Magyar Nemzet, 1967. október (23. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-15 / 244. szám

Vasárnap, 1967. október 15.. Az ember, akit nem lehet megírni P­rof. dr.Pető András Egyik munkatársa azt mondta, hogy húsz éve ismer­te, de nem tudja, ki volt. Egy másik, régi munkatársa meg­jegyezte, hogy olyan volt, mint az a hegyvonulat, amelynek csúcsait látni már nem lehet. "■Azért, mert a felhők bebo­­rítják?­«, kérdeztem. Nem, fe­lelte. Hanem azért nem lehe­tett megismerni, s látni őt, mert a környezetének az is­meretei nem érték fel prof. Petőt. Egy orvosnő emlékezete sze­rint egyszer mondta azt egy cikkre, hogy­­ez jó­. E cikk egyik tanítványának a lutoni (Anglia) intézetéről, műhelyé­ről szól, rendkívül tömör, szűkszavú, rövid, a Times­­ban jelent meg idén. Tizenhét éves korom óta, harminchat esztendeje írok ri­portokat emberekről. Ilyen nehéz dolgom még nem volt. Kétségbeesetten ülök írógé­pem előtt, már-már hallani vélem a megjegyzést, hogy ő ilyet nem írt volna le, semmi­féle személyeskedést nem tűrt. Indulatos volt, és szigorú, és angyali, és konok, és nagysze­rű, és rendkívüli. Másokért élt. E két szót talán ő is hely­benhagyná. Többet nem. Ket­tőt — talán — igen. Miután e két szó róla szól, talán még­­ennyit sem hagyna jóvá.­­ A szerkesztőségben köszö­netnyilvánítás került a ke­zembe:­­A Mozgássérültek Nevelő­képző és Nevelőintézetének dolgozói, Pető processzor ösz­­szes munkatársai köszönetet mondanak mindazoknak, akik Pető professzor elhunyta al­kalmával a magyar társadal­mat, a gyermekeket és felnőt­teket, valamint tanítványait ért kifejezhetetlen veszteség felett részvétüket nyilvánítot­ták. Ha valakit munkája, mű­ve halhatatlanná tehet, ő bi­zonyára az...* Halhatatlan? Elgondolkoztam. Nem ismertem. Soha nem láttam. Lehet-e írni arról, akit nem ismertünk, soha nem láttunk? -Reménytelen-e, mondta va­jaid. “Azok sem ismerték, akik ismerték már évek, évti­zedek óta." Elindultam e reménytelen­ség, a halhatatlansága nyomá­ban.­­ Az életben van két hegy­csúcs, teljesség s tisztaság a neve, amelyre ember ritkán jut föl. Prof. Pető András fel­jutott; a teljesség, a tisztaság embere volt. Egy író barátom, akit ked­velt és becsült, két alkalom­mal, s hosszú időn át mesélt róla. Petőt “Buddha-arcú, nagyszerű mérges embernek** nevezte. Prof. Pető halhatat­lan munkásságának a szín­helyén, a Villányi úti Moz­gássérültek Nevelőképző és Nevelőintézetében, ahol egy délutánt töltöttem el, orvosai, konduktorai ehhez azt tették hozzá, hogy prof. Pető indu­latai nem személyével, hanem azzal az üggyel, azzal a küz­delemmel függtek össze, ame­lyet vívott, amelyet képviselt. Mindig másokért volt “dühös”. ■ Hetvennégy éves korában, öt és fél órás tárgyalás után, szeptember 11-én délután az intézetében halt meg, a hetven­­negyedik születésnapján. E szót, gyógyíthatatlan, nem ismerte. Ezt kimondani előtte nem lehetett. Ha mozgáskép­telen, s lassan enni, inni, jár­ni, mozogni, írni tanuló gyer­mekei közt ült intézetének va­lamely szobájában — velük énekelt, velük játszott, velük közösen végezte el a kijelölt mozgásfeladatot —, nem lehe­tett zavarni, nem ment a tele­fonhoz, akárki hívta. Intézeté­ben e pillanatban kétszáz olyan gyermek él, akiket az intézet — orvos és konduktor — nevel. Nem gyógyít. Nevel. Ez nem orvosi intézmény, ha­nem pedagógiai.­­A mozgás­képtelen vagy túlmozgásos gyermeket megtanítják étkez­ni. ..megtanítják őket járni, mozogni, ha mozogni nem tudnak. És megtanítják őket mozdulataikat fékezni, csök­kenteni tudni, ha túlmozgáso­sak. Itt élni tanítanak. Mindig fázott. Stollár Béla utcai lakásán központi fűtés volt ugyan, de ő cserépkály­hában fával is fűttetett, ezen kívül butánnal és még vil­lannyal is. Lakása kilencven százalé­kát könyvek foglalják el. Egyik munkatársa azt mond­ta, hogy “ami­ az intézet anya­gára, a mozgásterápiára vo­natkozó szakirodalmat illeti, ez az egész országban egye­dülálló, a legteljesebb, bele­értve az egyetemi, kari könyv­tárakat is*. “Ha róla ír, röviden írjon, s hosszasan gyötrődjék előtte*, kérte egy régi munkatársa. “A Times-cikk két kis félhasáb volt. Ezt nevezte ő jó cikk­nek.* De hogyan lehetnék tömör, mikor haló porában is árad, szinte hömpölyög felém nagy élete? ... Ilyet sem írt volna le. A sza­vakat nem szerette. A cseleke­detet szerette. A munkát. A gyermekeket. A rendet szeret­te. A lényeget szerette. A tel­jességet. Csak rögtönzést ne! Csak ne blickfangos dolgokat! Író barátom szerint olyan könyvet nem olvasott, “ame­lyet kivonatolni lehet*. Ha egy könyv tartalmát húsz sor­ban el lehet mondani, akkor annak pontosan húsz sor — és nem ötszáz oldal — a monda­nivalója. 3 Gyakran volt indulatos, nemegyszer használt fölfoko­zott hangot. Ö volt a világ egyik legfi­gyelmesebb embere. »Nem le­hetett ajándékot adni neki.* Ö viszont “elviselhetetlen mennyiségben ajándékozott*. Mindenét szétosztotta. Akit tudott, segélyezett. Barátait rendszeresen felhívta, hogy érdeklődjék gondjaik, hogylé­­tük felől. Orvosai, kondukto­rai, egész környezete rajon­gott érte. Legjobban a gyer­mekei rajongtak prof. Petőért. Rajongásban, indulatban, küz­delemben élt, dolgozott, ne­velt, viaskodott Volt idő, mikor állandóan csúrdott. “Ezt is legyőzte.« A csuklásokat senki sem tudta leállítani, õ sem. Talán re­keszizomgyulladás okozta. De ez is csak föltételezés. “De mi­nek emlegetni ezt?“ Közel hat hónapig tartott. De legyőzte. Panaszt nem ismert. Betegség­nek oda nem adta magát. Ha igen súlyos napja volt, s a házban, ahol lakott, nem járt a lift, az ötödik emeletre men­tőkkel­ vitette föl magát. Pa­naszkodni nem tudott. Egész életében saját személyét ki­kapcsolva élt és dolgozott. Miért tette? Ezt mind miért tette? Az intézetért? A gyermeke­kért? Azért, hogy bebizonyít­sa, e szó: “gyógyíthatatlan”, ostobaság? S nincs ilyen? Az emberekért tette? Az emberi­ségért? Soha nem felelt volna rá. De amit teremtett, az inté­zet, a világon egyedülálló, s a hasonló lutoni intézet is az ő példája, munkássága nyomán született. “Húsz éve ismerem. De nem tudom, ki volt.« Síkságon élek. S időről idő­re, újra meg újra rádöbbenek arra, hogy ez nem síkság. Pi­ramisok, katedrálisok, hegy­csúcsok, sejtes­ítes, magasba vesző, tiszta tetők közt élek, s botladozom.­ ­ Egy orvosnő így fogalmazta meg egyéniségét: “Olyan sok hely volt benne, annyi min­denre.* Egy másik orvosnő azt mondta, hogy Pető élete a tel­jesség utáni hajthatatlan harc volt. A teljességet, a rendet kedvelte. Amire nem volt szüksége, elajándékozta. Semmi fölösle­geset nem szeretett. A fölös­leges szavakat sem. De a hall­gatást sem. Ha valakiben ki nem mondott gondolatot sej­tett, ingerült lett. A humort szerette. A vicce­lést nem. Nem szerette, ha egy virág­csokor tarka volt. Csak a ho­mogén dolgokat kedvelte. In­tézetének kertjében gazt nem tűrt. Sehol sem tűrte a gazt. Füvét egyszer kiásatták, fű­maggal újra bevetették, jelen­tették, hogy szép a fű. Gazta­­lan. Nem tudta elviselni a szétszórt csikket. Azt, ha egy fehér köpenyről egy gomb hiányzik. Azt, ha elmozdítják egyik könyvét. Ne legyen gaz. Legyen rend. Nemcsak a kert­ben, nemcsak a köpenyen, és nemcsak az asztalokon.­ Ha bejött, nem köszönt. Ha elment, nem köszönt. Csak olyan idegennek köszönt, aki az intézetbe bejött. Azt mond­ta, ő akkor is itt van, ha el­megy. Ő soha innen nem megy el, akkor sem ment el, ha elment. Ha beteg volt, ha lakásán ágyhoz láncolva élt, gyermekeiről mindig mindent tudott. Azt is, hogy egyik mozgásképtelen gyermeke a szék támlájába kapaszkodva, reggel nyolctól tizenegy óráig, a szoba falától már a szoba közepéig elért, s szeme a si­kertől fényleni kezdett. Azt is, hogy egy másik gyermeke, aki hallott ugyan, de beszélni nem tudott, egy égő gyertyát tartva és arra biztatva, hogy a lángot fújja el, lassan, de az örömnek valami földöntú­li sugárzásában kimondta az f betűt. Ő mindig mindenki­ről mindent tudott. »Na­gyon vigyázzon ezzel a cikkel. Petőt kivonatolni nem lehet. Petőről írni nem lehet. Petőt megírni reménytelen.* 5 Több ezer kéziratlap, tudo­mányos jegyzet, feladattár, gyakorlattár, s számos ki nem adott vers, dráma maradt utá­na. Gyakran írt németül. Életrajzát Nachtigall, Csalo­gány címen akarta megírni. »Privat« feliratú kis dosz­­sziéjában a többi közt egy Hölderlin-verset is leltek. A vers az életről, s a halálról szól, a professzor úr egyik no­teszébe másolta be. Volt a dossziéban egy hároméves kislánytól származó rajz is. A gyermekrajzot, amely nagy bajuszú utcaseprőt ábrázol, amint a temetőben falevele­ket seper, a professzor úr már tíz­ éve őrizte. Itt pihen a többi közt Ilku Pál egyik levele. A művelő­désügyi miniszter 1963. szep­tember 11-én a 70 esztendős prof. Petőt köszöntötte: “Sok nehézséggel és meg nem ér­téssel kellett önnek megküz­denie, de ma már világos, hogy az ön által alkalmazott nevelői módszert széles kör­ben meg kell valósítani. Tisz­telem az ön erejét és kitartá­sát, amellyel a valóban nemes célokat szolgálta.« A minisz­ter a professzor tevékenysé­gét egyedülállónak nevezi le­velében. Iratai közt pihen agy gépek­ “önéletrajza” is. Harminc­kilenc sor. Szombathelyen született, édesapja vegyeskereskedő volt, édesanyja tanítónő. Pes­ten érettségizett, Bécsben vé­gezte az egyetemet. Ausztriá­ban, a többi közt a bécsi egye­tem élettani tanszékének a ta­nársegéde, később a kreuzeni és a raaueri gyógyintézetek igazgató főorvosa volt. 1922- ben a semmeringi gyógyinté­zetben kezdett mozgásterápiá­val foglalkozni. 1938-ban, a fasizmus elől menekült haza. 1947-ben a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola mozgás­terápiás tanszékének a tanára lett, ugyanakkor megbízták a Gyógypedagógiai Intézet moz­gásterápiás osztályának a ve­zetésével. Ebből alakult ki a főiskola mozgásterápiás inté­zete, később az Országos Moz­gásterápiás Intézet, végül a Művelődésügyi Minisztérium segítségével megteremtett Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézete, amelynek Pető dr. az alapítója, s élete utolsó pillanatáig igazgatója és főorvosa volt. Szovjet, né­met, amerikai, angol szakem­berek jártak tanulni hozzá. Amit a gyermekekért tett, azt én leírni nem tudom. Csak gyermekei ragyogó szemeire emlékezem, miután órákon át jártam köztük az intézetben. E szemek azt közölték: már tudok enni! Járni! Beszélni! írni! Élni! Megkérdeztem, hogy mikor, s hol indult ez a világon egye­dülálló munka, hivatalos szó­val a “konduktív mozgáspeda­gógia”? Azt a választ kaptam, hogy a háború után tizenhá­rom gyógyíthatatlannak tar­tott gyermeket adtak át a pro­fesszor úrnak, ő a tizenhárom gyermeket a Gyógypedagógiai Intézet két pincehelyiségében kezdte el ... azt akartam leír­ni, hogy gyógyítani. Nem gyógyítani. Nevelni. A gyer­mekek — egy kivételével — felnőttek, dolgoznak, “mind csinál valamit”. “Reménytelen munkába kezdett. Őt megismerni soha­sem sikerült senkinek.* Nem lehetett megismerni, nem lehet megírni. De lehet feltekinteni elégett porára, amely a magas tisztaságban a teljességre való törekvés em­lékét őrzi. Ruffy Péter FELHÍVJUK AZ ÉRDEKELT VÁLLALATOK ÉS INTÉZMÉNYEK SZAKEMBEREINEK FIGYELMÉT, hogy SNV-50 és SNV—100 típusú 50, ILLETVE 100 AMPER TERHELHETŐSÉGű­ TIRISZTOROK 1968. ÉVI SZÁLLÍTÁSÁRA F. ÉV NOVEMBER 30-IG RENDELÉST FOGADUNK EL! TIRISZTORAINK — 50—800 V zárófeszültséggel készülnek — alkalmasak nyugati típusok kiváltására — SEC előírások szerint mért 18 paraméterre vonatkozó mérési lappal kerülnek át­adásra — hazai erősáramú diódák rögzítési módjával egyező kivitelűek — 6 m/sec sebességű léghűtést igénylő hűtő­­tönkkel kerülnek szállításra — alkalmazásával kapcsolatban, illetve spe­ciális paraméterekre is készségesen adunk felvilágosítást (VKI Félvezető Laboratórium 155—210, 166—269, Pálfy Miklós) Külön kívánság esetén zárófeszültség sortól eltérő spe­ciális paraméterek szerint válogatott tirisz­torokra is elfogadunk rendelést RENDELÉSEKET AZ ALÁBBI CÍMRE KÉRJÜK MEGKÜLDENI: VILLAMOSIPARI KUTATÓ INTÉZET FÉLVEZETŐ LABORATÓRIUM BUDAPEST, XII., ISTENHEGYI ÚT 29. ü&díj ViM* ­ EZEN A HÉTEN MEGJELENIK A DELTA tudományos­technikai magazin első száma Üvegszilánk árulta el a tettest Hosszas nyomozás után elfogták a tiszaföldvári három zoros kéjgyilkost Az utóbbi évek legizgalma­sabb nyomozása után leplezte le a rendőrség a tiszaföldvári rémet, akinek három kéj­gyil­kosság terheli a lelkiismeretét. Áldozatai nők voltak, akiket megfojtott, meztelenre vetkőz­­tetett, majd a vízbe dobott. Az első áldozat Sípos Ilona tiszaföldvári leány, akinek holttestét még 1962 áprilisá­ban fogták ki a Tiszából. Csuklóján és nyakán zsineg­foszlány volt, de ennek elle­nére azt sem zárta ki az or­vosi vélemény, hogy öngyil­kosság történhetett. Sérülést ugyanis nem találtak a tes­tén s öngyilkosságra engedett következtetni az is, hogy a boncolásnál kovamoszatot fe­deztek fel benne, ami annak a jele, hogy még életben ke­rült a vízbe. A gyilkosság mellett szólt viszont az, hogy szája a melltartójával volt be­tömve. A tettes nem került kézre. Három évvel később, 1965- ben, ugyancsak tavasszal, ki­fogták a Tiszából Méhész Éva 15 éves tiszaföldvári kislány lemeztelenített holttestét. Sé­rülést csak a mellkasán ta­láltak, de ez se olyan volt, ami feltétlenül gyilkosságra utalhatott volna. Ennek ellené­re ezt az esetet már bűntett­ként kezelték. A gyilkos most sem került rendőrkézre, de az áldozat kerékpárját és fél pár cipőjét később megtalálták Martfű alatt. Az idén június 20-án reggel, öcsöd és Kunszentmárton, kö­zött, az öcsödi közúti hídtól 7 kilométerre, a Körös föve­nyén meztelen nő megcsonkí­tott holttestére bukkantak. Az áldozat Szekeres Károlyné, született Pénzes Teréz 28 éves tiszaföldvári elvált asszony volt. Szekeresné a martfűi cipőgyárban dolgozott, s a gyilkosság napján, június 19-én, este 10 órakor fejezte be munkáját. Azt mondta, randevúra megy. , A gyilkosságot követő na­pon, az esti órákban egy járó­kelő jelentette, hogy az öcsö­di híd közepe táján vérfolto­kat látott. A vérfoltok mel­lett üvegszilánkokat talált a rendőrség, felturti autóüveg szilánkjait. Hasonló üvegszi­lánkot találtak az áldozat körme alatt is. A nyomozásba bekapcsoló­dott az országos rendőrfőkapi­tányság is. A gépkocsik szá­zait ellenőrizték, mert nyil­vánvaló volt, hogy az áldozat csak járművel juthatott el él­ve vagy halva Martfűtől az öcsödi hídig, ahol vízbe dob­ták. A gépkocsik ellenőrzését az egész országra kiterjesz­tették, hangyaszorgalommal, kitartó munkával gyűjtötték a legapróbb adatokat is a nyo­mozók, míg végre siker ko­ronázta munkájukat. A gya­nú Kovács Péter 34 éves ti­szaföldvári gépkocsivezetőre irányult. Ő ugyanis régebben a 7-es AKÖV-nél dolgozott és a cipőgyárba volt vezényel­ve állandó munkára. Június 19-én, a gyilkosság napján Kovács a gyárba igye­kezett. Elromlott közben a fékberendezése, s a kapu so­rompójának ütközött. Ekkor tört ki a jobb oldali ajtó üvegje. A törmeléket a portás segítségével összesöpörte és a szemétre dobta. A véletlen összejátszása folytán gépko­csija a gyilkosságot követő nap az Autójavítóhoz került Budapestre általános generá­lozásra. Kovács ugyanakkor állandó alkalmazást nyert a cipőgyárban. A rendőrség a kocsi nyo­mába eredt. S bár a teher­autót időközben átszerelték, lefestették, kijavították, jobb oldali ajtajának ablakfészké­ben találtak néhány apró szi­lánkot. A laboratóriumi vizs­gálat kétséget kizáróan meg­állapította, hogy ez is ugyan­abból az üvegből származik, mint az öcsödi hídon, a nő körmei alatt és a gyár sze­méttelepén talált szilánk. Kovács eleinte alibit iga­zolt, de ez később megdőlt, kiderült, hogy a gyilkosság éjszakáján csak reggel felé ért haza. őrizetbe vétele után eleinte tagadott, majd megtört a bizonyítékok súlya alatt és elismerte, hogy ő gyilkolta meg Szekeresnét. Megfojtotta, meztelenre vetkőztette, mellét megcsonkította és a vízbe dobta. A gyilkosságot a veze­tőfülkében hajtotta végre. Beismerte a gépkocsivezető a másik két gyilkosságot is. Azt vallotta, ellenállhatatlan szexuális kényszer hatása alatt követte el tettét. Az orvosszakértő véleménye szerint a háromszoros gyilkos teljesen épelméjű és tettének elkövetésekor ura volt akara­tának. (1.) Befejezte budapesti látogatását az ecuadori gazdasági küldöttség Jaime Neb­ot, az állami terv- és koordinációs bizott­ság elnöke vezetésével tíztagú ecuadori gazdasági delegáció tartózkodott Budapesten. Lá­­togatásuk célja a két ország közötti kereskedelmi forga­lom kibővítése volt. Eszme­cserét folytattak a többi kö­zött arról, hogy a magyar iparvállalatok vasúti és köz­úti járművek, víztisztító, hír­adástechnikai és villamos be­rendezések szállításával részt vegyenek Ecuador fejlesztési terveinek megvalósításában. A delegációt fogadta Szálát Béla külkereskedelmi minisz­terhelyettes és Sós Iván, a Magyar Kereskedelmi Kamara elnökhelyettese. Svéd kereskedelmi delegáció tárgyalt Budapesten A stockholmi kereskedelmi kamara 18 tagú delegációja ötnapos üzleti tárgyalás után szombaton elutazott Budapest­ről. A delegáció tagjait fogad­ta Szalai Béla külkereskedel­mi és Kocsis József kohó- és gépipari miniszterhelyettes, Karádi Gyula, az Országos Tervhivatal elnökének első helyettese és Kallós Ödön, a Magyar Kereskedelmi Kama­ra elnöke. ÚJ NÉV ÚJ NÉV ÚJ NÉV Régi, kifogástalan minőség! 1968. JANUÁR 1-TŐL BUDALAKK FESTÉK- ÉS MŰGYANTAGYAR CÍMÜNK TOVÁBBRA IS: BUDAPEST IV., DUNASOR 11. FESTÉSI-MÁZOLÁSI SZAKTANÁCSADÁS A FOGYASZTÓKÖZÖNSÉG RÉSZÉRE 1967. OKTÓBER 20-TÓL FESTÉK MINTABOLTBAN VII., Dohány utca 68. LAKK- ÉS FESTÉKIPARI VÁLLALAT­­BUQALAJIÍ7 .

Next