Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
Vasárnap, 1968. augusztus 40. Salgótarjáni jegyzetek Az újjászületett város új kulturális élete Két képet hosszabban elnézek abban a kis füzetben, amely Salgótarján és környéke útikalauzául szolgál. Mindkettő a város központját ábrázolja, ugyanabból a nézőpontból. Az egyiken: poros út — éppen "javítgatják, földszintes és egyemeletes, kissé roskatag házak, nagy tűzfalak, néhány satnya bokor. A másikon: a tízemeletes Karancs Szálló, a művelődési ház merész statikájú, mégis kiegyensúlyozott épülete; Somogyi József csodálatos felszabadulási emlékműve: sárkányon álló emberpár karjáról galambok indulnak útnak. A teret jobbról egy hétemeletes lakóház zárja le. Aki a képet elnézi, arra gondol, milyen sokat fejlődött Salgótarján az utolsó félszázadban. De nem félszázadról van szó: az egyik alatt az évszám 1960, a másik alatt 1967. De a tarjániak nemcsak a főtérre lehetnek büszkék. Járunk az új általános iskolában: olyan tiszta, hogy a gyerekek papucsot vesznek, mikor belépnek. Megnézzük az új, modern gimnáziumot, a megyei pártbizottság karcsú elegáns épületét, a nemrég felavatott kórházat, a tündérd strandot a zöldgyepes sportpályákat és szívesen látnak bennünket a közeli új lakótelep egyik barátságos otthonában. Százan és százan élnek már ilyen praktikus beosztású, csinos lakásokban. A hegyoldalban modern villák sora, a régi Tarján megtűnőben van, elmegy a régi világ után és nyomában ellenállhatatlan erővel tör előre az új. S minthogy a régi nagyon nyomorúságos volt az új pedig — éppen a nagy elmaradás utáni viharos gyorsaságú fejlődés következtében — nagyon is modern: a város gyors átváltozása csodájának lehetünk tanúi. József Attila nevét viseli az, amire most különösen figyelünk, a megyei művelődési ház, Nógrád megye kulturális központja. Az épület szerkezetét nehéz így elmagyarázni : két hosszúkás, alacsonyabb épületrészen nyugszik a színházterem felmagasló hatalmas tömbje. Az egész valóban monumentális, de mégsem nyomasztó, minden súlya ellenére könnyedén lebeg, a felső rész kiugró üvegablak sora szinte a tér felett. A földszinten, az egyik alacsonyabb épületrészben képkereskedés és a megyei idegenforgalom központja — a másikban hatalmas könyvtár, a legújabb könyvekkel, tegnap megjelent folyóiratokkal Napos, világos, derűs olvasószobák .— nem egy nagy budapesti” könyvtár is megirigyelhetné tágasságát, jó levegőjét Magában a művelődési házban Kiss Imre igazgató a kedves kalauzunk. Alig leplezett, jogos büszkeséggel mutatja a 650 férőhelyes színháztermet — még egy pillanatra a lámpasor is felragyog. A széles előtér kisebb kiállításoknak is otthont tud nyújtani; a késő délutáni órában is szinte égnek Blaski János hatalmas mozaikjának színei. Azután végigszaladunk a sok kisebb helyiségen, tanácskozón, előadó termen. .Itt tanárok tartanak megbeszélést, amott kiállítás készül Végül letelepedünk kissé megpihenni az egész épület sok szobája közül talán a legkisebben, az igazgató szobájában. A telefon szinte szünet nélkül cseng: valahová előadót kérnek, egy zenekar vezetője jelentkezik Pestről majd helybeli festők keresik az igazgatót. Nem is zavarunk tovább, az ajándékba kapott könyvekkel, programokkal a kezünkben kilépünk a térre, a tűző napfénybe s olvassuk az épület homlokzatán József Attila nevét. Az ő nevével az ő szellemében köszöntött be két évvel ezelőtt a művelődési ház Salgótarján, a megye életébe. „Egy város — írták az első meghívók bevezetőjéül — csak akkor hordozza joggal e nevet, ha nem csupán lakói s a hivatalok, gyárak bírnak e korhoz méltó otthonnal, hanem kultúrára is. Lakói is ettől általa lehetnek valóban városlakókká.” Milyen az a kultúrá, ami a művelődési házban otthonra talált? Erről kérdezgetem Molnár Pál barátomat, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjét, Salgótarján múltjának szorgos kutatóját és Kelemen Istvánt, akinek a mindennapi gondja a népművelési intézmények istápolása. Ami a számokból az adatokból a nem szakember számára is világossá válik — mert a népművelés ma már egyre bonyolultabb tudomány — az, hogy a megyei művelődési ház feladata nem korlátozódik Salgótarjánra, hanem tevékenységét kiterjeszti az egész megyére, hatását kisugározza valamennyi megyei népművelési intézményre. Valóságos megyei központ ez, ahová tanulni, példát látni bejárnak a vidéki színjátszók rendezői, az énekkarok karnagyai, a báboktatók, ahol tanfolyamokat rendeznek a népi táncok tanítására, a filmstúdiók vezetőinek, a fotószakkörök tagjainak és a helytörténet kutatódnak, ahol nyaranta a képzőművészeti stúdiók kezdői tanulnak. Hallgatom a csendes — nem dicsekvő, inkább gondterhelt — szavakat arról hogy még nincs megfelelő otthona a Munkásmozgalmi Múzeumnak, arról hogy a mostaninál tágasabb kiállítási helyiségre lenne már szükség. Aközben arra gondolok, hogy a régi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban — amelynek iratanyagát még régebbről meglehetősen ismerem — voltak jó hivatalnokok, de az egész minisztériumban nem volt annyi kezdeményező erő, nem volt annyi praktikus érzékkel párosult lelkesedés, nem volt annyi, a legnemesebb értelemben vett ambíció, mint ebben a két fiatalemberben, akik itt látástól a vakuláig fáradoznak „a honi kultúra emelésén” — mint a régiek mondották. A népművelési munka tartalma tekintetében a legjobb útmutató az a kis csomag, amit Kiss Imre a művelődési házban kezembe nyomott: prospektusok, programok, meghívók. Persze az anyag nem teljes, de mégis bepillantást nyújt az egészbe és megenged néhány következtetést az itteni munka fő irányaira. Mindenekelőtt annak illusztrálására, hogy milyen gazdag, milyen sokrétű a művelődési ház programja. Színielőadások és filmbemutatók, hangversenyek és kiállítások váltogatják egymást, ritkábban egyegy irodalmi est is szórakoztatja a látogatókat. Helyi képzőművészek tárlatai, szlovák festők, lengyel grafikusok munkái tájékoztatnak a képzőművészetről. De a népműveléssel kapcsolatos országos konferenciák, sakkversenyek és fotókiállítások éppúgy hozzátartoznak a művelődési ház programjához, mint a bábszínház előadásai, a könnyűzenei fesztivál, a rajztanárok kiállítása. Említettük, hogy a földszinti, kisebb helyiségekben a klubok tartják összejöveteleiket, ilyen módon a művelődési ház segíti és hatókörébe vonja a bélyeggyűjtőket és autótulajdonosokat, azokat, akik oroszul tanulnak, vagy eszperantóul. Hetenként egyegy délutánra a fiatalok jönnek össze, akiket sok minden érdekel: a külpolitika, a tánczene és az etikett kérdései. Klubnapjaik vannak a nyugdíjasoknak és a bélyeggyűjtőknek, a repülőgép- és hajómodellezőknek. Kissé lazábban kapcsolódnak ide a kertészkedők és kisállattenyésztők szakmai megbeszélései, vagy a vadászati kiállítás. Ez persze csak a könnyen kitapintható váza a művelődési ház sokrétű tevékenységének. De ebben is sok lelemény, praktikus érzék mutatkozik. Tanulságos volna az egyes művészi ágak részletesebb elemzése is, így például a színházi előadásoké. Ezeket részben a rendszeresen idelátogató debreceni és szolnoki együttesek, részben helyi színjátszó csoportok mutatják be. A színházi program változatos és színvonalas, megfér benne a My Fair Lady és az Optimista tragédia, a Traviata és a Hawaii rózsája, a Kurázsi mama és a bűnbeesés után, de természetesen kissé hajlik a könnyebb — nyilván látogatottabb — műfajok irányába Amin elgondolkozom: vajon a „Salgótarjáni Acélárugyár Művelődési Ház Szocialista kultúráért címmel kitüntetett Petőfi színjátszó csoportja miért választotta be tanulásra éppen Faulkner—Camus: Rekviem egy apácáért című darabját? A könnyűzenei fesztiválok, az Altona foglyai című film bemutatója, az ön is lehet gyilkos és a Vőlegény szoknyában című színdarabok mögött azonban, a programokból láthatóan, szép lassan megerősödik egy másik irányzat is, amelyet például a Magyar Orfeusz című irodalmi est, a Polgári ötvösművészet a XVIII—XIX. században című kiállítás reprezentál Ez már szorosabban kapcsolódik történeti műveltségünkhöz, kulturális hagyományainkhoz. Ennek a hagyatéknak az ápolása nem fejeződhet be az iskola padjaiban, nem merülhet ki a népi táncban és zenében; ez szervesen beletartozik abba a műveltségbe, amelyet ezen a vidéken e házból kell terjeszteni. Bizonyosan kevésbé látványos sikereket hoz az ilyenfajta hagyományok gondozása, mint más műsorok, de — úgy gondolom — mélyebb és tartósabb eredményekhez is vezet Hazatérőben , tovább is ezeken a kérdéseken tűnődöm. Valaki délelőtt azt mondotta, hogy a hihetetlen tempóban fejlődő város kulturális arculata még nem alakult ki, atarjániak most keresik ennek a kultúrának a sajátos vonásait. Az ilyenfajta fejlődést — azt hiszem — nem lehet erőltetni, de nem is szükséges. Mert ez tulajdonképpen, csíráiban már ma is megindult. Ma még talán kissé halványak, nem eléggé markánsak ezek a vonások, de felismerhetők. Nyomai ott vannak a Bányászmúzeum kiállításán, a Munkásmozgalmi Múzeumban, a készülő üzemtörténetekben, a bányászok politikai és gazdasági harcát feltáró munkákban. Ha a tarjániak szép szándékaikat valóra váltják és folytatják az évszázados tarjáni munkáskultúra fejlődésének, kialakulásának feltárását, kidolgozását, akkor a város kulturális arculata olyan vonásokat nyer, amelyek valóban sajátosak, amelyek sajátos színt jelentenek majd a magyar városi kultúra gazdag palettáján. Pamlényi Ervin Magyar Nemzet 11 Milyen város lesz Sárospatak? Sárospatak 1968. augusztus 20-án várossá lép elő. Sem politikus, sem közgazdász, sem történész, sem várostervező nem vagyok. Kizárólag azon a címen szólok hozzá Patak várossá fejlesztésének kérdéséhez, hogy ott születtem, pataki diák voltam, majd — nagyapám, apám után immár harmadik generáció tagjaként — pataki tanár voltam kerek 12 esztendeig. Pataki gyökereim azóta is legfőbb táplálékaimat szállítják. Patak múltjának szépségeiben gyönyörködöm, hanyatlásának, sorvadásának félreismerhetetlen jelei mindig aggodalommal töltöttek el, s szinte ösztönösen felfigyeltem minden kis jelzésre, amelyek arra utaltak, hogy Sárospatakon, a csodálatos „lehetőségek városában”, jövőfejlődéssel biztató csírák moccannak. Folyamatos élményem volt, hogy még a vedlés, a kopás, a jelentéktelenné zsugorodás időszakában is milyen pozitív élményt, csodálkozó elismerést, sőt elragadtatást váltott ki Sárospatak minden igazi érték és lehetőség iránt fogékony látogatójából. Ők még akkor is, amikor engem a vakolatukat hullató vedlett falak, düledező házak, gazzal felvert sikátorok, utcák, a reggeli és délutáni csordavonuláskor, vagy egy kósza szél által felkavart feneketlen por keserű fájdalommal töltöttek el, tudtak szépet, izgalmasat, biztatót látni abban, amit nemzeti történelmünk ebbe a fogalomba sűrített: Sárospatak. De most én nem erről a múltról akarok beszélni. Még csak nem is a jelenről, hanem kizárólag arról, ami augusztus 20. után történhetik Sárospatakon. Minden szakember jóindulatú elnézését kérem, ha „fantáziajátékaim” bárhol is „szakszerűtlenek” lennének. De hiszen én nem is a szakemberek helyett gondolkozom vagy sarkantyúzom meg képzeletemet. Egyszerűen elmondom annak lényegét, ami már négy-öt évtizede mocorog bennem. Ennek summája az, amit a pataki öregdiákok budapesti baráti körének összejöveteli naplójába 1962. okt 3-án írtam be: Ceterum censeo.... Akár hazudnak az álmok, akár nem, én szívesen álmodozom Sárospatak, jövőjéről, s már többször elmondtam, hogy nagyszabású , iskola-„kombináttá” kellene fejleszteni. Ha van acélkombinát, vegyi kombinát, miért ne lehetne például művelődési kombinát is? S miért ne lehetne azt Sárospatakon fölépíteni? Sokféle iskolát és kollégiumot, kulturális intézményt kell Sárospatakra telepíteni. A Botkót és a Mandulát is beleképzelem a leendő nagy Sárospatakba. Annyi pataki diák él szerte az országban és a világon! Ha összefogva felkelnénk, fel is építhetnek! Mint ahogy ezek a sorok csak summázták a bennem évtizedek óta felhalmozódott, meggyőződésem szerint nem irreális elképzeléseket, mindaz, amit a következőkben megpróbálok kifejteni, csupán e sűrített tartalom egyik-másik szektorának vázlatos kibontása. Iskolaváros Sárospatak múltjában és jelenében nehéz megtalálni az igazi városi hagyományokat. Igaz, hogy az Árpádok korában jelentős „váras” hely, vagyis város volt. Igaz, hogy jóval később is, a Rákócziak idejében, az óriási pataki-regéci uradalom egyik központja volt, s mint ilyen történelmi jelentőségű események színteréül is szolgált. De Patak valójában sohasem volt szabad királyi város, de még csak igazi mezőváros, vagyis óriásfaluba zárt városmag sem, amilyen Kecskemét vagy Nagykőrös volt. A XIX. század első felében sem tudta „megváltani” magát igazi várossá. A még konkrétan átélhető múlt folyamán egyedül mint iskolaváros, mint kulturális gócpont játszott Patak a magyar művelődéstörténetben olyan városszerű szerepet, amellyel viszont sok igazi városunkat jelentősen túlszárnyalta. Aligha látszik tehát erőltetettnek, ha a hetvenedik városunkként valóságos városi rangra emelkedő Sárospatak tényleges várossá fejlesztését az egyetlen élő városi hagyomány, az iskolavárosi rang, a kulturális középpontstátus szerves és koncepciózus folytatásaként képzeljük el. Távlati tervet! A várossá fejlesztés első ütemeitől kezdve ki kell lépni a szűk békaperspektívából. Világért sem szabad valami toldozás-foldozással kezdeni. Alaposan, tehát nem elhamarkodottan, minden érdekelt tudományág legkorszerűbb eredményeinek figyelembevételével ki kell dolgozni Sárospatak fejlesztésének távlati tervét. A régi város a várfalak mögé húzódott, ott tárolta anyagi és kulturális értékeit. Ha minden eddigi hagyománynak ellentmondanak is, a jövő Sárospatakjának régi magvából messze, a szélrózsa minden irányába, ki kell behelyeznie új, sajátos városmagvait El kell tüntetni a pataki, a borsod-zemplénabaúji, az országos tudatból a régi pataki települési határokat, s egyrészt a kispataki oldalon, vagyis a Bodrog bal partján reális, de nagyvonalú ipari tervezéssel, másrészt a jobb parti hegyes-dombos területeken ugyancsak egészen újszerű „művelődési kombinát” merész tervezésével kell megoldani a feladatot. Minden olyan tervezés szükségképpen provinciális és fantáziátlan, amely a jövő Sárospatakjába nem foglalja bele szervesen a várost körülvevő dombokat, hegyoldalakat: a Botkót, a Megyert a Cirókával és a „tengerszemmel”, a Kútpadkát, a Királyhegyet, a Mandulást, a Gombost és a Páncélhegyet. Csakis ebben a csodálatosan szép peremvidéki félkaréjban lehet elképzelni egy olyan leendő Sárospatakot, amely megérdemli azt, hogy igen alacsony szintről várossá emelték. Sárospataknak ki kell érdemelnie ezt a bizalomelőlegezést, s erre minden potenciális fedezete meg is van. Művelődési központ Sárospatak város megtervezésekor magasan fölé kell emelkedni a tájegység mai, teljesen korszerűtlen közlekedési viszonyainak. A leendő nagy Sárospatak egyes kerületeit minden bizonnyal korszerű autós autóbuszutak célszerűen kialakított rendszere fogja összekötni egymással. S talán még az sem puszta vágyálom, hogy Pestről közvetlen gyorsvonata is lesz majd, mint ahogy még nem is olyan régen volt. A bodrogközi—hegyközi vicinális mai motor- és kocsiparkjának utolsó példányai is bizonyára előbb-utóbb a közlekedési múzeumba kerülnek majd. S olyan elképzelhetetlen az, hogy a Hegyalja két szép fekvésű települését, Patakot és Tokajt rendszeres vízibuszközlekedés hozza egymáshoz sokkal-sokkal közelebb? Az itteni távolságok európai viszonylatban a nevetségesség határáig kicsinyek. Itt is abszurdum volna a jövő múlthoz tapadó megtervezése. Sárospataknak egyedi városként, tájegységi központként és bizonyos szektorokban az egész országra kiterjedő hatású és vonzásterületű kulturális gócpontként kell funkcionálnia. Sem a sajátos városi mutatók, sem a tájegység munkapénzügyi-igazgatósági-kereskedelmi szektoraival nem óhajtok foglalkozni. Csak azokat a területeket igyekszem áttekinteni, amelyeken Patak országos, vagy éppen részletesen „nemzetközi” funkciót volna képes betölteni. Ha lehet országunkban vegyi város, szénváros, acélváros, miért ne lehetne iskolaváros is? Miért ne lehetne Patakot olyan országos „közoktatásügyi-művelődési” központtá kifejleszteni, amely a felsőfokú tanítási és nevelési intézetek, a főiskolák szintjéig több, sőt minél több, sok intézetet foglalna magába, az óvodáktól és általános iskoláktól kezdve, országos felvevő területtel, s valamennyihez szervesen hozzátartozó gyermekotthoni, kollégiumi hálózatta. Nem hiszem, hogy lehetne találni az országban még egy olyan tájat, várost, amely autentikusabban , szervesebben lehetne otthona legkülönfélébb tanítási és nevelési, kulturális intézmények koncepciózus rendszerének. Megye, állam, szakminisztériumok kell hogy felfedezzék a leendő Sárospatakban, mint kulturális központban rejlő lehetőségeket. Turistaközpont, gyógyfürdőváros Patak másik jellegzetessége lehetne az, hogy országos igényeknek megfelelően szervezné meg a szabad időtöltés korszerű intézményeit. A Bodrogparttól kezdve a Gombosig és a Girókáig közintézmények, a SZOT, vállalatok, üzemek üdülőinek sorát lehetne ideálisan felépíteni. A Zemplénhegységi turistáskodás középpontját kellene ott kialakítani gazdag turistahálózattal és ki® erdei kulipintyókkal. Az újabban feltárt meleg vizű gyógyforrások gyógyfürdővárossá tehetnék Patakot, természetesen a hozzájuk csatlakozó egyéb egészségügyi intézményekkel, speciális jellegű kósházakkal. A sport területén természetszerűen adódik a Bodrog kihasználásának lehetősége csónakházakkal, strandokkal, halásztanyákkal. Télen a sátoraljaújhelyi Magashegy és a Huták igézően szép síparadicsom megteremtését teszik lehetővé. A vadászati adottságokkal isérdemes lenne számolni. S egészen biztos, hogy országos, sőt bizonyos mértékig internacionális lovassportközpontot, tereplovagló és hajtóiskolát lehetne létesíteni az erre ideálisnak mondható város valamelyik völgynyílásában, például a Radvány völgy elején. A vendéglátóipar fantáziája minden eddig kitalált és bizonyára számos egészen újfajta intézményt kreálhatna a közeli és távolabbi folyóparti és erdei vidékeken. S eddi£ még szó sem esett a pataki szőlőkben, pincerendszerben rejlő különleges szőlészeti és borászati lehetőségekről! Nehezebb és szebb feladat lesz megvalósítani azt, amit egy törvénybe foglalt határozat lehetővé tesz, mint magát a törvényt megalkotni. De az nem kétséges, hogy a cél minden fáradságot megérdemel. S ha most még valaki egészen konkrét javaslatokat is számon kérne tőlem, akkor a már eddig is papírra került tömérdek közül hadd álljon itt néhány. A Budapesti Műszaki Egyetem építészfakultásának illetékes tanszékei már a szeptemberben kezdődő tanítási évre tervezték be azt, hogy megszállatják Sárospatakot diplomaterveket készítő szakcsoportokkal, s tanítási gyakorlatok formájában elvégeztetik a szükséges előzetes felméréseket Majd pedig globálisan és apróra alternatív terveket dolgozzanak ki kiváló egyetemi szakemberek irányításával. Ismerve a fakultás szellemét, erre biztosan alkolnának vállalkozók. Körlevélben vagy kiáltványban kell felhívni az összes szóba jöhető fórumokat, intézményeket, hogy távlati tervükbe kalkulálják bele a sárospataki lehetőségeket Ugyanígy meg kell keresni mindazokat az üzemeket, szakminisztériumokat, üzemszervezési központokat, amelyek kisebb üzemeket szándékoznak létesíteni, hogy ne hagyják ki tervezésükből Patakot Meg kell szervezni egy operatív és hatékony, autentikus várostervező és városfejlesztő bizottságot, amelynek hivatalos és társadalmi, szakmai és becsületbeli kötelessége mindazoknak a lehetőségeknek maradék nélküli megvalósítása, amelyeket — ha későn is, de végül is — mégiscsak megteremtett kormányzatunk Sárospatak várossá tételéve. Hadd maradjon ezentúl is országos gond is Sárospatak, mint ahogy országos gondoskodás nélkül, csupán a maga erejéből nem kezdhetné el augusztus huszadikán sem városi fejlődésének történetét Dr. Harsányi István, az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársa