Magyar Nemzet, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-19 / 247. szám

ismértök, 1967. október 19. A kicserélt város Felelet a l­üssCa­ftocím kétfelete(a*eU A Vizsla-parkban, Zalaeger­szeg egyik új lakónegyedének parkjában áll Kisfaludi Stróbl Zsigmond térdelő nőalakot áb­rázoló szobra. A szobor szép, illik a tér arculatához, de — s* ezt világért sem elmarasz­taló értelemben mondom — híján van minden merészség­nek, egy megállapodott, klasz­­szikusnak számító stílus je­gyeit hordozza. Semmi okot nem ad arra, hogy látványán valaki is megbotránkozzék, a modern szobrászat alkotásai­tól viszolygó szem sem talál­hat rajta kivetnivalót­ ­. S mégis, egyik zalai isme­rősömtől azt hallottam, élnek olyan emberek Zalaegersze­gen, akik megütköztek ezen a látványon, felrótták a szobor meztelenségét (!), s azt mond­ták, mégsem való egy ilyen dolgot nyilvános térre kiten­ni, ahol annyian megfordul­nak. — No — gondoltam ma­gamban —, nem szeretnék Za­laegerszegen képzőművész len­ni, ha már ez a szép, mérték­tartó szobor is méltatlanko­dásra ad okot. A Vizsla-parktól kétszáz lé­pésnyire van a Zalaegerszegi Cserépkályhagyár. A gyárral szemközt igénytelen földszin­tes épület áll, kopott, megvi­selt. A kályhagyár a város egyik jelentős üzeme, a ház a gyár formatervezőjének, Németh János keramikusnak a mű­terme. " Nem minden célzatosság nélkül jelöltem meg azt a tá­volságot, ami a műtermet el­választja a Vizsla-parki két­kedőktől, hiszen Németh Já­nos művészete és e kétkedés között oly nagy távolság van, ami aligha fér bele kétszáz lépésbe s így szinte különös­nek tekinthető, hogy ez a mű­vészet mégis létezik. Magyarázatképpen kísérjük végig Németh János útját. 2. A Zalaegerszegi Cserépkály­ha gyárat Németh János nagy­apja alapította a kilencszázas évek elején. 1951-ben az üzem 11 embert foglalkoztatott, most ötszázat A családban apáról-fiúra szállt a fazekas és kályhás mesterség. Németh János tíz­esztendős korában megtanult korongozni, s egy pillanatig sem volt vitás, hogy ő is ősei mesterségét folytatja majd. A vonzódás és a tehetség örökül maradt rá 1954-ben beiratko­zott az Iparművészeti Főisko­lára. Gádor István és Borsos Miklós volt a mestere, s így csöppet sem csodálkozhatunk, hogy az ősi szakma őbenne már egészen másképp virág­zott tovább. A főiskola elvégzése után egy esztendeig állami ösztön­díjjal Budapesten dolgozott. A IV. országos iparművészeti kiállításon nagyméretű kerá­mia térplasztikával szerepelt. Nem sokkal később vissza­tért Zalaegerszegre, a cserép­­kály­hagy­árba, a tervezési és technológiai munkák irányí­tásával foglalkozott. Hazatérésekor a városban művészeti élet nem volt. Így emlékezik azokra az időkre: — Döntenem kellett: vagy az akkori szokások szerint megpróbálok a fővárosban le­telepedni, s majd előbb-utóbb valami műhelyhez jutok, vagy elfogadom azt a lehetőséget, amit Zalaegerszeg kínált: itt volt hol és mivel dolgoznom, hiszen a cserépkályhagyárban a keramikus megtalálja az eszközeit. Ez a lehetőség sem volt kockázat nélküli, hiszen bizonyos értelemben az egye­düllétet vállaltam. A vidéken való megtelepedéshez kell egy bizonyos konokság. — A művész végül is egye­dül végzi a dolgát De két­ségtelen, itt Zalaegerszegen nyomát sem lelhettem annak, ami Miskolcon, Hódmezővá­sárhelyen, vagy Pécsett léte­zik. Itt kevés embernek volt önálló véleménye a művészet­ről, tagadhatatlan, csak akkor ismernek el valakit, ha a fő­város is elismeri. Ettől függet­lenül már a legelső időkben is a város, a megye vezetői — főképpen a megyei pártbi­zottság — mindenben támo­gattak. 1961-ben kiállításom volt a Göcseji Múzeumban. A gyártól, lehetőségeik szerint, műtermet, s alkotó időt kap­tam,­­így egyedi darabok ter­vezésével is foglalkozhattam. Persze nem ment minden si­mán. Voltak olyan idők, mi­kor magányosnak éreztem ma­gam s idegennek. Második ki­állításomra csak most, hat év után került sor Zalaegersze­gen. — A közben eltelt hat esz­tendő alatt mi történt? — Úgy mondhatnám, ez alatt a hat év alatt fejlődött ki Za­laegerszegen a kulturális élet igénye. Óriási tempóban fej­lődik a város, korszerű épü­letek épültek, ezzel a fellen­düléssel egyidőben szellemi pezsdülés következett be. Va­lamiképpen szüksége lett en­nek a városnak a művészek­re is. Most már nem vagyok egyedül. Több festő, szobrász és iparművész él itt, s így együtt könnyebben mennek a dolgok. Persze kapálózni kel­lett. Alakítottunk egy eszté­tikai bizottságot, a megyei ta­nács művelődési osztályával együttműködve. Mindenbe be­leszóltunk, s most úgy néz ki, hallgattak ránk. Kitűnő épí­tészek tervezték a város új épületeit, az ő jelenlétük, munkájuk hozzájárult a szel­lemi élet frissüléséhez. Jöttek a Göcseji Napok, abba is bele­vontak minket, a város most már igényt tart és számít ránk. 3. Németh János 1965-ben nagyméretű kerámia reliefjei­vel vett részt az V. országos iparművészeti kiállításon. Ta­valy — tanítványként — sze­repelt Gádor Istvánnak az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállításán és munkái ott voltak Faenzában, a XXIV. nemzetközi kerámia­kiállításon is. — Végső soron, az apró csüggedésektől eltekintve, so­hasem volt okom megbánni, hogy Zalaegerszeget válasz­tottam. Mostani kiállításom sikere, látogatottsága, érzése azt bizonyítja, eljutottam odáig, hogy szülővárosomba végképpen­­befogadjanak­. — A város új épületeiben helyet kaptak-e faliképei? — Szombathelyen és Bala­­tonföldváron vannak épület­kerámiáim, Zalaegerszegen nincsenek. De most az építé­szek már ilyen értelemben ter­veznek, dolgoznak. Új tanács­ház, fedett uszoda épül. Azt hi­szem, azok falára talán már az én munkám kerül . Érzi-e hátrányát annak, hogy nem vehet közvetlenül részt a főváros művészeti éle­tében? — Különösebb hátrányát nem érzem. Eddig is meghív­tak a budapesti kiállításokra, tartom hivatalosan is a kap­csolatot, a barátaimmal is , gyakran tal­álkozom. Szó van arról, hogy Zalaegerszegen művésztelep létesül. A műte­remlakások építését már meg­kezdték, s elképzelhető, hogy néhány esztendő elmúltával ez a város is olyan otthona lesz a képzőművészeknek, mint Miskolc, vagy Hódmezővásár­hely. Nagyon helyénvaló, hogy az épülő műteremlakások egyikét Németh János kapja meg. Ő volt az első a hazatérők közül. 4. Nem tudom, azok, akik ki­fogásolták a parkban felállí­tott szobor látványát, vajon ott voltak-e Németh János ki­állításán a Göcseji Múzeum­ban. Mert mindaz, amit a mű­termében láttam, szép volt, korszerű, komoly tehetségről, a mai művészet áramában való élésről tanúskodott. Kis­plasztikái, tárjai, reliefjei azt bizonyítják, magányosan, se­gítőktől és kétkedőktől körül­véve is megtalálhatja a mű­vész a saját hangját, meglel­heti sajátos formavilágát — Fazekasok voltak az őseim — mondta Németh Já­nos. — A mesterségük a vé­remben van. Egyszerűségre tö­rekszem. A fazekashagyomány eszközeivel akarok valami újat csinálni ... Kristóf Attila Most, most, most, most! Most, most, most, most! MOTOR­ALKATRÉSZ 50% ENGEDMÉNY K 55, K 115 VI. , Liszt Ferenc tér 2. DONGÓ VII. , Thököly út 28. JAVA PIONÍR VI., Nagymező u. 27. VIDÉKRE UTÁNVÉTTEL Most, most, most, most! Most, most, most, most! Magaz Nemüzet A bronzsarlótól a kombájnig A Mezőgazdasági Múzeum 43 ezer mezőgazdasági munkaeszköz történetét gyűjtötte eddig össze Érdekes és figyelemre mél­tó munkát végez már ötödik esztendeje a Mezőgazdasági Múzeum. Dr. Balassa Iván tudományos kutató, főigazga­tóhelyettes irányításával azon fáradoznak, hogy létrehozzák a mezőgazdasági munkaesz­köz-archívumot, összegyűjtik a hazánkban használt mező­­gazdasági eszközök, szerszá­mok megjelenéséről, elterjedé­séről szóló adatokat, fényképe­ket. Eddig ha valaki tudományo­san akart foglalkozni egy-egy munkaeszköz fejlődésével, tör­ténetével, akkor sorra kellett látogatnia a hazai múzeumo­kat A vásárosnaményi mú­zeumban találhatta meg az ős­kori sarlót, a veszprémiben a régi halászsúlyt, a tokajiban a hatágú kapát, s a Mátyás­ király Múzeumban Visegrádon a középkori patkót Ezt most mind egy helyre gyűjtik, fényképeken, karto­nokon máris 43 ezer munka­eszköz történetét őrzik. Kiál­lításokon ezeknek mindössze csak öt százaléka látható, hi­szen nem is lehet olyan nagy csarnokot elképzelni, ahol mindez elférne. De ez az öt százalék is ízelítőt ad arról a nagy és jelentős munkáról, amelynek során a kutatók a mezőgazdasági munkaeszközö­ket régészeti, történeti, néprajzi szempontok szerint elsőrendűen tudományos céllal feldolgozták és osztályozták. Munka-amely sosem ér véget A magyar anyag olyan gazdag, hogy hű képet nyújt a mezőgazdaság történetéről, s nyomon lehet követni a halá­szat, a vadászat, a méhészet, az erdészet, az állattartás fej­lődését, valamint a közleke­dés ezzel kapcsolatos vonatko­zásait egész a napjainkig. — Ez a nagy munka, amit most végzünk, nemzetközi mozgalommá vált, amelynek itt, Budapesten fektettük le az alapjait az 1964-ben megren­dezett konferencián — mon­dotta dr. Balassa Iván. — Ti­zenegy ország képviselői vol­tak jelen, s elhatározták, hogy a mi példánkat követve ők is megszervezik a mezőgazdasági munkaeszköz-archívumot. Ezt követően Moszkvában, a nép­rajzkutatók VII. nemzetközi világkongresszusán én magam ismertettem ennek a munká­nak a jelentőségét. Legutóbb Stockholmban, majd Prágában merült fel a kérdés fontossá­ga. Ma már Csehszlovákiában, az NDK-ban, az NSZK-ban és Dániában a magyar elképze­lések alapján folyik a gyűjtő és rendszerező munka. Mi már elérkeztünk az anyag összegyűjtésének és rendezésének körülbelül a fe­léhez. A munkát szakavatott muzeológusok végzik. Mikor fejezik be? — Soha! — mondja a fő­igazgató-helyettes. — Hiszen minden évben újabb ezer tárgy kerül elő, de azért há­rom-négy esztendő múlva mégis elkészülünk a teljes fel­méréssel, s utána mindig csak az új anyagot kell összegyűj­teni. Ez már könnyebb lesz. S akkor csak be kell ülnie a kutató tudósnak a Mező­­gazdasági Múzeumba, s min­den anyag rendelkezésére áll, amit csak tudni akar az eddig használt mezőgazdasági mun­kaeszközökről, megjelenésé­ről, elterjedéséről, szerepéről. — Készült már ilyen átfo­gó tanulmány valamilyen munkaeszközről ? — Igen. Én magam dolgoz­tam fel a magyar ekék törté­netét. Az eke története A három vaskos kötet még csak kéziratban látható, jövő­re jelenik meg gazdag fény­képillusztrációkkal. A tanul­mány szerint ekéket nálunk i. e. a IV. vagy a III. század­ban használtak bizonyíthatóan először. Az első ekevasakat a kelták hozták be. Baláca-pusz­­tán (Veszprém m.), időszámí­tásunk után a III. században, a rómaiak már az eketaligát is használták. Erre enged ugyanis következtetni több napvilágra került taligalánc. Három ilyen láncot ismertünk eddig az országban, de most, hogy a kutatók fel tudták mérni a teljes anyagot, kide­rült, hogy 16 ilyen lánc van Magyarországon. A vidéki mú­zeumokban levő láncokról mostanáig nem mindenütt tudták megállapítani, milyen célt szolgáltak. A láncokat, s más munka­eszközöket főleg a Balaton vidékén találták. Római eke­vasunk 17 darab van, s ez már szép gyűjteménynek szá­mít.­­ A régi Európában há­rom nagy gabonatermő terület volt — mondja a szerző. — A Pó-vidék, Pannónia és a Rajna-vidék. A Dél-Olaszor­szágban talált szerszámok nem nagy fejlődést mutatnak, ez azt bizonyítja, hogy az ola­szok nem kedvelték különö­sebben a földművelést. Egy érdekes megfigyelés: a mai 10 síráson ekét ábrázoló rajz lát­ható. Az i. e. 241-ben Szicíliá­ban használatos eke formája szinte tökéletesen azonos a pénzen látható ekével. A cserpák és a csobolyó Nagyon figyelemre méltó megállapításra jutottak a ku­tatók az archívum rendezése során, amikor az anyagot összevetették a Kijev környé­kén talált mezőgazdasági esz­közök anyagával. Kétséget ki­záróan bebizonyosodott, hogy Magyarország területén a földművelés a honfoglalás előtt is nagyobb szerepet ját­szott, mint eddig gondolták. Az is egyre világosabb, hogy a magyarok az ukránokkal való érintkezések folytán is­merkedtek meg a földműve­léssel. Dél-Ukrajnában maga­sabb fokon álló földművelé­si kultúra volt, mint nálunk vagy más szláv népeknél. A napokban megnyíló kiál­lításon, sok érdekes szerszám is szerepel a bronzsarlótól egész a legkorszerűbb gépig, a kombájnig. Közöttük termé­szetesen egy sor olyan munk®- eszköz, amelyet már régen nem használnak. Honnan kerültek az archí­vumi gyűjtésbe a kihalóban levő eszközök? Nagy részük a vidéki mú­zeumokból. A tokaji múzeum­ban is őriznek például osztó­két. Ma már alig használ­ják, nincs szerepe a nagy­üzemi földművelésben. Az ekevasat tisztogatták vele ré­gen, ha ragadós volt a föld. De az állatok ösztökélésére ie felhasználták. A nyelv meg­őrizte, de mint munkaeszköz kihalt. Ugyanez mondható a cséphadaróról, is. . A nyelv tehát­­konzervatí­vabb, lassabban változik, a technikai fejlődés­­gyorsabb. Egyik érdekes­ munkaeszköz volt — szintén Tokajon őr­­­­zik — a csinvágó balta A hordó végében levő bevágást nevezték csinnek, amibe a hordó lapját illesztették be. Ehhez kellett a balta. Ki ismeri már a cserpákot, amivel a mustot töltögették a hordókba? Vagy a livót? A csobolyó is csak a régi pász­torénekekben szerepel. Ezek­nek a képét, leírását karto­nok őrzik most Budapesten, de Tokajban, a régi, templom­ból lett múzeumban valóság­ban is láthatók. Egyébként érdekes története van ennek a múzeumnak is. Ismeretes, hogy az orosz cá­roknak szőlőjük volt hajdaná­ban Tokajban. Őrzésére egy szakasz katonát vezényeltek ki. Voltak tisztviselők is, szá­mukra a cári udvar pópát küldött és templomot épített. Am­ikor a XIX. században a Habsburgok összerúgták a patkót a cárokkal, megszűnt a szőlő, üresen maradt a templom. Tokaj megvásárolta, s ebben rendezte be a mú­zeumot, itt kapott helyet a Tokaji bor története című ál­landó kiállítás is. A múzeum gazdag anyaga most bekerült az archívumba és a többi vidéki múzeum ed­dig szinte hozzáférhetetlen anyagával együtt forrásává és segítőjévé válik a tudomá­nyos kutatásnak. Illés Sándor Az új vasúti árudíjszabás és a körzeti állomások kialakítása A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat közlekedési szakcsoportja szerda délután tartott kibővített vez­etőségi ülésén dr. Turányi István, a műszaki tudományok doktora, Állami-díjas egyetemi tanár megnyitója után Rödönyi Ká­roly közlekedés- és posta­ügyi­­miniszterhelyettes, a MÁV vezérigazgatója érdekes elő­adást tartott közlekedésünk és hírközlésün­k néhány időszerű problémájáról. Elöljáróban utal­t a gazda­­sági mechanizmus bevezetésé­vel kapcsolatos előkészítő munkára, amely a közleke­dés területén szélesen bonta­kozott ki. Ezután arról szólt, hogy az új gazdaságirányítási rendszerre való áttérés közle­kedési problematikájának vizsgálata, a széles körű hely­zetfeltárásokkal járó elemző és előkészítő munka, továbbá a felelősségteljes döntések meghozatala nagyobb részben megtörtént. A vasúti közlekedés nyere­sége tekintetében például az az álláspont alakult ki, hogy nem lehet elsődleges cél a vállalati nyereség biztosítása, éppen a­­sajátos termelési te­vékenységből, az elsősorban közérdekű szállítási feladatok ellátásának kötelezettségéből kifolyóan. — Ez persze nem befolyásolja — mondotta a továbbiakban —, ama legha­tározottabb törekvésünket, hogy a szállítási igények za­vartalan kielégítése mellett biztosítsuk a vasútüzem gaz­daságosságát. Ennek eszközei sokrétűek. Ide tartozik például elsősor­ban a vasút területén beruhá­zott rendkívül nagy tömegű állateszköz legkedvezőbb ki­használása, vagy az általá­nos termelői árrendezés kapcsán a jövő év elején életbe lépő új árudíjszabás, amely nemcsak fedezi a vasút költségeit, ha­nem szerény nyereséget is tartalmaz. Az új gazdasági mechaniz­mus talaján a közlekedési ágazatok között, vagy az áru­­fuvarozásban a különböző gépkocsi közlekedési szekto­rok és egységek között bizo­nyos verseny várható. Ebben nemcsak a szocialista közleke­dés viszonyainak általános ha­tásai játszanak közre, hanem az is, hogy az új díjszabás té­teleiben az un. díjszabási koor­dinációra való törekvés érvé­nyesül és olyan díjszinteket alakít ki, amelyek a fuvaroz­tató feleket szinte automati­kusan a legmegfelelőbb, szá­mukra fuvarköltségben leg­kedvezőbb, fuvarozási eszköz igénybevételére készteti. A miniszterhelyettes ezután a kiemelkedő nagyságú és je­lentőségű komplex fejlesztési feladatról, a körzeti állomás­rendszer kiépítéséről beszélt. Rödönyi Károly miniszter­helyettes ezután az egyéb idő­szerű közlekedési feladatokat ismertette. ÚJ NÉV ÚJ NÉV ÚJ NÉV Régi, kifogástalan minőség! 1968. JANUÁR 1-TŐL BUDALAKK FESTÉK- ÉS MOGYAN MAGYAR CÍMÜNK TOVÁBBRA IS: BUDAPEST IV. DUNASOR 11. FESTÉSI-MÁZOLÁSI SZAKTANÁCSADÁS A FOGYASZTÓKÖZÖNSÉG RÉSZÉRE 1967. OKTÓBER 20-TÓL FESTÉK MINTABOLTBAN Ü­L, Dohány­étej 68. LAKK- ÉS FESTÉKIPARI VÁLLALAT ­ Kórházfejlesztési gondok Újpesten Az újpesti kórházak higié­nés helyzetének javításáról tárgyalt a IV. kerületi tanács végrehajtó bizottsága legutóbb. Különösen nagy gondot fordí­tanak arra, hogy az Árpád­kórház szülőotthonában meg­akadályozzák a csecsemőkön időnként fellépő fertőző bőr­gyulladást. Ezért a zsúfolt újszülött-részleget a meglevő lehetőségek felhasználásával kibővítik. Abban a helyiség­ben is kórtermet rendeznek be, ahol eddig gazdasági iroda volt, s a jelenleg éjjel-nappal üzemben levő autokláv mellé egy harmadikat is vásárolnak. Három műszakosra szeretnék bővíteni a városi kórház moso­dáját, felújítják, korszerűsítik az Árpád-kórház belső csator­nahálózatát A tanács igyekszik segíteni a Városi és az Árpád-kórház konyhájának nehéz helyzetén is. Az az elképzelés, hogy a Károlyi-kórház elavult kony­háját felújítják, s­­báziskony­haként­ működtetik majd, az Árpád-kórházban és szülőott­honában pedig befejező kony­hát létesítenek. A Városi kór­ház korszerűtlen tüdőpavilon­­ját megszüntetik. Az elavult épületet eladták, helyette­­ 134 személyes, m­odern, új tüdő­pavilont építtetnek már a jövő évben. *

Next