GLUCK ZENEDRÁMÁJA A BÉKÉÉRT Alig telt el néhány óra azóta, hogy a szombathelyi Isis-templom lépcsőjéről elhangzott Sarastro áriája a csillagos éjszakában, de már mindenki aggódva nézte a vasárnap kitörő vihart. Gyorsan távozott ugyan, de borús, hideg este jött, s nem lehetett kockáztatni sem a művészek és a közönség egészségét, sem a világítás esetleges csődjét. A fesztivál vezetősége e nehéz helyzetben úgy döntött tehát, hogy zárt helyen, a szombathelyi Sportpalota nagytermében rendezi meg Gluck operájának előadását. Nagy próbatétel volt ez, hiszen az Iphigénia a taurosok között rendezési terve teljesen az Isis-templom átriumának arányaihoz, nyílt teréhez volt szabva. Ettől függött a tömegjelenetek mozgatása, az oltár körül csoportosuló főcselekmény, a kórusok elhelyezése, egyszóval minden. Huszonnégy óra állott rendelkezésre, s ezt a Gluck-dráma első magyar fordítója és lelkes híve, Huszár Klára, a rendező és Forray Gábor, a díszlettervező arra használta, hogy mintegy bevitte a szabadtéri színpad teljes képét a színházterembe: az Iseum homlokzati oszlopsorát, lépcsőzetét s előtte az oltárkövet. Ez utóbbit dobogóra helyezte, a dobogó elé pedig mintegy háromszög alakban a zenekart A nézőtér széksorai akárcsak kint, szinte körülölelték a játékteret A rendezőnek át kellett fogalmaznia a szereplők, főleg a tömegjelenetek mozgását hogy lépést tarthasson a zenével ezen a kisebb területen is. Hiszen a zenetörténet Gluck élete csúcspontjának e remekművét különösen szabadtéri előadásra tartotta alkalmasnak. A szereplők mozgása, elhelyezkedése és akciói, mimikája döntő volt már Gluck számára, akinek talán e művében sikerült a legteljesebben megvalósítania több évtizedes reform-küzdelmének alapelvét, hogy a zenét rendelje alá a drámának. Igaz, éppen evvel szabadította fel a muzsikát, így volt képes érzelemgazdagsággal, emberi szenvedélyes, drámai atmoszférával megtölteni. A balettből kioperálta az öncélú akrobatikát, az operából a komolytalan díszítő elemek túlburjánzását, az üres játékot, és elhozta Voltaire és Rousseau századának új zenei kifejezését, az értelem és érzelem hatalmas emberi muzsikáját. Gluck kihívóan nem muzsikusnak, de költőné, vallotta magát, és forró meggyőződéssel vetette magát az emberiség küzdelmébe a jobb jövőért. Kritikusai közül akad, akik felfedezni véli benne bali rokk sajátságok mellett az új európai muzsika óriásainak előhangját. Mozart érzékenységét, Beethoven sorsszerű hangjait, klasszikus fenségét érzikbenne, s legmélyebb sajátjaként: kemény ,és vad erőt. Az egykorú Párizsban a zene nagy tudósaként üdvözölték a ragyogó művek szerzőjét, s ha programelőszavait, zenei röpiratait, leveleit olvassuk, újításai tudományos alaposságát, tudatos perspektíváját valóban nem lehet eltagadni. Különben a kultúra fejlődésének minden nagy pillanata örökség és ígéret, de mindenekfölött megvalósítás. Gluck elsőnek valósítja meg az emberre szabott, teljes orchesterrel, kórusokkal, drámai recitativókkal kifejezett nagy, jellemző erejű zenedrámát, a fényes jóság és démoni sötétség összeütközéseinek, vagy az apollóni derű és a dionüszoszi mámor váltakozásának zenei képeit. Már jóval az Iphigénia a taurosok között megkomponálása előtt a zeneművek, balettek egész sorával fel-feltűnik ez a hatalmas kontrasztú drámai zene az Orpheusban, a Don Jüanban, a Semiramisban, az Aulisi Iphigeniában. A Szombathelyen most előadott mű keletkezése előtt öt évvel alkotott például Voltaire egy tragédiájából olyan balettet. A kínai árva-t, melyben két nép zenei jellemzésére már a barbárság és emberiesség öszszeütközéseit fejezte ki. A barbárság gyors, nyugtalan ritmusokban, uniszonókban. Primitív ismétlésekben, éles kürthangokban tűnik fel, és teljesen a Taurisi Iphigénia szerint riaszt vad és békétlen szellemmel. S evvel fordítja szembe Gluck a művelt emberiesség szelíd, szárnyaló harmóniáit. Gluck egyre inkább egy irányba tart, egyetlen témát akar kifejezni librettóval, és a drámát szolgálva, zenével: legyen vége a vérengzésnek, legyen béke, nagyobb emberi boldogság. Nem ezt hirdeti-e az Orpheus szelíd hatalmáról szóló opera? Alcestis önfeláldozása férjéért? Költői-zenei felháborodása Semiramis hitvesgyilkosságán? Haragja az Aulisi Iphigénia emberáldozata miatt? Chluck barbárjai nem úgy állnak szemben a heilének világával, mint egykor Euripidésznél. A keserű athéni dráma-költő még ebben a drámában is végigvág a hellén csalárdságon: Iphigéneia, Oresztész és Püladész ravasz csellel, szent dolgok hamis álarca alatt készítik elő szökésüket, s ezt szenteli meg Athéna. Euripidész félelmes iróniával mondatja Thoasszal, az embervért ontó barbár királlyal, hogy anyagyilkosságot — mint Oresztész tette — barbár sem merne elkövetni. Gluck operájának francia szövegkönyvében az embervér ontása, az öldöklés barbár szokása válik kemény harag forrásává. Ezen fordul meg a dráma, akárcsak Goethénél, aki a Gluck-opera bemutatása évében fogott csodálatos Taurisi Iphigeniájának prózai szövegébe. Persze e gondolat magja benne rejlett Euripidész szövegében is. A tiszta görög leány szerint embergyilkos emberek ruházzák át gondolkodásukat, bűneiket az istenekre. Gluck operájának ez lett a tengelye. A barbár lélek félelmet érez viharban, természeti csapások közepette, s primitív babonával, áldozatnak nevezett gyilkossággal próbálja feloldani. Gluck francia szövegíróinál a hellének már a felvilágosodott századot képviselik. Itt nincs ravaszkodás, furfang, mint Euripidésznél. A világosság, igazság, jóság áll szemben az alacsonyabb léttel, mely babonában, durva erőszakban, a vérengzés sötétségében tengődik. Gluck nyíltan kifejezi, hogy az efféle szokás, az idegen partokra vetődött ártatlan hajósokat az isteneknek áldozni, szerinte a szégyenletes háborús vérengzés szimbóluma. Ezért zeng az opera legszebb dallama és kórusa a végső pillanatban: “Földön, égen árad végre / drága fénye áldottléke. / A tenger habja és a rét a föld s a csillagos ég. s mind velünk tartva zengje a lét örömét.« Gluck zenedrámája a szenvedés panaszai, édes-fájdalmas dallamai után itt vált át igazán ragyogó örömbe, az embersors boldogságának örömébe. Alig hihető, hogy Gluck zenéje és drámai koncepciója ne adott volna mély indításokat a goethei remekmű humanizmusához, akinél már szinte nincsenek is barbárok. Csak emberek vannak: olyanok, akik már a teljes fény világábanélnek, és olyanok, akik még nyersek, de a gyermekifjú friss erejével fognak rövidesen a fényre törni. Ki volt ez a rendkívüli művész, aki ilyen nevezetes szerepet tudott vinni az európai zene fordulópontján és — tegyük hozzá, mert többről van szó — az európai humanizmus történetében? . .ki elutasította a sovén módon értelmezett nemzeti zenéket, aki úgy felül tudott emelkedni kora kicsinyességein? Romain Rolland »Rousseau-fajta forradalmárnak", “plebejus lángelmének" nevezi, s nyugtalanul kérdezi: “honnan szerezte ez az ember ezt az erős erkölcsi függetlenséget? honnan származott? A népből, a nyomorúságból, elkeseredetten és hosszasan harcolva a nyomor ellen." • Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy az olasz és francia opera, valamint balett újra alkotása egyetlen rendkívüli ember saját találmánya lenne. Glucké a következetesség: elszántság, képzettség, sokoldalú, gazdag, mély tehetség, mellyel diadalra vitte a reformot. Az újítás kiindulópontját azonban magában Itáliában kell keresni. Az úrhatnám szolgáló commedia dell’artei fogadtatású népi hősnője (1733) és Pergolesi magával ragadó természetes zenéje volt ez,melyet Párizsban nápolyi énekesek, zenebohócok vittek diadalra. Velük és híveikkel, a “buffonistákkal" kezdődik a harc a régi ellen. Csak át kellett tenni vígjátékból tragédiába, vígoperából a komoly operába. Pergolesi stílusát akkor Párizsban Rameau-val helyezték szembe., Gluck idejében Rameau francia követői az olasz operával a “buffonisták" folytatóit, Gluckot és híveit állították szembe. Közben persze az enciklopedisták, Rousseau, D’Alembert, Diderot előkészítették a zene reformját elméletileg. Maga Gluck bevallja, hogy bécsi olasz barátjának, Raniero Calzabiginek , mily sokat köszönhetett a reform felismerésében. Mellette legfőbb segítője a reform keresztülvitelében az ugyancsak olasz Angiolini volt. Ezek mindketten, de különösen Caltabigi a francia felvilágosodás tanítványainak tekinthetők. Mi sem jellemzőbb, mint hogy Gluck egész sor Voltaire-drámát zenésített meg. Ő maga Prága, Milánó, Bécs, Párizs neveltje, és London lakója; olasz zenei műveltségű, német kedélyű, francia gondolkodású, egyszóval európai elme. Az egykori vándorénekes és hegedűs udvari művész korában sem felejti el emlékeit. Jelleme éppoly tiszta, mint zenéje.Nincs e nagy művésznek az [ Iphigenia a taurosok között-höz fogható műve, ez valahogy életének összegezése. Dallamok, motívumok szűrődnek át korábbi operáiból, és a drámai helyzet véglegesen megszilárdul. A zenekarral kísért recitativó itt emelkedik tetőpontra, a kórus itt a leghatalmasabb, itt fordul elő,, hogy — mint Szabolcsi Bence írja — a zene egyszerre csak “cserben hagyja" Oresztest. S a Szombathelyi előadásra nem mondhatunk szebbet, mint hogy hű volt Gluck teremtői szándékaihoz. A Sportpalota zárt színpadán a zene nem veszett el telten zengett, s a mérsékelt, bár nem méltatlan librettót szárnyaira kapta. Az előadásnak olyan emberi hitele volt, amit szóval nehéz reprodukálni. Déry Gabriella Iphigéniája valóban királylány volt és az emberiségpapnője, nagyszerű lélek és jó testvér. Réti József és Nagy Sándor Paladese és Oresztesze, a két szenvedélyes és igaz barát, az önfeláldozó és az üldözött együtt valóban a dráma zenei eszméit formálták meg. S mit mondjunk az Operaház balettművészeiről, a szombathelyi muzsikusokról, akik Kórody András vezényletével tényleg a glucki zene forró áradását szólaltatták meg? Hogyan fejezzük ki meghatottságunkat a szombathelyi kórus, az önfeláldozóan játszó leányok és fiatalok nagyszerű kollektív munkáján? Vas megye és Szombathely városa áldozatokat hoz a kultúráért, s ez meg is látszik. Ünnep volt ez az este, több mint egy oratóriumdráma előadása, mint ahogy a darab is több. Nagyszerű emberi rítus volt, önfeláldozó munka gyümölcse, mely a helyi erőknek legalább annyira becsületére válik, mint Huszár Klárának, Géczy Évának, Forray Gábornak, Márk Tivadarnak, és valamennyi segítő társuknak. Kardos Tibor A Szovjet Zene Ünnepi Hetét október 23—30-a között rendezik meg Budapesten. Fellép a koncerteken Zara Dolu-hanova, s vendégszerepel a lipcsei Gewandhaus-zenekar Vaclav Neumann vezényletével. Két Sosztakovics-művet ■mutatnak be az ünnepi héten: a lipcsei vendégzenekar tolmácsolásában a szerző IX. szimfóniáját és a Budapesti Kórus közreműködésével a Sztyepán Rázin-kantátát. Otto Klemperert választotta tagjává az elhunyt XWieland Wagner helyére a Tudomány és Művészet Porra Mériterendje. A 82 éves karmesternek szeptemberben Zürichben adják át a kitüntetést. VERS ÉS JÁTÉK Irodalom a televízióban Kiesett a “tizenkét székből" Balogh László. Nem túlzás, ha azt írom: több százezren sajnálták. Több százezren figyelték — és figyelik —, ugyanis a nemes vetélkedőt, az irodalmi és történelmi felkészültség, a koncentráló képesség és játszani tudás vizsgáját, amely annyiban is különbözik a régebbi vetélkedőktől, hogy valóban ■ emberközelbe hozza a versenyzőt. A néző barátságos, ám izgalmas párharc tanúja. Komolyak a tétek, s olyan a feszültség, hogy már pusztán ezért is, a játékizgalom kedvéért is érdemes figyelni. A műsor tehát megvalósítja célját: figyelnek rá — figyelnek az orosz és szovjet irodalomra és történelemre —, szurkolnak a versenyzőknek, s közben Lenin emigrációjával foglalkoznak, Lermontovval, Solohovval. Irodalmi klub A Tizenkét szék felfelé tör a népszerűségi listán. Az Irodalmi Klub vonzóereje halványodik, s azért halványodik, mert a műsor nem oldotta meg azt, amit a Tizenkét szék kiválóan megoldott: nem tud igazi érdeklődést kelteni a verseny, a játék iránt. Noha legutóbbi estjén megváltoztatták a versenyzés formáját, nem kellek-stív játék, hanem egyéni vetélkedés zajlott a szomszéd népek irodalmából, egyetlen versenyző arca sem rögződött különösképpen a néző emlékezetében. Nem nagyon láttuk, nem is nagyon figyeltük őket, mert nem volt lényeges a tét, s a versenyzés maga nem nyújtott különösebb izgalmat. Az érdekes illusztrációk — közöttük két kitűnő részlet Rozewicz és Havel darabjából — sokkal jobb program alapját teremtették meg. A műsort túlterhelte a riportanyag, az úgynevezett üres percek tömege. Ilyen üresek a versengés, méginkább az értékelés percei. A néző kívülálló marad, alig vesz rész a játékban, s közömbös a vetélkedő sorsával szemben. A sorozat további adásaiban a tempó gyorsításával, az anyag tömörítésével segíthet a szerkesztő, a rendező. Az új sorozat előkészítésénél pedig valami más formát kell kitalálni, mert ebbe a jó néhány éve követett módszerbe a közönség már belefáradt. A játék, a vetélkedő a televízióban az irodalom népszerűsítésének egyik legjobb módja. Természetesen nem az egyetlen. Egész jól népszerűsíti az irodalmat maga a mű is, méghozzá minden különösebb átdolgozás, képernyőre alkalmazás nélkül. A mi televíziónk nemzetközi mértékkel mérve is kiemelkedően irodalmi jellegű, versmondó televízió. A költészet talán sehol sem hatolt be így a tévé programjába, sehol sem vált, túl ünnepi megemlékezéseken, önmagában is rendszeres műsorrá. A tévé-versmondás meggyökeresedése, megerősödése és a versmondás országszerte fokozódó népszerűsége között nem nehéz összefüggést találni. Tíz év alatt — nem kis küzdelem után — eldőlt, hogy a televízióban is lehet verset mondani, sőt most már nagyjából azt is tudják, hogyan kell verset mondani a televízióban, de természetesen most is mutatkozik eltérés a versműsorok szerkezete, rendezése, fényképezése között. Dal a földről A legutóbb látott Shelleyműsor, s a ma este képernyőre kerülő Dal a földről című összeállítás például a puritán rendezés, a mindenfajta külsőségtől mentes tolmácsolás példája. Szemben néhány olyan kísérlettel, amelyek a vizualitás jegyében, néhol túlozva is, az elhangzó műről már-már elterelve a figyelmet használták fel az úgynevezett képi eszközöket, fényt, árnyékot, mozgást, vágást, illusztrációt, szimbólumokat, ezúttal szigorú egyszerűséggel, alig hátráló vagy közelítő kamerával, csak az előadót fényképezik sima fehér háttér előtt. Néha beválik ez a módszer, néha nem. A ma esti ünnepi versműsort — amelyet néhány új irodalmi programmal együtt előre bemutatott a sajtónak a televízió — kissé lassúnak, fárasztónak éreztük. Talán túl sok vers hangzik el, talán a téma azonossága kelti az egyhangúság érzetét, noha a költők között sokrétű a különbség. A rendezés nem töri meg a versfolyót. Csak a költőt és előadót jelző feliratok választják el a műveket. A hallgató tudatában összefolyik a sok költemény, nem válnak szét, nem halnak önállóan a művek. Ugyanez a módszer szerencsésnek bizonyult a Baudelaire-műsorban, amely a verskedvelő nézők számára bizonyára maradandó élményt fog nyújtani, a felfedezés vagy az újrafelfedezés élményét. Nem merész a jóslat, hogy a műsor után a könyvtárakban hirtelen megnő a Baudelaire-kötetek forgalma, s a televízió után több irodalmi színpad fog műsorra tűzni Baudelaire-verseket. Baudelaire Somlyó György bevezető eszszéje után A romlás virágaiból mutat be részleteket a Baudelairre-program, a ma esti Költészet-műsorhoz hasonló, puritán stílusban, kiváló művészek tolmácsolásában. Különösen két részlet emlékezetes a műsorból: Az idegen, Latinovits Zoltán és az Egy dög, Gábor Miklós előadásában. Mindkét művész robbanásra kész feszültséggel tolmácsolja a verset, kibontva annak magasabbrendű szépségét, éreztetve a költő kritikus indulatát. Remekműveket hallunk, az előadó számára hálás, de rendkívül nehéz verseket, s lenyűgöz a remekmű, a költő és a fordító — Babits Mihály, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc — művészete. Ennél a műsornál is “összefolynak" a költemények, csakhogy itt ez nem baj, hiszen egy összefüggő gyűjtemény anyagából hangzanak el részletek. Homogén anyag ez, nem heterogén, mint a Dal a földről esetében, amikor a tematikai közösség jegyében mosnak össze korántsem azonos egyéniségű költőket és műveket. Az “összemosás" másik formájából is láttunk ízelítőt a televízió házi bemutatóján. A következő negyedévben kerül majd képernyőre a Fiatal költők műsora. Ennek formája is ismert, néhány alkalommal már készítettek ilyen jellegű műsort a televízióban. Először egy Majakovszkij-esten alakítottak e rendezői elv szerint a versmondók baráti társaságot. Családias körben különböző pozíciókban ültek, álltak, szóltak egymáshoz. A versek tulajdonképpen a beszélgetés részleteiként hangzottak el. A Majakovszkij-műsornál jónak bizonyult ez a forma hiszen itt csupa Majakovszkijvers hangzott el. Az összeállítás érdekes asszociatív kapcsolatot teremtett a művek között. Fiatal költők Ez a “társaságra" épített versműsor-rendezés — a Baudelaire-rel és a Dal a földrőllel együtt Gaál Albert munkája, a fiatal költők műsora is — bizonyára jó úton tapogatózik a televízió-versmondás formáinak kialakításában, azt a bensőséges, családias hangulatot próbálja megteremteni, amely igen alkalmas otthoni vershallgatásra. Az új műsor hibája, hogy a társaság tagjait mereven állította be a rendező, mozdulatlan alakok felett pásztázik a kamera, a néző inkább panoptikumban érezheti magát, mint családi körben. Ez a későbbi műsorokban könnyen kiküszöbölhető, a program sikerét lényegében nem veszélyeztető modorosság. Nagyobb gondot okoz azonban ennek a műsorformának másik megoldatlan kérdése, nevezetesen az, hogy fogalmunk sincs róla, kinek a versét halljuk, sőt, mivel — helyesen — sok fiatal művész, új arc szerepel, gyakran azt sem tudjuk, kit hallunk. Ezért a hiányérzetért nem kárpótol a nevek felsorolása a műsor végén. A Majakovszkij-programban ez nem okozott gondot. Később új szovjet költők műveit hallhattuk hasonló megoldásban, s itt már volt hiányérzetünk. Fokozódik ez akkor, ha — mint ezúttal — kifejezetten új költők bemutatása a program célja. Törekvések, eredmények, s megoldatlan kérdések — ez jellemzi az irodalmi műsorokat is, akárcsak a tévéprogram szinte valamennyi területét. Azzal a különbséggel, hogy az irodalom tolmácsolásában és népszerűsítésében a Magyar Televízió * jelentős eredményekkel büszkélkedhet. A néhány év előtti feltevéssel ellentétben a tévé nemhogy csökkentette volna az olvasási kedvet, hanem fellendítette. Nem vont el a könyvtől, hanem olvasásra, búvárkodásra késztetett jó irodalmi műsoraival, sőt a kevésbé jókkal is, amelyek hibái többnyire nem a mű gyengeségeiből, inkább a tolmácsolás szakmai természetű gondjaiból eredtek. E szakmai próbálkozások sok érdekes műsortípust hoztak létre. A többi között a költészet különböző formáit, az irodalmi játékokat, amelyek sokat segítettek abban, hogy az irodalom kilépett — vagy legalábbis egyre gyakrabban kilép — a protokolláris kötelezettség, az ünnepi megemlékezés keretei közül és Világirodalmi magazinokban, Irodalmi képeskönyvekben, klubműsorokban, dupla vagy semmi játékokban szórakoztató tévéműsorrá válik. Vilcsek Anna NAPLÓ Augusztus 20 Fővárosi népművelőket tüntettek ki szombaton a Városházán. Hantos János, a fővárosi tanács vb-elnökhelyettese 11 Szocialista Kultúráért-jelvényt, öt kiváló dolgozó kitüntetést és 11 miniszteri dicsérő oklevelet adott át a népművelőknek. A Nőtanács székházában Makoldi Mihályné, az MNOT alelnöke a Szocialista Kultúráért jelvényt adta át a nőmozgalom három tagjának a népművelés terén végzett munkájuk elismeréseként. Hangos szerepet vállalt — huszonegy év után — Marcel Marceau Roger Vadim Barbarella című fantasztikus filmjében. A világhírű pantomim művész egy 400 ezer évvel ezelőtt élt, szórakozott professzort alakít. A Qualiton új lemezei között szerepel Arany János dalainak és Ádám Jenő népdalfeldolgozásainak felvétele. Nyolc lemezzel adózik a Melódia hanglemezgyár Saljapin emlékének. Hazai felvétel készül Maria Callas e egyik lemezéről. Magyar énekesek közreműködésével lemezt adnak ki a West Side Story részleteiből. Londonban, a Dean Street 28. számú házon táblát lepleztek Karl Marx emlékére. Marx ebben a házban írta A tőkét. Az emléktábla avatását szovjet tévécsoport is megörökítette. (§] Befejezéséhez közelednek a Zeneművészeti Főiskola új orgonájának építési munkálatai. Az új orgonát a világ egyik legismertebb orgonagyára, a Walcher-cég építette, s az új hangszernek 86 regisztere és 7518 sípja van. Az első nyilvános orgonahangversenyre a Budapesti Zenei Heteken, szeptember 30-án kerül sor, amikor Pécsi Sebestyén az orgonairodalom főbb stíluskorszakait mutatja be.. Elhunyt Komlóssy Ilona, a Vígszínház és a Belvárosi Színház volt művésznője, a Jászai Mari Otthon lakója, 86 éves korában. Temetése augusztus 21-én 14 órakor lesz a Rákoskeresztúri temetőben. ☆ Göcseji tanulmányi kirándulással ért véget szombaton a magyar néprajz- és nyelvjárásgyűjtők negyedik országos értekezlete. IX