Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

Tudományos Fiqyelő PM*B!!l«ili!lIllt*imill!lll!ll!*u^ ...i.iiiitHiiiiii'.iiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiinimnnHiiniiiHiiiiHuiKmHtniiimiiiiHHHiniiHiinBiiiiHiiiaa Fejezetek az immunológiából Feltárulóban szervezetünk védettségének titkai A népi művelődés történetének kutatása francia tudós értelmezésében Vannak olyan fertőző beteg­ségek, amelyek egyszeri kiál­lása egész életre szóló védett­séget biztosít. Ilyen, például a kanyaró. Az egykori kóroko­zók már a testünkbe való be­hatolásuk első pillanatától ve­reségre vannak kárhoztatva, mert szervezetünk „emlékszik” az első támadásra. Akadnak viszont kórokozók, amelyekkel való újratalálkozásunk már négy-öt esztendő, sőt ennél rö­­videbb idő múltán is azzal a kockázattal jár, hogy ismét megbetegítenek. A mi kis belső „háborúnk” Létezik tehát bennünk egy immunológiai „memória”. Vagy legalábbis „vezérkar”, amely pontosan kidolgozza a védekezés és támadás taktiká­ját és ezt­ milliárdnyi „kato­na” segítségével végrehajtja. Érdekes módon már az „elő­őrsök" csatározása elegendő lehet ahhoz, hogy szerveze­tünk „katonái” az ellenséget felismerve, megfutamítsák. Védőoltás, például himlő elle­ni oltás útján, ilyen előőrsöket mesterségesen képezünk ki a szervezetben. Kialakul szerve­zetünkben az a képesség — az immunitás —, hogy sikerrel szálljon harcba a kórokozók egy bizonyos „hadseregével”. De ha ennek katonái például más uniformisba öltözve köze­lednek, a vészriadó, az azon­nali immun­válasz elmarad, s ágynak eshetünk. A szemléletesség kedvéért keresett hasonlatunkat élő pél­dával folytatva: állandó prob­lémája az orvostudománynak az influenza, amelynek kór­okozói évről évre visszatérnek s szerkezetük állandóan mó­dosul. Ezért a megváltozott ví­rusok azokat is megbetegítik, akiket nemrégen a korábbi tí­pus támadott meg. Kulcs és zár — ezt a hason­latot hallottam kutató orvo­soktól a probléma nyitjáról. Ha a kórokozó „kulcsmintája” hiányzik az immunológiai zár­ból, a védekezés ajtaja nem nyílik meg, vagy nem azonnal, időben nyílik meg, s az el­özönlő® megtörténik. Ilyenkor szervezetünk várában „árulás” van. Zendülésre akkor kerül sor, amikor „idegennek” kiált­ják ki a saját sejteket is. Az ember azért tud élni, mert saját védekező rendszere, immunológiai apparátusa el tudja viselni. De ha például valamilyen betegség következ­tében megváltozik valakinek a vesehámja, ebben a pillanat­ban úgy kategorizálja ez az apparátus, hogy nem saját. És akkor elkezdi termelni a be­teg vesehám ellen az ellen­anyagokat, amik a vesét to­vább károsítják. Súlyos ese­tekben a károsítás lavinaszerű lefolyást vesz és tragikusan végződhet. Immunitás húsz év után Hogy az immunológiai me­mória milyen hosszú időre ter­jedhet, arra vonatkozóan sváj­ci kutatók végeztek érdekes­­ kísérleteket Húsz év után is teljes értékű potenciális im­munitást találtak a tetanusz anatoxinnal beoltott szerve­zetben, a reakció kiváltása­kor 24—48 óra alatt kifejlőd­tek az antitestek, ami tökéle­tes védelmet biztosított De a kép még ennél is bo­nyolultabb, amit a következő példával illusztrálhatunk. A szervátültetési kísérletek so­rán megállapították, hogy az antilymphocyta szérummal az immunológiai memóriát ki le­het irtani. A szopornyica olyan vírusos betegség, ame­lyen a kutyák fiatalkorukban átesnek, felnőtt korban tehát védettek ezzel a betegséggel szemben. Az antilymphocyta szérummal oltott felnőtt ku­tyák megbetegednek szopor­nyicában, a kezelés hatására tehát megszűnt az immunoló­giai emlékezőképesség. Tehát: bizonyos esetekben teljesen le­­fegyverzett állapotba kerül belső „védő” hadseregünk. Több tucat szívátültetés ta­pasztalatait szerezték meg a világ legkiválóbb sebészei. Az életfontosságú szervek közül a vesét már évek óta rendsze­resen ültetik át, s napirendre került a tüdő- és májátültetés is. E szervátültetések sikeré­nek, — s­ egyáltalán annak, hogy vállalkozni merjenek rá — a sebészet hallatlan fejlő­désén, biztonságán kívül egyik előfeltétele az immunológia tudományának eredményes művelése. A fő probléma ugyanis az, hogyan reagál a befogadó szervezet a vendég­szövetre, milyen antigenitásbe­­li különbségek vannak köztük. Minél nagyobb ez a különb­ség, annál kevesebb a reak­ció. A szervezet immunvála­szát tehát el kell nyomni, hogy az átültetett szerv meg­maradjon. A vérátömlesztés igen ve­szélyes művelet volt mindad­dig, amíg nem ismerték a kü­lönböző vércsoportokat. A szö­vetek közötti antigenitásbeli különbségek sokkal bonyolul­tabbak a vércsoportokénál. Mindaz, amiről eddig szó volt, egy-egy fejezete az im­munológiának. Mielőtt azon­ban tovább mennénk, s ezeket részleteznénk, érdemes vissza­pillantani az immunológia történetére. Jennertől Semmelweisig Az első nagy immunológiai felfedezés Jenner nevéhez fű­ződik, aki azt az alapvető megállapítást hasznosította, hogy a tehénhimlőben megbe­tegedett asszonyok az emberi himlőt nem kapták meg. Úgy okoskodott: ha az emberre gyakorlatilag veszélytelen te­hénhimlőt emberbe oltja be, az megszerzi a védettséget ezzel a betegséggel szemben. A him­lő elleni védőoltás Jenner al­kalmazta eljárása hamar elter­jedt Londonban rövidesen ol­tóanyagtermelő intézet léte­sült. • Jenner felfedezése után a magyar Bene Ferenc, a budai királyi egyetem sebészprofesz­­szora 1800—1801-ben saját ered­ményei alapján könyvet pub­likált, amelyet hivatalos védő­oltási „bibliává” minősítettek. Ezzel kezdődött a magyar im­munológia. Még a Pasteur és Koch nevével fémjelzett kor­szak előtt vagyunk. A nyolcszázas évek elején már hazánkban is­ oltoztak. Így Lenhossék Mihály 1802- ben, Esztergomban, 1824-ben megalakították az Országos Védhimlő Intézetet, ennek egyik igazgatója volt Semmel­weis. Az anyák megmentője tevékeny és tudatos járvány­tanász is volt, annak ellenére, hogy nem ismerte a kórokta­­ni összefüggéseket. A preven­tív orvostudomány legnagyobb úttörőjét, az első higiénikust tisztelhetjük benne. Magyarországon csak 1876- ban tették kötelezővé a him­lőoltást. 1896-ban Budapesten tartották a világ higiénikusai­nak kongresszusát, ahol Beh­­ringék először számoltak be a diftéria szérummal szerzett tapasztalataikról. Ezt követően Bókayék elindították Magyar­­országon is a diftériaellenes szérum termelését. Ezt az 1897-ben létrehozott állami szérumtermelő intézet végez­te. 1923-ban csődbe került, s akkor a részvényeket a Phy­­laxia vásárolta meg, attól kezdve 1954-ig a Phylaxia ke­retében állították elő a széru­mot emberi gyógyászati célok­ra. 1954-ben a Phylaxia em­bergyógyászati részlege külön­vált, és ebből a Humán Oltó­anyagtermelő és Kutató Inté­zetet hozta létre az Egészség­­ügyi Minisztérium. Az adjuvancia A diftéria elleni védőoltás elvét a francia Ramon dolgoz­ta ki 1925-ben. Három évvel később, 1928-ban, Magyaror­szágon is megkezdték a difté­ria elleni védőoltásokat. Eb­ben oroszlánrésze volt Tom­­csik professzornak, aki ké­sőbb a baseli egyetemen taní­tott Közbevetőleg meg kell je­gyezni, hogy a magyar Schick Béla, aki tavaly halt meg Amerikában, 1912-ben fedezte fel azt az eljárást, amellyel a diftériaimmunitást embereken bőrpróbával mérni lehet. Ez az eljárás lehetővé teszi, hogy az immunizálás eredményessé­gét elbíráljuk. Az adjuvanciát — a hatásfokozást — Angliá­ban fedezték fel. Az ilyen, például alumíniumtartalmú csapadékhoz kötött oltóanya­gok széleskörű alkalmazását az ugyancsak magyar Faragó Ferenc tette lehetővé. Jelentő­sége abban állott, hogy egyet­len egy oltással olyan fokú immunitást lehetett elérni, mint az eddig használt, nem adjuvált anyagok többszöri ol­tásával. Ha ugyanis tömegol­tást akarunk végezni, akkor gyakorlati okokból arra kell törekedni, hogy az oltások szá­ma minél kevesebb legyen. A diftéria elleni védőoltáso­kat Magyarországon 1938-ban iktatták törvénybe — a vilá­gon elsőnek. A felszabadulás előtt Ma­gyarországon a diftérián kívül a legfontosabb probléma a tí­fusz leküzdése volt. A tífusz elleni védőanyagot az immu­nológiai adjuvancia elvei alapján Rauss Károly Kos­­suth-díjas professzor dolgozta ki, már a 30-as évek végén. Ez egyetlenegy oltással igen ma­gas értékű és igen tartós im­munitást biztosított A folya­matos védőoltások eredménye­képpen egy-két év óta már nem­­ is központilag oltanak, hanem csak azokon a területe­ken kell tífusz ellen védőol­tást adni, ahol a helyi hatósá­gok azt szükségesnek látják. A tífusz kiküszöbölésében a kommunálhigiénés viszonyok megjavulása, a vízellátás, a csatornázás fejlesztése is köz­rejátszott Hármas védőoltás nálunk, elsőnek a világon A tífusz leküzdése mellett a felszabadulás utáni években hátra volt még a tetanusz és a szamárköhögés megelőzése. A szamárköhögés különösen az egy éven aluli gyermekek kö­zött pusztított, nagy volt a ha­lálozási arányszám. Széleskö­rű együttműködés eredménye­ként 1953-ban kötelező jelleg­gel ugyancsak elsőnek a vilá­gon vezethettük be a diftéria, a tetanusz és a pertussis (sza­márköhögés) egyesített védő­oltását. Nagyon kevés külföl­di tapasztalatra támaszkodva, úgyszólván a magunk erejéből oldottuk meg ezt. Az ötvenes évek végétől kezdve minden gyereket, aki eléri háromhóna­pos korát, egyénileg oltanak be. Hogy minél kiterjedtebb le­gyen a tetanusz elleni immu­nitás, tíz év óta azokon a te­rületeken, ahol a tífusz elleni oltást elrendelik, tífusz és te­tanusz elleni kombinált védő­anyaggal oltanak, hogy minél szélesebb néprétegekben idéz­zenek elő potenciális immuni­tást. Jóllehet a lakosságnak kevesebb mint a fele került te­tanusz védőoltásra, a tetanusz­esetek száma egyötödére esett. A járványok elleni küzde­lem sikerére a koronát a gyermekbénulás elleni küzde­lemben elért eredmények tet­ték fel. A Csumakov—Sabin­­módszerrel, élő vakcina alkal­mazásával szinte teljesen megszűnt Magyarországon a gyermekbénulás. A BCG-oltások eredménye­képpen jelentősen csökkent hazánkban a friss tuberkulózi­­sos megbetegedések száma is. A hepatitis és a dizentéria Ez eredmények mellett ter­mészetesen egészségügyi szer­veinknek van még jónéhány gondjuk. A hepatitis, a fertő­ző májgyulladás például világ­szerte terjed, és ellene nincs még oltóanyag. Egyetlen lehe­tőség a gammaglobulinos meg­előzés. Ennek eredményei ki­­elégítőek ugyan, de nem je­lentheti a hepatitis megelőzé­sének megoldását. MA MÁR SENKI SEM VI­TATJA: a kultúrtörténet a korszerű történettudomány szerves része. Ez a felismerés azonban korántsem jelenti azt, hogy a marxista történetírás megoldotta a kultúrhistória tárgyi, módszertani problé­máit, sőt számos vonatkozás­ban csupán a problémák fel­ismeréséig jutott el. Ezért kísér élénk érdeklő­dés minden olyan törekvést, amely e kérdéskör helyes megközelítéséhez hozzásegít bennünket Ezért hívta meg a közelmúltban az Eötvös Lo­­ránd Tudományegyetem Bu­dapestre a kultúrtörténetírás kiváló francia szakértőjét, Ró­bert Mandrout, a párizsi École Pratique des Hautes Études tagozatvezető tanárát, hogy az általa kutatott problémákról — elsősorban a népi kultúra kutatásmódszertanáról — elő­adást, konzultációt tartson. Robert Mandrout, aki Lu­­cien Febure-ne­k, a nagynevű Annales folyóirat hajdani fő­­szerkesztőjének volt a tanít­ványa, művein keresztül már eddig is ismertük és értékel­tük mint a jelenkori haladó francia történetkutatás és fő­leg a művelődéstörténeti kuta­tás jelentős képviselőjét. Éppen egy évtizeddel ezelőtt jelent meg Georges Dubyvel közösen írott kétkötetes, műve „A francia civilizáció történe­te” (Histoire de la civilisation francaise), amely azóta öt vál­tozatlan kiadást ért meg s most rendezik a szerzők sajtó alá s ez év őszén jelenik meg a hatodik, átdolgozott kiadása. A munka angol, spanyol és lengyel fordításban is megje­lent. (A népi demokratikus országok könyvkultúráját di­cséri, hogy Mandrou vala­mennyi közül a lengyel ki­adást tartja a legszebbnek, leggazdagabbnak.) „Bevezetés a modern Fran­ciaországba. — Történetpszi­chológiai kísérlet” — (Intro­­duction á la France moderne. Essai de psychologie histori­­que 1500—1640) című 1961-ben megjelent munkájára Borisz Pozsnyev, a kiváló szovjet tör­ténettudós hívta fel a figyel­met a Vaproszi Isztorii hasáb­jain és mint történetpszicholó­giai kísérletet számos vonatko­zásban követendő példaként állította a marxista kultúrtör­ténetírók elé. Bár ezt a mun­káját maga Mandrou is, mint címében is jelezte, csupán kí­sérletnek szánta, úttörő érde­me a törekvés az ember — az egyszerű, a XVI. és XVII. szá­zadi mindennapi ember­i vi­lágképének felvázolására, élet­viszonyainak több­oldalú meg­közelítésére. A KULTÚRTÖRTÉNET egy számunkra különösen érdekes területére nyújt bepillantást 1964-ben megjelent, akadémiai jutalommal kitüntetett műve: „A népi kultúráról a XVII. és XVIII. században” — (De la culture populaire aux 17® et 18® siecles), amely a korabeli francia népi kultúra egy sajá­tos összetevőjével, az ún. nép­könyvekkel (littératura de col­­portage) foglalkozik. A népszerű Clio sorozatban jelent meg 1967-ben „Francia­­ország a XVII. és XVIII. szá­zadban” — (La France aux XVII® et XVIII® siecles) című könyve és most van sajtó alatt Ami a kanyaró elleni védő­oltást illeti, világszerte nagyon jó eredményeket érnek el. Ma­gyarországon idő szerint az oltóanyag előállítása kísérleti stádiumban van. A dizentéria (vérhas) ellen rendkívül nehéz immunizálni, mert számos antigéncsoport létezik, amelyek egymástól igen élesen különböznek. Csak rendkívül széles immu­nológiai spektrummal rendel­kező védőoltással lehetne le­küzdeni ezeket. R­auss Károly professzor és iskolája dizenté­ria védőoltás céljaira különbö­ző anyagokat állított elő. Há­rom éven keresztül oltották az ország 12—13 éves korosztá­lyát dizentéria oltóanyaggal, hogy lemérjék az immunitás járványtani mutatóit. A meg­betegedések száma ebben a „Magisztrátusok és boszorká­nyok Franciaországban a XVII. században” — (Ma­­gistrats et sorciers en France au XVII® siecle) című mun­kája. • Robert Mandrout azonban nemcsak művein keresztül is­merhették meg a magyar tör­ténészek. Sokak számára em­lékezetes felszólalása az 1965-ös bécsi nemzetközi tör­ténészkongresszuson, amikor a konzervatív francia álláspont­tal szemben, ennek képviselő­jével vitába szállva, a marxis­ta nézetek képviselőit támo­gatta. Első magyarországi látoga­tását tehát méltán előzte meg várakozás, érdeklődés nem­csak történészek, hanem iro­dalom- és néprajztudósok kö­rében, hiszen ha a kultúrtör­ténet kutatása, oktatása álta­lában is sok problémát jelent a kultúra valamennyi részte­rületének művelői számára, sokszorozottan jelentkeznek ezek a problémák a népi kul­túra területén. Miben látja ennek egyik fő okát a francia tudós? „Elmúlt korok népi kultúráját kutatni nem könnyű dolog, hiszen amíg az uralkodó osztályok emlékműveket hagyhattak hátra, tanúkat, akik írtak, le­írtak, alkottak, addig a nép számára a hallgatás volt a szabály. A népet, amelyik ma­ga nem­­beszélt, egészen a XIX. századig, csak más tár­sadalmi rétegek tanúsága nyo­mán ismerhettük meg, ezért a népi kultúra kutatása hosszú ideig a történészek számára nehéz, a maga teljességében szinte megoldhatatlan feladat­nak tűnt.” MINDENNEK KÖVETKEZ­TÉBEN a kultúra fogalma a történetírásban szinte kizáró­lag az uralkodó osztály kul­túrájával azonosult. Ennek igazolására Mandrou a XVII. és XVIII. századi Franciaor­szág példáját idézi: „Ha ma a XVII. és XVIII. század fran­cia kultúrájáról beszélünk, mindig csak ennek a kultúrá­nak a csúcsai jelennek meg előttünk és a versailles-i park díszletei, mint háttér előtt Racine-ra, Moliére-re és Rous­­seau-ra gondolunk. Kétségte­lenül ennek a kultúrának volt a legnagyobb hatása, s európai jelentőségét sem vonhatja sen­­ki se kétségbe. De ugyanak­kor azt is látnunk kell, hogy ennek a nagy, „tudós” kultú­rának a hatása nem terjedt ki a paraszti rétegekre, a városi dolgozókra. A XVIII. század „francia Európája”, amelynek kulturális öröksége olyan im­pozáns, mindenütt és mindvé­gig egy arisztokratikus kisebb­ség ügye maradt csupán.” Az sem kevésbé érdekes, mi adta a döntő indítékot Robert Mandrou számára a népi kul­túra kutatásához. Borisz Pors­nyev „Népi felkelések Fran­ciaországban 1623-tól 1648-ig” című munkája, amelynek fran­cia kiadását ő rendezte sajtó alá és látta el előszóval. Pozs­nyev „vak erőknek” nevezte a fenti időszak francia népi mozgalmait. Ez a fogalmazás, a mögötte rejlő súlyos problé­ma ösztönözte arra Mandrout, hogy elkezdje kutatni, milyen szellemi táplálékban volt ré­szük a „vak erőként” érvénye­sülő népi mozgalmak részve­­vőinek A korosztályban azonban olyan csekély volt, hogy az oltó­anyag járványtani hatásossá­gát nem lehetett biztosan megállapítani. A dizentéria ellen szájon át vakcinálási kísérletek folynak, biztató eredményekkel. Érté­kes vizsgálatokat végzett a debreceni KÖJÁL, a Hajdú- Bihar megyében végzett di­zentéria elleni védőoltásokkal, elég rossz kommunálhigiénés és szociális körülmények kö­zött élő embereknél pozitív eredményeket értek el. A védőoltások eredménye­képpen az egykor rettegett fer­tőző népbetegségek közül a himlő teljesen megszűnt, a tí­fusz, a diftéria, a szamárköhö­gés, a tuberkulózis szórvány­betegségekké váltak. Nagy István ÍGY JUTOTT EL a nép­könyvekhez — a XVII. szá­zadban Troyes-ban megindult „Kék könyvtár” (Bibliothéque bleue) sorozathoz, amelynek egyes köteteit több mint két évszázadon át újra, meg újra kinyomták, s amelyet a be­tűtudók az esténként egybe­gyűlt falusiaknak felolvastak. A népkönyvek anyagát nem a nép alkotta, ezek az uralkodó kultúra termékei, sajátos vál­tozatai voltak, de mégis két­ségtelenül hozzájárultak a fa­lusi nép valamiféle kultúráló­­dásához, tehát joggal lehet őket a népi kultúra egyik és nem is jelentéktelen összete­vőjének tekinteni. Robert Mandrou ilyen irá­nyú megállapításai, kutatási eredményei annál figyelemre­méltóbbak, mert kultúrtörté­­nészek és neveléstörténészek egyaránt hajlamosak voltunk az osztálytársadalmak népi művelődésének problémáját leegyszerűsíteni és nemegy­szer annak megállapításával beérni, hogy a mindenkori uralkodó osztály a széles népi tömegek elől a művelődés jó­formán minden lehetőségét el­zárta. Még ha ez nagy általános­ságban így igaz is, Mandrou kutatási eredményei is arra figyelmeztetnek, hogy ez a kérdéskör minden vonatkozás­ban az eddiginél jóval diffe­renciáltabb megközelítést igé­nyel. Hiszen a Mandrou által vizsgált korban az uralkodó osztály többek között akként befolyásolta a szélesebb réte­gek tudatvilágát és gondolko­dásmódját, hogy olyan isme­reteket juttatott — a népköny­vek révén — körükbe, ame­lyek saját tudatvilága, isme­retanyaga, gondolkodásmódja egy már meghaladott, jóval korábbi szintjének továbbha­gyományozott elemein alapul­tak. Az is nyilvánvaló, hogy ez és a hozzá hasonló műve­lődési anyag a népet­— köz­vetlenül — nem a haladás irányába befolyásolta. MANDROU nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a nép­könyvek a vizsgált kor népi művelődésének nem kizáróla­gos forrásai, de meglétüket és hatásukat a művelődési szin­tek vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni. Robert Mandrou nemcsak tudós kutató és kiváló író, ha­nem szenvedélyes tanár is — a szó legnemesebb értelmé­ben. Meggyőződése szerint a kutatási eredmények csak az oktató munka folyamatában érlelődhetnek ki. A népi kul­túrával kapcsolatos kutatási eredményeiben — mint ezt könyve előszavában is jelzi — szintén nagy jelentőséget tu­lajdonít hallgatói hozzájárulá­sának, azoknak a vitáknak, amelyek a Sorbonne-on tartott ilyen tárgyú szemináriumait éveken át „éltették”. Magam is részt vettem Ro­bert Mandrou szemináriumán és meggyőződhettem róla, ho­gyan alkalmazza, előadásainak magas tartalmi színvonalával szoros egységben, azokat a gondolkodtató, ösztönző — modern technikai eszközök közbeiktatása nélkül is kor­szerű — módszereket, amelyek általánossá tételéért a francia szakemberek, egyetemi okta­tók és hallgatók legjobbjai jó ideje küzdenek. Földes Éva „CSEPEL, ZIL, GAZ, ROBUR” típuscsaládhoz tartozó gépjárművek II. műszaki szemléjét rövid átfutási idővel vállaljuk. Belker. Szállítási Vállalat 5. sz. üzemegység. Budapest, XTV„ Ilka utca 25—27. Telefon: 836—561

Next