Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

Vasárnap, 1968. augusztus 40. Salgótarjáni jegyzetek Az újjászületett város új kulturális élete Két képet hosszabban elnézek abban a kis füzetben, amely Salgótar­ján és környéke útikalauzául szolgál. Mindkettő a város központját ábrázolja, ugyan­abból a nézőpontból. Az egyi­ken: poros út — éppen "javít­gatják, földszintes és egyeme­letes, kissé roskatag házak, nagy tűzfalak, néhány satnya bokor. A másikon: a tízemele­tes Karancs Szálló, a műve­lődési ház merész statikájú, mégis kiegyensúlyozott épüle­te; Somogyi József csodálatos felszabadulási emlékműve: sárkányon álló emberpár kar­járól galambok indulnak út­nak. A teret jobbról egy hét­emeletes lakóház zárja le. Aki a képet elnézi, arra gondol, milyen sokat fejlődött Salgó­tarján az utolsó félszázadban. De nem félszázadról van szó: az egyik alatt az évszám 1960, a másik alatt 1967. De a tarjániak nemcsak a főtérre lehetnek büszkék. Já­runk az új általános iskolá­ban: olyan tiszta, hogy a gye­rekek papucsot vesznek, mi­kor belépnek. Megnézzük az új, modern gimnáziumot, a megyei pártbizottság karcsú elegáns épületét, a nemrég fel­avatott kórházat, a tündérd strandot a zöldgyepes sport­pályákat és szívesen látnak bennünket a közeli új lakóte­lep egyik barátságos otthoná­ban. Százan és százan élnek már ilyen praktikus beosztású, csinos lakásokban. A hegyol­dalban modern villák sora, a régi Tarján meg­tűnőben van, elmegy a régi világ után és nyomában ellenállhatatlan erővel tör előre az új. S mint­hogy a régi nagyon nyomorú­ságos volt az új pedig — ép­pen a nagy elmaradás utáni viharos gyorsaságú fejlődés következtében — nagyon is modern: a város gyors átvál­tozása csodájának lehetünk tanúi. József Attila nevét viseli az, amire most különösen figyelünk, a megyei művelődé­si ház, Nógrád megye kulturá­­lis központja. Az épület szer­kezetét nehéz így elmagyaráz­ni : két hosszúkás, alacsonyabb épületrészen nyugszik a szín­házterem felmagasló hatalmas tömbje. Az egész valóban mo­numentális, de mégsem nyo­masztó, minden súlya ellené­re könnyedén lebeg, a felső rész kiugró üvegablak sora szinte a tér felett. A­ földszin­ten, az egyik alacsonyabb épü­letrészben képkereskedés és a megyei idegenforgalom köz­pontja — a másikban hatal­mas könyvtár, a legújabb könyvekkel, tegnap megjelent folyóiratokkal Napos, világos, derűs olvasószobák .— nem egy nagy budapesti” könyvtár is megirigyelhetné tágasságát, jó levegőjét Magában a művelődési ház­ban Kiss Imre igazgató a ked­­ves kalauzunk. Alig leplezett, jogos büszkeséggel mutatja a 650 férőhelyes színháztermet — még egy pillanatra a lám­pasor is felragyog. A széles előtér kisebb kiállításoknak is otthont tud nyújtani; a ké­ső délutáni órában is szinte égnek Blaski János hatalmas mozaikjának színei. Azután végigszaladunk a sok kisebb helyiségen, tanácskozón, előadó termen. .Itt tanárok tartanak megbeszélést, amott kiállítás készül Végül letelepedünk kissé megpihenni az egész épület sok szobája közül talán a legkisebben, az igazgató szo­bájában. A telefon szinte szü­net nélkül cseng: valahová előadót kérnek, egy zenekar vezetője jelentkezik Pestről majd helybeli festők keresik az igazgatót. Nem is zavarunk tovább, az ajándékba kapott könyvekkel, programokkal a kezünkben ki­lépünk a térre, a tűző nap­fénybe s olvassuk az épület homlokzatán József Attila ne­vét. Az ő nevével az ő szelle­mében köszöntött be két év­vel ezelőtt a művelődési ház Salgótarján, a megye életébe. „Egy város — írták az első meghívók bevezetőjéül — csak akkor hordozza joggal e nevet, ha nem csupán lakói s a hi­vatalok, gyárak bírnak e kor­hoz méltó otthonnal, hanem kultúrára is. Lakói is ettől ál­tala lehetnek valóban városla­kókká.” Milyen az a kultúrá, ami a művelődési házban ott­honra talált? Erről kérdezge­tem Molnár Pál barátomat, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjét, Salgó­tarján múltjának szorgos ku­tatóját és Kelemen Istvánt, akinek a mindennapi gondja a népművelési intézmények istápolása. Ami a számokból az adatokból a nem szakem­ber számára is világossá vá­lik — mert a népművelés ma már egyre bonyolultabb tudo­mány — az, hogy a megyei művelődési ház feladata nem korlátozódik Salgótarjánra, hanem tevékenységét kiter­jeszti az egész megyére, hatá­sát kisugározza valamennyi megyei népművelési intéz­ményre. Valóságos megyei központ ez, ahová tanulni, példát látni bejárnak a vidé­ki színjátszók rendezői, az énekkarok karnagyai, a báb­­oktatók, ahol tanfolyamokat rendeznek a népi táncok ta­nítására, a filmstúdiók veze­tőinek, a fotószakkörök tag­jainak és a helytörténet kuta­tódnak, ahol nyaranta a kép­zőművészeti stúdiók kezdői tanulnak. Hallgatom a csen­des —­ nem dicsekvő, inkább gondterhelt — szavakat arról hogy még nincs megfelelő ott­hona a Munkásmozgalmi Mú­zeumnak, arról hogy a mos­taninál tágasabb kiállítási he­lyiségre lenne már szükség. Aközben arra gondolok, hogy a régi Vallás- és Közoktatás­­ügyi Minisztériumban — amelynek iratanyagát még régebbről meglehetősen isme­rem — voltak jó hivatalnokok, de az egész minisztériumban nem volt annyi kezdeménye­ző erő, nem volt annyi prakti­kus érzékkel párosult lelkese­dés, nem volt annyi, a legne­mesebb értelemben vett­ am­bíció, mint ebben a két fia­talemberben, akik itt látástól a vakuláig fáradoznak „a honi kultúra emelésén” — mint a régiek mondották. A népművelési munka tartalma tekintetében a legjobb útmu­tató az a kis csomag, amit Kiss Imre a művelődési ház­ban kezembe nyomott: pros­pektusok, programok, meg­hívók. Persze az anyag nem teljes, de mégis bepillantást nyújt az egészbe és megen­ged néhány következtetést az itteni munka fő irányaira. Mindenekelőtt annak illuszt­rálására, hogy milyen gazdag, milyen sokrétű a művelődési ház programja. Színielőadások és filmbemutatók, hangverse­nyek és kiállítások váltogat­ják egymást, ritkábban egy­­egy irodalmi est is szórakoz­tatja a látogatókat. Helyi kép­zőművészek tárlatai, szlovák festők, lengyel grafikusok munkái tájékoztatnak a kép­zőművészetről. De a népműve­léssel kapcsolatos országos konferenciák, sakkversenyek és fotókiállítások éppúgy hoz­zátartoznak a művelődési ház programjához, mint a báb­színház előadásai, a könnyű­zenei fesztivál, a rajztanárok kiállítása. Említettük, hogy a földszin­ti, kisebb helyiségekben a klubok tartják összejövetelei­ket, ilyen módon a művelődé­si ház segíti és hatókörébe vonja a bélyeggyűjtőket és autótulajdonosokat, azokat, akik oroszul tanulnak, vagy eszperantóul. Hetenként egy­­egy délutánra a fiatalok jön­nek össze, akiket sok minden érdekel: a külpolitika, a tánc­zene és az etikett kérdései. Klubnapjaik vannak a nyug­díjasoknak és a bélyeggyűj­­­tőknek, a repülőgép- és hajó­­modellezőknek. Kissé lazáb­ban kapcsolódnak ide a ker­­tészkedők és kisállattenyész­tők szakmai megbeszélései, vagy a vadászati kiállítás. Ez persze csak a könnyen kitapintható váza a művelődé­si ház sokrétű tevékenységé­nek. De ebben is sok lele­mény, praktikus érzék mutat­kozik. Tanulságos volna az egyes művészi ágak részlete­sebb elemzése is, így például a színházi előadásoké. Ezeket részben a rendszeresen idelá­togató debreceni és szolnoki együttesek, részben helyi szín­játszó csoportok mutatják be. A színházi program változa­tos és színvonalas, megfér benne a My Fair Lady és az Optimista tragédia, a Traviata és a Hawaii rózsája, a Kurázsi mama és a bűnbeesés után, de természetesen kissé hajlik a könnyebb — nyilván látoga­­tottabb — műfajok irányába Amin elgondolkozom: vajon a „Salgótarjáni Acélárugyár Mű­velődési Ház Szocialista kul­túráért címmel kitüntetett Pe­tőfi színjátszó csoportja miért választotta be tanulásra éppen Faulkner—Camus: Rekviem egy apácáért című darabját? A könnyűzenei fesztiválok, az Altona foglyai című film bemutatója, az ön is lehet gyilkos és a Vőlegény szok­nyában című színdarabok mö­gött azonban, a programok­ból láthatóan, szép lassan megerősödik egy másik irány­zat is, amelyet például a Ma­gyar Orfeusz című irodalmi est, a Polgári ötvösművészet a XVIII—XIX. században­­ című kiállítás reprezentál Ez már szorosabban kapcsolódik tör­téneti műveltségünkhöz, kul­turális hagyományainkhoz. Ennek a hagyatéknak az ápo­lása nem fejeződhet be az is­kola padjaiban, nem merülhet ki a népi táncban és zenében; ez szervesen beletartozik ab­ba a műveltségbe, amelyet ezen a vidéken e házból kell terjeszteni. Bizonyosan kevés­bé látványos sikereket hoz az ilyenfajta hagyományok gon­dozása, mint más műsorok, de — úgy gondolom — mélyebb és tartósabb eredményekhez is vezet Hazatérőben , tovább is ezeken a kérdése­ken tűnődöm. Valaki délelőtt azt mondotta, hogy a hihetet­len tempóban fejlődő város kulturális arculata még nem alakult ki, a­­tarjániak most keresik ennek a kultúrának a sajátos vonásait. Az ilyenfaj­ta fejlődést — azt hiszem — nem lehet erőltetni, de nem is szükséges. Mert ez tulajdon­képpen, csíráiban már ma is megindult. Ma még talán kis­sé halványak, nem eléggé markánsak ezek a vonások, de felismerhetők. Nyomai ott vannak a Bányászmúzeum ki­állításán, a Munkásmozgalmi Múzeumban, a készülő üzem­történetekben, a bányászok politikai és gazdasági harcát feltáró munkákban. Ha a tar­jániak szép szándékaikat va­lóra váltják és folytatják az évszázados tarjáni munkás­kultúra fejlődésének, kialaku­lásának feltárását, kidolgozá­sát, akkor a város kulturális arculata olyan vonásokat nyer, amelyek valóban sajáto­sak, amelyek sajátos színt je­lentenek majd a magyar váro­si kultúra gazdag palettáján. Pamlényi Ervin Magyar Nemzet 11 Milyen város lesz Sárospatak? Sárospatak 1968. augusztus 20-án várossá lép elő. Sem po­litikus, sem közgazdász, sem történész, sem várostervező nem vagyok. Kizárólag azon a címen szólok hozzá Patak vá­rossá fejlesztésének kérdésé­hez, hogy ott születtem, pataki diák voltam, majd — nagy­apám, apám után­ immár har­madik generáció tagjaként — pataki tanár voltam kerek 12 esztendeig. Pataki gyökereim azóta is legfőbb táplálékaimat szállítják. Patak múltjának szépségeiben gyönyörködöm, hanyatlásának, sorvadásának félreismerhetetlen jelei mindig aggodalommal töltöttek el, s szinte ösztönösen felfigyeltem minden kis jelzésre, amelyek arra utaltak, hogy Sárospata­kon, a csodálatos „lehetőségek városában”, jövő­­fejlődéssel biztató csírák moccannak. Folyamatos élményem volt, hogy még a vedlés, a kopás, a jelentéktelenné zsugorodás időszakában is milyen pozitív élményt, csodálkozó elisme­rést, sőt elragadtatást váltott ki Sárospatak minden igazi érték és lehetőség iránt fo­gékony látogatójából. Ők még akkor is, amikor engem a va­kolatukat hullató vedlett fa­lak, düledező házak, gazzal felvert sikátorok, utcák, a reg­geli és délutáni csordavonulás­kor, vagy egy kósza szél által felkavart feneketlen por ke­serű fájdalommal töltöttek el, tudtak szépet, izgalmasat, biz­tatót látni ab­ban, amit nem­zeti történelmünk ebbe a fo­galomba sűrített: Sárospatak. De most én nem erről a múltról akarok beszélni. Még csak nem is a jelenről, hanem kizárólag arról, ami augusz­tus 20. után történhetik Sáros­patakon. Minden szakember jóindulatú elnézését kérem, ha „fantáziajátékaim” bárhol is „szakszerűtlenek” lennének. De hiszen én nem is a szak­emberek helyett gondolkozom vagy sarkantyúzom meg kép­zeletemet. Egyszerűen elmon­dom annak lényegét, ami már négy-öt évtizede mocorog ben­nem. Ennek summája az, amit a pataki öregdiákok budapesti baráti körének összejöveteli naplójába 1962. okt 3-án ír­tam be: Ceterum censeo.... Akár hazudnak az álmok, akár nem, én szívesen álmo­dozom Sárospatak, jövőjéről, s már többször elmondtam, hogy nagyszabású , iskola-„kombi­náttá” kellene fejleszteni. Ha van acélkombinát, vegyi kom­binát, miért ne lehetne pél­dául művelődési kombinát is? S miért ne lehetne azt Sáros­patakon fölépíteni? Sokféle is­kolát és kollégiumot, kulturá­lis intézményt kell Sárospa­takra telepíteni. A Botkót és a Mandulát is beleképzelem a leendő nagy Sárospatakba. Annyi pataki diák él szerte az országban és a világon! Ha összefogva felkelnénk, fel is építhetnek! Mint ahogy ezek a sorok csak summázták a bennem év­tizedek óta felhalmozódott, meggyőződésem szerint nem irreális elképzeléseket, mind­az, amit a következőkben megpróbálok kifejteni, csupán e sűrített tartalom egyik-má­sik szektorának vázlatos ki­bontása. Iskolaváros Sárospatak múltjában és je­lenében nehéz megtalálni az igazi városi hagyományokat. Igaz, hogy az Árpádok korá­ban jelentős „váras” hely, vagyis város volt. Igaz, hogy jóval később is, a Rákócziak idejében, az óriási pataki-re­­géci uradalom egyik központja volt, s mint ilyen történelmi jelentőségű események színte­réül is szolgált. De Patak va­lójában sohasem volt szabad királyi város, de még csak igazi mezőváros, vagyis óriás­faluba zárt városmag sem, amilyen Kecskemét vagy Nagykőrös volt. A XIX. szá­zad első felében sem tudta „megváltani” magát igazi vá­rossá. A még konkrétan át­élhető múlt folyamán egyedül mint iskolaváros, mint kultu­rális gócpont játszott Patak a magyar művelődéstörténetben olyan városszerű szerepet, amellyel viszont sok igazi vá­rosunkat jelentősen túlszár­nyalta. Aligha látszik tehát erőlte­­tettnek, ha a hetvenedik vá­rosunkként valóságos városi rangra emelkedő Sárospatak tényleges várossá fejlesztését az egyetlen élő városi hagyo­mány, az iskolavárosi rang, a kulturális középpontstátus szerves és koncepciózus foly­tatásaként képzeljük el. Távlati tervet! A várossá fejlesztés első ütemeitől kezdve ki kell lépni a szűk békaperspektívából. Világért sem szabad valami toldozás-foldozással kezdeni. Alaposan, tehát nem elhamar­kodottan, minden érdekelt tu­dományág legkorszerűbb ered­ményeinek figyelembevételé­vel ki kell dolgozni Sárospa­tak fejlesztésének távlati ter­vét. A régi város a várfalak mögé húzódott, ott tárolta anyagi és kulturális értékeit. Ha minden eddigi hagyo­mánynak ellentmondanak is, a jövő Sárospatakjának régi magvából messze, a szélrózsa minden irányába, ki kell be­helyeznie új, sajátos város­­magvait El kell tüntetni a pataki, a borsod-zemplén­­abaúji, az országos tudatból a régi pataki települési határo­kat, s egyrészt a kispataki ol­dalon, vagyis a Bodrog bal partján reális, de nagyvonalú ipari tervezéssel, másrészt a jobb parti hegyes-dombos te­rületeken ugyancsak egészen újszerű „művelődési kombi­nát” merész tervezésével kell megoldani a feladatot. Minden olyan tervezés szük­ségképpen provinciális és fan­táziátlan, amely a jövő Sá­rospatakjába nem foglalja be­le szervesen a várost körülve­vő dombokat, hegyoldalakat: a Botkót, a Megyert a Ciró­­kával és a „tengerszemmel”, a Kútpadkát, a Királyhegyet, a Mandulást, a Gombost és a Páncélhegyet. Csakis ebben a csodálatosan szép peremvi­déki félkaréjban lehet elkép­zelni egy olyan leendő Sáros­patakot, amely megérdemli azt, hogy igen alacsony szint­ről várossá emelték. Sárospa­taknak ki kell érdemelnie ezt a bizalomelőlegezést, s erre minden potenciális fedezete meg is van. Művelődési központ Sárospatak város megterve­zésekor magasan fölé kell emelkedni a tájegység mai, teljesen korszerűtlen közleke­dési viszonyainak. A leendő nagy Sárospatak egyes kerüle­teit minden bizonnyal korsze­rű­­ autós autóbuszutak célsze­rűen kialakított rendszere fogja összekötni egymással. S talán még az sem puszta vágyálom, hogy Pestről köz­vetlen gyorsvonata is lesz majd, mint ahogy még nem is olyan régen volt. A bodrog­közi—hegyközi vicinális mai motor- és kocsiparkjának utol­só példányai is bizonyára előbb-utóbb a közlekedési mú­zeumba kerülnek majd. S olyan elképzelhetetlen az, hogy a Hegyalja két szép fek­vésű települését, Patakot és Tokajt rendszeres vízibuszköz­lekedés hozza egymáshoz sok­­kal-sokkal közelebb? Az itteni távolságok európai viszonylat­ban a nevetségesség határáig kicsinyek. Itt is abszurdum volna a jövő múlthoz tapadó megtervezése. Sárospataknak egyedi város­­ként, tájegységi központként és bizonyos szektorokban az egész országra kiterjedő hatá­sú és vonzásterületű kulturális gócpontként kell funkcionál­nia. Sem a sajátos városi mu­tatók, sem a tájegység munka­­pénzügyi-igazgatósági-kereske­­delmi szektoraival nem óhaj­tok foglalkozni. Csak azokat a területeket igyekszem áttekin­teni, amelyeken Patak orszá­gos, vagy éppen részletesen „nemzetközi” funkciót volna képes betölteni. Ha lehet országunkban ve­gyi város, szénváros, acélvá­ros, miért ne lehetne iskolavá­ros is? Miért ne lehetne Pata­kot olyan országos „közokta­­tásügyi-művelődési” központtá kifejleszteni, amely a felső­fokú tanítási és nevelési inté­zetek, a főiskolák szintjéig több, sőt minél több, sok in­tézetet foglalna magába, az óvodáktól és általános iskolák­tól kezdve, országos felvevő területtel, s valamennyihez szervesen hozzátartozó gyer­mekotthoni, kollégiumi háló­zatta. Nem hiszem, hogy le­hetne találni az országban még egy olyan tájat, várost, amely autentikusabban , szervesebben lehetne otthona legkülönfélébb tanítási és ne­velési, kulturális intézmények koncepciózus rendszerének. Megye, állam, szakminisztériu­mok kell hogy felfedezzék a leendő Sárospatakban, mint kulturális központban rejlő le­hetőségeket. Turistaközpont, gyógyfürdőváros Patak másik­ jellegzetessége lehetne az, hogy országos igé­nyeknek megfelelően szervez­né meg a szabad időtöltés kor­szerű intézményeit. A Bodrog­­parttól kezdve a Gombosig és a Girókáig közintézmények, a SZOT, vállalatok, üzemek üdülőinek sorát lehetne ideáli­san felépíteni. A Zemplén­­hegységi turistáskodás közép­pontját kellene ott kialakítani gazdag turistahálózattal és ki® erdei kulipintyókkal. Az újab­ban feltárt meleg vizű gyógy­források gyógyfürdővárossá tehetnék Patakot, természete­sen a hozzájuk csatlakozó egyéb egészségügyi intézmé­nyekkel, speciális jellegű kós­­házakkal. A sport területén természet­szerűen adódik a Bodrog ki­használásának lehetősége csó­nakházakkal, strandokkal, ha­lásztanyákkal. Télen a sátor­aljaújhelyi Magashegy és a Huták igézően szép síparadi­csom megteremtését teszik le­hetővé. A vadászati adottsá­gokkal is­­érdemes lenne szá­molni. S egészen biztos, hogy országos, sőt bizonyos mérté­kig internacionális lovassport­központot, tereplovagló és haj­tóiskolát lehetne létesíteni az erre ideálisnak mondható vá­ros valamelyik völgynyílásá­ban, például a Radvány völgy elején. A vendéglátóipar fantáziá­ja minden eddig kitalált és bi­zonyára számos egészen újfaj­ta intézményt kreálhatna a kö­zeli és távolabbi folyóparti és erdei vidékeken. S eddi£ még szó sem esett a pataki szőlőkben, pincerend­szerben rejlő különleges sző­lészeti és borászati lehetősé­gekről! Nehezebb és­ szebb feladat lesz megvalósítani azt, amit egy törvénybe foglalt határo­zat lehetővé tesz, mint magát a törvényt megalkotni. De az nem kétséges, hogy a cél min­den fáradságot megérdemel. S ha most még valaki egé­szen konkrét javaslatokat is számon kérne tőlem, akkor a már eddig is papírra került tömérdek közül hadd álljon itt néhány. A Budapesti Műszaki Egye­tem építészfakultásának illeté­kes tanszékei már a szeptem­berben kezdődő tanítási évre tervezték be azt, hogy meg­­szállatják Sárospatakot diplo­­materveket készítő szakcsopor­tokkal, s tanítási gyakorlatok formájában elvégeztetik a szükséges előzetes felmérése­ket Majd pedig globálisan és apróra alternatív terveket dol­gozzanak ki kiváló egyetemi szakemberek irányításával. Is­merve a fakultás szellemét, erre biztosan alkolnának vál­lalkozók. Körlevélben vagy kiáltvány­ban kell felhívni az összes szóba jöhető fórumokat, intéz­ményeket, hogy távlati ter­vükbe kalkulálják bele a sá­rospataki lehetőségeket Ugyanígy meg kell keresni mindazokat az üzemeket, szak­minisztériumokat, üzemszer­vezési központokat, amelyek kisebb üzemeket szándékoz­nak létesíteni, hogy ne hagy­ják ki tervezésükből Patakot Meg kell szervezni egy ope­ratív és hatékony, autentikus várostervező és városfejlesztő bizottságot, amelynek hivata­los és társadalmi, szakmai és becsületbeli kötelessége mind­azoknak a lehetőségeknek ma­radék nélküli megvalósítása, amelyeket — ha későn is, de végül is — mégiscsak megte­remtett kormányzatunk Sá­rospatak várossá tételéve. Hadd maradjon ezentúl is or­szágos gond is Sárospatak, mint ahogy országos gondos­kodás nélkül, csupán a maga erejéből nem kezdhetné el augusztus huszadikán sem vá­rosi fejlődésének történetét Dr. Harsányi István, az MTA Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársa

Next