Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
Tudományos Fiqyelő PM*B!!l«ili!lIllt*imill!lll!ll!*u^ ...i.iiiitHiiiiii'.iiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiinimnnHiiniiiHiiiiHuiKmHtniiimiiiiHHHiniiHiinBiiiiHiiiaa Fejezetek az immunológiából Feltárulóban szervezetünk védettségének titkai A népi művelődés történetének kutatása francia tudós értelmezésében Vannak olyan fertőző betegségek, amelyek egyszeri kiállása egész életre szóló védettséget biztosít. Ilyen, például a kanyaró. Az egykori kórokozók már a testünkbe való behatolásuk első pillanatától vereségre vannak kárhoztatva, mert szervezetünk „emlékszik” az első támadásra. Akadnak viszont kórokozók, amelyekkel való újratalálkozásunk már négy-öt esztendő, sőt ennél rövidebb idő múltán is azzal a kockázattal jár, hogy ismét megbetegítenek. A mi kis belső „háborúnk” Létezik tehát bennünk egy immunológiai „memória”. Vagy legalábbis „vezérkar”, amely pontosan kidolgozza a védekezés és támadás taktikáját és ezt milliárdnyi „katona” segítségével végrehajtja. Érdekes módon már az „előőrsök" csatározása elegendő lehet ahhoz, hogy szervezetünk „katonái” az ellenséget felismerve, megfutamítsák. Védőoltás, például himlő elleni oltás útján, ilyen előőrsöket mesterségesen képezünk ki a szervezetben. Kialakul szervezetünkben az a képesség — az immunitás —, hogy sikerrel szálljon harcba a kórokozók egy bizonyos „hadseregével”. De ha ennek katonái például más uniformisba öltözve közelednek, a vészriadó, az azonnali immunválasz elmarad, s ágynak eshetünk. A szemléletesség kedvéért keresett hasonlatunkat élő példával folytatva: állandó problémája az orvostudománynak az influenza, amelynek kórokozói évről évre visszatérnek s szerkezetük állandóan módosul. Ezért a megváltozott vírusok azokat is megbetegítik, akiket nemrégen a korábbi típus támadott meg. Kulcs és zár — ezt a hasonlatot hallottam kutató orvosoktól a probléma nyitjáról. Ha a kórokozó „kulcsmintája” hiányzik az immunológiai zárból, a védekezés ajtaja nem nyílik meg, vagy nem azonnal, időben nyílik meg, s az elözönlő® megtörténik. Ilyenkor szervezetünk várában „árulás” van. Zendülésre akkor kerül sor, amikor „idegennek” kiáltják ki a saját sejteket is. Az ember azért tud élni, mert saját védekező rendszere, immunológiai apparátusa el tudja viselni. De ha például valamilyen betegség következtében megváltozik valakinek a vesehámja, ebben a pillanatban úgy kategorizálja ez az apparátus, hogy nem saját. És akkor elkezdi termelni a beteg vesehám ellen az ellenanyagokat, amik a vesét tovább károsítják. Súlyos esetekben a károsítás lavinaszerű lefolyást vesz és tragikusan végződhet. Immunitás húsz év után Hogy az immunológiai memória milyen hosszú időre terjedhet, arra vonatkozóan svájci kutatók végeztek érdekes kísérleteket Húsz év után is teljes értékű potenciális immunitást találtak a tetanusz anatoxinnal beoltott szervezetben, a reakció kiváltásakor 24—48 óra alatt kifejlődtek az antitestek, ami tökéletes védelmet biztosított De a kép még ennél is bonyolultabb, amit a következő példával illusztrálhatunk. A szervátültetési kísérletek során megállapították, hogy az antilymphocyta szérummal az immunológiai memóriát ki lehet irtani. A szopornyica olyan vírusos betegség, amelyen a kutyák fiatalkorukban átesnek, felnőtt korban tehát védettek ezzel a betegséggel szemben. Az antilymphocyta szérummal oltott felnőtt kutyák megbetegednek szopornyicában, a kezelés hatására tehát megszűnt az immunológiai emlékezőképesség. Tehát: bizonyos esetekben teljesen lefegyverzett állapotba kerül belső „védő” hadseregünk. Több tucat szívátültetés tapasztalatait szerezték meg a világ legkiválóbb sebészei. Az életfontosságú szervek közül a vesét már évek óta rendszeresen ültetik át, s napirendre került a tüdő- és májátültetés is. E szervátültetések sikerének, — s egyáltalán annak, hogy vállalkozni merjenek rá — a sebészet hallatlan fejlődésén, biztonságán kívül egyik előfeltétele az immunológia tudományának eredményes művelése. A fő probléma ugyanis az, hogyan reagál a befogadó szervezet a vendégszövetre, milyen antigenitásbeli különbségek vannak köztük. Minél nagyobb ez a különbség, annál kevesebb a reakció. A szervezet immunválaszát tehát el kell nyomni, hogy az átültetett szerv megmaradjon. A vérátömlesztés igen veszélyes művelet volt mindaddig, amíg nem ismerték a különböző vércsoportokat. A szövetek közötti antigenitásbeli különbségek sokkal bonyolultabbak a vércsoportokénál. Mindaz, amiről eddig szó volt, egy-egy fejezete az immunológiának. Mielőtt azonban tovább mennénk, s ezeket részleteznénk, érdemes visszapillantani az immunológia történetére. Jennertől Semmelweisig Az első nagy immunológiai felfedezés Jenner nevéhez fűződik, aki azt az alapvető megállapítást hasznosította, hogy a tehénhimlőben megbetegedett asszonyok az emberi himlőt nem kapták meg. Úgy okoskodott: ha az emberre gyakorlatilag veszélytelen tehénhimlőt emberbe oltja be, az megszerzi a védettséget ezzel a betegséggel szemben. A himlő elleni védőoltás Jenner alkalmazta eljárása hamar elterjedt Londonban rövidesen oltóanyagtermelő intézet létesült. • Jenner felfedezése után a magyar Bene Ferenc, a budai királyi egyetem sebészprofeszszora 1800—1801-ben saját eredményei alapján könyvet publikált, amelyet hivatalos védőoltási „bibliává” minősítettek. Ezzel kezdődött a magyar immunológia. Még a Pasteur és Koch nevével fémjelzett korszak előtt vagyunk. A nyolcszázas évek elején már hazánkban is oltoztak. Így Lenhossék Mihály 1802- ben, Esztergomban, 1824-ben megalakították az Országos Védhimlő Intézetet, ennek egyik igazgatója volt Semmelweis. Az anyák megmentője tevékeny és tudatos járványtanász is volt, annak ellenére, hogy nem ismerte a kóroktani összefüggéseket. A preventív orvostudomány legnagyobb úttörőjét, az első higiénikust tisztelhetjük benne. Magyarországon csak 1876- ban tették kötelezővé a himlőoltást. 1896-ban Budapesten tartották a világ higiénikusainak kongresszusát, ahol Behringék először számoltak be a diftéria szérummal szerzett tapasztalataikról. Ezt követően Bókayék elindították Magyarországon is a diftériaellenes szérum termelését. Ezt az 1897-ben létrehozott állami szérumtermelő intézet végezte. 1923-ban csődbe került, s akkor a részvényeket a Phylaxia vásárolta meg, attól kezdve 1954-ig a Phylaxia keretében állították elő a szérumot emberi gyógyászati célokra. 1954-ben a Phylaxia embergyógyászati részlege különvált, és ebből a Humán Oltóanyagtermelő és Kutató Intézetet hozta létre az Egészségügyi Minisztérium. Az adjuvancia A diftéria elleni védőoltás elvét a francia Ramon dolgozta ki 1925-ben. Három évvel később, 1928-ban, Magyarországon is megkezdték a diftéria elleni védőoltásokat. Ebben oroszlánrésze volt Tomcsik professzornak, aki később a baseli egyetemen tanított Közbevetőleg meg kell jegyezni, hogy a magyar Schick Béla, aki tavaly halt meg Amerikában, 1912-ben fedezte fel azt az eljárást, amellyel a diftériaimmunitást embereken bőrpróbával mérni lehet. Ez az eljárás lehetővé teszi, hogy az immunizálás eredményességét elbíráljuk. Az adjuvanciát — a hatásfokozást — Angliában fedezték fel. Az ilyen, például alumíniumtartalmú csapadékhoz kötött oltóanyagok széleskörű alkalmazását az ugyancsak magyar Faragó Ferenc tette lehetővé. Jelentősége abban állott, hogy egyetlen egy oltással olyan fokú immunitást lehetett elérni, mint az eddig használt, nem adjuvált anyagok többszöri oltásával. Ha ugyanis tömegoltást akarunk végezni, akkor gyakorlati okokból arra kell törekedni, hogy az oltások száma minél kevesebb legyen. A diftéria elleni védőoltásokat Magyarországon 1938-ban iktatták törvénybe — a világon elsőnek. A felszabadulás előtt Magyarországon a diftérián kívül a legfontosabb probléma a tífusz leküzdése volt. A tífusz elleni védőanyagot az immunológiai adjuvancia elvei alapján Rauss Károly Kossuth-díjas professzor dolgozta ki, már a 30-as évek végén. Ez egyetlenegy oltással igen magas értékű és igen tartós immunitást biztosított A folyamatos védőoltások eredményeképpen egy-két év óta már nem is központilag oltanak, hanem csak azokon a területeken kell tífusz ellen védőoltást adni, ahol a helyi hatóságok azt szükségesnek látják. A tífusz kiküszöbölésében a kommunálhigiénés viszonyok megjavulása, a vízellátás, a csatornázás fejlesztése is közrejátszott Hármas védőoltás nálunk, elsőnek a világon A tífusz leküzdése mellett a felszabadulás utáni években hátra volt még a tetanusz és a szamárköhögés megelőzése. A szamárköhögés különösen az egy éven aluli gyermekek között pusztított, nagy volt a halálozási arányszám. Széleskörű együttműködés eredményeként 1953-ban kötelező jelleggel ugyancsak elsőnek a világon vezethettük be a diftéria, a tetanusz és a pertussis (szamárköhögés) egyesített védőoltását. Nagyon kevés külföldi tapasztalatra támaszkodva, úgyszólván a magunk erejéből oldottuk meg ezt. Az ötvenes évek végétől kezdve minden gyereket, aki eléri háromhónapos korát, egyénileg oltanak be. Hogy minél kiterjedtebb legyen a tetanusz elleni immunitás, tíz év óta azokon a területeken, ahol a tífusz elleni oltást elrendelik, tífusz és tetanusz elleni kombinált védőanyaggal oltanak, hogy minél szélesebb néprétegekben idézzenek elő potenciális immunitást. Jóllehet a lakosságnak kevesebb mint a fele került tetanusz védőoltásra, a tetanuszesetek száma egyötödére esett. A járványok elleni küzdelem sikerére a koronát a gyermekbénulás elleni küzdelemben elért eredmények tették fel. A Csumakov—Sabinmódszerrel, élő vakcina alkalmazásával szinte teljesen megszűnt Magyarországon a gyermekbénulás. A BCG-oltások eredményeképpen jelentősen csökkent hazánkban a friss tuberkulózisos megbetegedések száma is. A hepatitis és a dizentéria Ez eredmények mellett természetesen egészségügyi szerveinknek van még jónéhány gondjuk. A hepatitis, a fertőző májgyulladás például világszerte terjed, és ellene nincs még oltóanyag. Egyetlen lehetőség a gammaglobulinos megelőzés. Ennek eredményei kielégítőek ugyan, de nem jelentheti a hepatitis megelőzésének megoldását. MA MÁR SENKI SEM VITATJA: a kultúrtörténet a korszerű történettudomány szerves része. Ez a felismerés azonban korántsem jelenti azt, hogy a marxista történetírás megoldotta a kultúrhistória tárgyi, módszertani problémáit, sőt számos vonatkozásban csupán a problémák felismeréséig jutott el. Ezért kísér élénk érdeklődés minden olyan törekvést, amely e kérdéskör helyes megközelítéséhez hozzásegít bennünket Ezért hívta meg a közelmúltban az Eötvös Loránd Tudományegyetem Budapestre a kultúrtörténetírás kiváló francia szakértőjét, Róbert Mandrout, a párizsi École Pratique des Hautes Études tagozatvezető tanárát, hogy az általa kutatott problémákról — elsősorban a népi kultúra kutatásmódszertanáról — előadást, konzultációt tartson. Robert Mandrout, aki Lucien Febure-nek, a nagynevű Annales folyóirat hajdani főszerkesztőjének volt a tanítványa, művein keresztül már eddig is ismertük és értékeltük mint a jelenkori haladó francia történetkutatás és főleg a művelődéstörténeti kutatás jelentős képviselőjét. Éppen egy évtizeddel ezelőtt jelent meg Georges Dubyvel közösen írott kétkötetes, műve „A francia civilizáció története” (Histoire de la civilisation francaise), amely azóta öt változatlan kiadást ért meg s most rendezik a szerzők sajtó alá s ez év őszén jelenik meg a hatodik, átdolgozott kiadása. A munka angol, spanyol és lengyel fordításban is megjelent. (A népi demokratikus országok könyvkultúráját dicséri, hogy Mandrou valamennyi közül a lengyel kiadást tartja a legszebbnek, leggazdagabbnak.) „Bevezetés a modern Franciaországba. — Történetpszichológiai kísérlet” — (Introduction á la France moderne. Essai de psychologie historique 1500—1640) című 1961-ben megjelent munkájára Borisz Pozsnyev, a kiváló szovjet történettudós hívta fel a figyelmet a Vaproszi Isztorii hasábjain és mint történetpszichológiai kísérletet számos vonatkozásban követendő példaként állította a marxista kultúrtörténetírók elé. Bár ezt a munkáját maga Mandrou is, mint címében is jelezte, csupán kísérletnek szánta, úttörő érdeme a törekvés az ember — az egyszerű, a XVI. és XVII. századi mindennapi emberi világképének felvázolására, életviszonyainak többoldalú megközelítésére. A KULTÚRTÖRTÉNET egy számunkra különösen érdekes területére nyújt bepillantást 1964-ben megjelent, akadémiai jutalommal kitüntetett műve: „A népi kultúráról a XVII. és XVIII. században” — (De la culture populaire aux 17® et 18® siecles), amely a korabeli francia népi kultúra egy sajátos összetevőjével, az ún. népkönyvekkel (littératura de colportage) foglalkozik. A népszerű Clio sorozatban jelent meg 1967-ben „Franciaország a XVII. és XVIII. században” — (La France aux XVII® et XVIII® siecles) című könyve és most van sajtó alatt Ami a kanyaró elleni védőoltást illeti, világszerte nagyon jó eredményeket érnek el. Magyarországon idő szerint az oltóanyag előállítása kísérleti stádiumban van. A dizentéria (vérhas) ellen rendkívül nehéz immunizálni, mert számos antigéncsoport létezik, amelyek egymástól igen élesen különböznek. Csak rendkívül széles immunológiai spektrummal rendelkező védőoltással lehetne leküzdeni ezeket. Rauss Károly professzor és iskolája dizentéria védőoltás céljaira különböző anyagokat állított elő. Három éven keresztül oltották az ország 12—13 éves korosztályát dizentéria oltóanyaggal, hogy lemérjék az immunitás járványtani mutatóit. A megbetegedések száma ebben a „Magisztrátusok és boszorkányok Franciaországban a XVII. században” — (Magistrats et sorciers en France au XVII® siecle) című munkája. • Robert Mandrout azonban nemcsak művein keresztül ismerhették meg a magyar történészek. Sokak számára emlékezetes felszólalása az 1965-ös bécsi nemzetközi történészkongresszuson, amikor a konzervatív francia állásponttal szemben, ennek képviselőjével vitába szállva, a marxista nézetek képviselőit támogatta. Első magyarországi látogatását tehát méltán előzte meg várakozás, érdeklődés nemcsak történészek, hanem irodalom- és néprajztudósok körében, hiszen ha a kultúrtörténet kutatása, oktatása általában is sok problémát jelent a kultúra valamennyi részterületének művelői számára, sokszorozottan jelentkeznek ezek a problémák a népi kultúra területén. Miben látja ennek egyik fő okát a francia tudós? „Elmúlt korok népi kultúráját kutatni nem könnyű dolog, hiszen amíg az uralkodó osztályok emlékműveket hagyhattak hátra, tanúkat, akik írtak, leírtak, alkottak, addig a nép számára a hallgatás volt a szabály. A népet, amelyik maga nembeszélt, egészen a XIX. századig, csak más társadalmi rétegek tanúsága nyomán ismerhettük meg, ezért a népi kultúra kutatása hosszú ideig a történészek számára nehéz, a maga teljességében szinte megoldhatatlan feladatnak tűnt.” MINDENNEK KÖVETKEZTÉBEN a kultúra fogalma a történetírásban szinte kizárólag az uralkodó osztály kultúrájával azonosult. Ennek igazolására Mandrou a XVII. és XVIII. századi Franciaország példáját idézi: „Ha ma a XVII. és XVIII. század francia kultúrájáról beszélünk, mindig csak ennek a kultúrának a csúcsai jelennek meg előttünk és a versailles-i park díszletei, mint háttér előtt Racine-ra, Moliére-re és Rousseau-ra gondolunk. Kétségtelenül ennek a kultúrának volt a legnagyobb hatása, s európai jelentőségét sem vonhatja senki se kétségbe. De ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ennek a nagy, „tudós” kultúrának a hatása nem terjedt ki a paraszti rétegekre, a városi dolgozókra. A XVIII. század „francia Európája”, amelynek kulturális öröksége olyan impozáns, mindenütt és mindvégig egy arisztokratikus kisebbség ügye maradt csupán.” Az sem kevésbé érdekes, mi adta a döntő indítékot Robert Mandrou számára a népi kultúra kutatásához. Borisz Porsnyev „Népi felkelések Franciaországban 1623-tól 1648-ig” című munkája, amelynek francia kiadását ő rendezte sajtó alá és látta el előszóval. Pozsnyev „vak erőknek” nevezte a fenti időszak francia népi mozgalmait. Ez a fogalmazás, a mögötte rejlő súlyos probléma ösztönözte arra Mandrout, hogy elkezdje kutatni, milyen szellemi táplálékban volt részük a „vak erőként” érvényesülő népi mozgalmak részvevőinek A korosztályban azonban olyan csekély volt, hogy az oltóanyag járványtani hatásosságát nem lehetett biztosan megállapítani. A dizentéria ellen szájon át vakcinálási kísérletek folynak, biztató eredményekkel. Értékes vizsgálatokat végzett a debreceni KÖJÁL, a Hajdú- Bihar megyében végzett dizentéria elleni védőoltásokkal, elég rossz kommunálhigiénés és szociális körülmények között élő embereknél pozitív eredményeket értek el. A védőoltások eredményeképpen az egykor rettegett fertőző népbetegségek közül a himlő teljesen megszűnt, a tífusz, a diftéria, a szamárköhögés, a tuberkulózis szórványbetegségekké váltak. Nagy István ÍGY JUTOTT EL a népkönyvekhez — a XVII. században Troyes-ban megindult „Kék könyvtár” (Bibliothéque bleue) sorozathoz, amelynek egyes köteteit több mint két évszázadon át újra, meg újra kinyomták, s amelyet a betűtudók az esténként egybegyűlt falusiaknak felolvastak. A népkönyvek anyagát nem a nép alkotta, ezek az uralkodó kultúra termékei, sajátos változatai voltak, de mégis kétségtelenül hozzájárultak a falusi nép valamiféle kultúrálódásához, tehát joggal lehet őket a népi kultúra egyik és nem is jelentéktelen összetevőjének tekinteni. Robert Mandrou ilyen irányú megállapításai, kutatási eredményei annál figyelemreméltóbbak, mert kultúrtörténészek és neveléstörténészek egyaránt hajlamosak voltunk az osztálytársadalmak népi művelődésének problémáját leegyszerűsíteni és nemegyszer annak megállapításával beérni, hogy a mindenkori uralkodó osztály a széles népi tömegek elől a művelődés jóformán minden lehetőségét elzárta. Még ha ez nagy általánosságban így igaz is, Mandrou kutatási eredményei is arra figyelmeztetnek, hogy ez a kérdéskör minden vonatkozásban az eddiginél jóval differenciáltabb megközelítést igényel. Hiszen a Mandrou által vizsgált korban az uralkodó osztály többek között akként befolyásolta a szélesebb rétegek tudatvilágát és gondolkodásmódját, hogy olyan ismereteket juttatott — a népkönyvek révén — körükbe, amelyek saját tudatvilága, ismeretanyaga, gondolkodásmódja egy már meghaladott, jóval korábbi szintjének továbbhagyományozott elemein alapultak. Az is nyilvánvaló, hogy ez és a hozzá hasonló művelődési anyag a népet— közvetlenül — nem a haladás irányába befolyásolta. MANDROU nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a népkönyvek a vizsgált kor népi művelődésének nem kizárólagos forrásai, de meglétüket és hatásukat a művelődési szintek vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni. Robert Mandrou nemcsak tudós kutató és kiváló író, hanem szenvedélyes tanár is — a szó legnemesebb értelmében. Meggyőződése szerint a kutatási eredmények csak az oktató munka folyamatában érlelődhetnek ki. A népi kultúrával kapcsolatos kutatási eredményeiben — mint ezt könyve előszavában is jelzi — szintén nagy jelentőséget tulajdonít hallgatói hozzájárulásának, azoknak a vitáknak, amelyek a Sorbonne-on tartott ilyen tárgyú szemináriumait éveken át „éltették”. Magam is részt vettem Robert Mandrou szemináriumán és meggyőződhettem róla, hogyan alkalmazza, előadásainak magas tartalmi színvonalával szoros egységben, azokat a gondolkodtató, ösztönző — modern technikai eszközök közbeiktatása nélkül is korszerű — módszereket, amelyek általánossá tételéért a francia szakemberek, egyetemi oktatók és hallgatók legjobbjai jó ideje küzdenek. Földes Éva „CSEPEL, ZIL, GAZ, ROBUR” típuscsaládhoz tartozó gépjárművek II. műszaki szemléjét rövid átfutási idővel vállaljuk. Belker. Szállítási Vállalat 5. sz. üzemegység. Budapest, XTV„ Ilka utca 25—27. Telefon: 836—561