Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-04 / 182. szám
Vasárnap, 1968. augusztus 4. RENDŐRÖK A türelem órái Az éjszaka csöndesnek ígérkezett és ígéretét be is tartotta. Hat óra múlt, amikor elindultam egy URH-kocsival Csörögi Mihály rendőr hadnagy, Fábos József sofőr őrmester és Lovász András rendőr őrmester társaságában, hogy a rendőrkocsi szélvédő ablaka mögül, e különös látószögből szemügyre vegyem a pesti éjszakát, surranó árnyaival és bamba részegeivel, hontalan tekergőivel és vámszedőivel egyetemben. Alkonyodott, a forgalom heves délutáni lüktetése alábbhagyott s hirtelen — minden más üzletet megelőzve — kivilágították a kocsmákat, eszpresszókat és éttermeket, az éjszakai üzem azonban lanyhán indult. — Fizetés előtt vagyunk — mondta csöndesen a hadnagy, aki már nyolc éve járja a pesti éjszakát — ilyenkor nem sok esemény történik, de azért mindig akad valami. Kocsink a VI. kerületben teljesített szolgálatot, de a sorok írójára való tekintettel engedélyt kapott, hogy átléphesse a kerület határait, ha valahol valami történik. Mellettem a fiatal őrmester ült, aki az utak szélén álló motorkerékpárokat figyelte, mert az imént rendelték el egy ellopott Pannónia körözését. Kertes külvárosból érkezett az első figyelemre méltó hívás , gyanús személy tartózkodik egy kisvendéglőben, és fiatal férfiakkal ismerkedik. A vendéglő elé egyszerre érkeztünk a kerületben „illetékes” kocsival, mint szemlélők és reménykedők, hátha ez a ki tudja, ezerhányadik bejelentés közelebb visz a népligeti rejtély megoldásához. A férfi egy asztalnál ült két piros inges fiúval, sörösüvegek közé könyökölve, s az udvarias felszólításra szó nélkül kiment a személyzeti öltözőbe. Arcának elmosódott, rosszul összeillesztett részletei valóban mutattak némi hasonlóságot a mozaikképpel, amely a népligeti gyermekcsalogatót ábrázolta. A rosszarcú ember kertelés nélkül beismerte ferde hajlamait, de állandó bejelentett lakást és munkaviszonyt is igazolt. Ekkor megszólalt a rádiónk és támaszpontunkra, a VI. kerületbe szólított bennünket, mert a Zeneakadémia környékén megvertek egy lányt. A megvert lány egy zöldségárus bódénál várakozott eperfagylalt színű ruhában, kétaraszos konttyal, kisírt szemmel. — A vőlegényemet vártam — szepegte —, amikor huligánok fogtak körül, sértegetni és lökdösni kezdtek, aztán megvertek. Tessék megnézni, csupa vér vagyok. Mivel vérnyomot semmiképpen sem tudtunk felfedezni a síró lányon, elkísértük arra a cikire, ahol állítása szerint a verekedő huligánok tartózkodnak. Keramittal kikövezett, szűk bérházudvar, mint egy nyirkos kürtő, lecsószag. Az egyik udvari lakás előtt négy fiú kártyázik, egy piros blúzos nő zsíros kenyeret majszolva figyeli a játékot. Ezzel elkezdődik az esti színjáték első felvonása, míg a síró lány vőlegénye — szemre legalább ötven évvel idősebb a menyasszonynál, a kapuban várakozik. A hadnagy és az őrmester szótlan türelemmel jegyezgeti a két fél adatait, mert az esti perpatvar az eperfagylalt színű menyasszony és a piros blúzos nő között zajlott le, s most mint egy néptelen színpadon, kéretlenül s bizonyos tartózkodással megismétlik a parázs jelenetet: — Kérem, én vártam a vőlegényemet, mire a hölgy, akit én sohasem láttam, és sohasem bántottam... — Hogyhogy, hölgyem? — így a piros blúzos — kegyed nem lépné meg azt, aki azt mondja a pofájába, hogy szórakozzatok a... Bámulom útitársaim nyugalmát a lecsószaggal belengett Commedia dell’Arte fűszeres szózuhatagában, amelyből nem lehet kihámozni, ki mondta először a másiknak, hogy... megjelölve foglalkozását és kenyérkeresetét. Első ügyünk jegyzékváltással ér véget. A panaszos megkapja a tettes, a tettes a panaszos személyi adatait, forduljanak a bírósághoz becsületsértés miatt. A kapuban a kis termetű, öregecske vőlegény topog, három szál vörös szegfűvel, amelyet most — mint fájdalomdíjat — átnyújt a síró lánynak. Családi botrányt jelentenek a Szondy utcából, de mire odaérnénk, már megelőzött bennünket egy másik kocsi, s halljuk a jelentését: nem történt semmi, a megadott címen senki sem tudott a családi botrányról, a házmester csodálkozott a legjobban, amikor a rendőrök megjelentek a házban. — Régi mese — mondja a hadnagy —, első dühükben hívják a rendőrséget, aztán elrestellik magukat és letagadják. Nyugati pályaudvar, éjszaka Budapest legnagyobb talponállójában hosszú sor a pénztár, s még hosszabb a sörmérő hely előtt. Gyászruhás asszony jön, kisgyerekkel, csomaggal. — Kérem szépen, szeretnék valahol leülni és enni adni a kisgyereknek, de sehol sincs hely. Éjfél után utazunk tovább. — Menjen a kis váróterembe. — Voltam, kérem, de ott nem szabad étkezni. A tömött sorokban iszogató tömegben tíz ember közül, ha kettőnek van érvényes vasúti jegye. A gyászruhás asszonynak van, de nem adhat enni a kisgyereknek, mert a kis váróteremben — valamiféle elavult szabály értelmében — nem lehet egy karaj kenyeret megenni. Ezer beugró, aki nem indul sehova, csöndes nyugalommal sörözik. Úgy tetszik, nem is váróteremben vagyunk, hanem egy óriási kocsmában. Söröskorsóval áll a foglalt asztalnál egy kihajtott inges férfi, lábai előtt két pár vadonatúj munkásbakancs, most vételezte valamelyik vállalatnál, ahol munkát vállalt. A bakancsos ember szemre teljesen józan, de van a részegségnek egy megtévesztő állapota, amikor a tartás még egyenes, a hang önérzetes, a szem azonban úgy villan, mint a késpenge, azonnal észrevesz mindent, s támad. A bakancsok tulajdonosa nem látott mást, mint azt a pillantást, amely a két pár új bakancsot felmérte, s máris ott áll előttünk. — Ez az ember színész volt — gondolom, oly hűvös méltósággal iparkodik komédiázni. Főként a kezével játszik és az arcával. Hol a szelíd, béketűrő, büszke és józan munkásembert alakítja, hol az önérzetében és becsületében sértett, a világrenddel valami okból elégedetlen átutazót, aki mély megvetését sörbe fojtotta, de véleményét hajlandó bármikor bárkinek a szemébe mondani. Pereg a színészkedő, hamis szöveg, útitársaim mozdulatlan arccal, s holmi barátságos érdeklődéssel hallgatják, engem azonban elhagy a türelem, s közbeszólok: — És a két pár bakancs? — Enyém és a munkatársamé — hajol meg a komédiás, keze a szívén, nyílt szava az ajkán, s az sem zavarja, hogy a munkatársa nem látható. — Hajnalban utazunk... Negyedóra múlva kinn találkozunk a folyosón, ahol újabb két-három korsó terhével a vállán és a fejében, kifelé ballag. — Hát nem utazik? — Ki mondta, hogy utazom? ... Nem utazom én sehová, uram — mondja, keményen és küzdelemre készen, aztán színt vált a fakó arc, sunyi mosollyal fejet hajt: — Áldás békesség... A két pár bakancs már nincs nála. — Az élet mélységei néha rendkívül sekélyek — gondolom, amikor színre lép a dráma is e füstös környezetben. A dráma hősnője pirospozsgás, nagy darab falusi lány, szinte kicsattan az egészségtől. Úgy hat ebben a puha, ázott, vedlett, zavaros környezetben, mintha körmenetre öltözött volna, pedig csak egy szál ruhája van, semmi csomagja nincs. Csak a romlatlan egészsége virít, a szépsége, harsány ifjúsága. A dráma szövege: — Debrecenben dolgoztam, mint mozgóárus, kisegítőként, mert a másik mozgóárus megbetegedett. Egy hónappal ezelőtt visszajött a kollégám, én kiestem a munkából, elmentem Miskolcra az apámhoz. Az apám egy nővel élt együtt, aki nem volt hajlandó ottmaradni, ha én is otthon vagyok, elhagyta apámat. Apám egy hónapig elvolt a nő nélkül, aztán azt mondta, hogy most már menjek el, menjek Pestre, ott lehet munkát találni. Apám adott száz forintot, azzal felültem a személyvonatra és feljöttem Pestre. A pályaudvaron találkoztam egy barátnőmmel, aki azt mondta, hogy ő Rákospalotán lakik egy öregasszonynál, majd beszél vele, hogy engem is fogadjon be. Volt még ötven forintom, azt elkérte, hogy azért beszerez a nénihez lakónak, s azt mondta, hat órakor viszszajön, de nem jött vissza. Most nincs egy forintom sem, nincs velem semmi, amit eladhatnék, vagy betehetnék zálogba, tegnap óta nem ettem, nem tudom, mi lesz velem. A pályaudvari őrs parancsnoka tud róla, hogy a közelben van egy vállalat, ahol takarítónőt keresnek, szállás is van, reggel eligazítják. De addig? — Ha jön valaki és felcsípi, holnap már ... Éjszaka van, amikor az Aradi utcában csöndesen megáll a kocsi, a hadnagy kiszáll. A járdán, a markában csörgő pénzt számolgatva, két kisgyerek somfordái, karján virágos kosár. Éjszakai virágárusok. A kisfiún hegyes orrú antilopcipő, új farmernadrág, bőrövvel, ezüst fityegővel, virágmintás ing, egy kiskorú hippi , aki három szál rózsát ad három forintért. Értelmes, tiszta kisgyerek, a XIII. kerületből jött, a család tudtával éjszaka virágot árul. Tizenkét éves, a kislány, aki szintén jólöltözött, tiszta kis kölyök — elegáns sárga bőrtáskából árulja a virágot — mindössze tíz. Szépen, tisztelettudóan felelgetnek, bemondják esti bevételüket, szüleik nevét és címét. Még sok minden történt ezen az éjszakán, tulajdonképpen mégsem történt semmi. Három ember körözött egy kék-fehér autóban a kihalt utcákon, és e sorok írója olykor kiszállt, szóba elegyedett valakivel, akiben az ital már az egyensúlyérzéket is megtámadta. Beszélgettek gyerekkel és felnőttel, egy kiskocsma pénztárosnőjével. A rendőri munkáról az ember általában erélyt, szigort és fölényt képzel el, amíg nem látja közelről. Ez a két fiatalember — a sofőr mindig a kocsiban maradt — az öreg bölcsek mély, tiszta türelmével dolgozott. — Mi a rend? — kérdeztem búcsúzáskor a hadnagyot. — A törvény — mondta kis tűnődés után. — A törvény paragrafusai, amelyek egymásba illeszkednek, mint az épület téglái. A téglákat azonban, mint tudjuk, valamiféle kötőanyag tartja össze. A rend épületében — úgy gondolom —, ez a cementáló anyag az emberséges türelem. Baróti Géza Magyar Nemzet Lebontják a londoni Lenin-házat Lebontják Londonban a Percy Circus 16. számú házat, ahol Lenin lakott 1905. április 25. és május 15. között, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt kongresszusa idején. A ház falán emléktáblát helyezett el 1962-ben a nagylondoni tanács. A földszinti Lenin-szoba puritán berendezése ma is megvan. Andrew Rothstein, a Marx Emlékkönyvtár elnöke sajnálkozásának adott hangot, hogy pénzügyi megfontolásokból feláldozzák a történelmi nevezetességű helyet, amelyet az utóbbi években bel- és külföldről egyaránt sokan látogattak meg. Új üzem Dorogon egy régi bánya helyén A házgyárak részére és a házgyárak által készített épületekhez, lakásokhoz szükséges lakatos termékeket gyártja a Fémmunkás Vállalat szombaton felavatott dorogi gyáregysége. Gulyás György, a Fémmunkás Vállalat vezérigazgatója elmondta, hogy az új gyárat — saját erőből — egy megszüntetett bányaüzem helyén létesítették. Kettős problémát old meg a dorogi telepítés: munkalehetőséget ad a volt bányászoknak, női munkaerőket tud foglalkoztatni és az épületlakatos ipari kapacitást növeli. A dorogi üzem gyártja ezután a Fémmunkás zuglói gyárának termékeit, ahol az alumínium nyílászáró szerkezetekhez szükséges szerelvényeket készítik majd. Ez a profil-átszervezés annál is inkább fontos, mert még ebben az évben üzembe helyezik Székesfehérvárott Európa legnagyobb alumínium nyílászáró szerkezeteket előállító gyárát. Kétszáz dolgozó talált munkalehetőséget az új üzemben és az előzetes számítások szerint 25—30 millió forintos termelési tervet tudnak egy év alatt teljesíteni. A dorogi gyárnak — a további fejlesztés adott lehetőségein túl — előnye, hogy nincs messze a fővárostól és ez a termelésirányítás, anyag- és készáruszállítás szempontjából lényeges. Kolozsvári és ljubljanai színházak szerepelnek az ősszel hazánkban Madách Imre művét, Az ember tragédiáját és Delavrancea Förgeteg című darabját mutatják be szeptember elején — a Thália Színház bukaresti és kolozsvári turnéjának viszonzásaként — a kolozsvári színház művészei Budapesten. Novemberben a ljubljanai szlovén Nemzeti Színház vendégszerepei hazánkban, ők a Vígszínházban, majd Székesfehérvárott és Miskolcon lépnek fel. Háromévi szabadságvesztés 900 forintért Két 18—19 év körüli fiatalember, Nagyhajú Kálmán és Hamar Károly sörözött egy késő este az abonyi Kinizsi Sörözőben. Iddogálás közben észrevették, hogy az egyik éppen fizető vendég, P. J. pénztárcájában több százas lapul. A két cimbora jelentősen egymásra hunyorított, s amikor P. J. kilépett a sörözőből, nyomába szegődtek. Óvatosan követték jó darabig, majd egy elhagyatottabb helyen Nagyhajú leütötte a férfit. A földön eszméletlenül elterülő emberbe még néhányszor belerúgott, majd elrabolta a pénzt, s Hamarral együtt elszaladtak a helyszínről. A cinkosok a pénzen megosztoztak. A rendőrség azonban olyan hamar elfogta Hamart és Nagyhajút is, hogy az elrabolt 900 forintból ketten együtt is csak 80 forintot tudtak elkölteni. A Pest megyei Bíróság a rablásért háromévi szabadságvesztésre ítélte Nagyhajút, Hamart, mint bűnsegédet két évre és négy hónapra. Helyezze biztonságba gépkocsiját Vásároljon bárhol felállítható, Szeged típusú kisgarázst 3X5 méteres 11 000 Ft 3X6,20 méteres 14 000 Ft 6X5 méteres, iker 30 000 Ft 6X6,20 méteres, iker 26 000 Ft Az 5 méteres garázs minden további sorbaépíthető egysége 9500 Ft, a 6 méteresé 12 000 Ft SZEGEDI ÉPÍTŐIPARI VÁLLALAT SZEGED, DANI UTCA 14. Telefon: 113—62, 113—63 Budapesten felvilágosítás a 345—331-es telefonon délután 4 és 8 között, péntek és szombat kivételével 1 * ' B .Á. Üzenet vár a szerkesztőségben: B. A. keresett az ügyészségről. B. Á.-t két évvel ezelőtt láttam először. 18 éves volt. Levelet írt dr. Götz János fővárosi főügyésznek. Levelét még ma is őrzöm. Részletek: „Először is elnézést kérek, amiért ismeretlenül zavarom. Sokáig töprengtem, amíg úgy döntöttem, hogy levélben számolok be önnek életemről... Apám alkoholista, ittas állapotban baltával darabokra vágta a zeneszekrényt és kizavart bennünket a lakásból. Többet vagyunk a szomszédoknál, mint otthon. Sokszor a szekrényekbe bújunk előle... Olyan éjszakáink vannak, hogy soha sem fogom elfelejteni. Emlékszem, apám egy éjszaka egy óra után jött haza. Már az ajtó előtt ordított, anyám azonnal elbújt, mert ha őt ilyen állapotban meglátja, akkor már üti. Mivel anyut nem találta, velünk kezdett ordítani, velem és az öcsémmel, két-három órán át. Képzelheti, hogy mit éreztem. Már maga a látvány is, eltorzul és úgy ordít. Mikor velem már kiordította magát, akkor az öcsémet kirángatta az ágyból, és háromszor felöltöztette és levetkeztette. És ez így ment, le és fel... Az öcsém talán még jobban ki van idegileg, mint én, éjjel sokszor felriad, felkel, beszél és nem tudja, hogy mit csinál... Ez így megy hetedik éve. Nagyon nehéz... 1966. január 21-én megint kizavart bennünket a lakásunkból. Rokonokhoz költöztünk, és még most is ott tartózkodunk, a lakásba hazamenni nem tudunk, megpróbáltuk, de baltával elzavart. Apám ellen büntető eljárás folyik már 1966. január 21. óta. Kihallgatnak és kihallgatnak, de mi még most sem, — két hónap után sem mehetünk haza — saját lakásunkba. Higgye el, jogi téren, ez a sok rossz tapasztalat, amit már évek óta összegyűjtöttem, nagyon elkeserít. Az alkoholisták szabadon garázdálkodnak. Bíró akarok lenni! És mindenhol csak a nemtörődömséget látom. Ilyen tapasztalatokkal indulni egy pályán, amit az ember hivatásának választ, amelyben boldogságát akarja meglátni, nem jó. Tudom, hogy általában a fiatalok túlságosan nagy önbizalommal indulnak el pályájukon, és úgy, hogy majd ők megmutatják. Ilyen vagyok én is. Változtatni akarok a törvényeken ...”* Dr. Götz János fővárosi főügyész a levél olvasása után azonnal intézkedett. B. A. édesanyjával és öccsével lakásukba visszaköltözhetett. A brutális apát bíróság elé állították. És a főügyész teljesítette B. A. személyes kérését is: hivatalába beszélgetésre hívta B. A.-t. A beszélgetésen részt vehettem, s a beszélgetést magnószalagra rögzítettem. * Részletek: Főügyész: Levelében felülbírálja az igazságszolgáltatást. Azt írja: „Olyan borzasztó, hogy minden hónapokig elhúzódik, az eljárás apám ellen is már két hónapja, január 21. óta folyik, de minket csak kihallgatnak, kihallgatnak, más nem történik, mi meg nem mehetünk haza a saját lakásunkba. Higgye el, ez a sok rossz tapasztalat, amit már évek óta összegyűjtöttem — az alkoholisták nyugodtan garázdálkodhatnak — nagyon elkeserít.” Mint írja, bírónak készül. Ha ön lenne a főügyész, vagy a legfőbb ügyész, mit tenne, milyen rendelkezéseket hozna, hogy olyasmi, mint ami maguknál történt, többé ne fordulhasson elő? B. A.: Hát semmi esetre sem felfüggesztett börtönbüntetést és nemcsak elvonókúrát alkalmaznék a megrögzött alkoholistákkal szemben. Meggyőződésem, hogy önmagában ez semmit sem ér. Meg aztán olyat se tennék, hogy ha az apa életveszélyesen megfenyeget és olyan kijelentéseket tesz, hogy megöl bennünket, megbüntetik száz forintra, és ennek is csak mi isszuk meg a levét, mert nekünk kell kifizetni. Gyomormosásra viszik, jön a 400 forintos számla, ki issza meg a levét, csak mi, azt is nekünk kell kifizetni. Ha rajtam múlna, az ilyen esetekben az alkoholistákat már az első eset után elvinném munkára. Hát olyasmit is lehet csinálni, hogy valaki, mint az apu, hat hónapig nem dolgozik? Hát én ezt nem értem, én ezt nem is tudom felfogni, ha fel tud mutatni egy-két hét alkalmi munkát, meg sem büntetik. Főügyész: Ha jól értem, azt akarja mondani, olyanokat, akik megrögzött alkoholisták, akik magatartásukkal a család életét veszélyeztetik, azokat azonnal, már elsőfokon büntető munkára ítélné? B. A.: Igen, munkára, italtól elzárva. És a keresetüket hazajuttatnám a családnak ... Főügyész: Levelében arról ír, hogy már nem bírja tovább az idegfáradtságot, kimarad a gimnáziumból. Ugyanakkor arról is említést tesz, elhatározása, hogy a tudományegyetem jogi karára iratkozik, bíró akar lenni. Hogyan tudja a két elhatározást összeegyeztetni ? B. A.: Én amikor a levelet írtam, úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább... De leérettségizek. Egyetemre azonban egyelőre nem jelentkezhetek. Nem megy. Most nem tanulhatok tovább. Anyu egy keresetből nem tud hármunkat eltartani. 1300 forintból nem tudunk hárman megéli. Apám egy fillért sem ad haza, sőt, még az ő tartozásait is nekünk kell kifizetni, 6000 forintot. Főügyész: Érettségi után hol akar dolgozni? B. A.: Nem tudom. De muszáj. Most a továbbtanulás helyett nekem is keresnem kell. Főügyész: De továbbra is az a vágya, hogy bíró legyen? B. A.: Igen. És azt gondolom, hogy nappal dolgozom, és ha betöltöm a húsz évet, esti egyetemre jelentkezem. Főügyész: Sokan dolgoznak nálunk, akik innen járnak esti egyetemre. Ha akarja, itt a főügyészségen állást biztosítok önnek. Későbbi tanulmányaihoz munka közben itt gyakorlatra tehet Szert. B. A.: Előre is köszönöm, köszönöm, nem is tudom ... igazán ... Nem is tudom . .. Két és fél évvel ezelőtt, 1966. március 28-án a magnetofontekercs itt véget ért De B. A. életútja folytatódott: 1966. májusában leérettségizett, s a fővárosi főügyész is betartotta ígéretét. B. A. 1966. november 1. óta a Fővárosi Főügyészségen dolgozik.* B. A. üzenetét ma kaptam meg. Azonnal hívtam — telefonon. Két év után beszéltünk ismét. Hangja elfogódott volt, akadozó. — Köszönöm, hogy visszahívott. Úgy éreztem, valakinek el kell mondanom, hogy boldog vagyok. Húszéves lettem, egyetemre jelentkeztem, sikerült, felvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi karára . . Biztos, már nem emlékszik arra, amit két éve mondtam, bíró szeretnék lenni ... És most, most... — Emlékszem. És gratulálok. — Köszönöm . . . köszönöm, mindenkinek, aki. .. A beszélgetés csak ennyi volt. Azután elköszöntünk, sokáig mindketten hallgattunk , és csak percek múlva tettük le a telefonkagylót. H. Barta Lajos