Magyar Nemzet, 1968. augusztus (24. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

Vasárnap, 1968. augusztus 4. RENDŐRÖK A türelem órái Az éjszaka csöndesnek ígér­kezett és ígéretét be is tartot­ta. Hat óra múlt, amikor el­indultam egy URH-kocsival Csörögi Mihály rendőr had­nagy, Fábos József sofőr őr­mester és Lovász András rendőr őrmester társaságában, hogy a rendőrkocsi szélvédő ablaka mögül, e különös látó­szögből szemügyre vegyem a pesti éjszakát, surranó árnyai­val és bamba részegeivel, hontalan tekergőivel és vám­szedőivel egyetemben. Alkonyodott, a forgalom he­ves délutáni lüktetése alább­hagyott s hirtelen — minden más üzletet megelőzve — ki­világították a kocsmákat, eszp­resszókat és éttermeket, az éjszakai üzem azonban lany­hán indult. — Fizetés előtt vagyunk — mondta csöndesen a hadnagy, aki már nyolc éve járja a pesti éjszakát — ilyenkor nem sok esemény történik, de azért mindig akad valami. Kocsink a VI. kerületben teljesített szolgálatot, de a so­rok írójára való tekintettel en­gedélyt kapott, hogy átléphes­se a kerület határait, ha vala­hol valami történik. Mellet­tem a fiatal őrmester ült, aki az utak szélén álló motorke­rékpárokat figyelte, mert az imént rendelték el egy ello­pott Pannónia körözését. Kertes külvárosból érkezett az első figyelemre méltó hí­vás , gyanús személy tartóz­kodik egy kisvendéglőben, és fiatal férfiakkal ismerkedik. A vendéglő elé egyszerre ér­keztünk a kerületben „illeté­kes” kocsival, mint szemlélők és reménykedők, hátha ez a ki tudja, ezerhányadik beje­lentés közelebb visz a népli­geti rejtély megoldásához. A férfi egy asztalnál ült két pi­ros inges fiúval, sörösüvegek közé könyökölve, s az udva­rias felszólításra szó nélkül kiment a személyzeti öltözőbe. Arcának elmosódott, rosszul összeillesztett részletei való­ban mutattak némi hasonló­ságot a mozaikképpel, amely a népligeti gyermekcsalogatót ábrázolta. A rosszarcú ember kertelés nélkül beismerte fer­de hajlamait, de állandó beje­lentett lakást és munkavi­szonyt is igazolt. Ekkor megszólalt a rádiónk és támaszpontunkra, a VI. ke­rületbe szólított bennünket, mert a Zeneakadémia környé­kén megvertek egy lányt. A megvert lány egy zöldség­árus bódénál várakozott eper­fagylalt színű ruhában, két­­araszos konttyal, kisírt szem­mel. — A vőlegényemet vártam — szepegte —, amikor huligá­nok fogtak körül, sértegetni és lökdösni kezdtek, aztán meg­vertek. Tessék megnézni, csu­pa vér vagyok. Mivel vérnyomot semmi­képpen sem tudtunk felfedez­ni a síró lányon, elkísértük ar­ra a c­ikire, ahol állítása sze­rint a verekedő huligánok tar­tózkodnak. Keramittal kiköve­zett, szűk bérházudvar, mint egy nyirkos kürtő, lecsószag. Az egyik udvari lakás előtt négy fiú kártyázik, egy piros blúzos nő zsíros kenyeret maj­szolva figyeli a játékot. Ezzel elkezdődik az esti színjáték első felvonása, míg a síró lány vőlegénye — szemre legalább ötven évvel idősebb a menyasszonynál, a kapuban várakozik. A hadnagy és az őrmester szótlan türe­lemmel jegyezgeti a két fél adatait, mert az esti perpat­var az eperfagylalt színű menyasszony és a piros blú­zos nő között zajlott le, s most mint egy néptelen színpadon, kéretlenül s bizonyos tartóz­kodással megismétlik a parázs jelenetet: — Kérem, én vártam a vő­legényemet, mire a hölgy, akit én sohasem láttam, és soha­sem bántottam... — Hogyhogy, hölgyem? — így a piros blúzos — kegyed nem lépné meg azt, aki azt mondja a pofájába, hogy szó­rakozzatok a... Bámulom útitársaim nyu­galmát a lecsószaggal belen­gett Commedia dell’Arte fű­szeres szózuhatagában, amely­ből nem lehet kihámozni, ki mondta először a másiknak, hogy... megjelölve foglalko­zását és kenyérkeresetét. Első ügyünk jegyzékváltás­sal ér véget. A panaszos meg­kapja a tettes, a tettes a pa­naszos személyi adatait, for­duljanak a bírósághoz becsü­letsértés miatt. A kapuban a kis termetű, öregecske vőle­gény topog, három szál vörös szegfűvel, amelyet most — mint fájdalomdíjat — átnyújt a síró lánynak. Családi botrányt jelentenek a Szondy utcából, de mire odaérnénk, már megelőzött bennünket egy másik kocsi, s halljuk a jelentését: nem tör­tént semmi, a megadott cí­men senki sem tudott a csalá­di botrányról, a házmester csodálkozott a legjobban, ami­kor a rendőrök megjelentek a házban. — Régi mese — mondja a hadnagy —, első dühükben hívják a rendőrséget, aztán el­restellik magukat és letagad­ják. Nyugati pályaudvar, éjsza­ka Budapest legnagyobb tal­ponállójában hosszú sor a pénztár, s még hosszabb a sörmérő hely előtt. Gyászru­hás asszony jön, kisgyerekkel, csomaggal. — Kérem szépen, szeretnék valahol leülni és enni adni a kisgyereknek, de sehol sincs hely. Éjfél után utazunk to­vább. — Menjen a kis váróterem­be. — Voltam, kérem, de ott nem szabad étkezni. A tömött sorokban iszogató tömegben tíz ember közül, ha kettőnek van érvényes vasúti jegye. A gyászruhás asszony­nak van, de nem adhat enni a kisgyereknek, mert a kis vá­róteremben — valamiféle el­avult szabály értelmében — nem lehet egy karaj kenyeret megenni. Ezer beugró, aki nem indul sehova, csöndes nyugalommal sörözik. Úgy tetszik, nem is váróteremben vagyunk, hanem egy óriási kocsmában. Söröskorsóval áll a foglalt asztalnál egy kihajtott inges férfi, lábai előtt két pár vado­natúj munkásbakancs, most vételezte valamelyik vállalat­nál, ahol munkát vállalt. A bakancsos ember szemre tel­jesen józan, de van a részeg­ségnek egy megtévesztő álla­pota, amikor a tartás még egyenes, a hang önérzetes, a szem azonban úgy villan, mint a késpenge, azonnal észrevesz mindent, s támad. A bakan­csok tulajdonosa nem látott mást, mint azt a pillantást, amely a két pár új bakancsot felmérte, s máris ott áll előt­tünk. — Ez az ember színész volt — gondolom, oly hűvös méltó­sággal iparkodik komédiázni. Főként a kezével játszik és az arcával. Hol a szelíd, béketű­rő, büszke és józan munkás­embert alakítja, hol az önér­zetében és becsületében sér­tett, a világrenddel valami ok­ból elégedetlen átutazót, aki mély megvetését sörbe fojtot­ta, de véleményét hajlandó bármikor bárkinek a szemébe mondani. Pereg a színészkedő, hamis szöveg, útitársaim mozdulat­lan arccal, s holmi barátságos érdeklődéssel hallgatják, en­gem azonban elhagy a türe­lem, s közbeszólok: — És a két pár bakancs? — Enyém és a munkatársa­mé — hajol meg a komédiás, keze a szívén, nyílt szava az ajkán, s az sem zavarja, hogy a munkatársa nem látható. — Hajnalban utazunk... Negyedóra múlva kinn ta­lálkozunk a folyosón, ahol újabb két-három korsó terhé­vel a vállán és a fejében, ki­felé ballag. — Hát nem utazik? — Ki mondta, hogy uta­zom? ... Nem utazom én se­hová, uram — mondja, kemé­nyen és küzdelemre készen, aztán színt vált a fakó arc, sunyi mosollyal fejet hajt: — Áldás békesség... A két pár bakancs már nincs nála. — Az élet mélységei néha rendkívül sekélyek — gondo­lom, amikor színre lép a drá­ma is e füstös környezetben. A dráma hősnője pirospozs­gás, nagy darab falusi lány, szinte kicsattan az egészségtől. Úgy hat ebben a puha, ázott, vedlett, zavaros környezetben, mintha körmenetre öltözött volna, pedig csak egy szál ru­hája van, semmi csomagja nincs. Csak a romlatlan egész­sége virít, a szépsége, har­sány­ ifjúsága. A dráma szövege: — Debrecenben dolgoztam, mint mozgóárus, kisegítőként, mert a másik mozgóárus meg­betegedett. Egy hónappal ez­előtt visszajött a kollégám, én kiestem a munkából, elmen­tem Miskolcra az apámhoz. Az apám egy nővel élt együtt, aki nem volt hajlandó ottmarad­ni, ha én is otthon vagyok, elhagyta apámat. Apám egy hónapig elvolt a nő nélkül, aztán azt mondta, hogy most már menjek el, menjek Pest­re, ott lehet munkát találni. Apám adott száz forintot, az­zal felültem a személyvonatra és feljöttem Pestre. A pálya­udvaron találkoztam egy ba­rátnőmmel, aki azt mondta, hogy ő Rákospalotán lakik egy öregasszonynál, majd be­szél vele, hogy engem is fo­gadjon be. Volt még ötven fo­rintom, azt elkérte, hogy azért beszerez a nénihez lakónak, s azt mondta, hat órakor visz­­szajön, de nem jött vissza. Most nincs egy forintom sem, nincs velem semmi, amit elad­hatnék, vagy betehetnék zá­logba, tegnap óta nem ettem, nem tudom, mi lesz velem. A pályaudvari őrs parancs­noka tud róla, hogy a közel­ben van egy vállalat, ahol ta­karítónőt keresnek, szállás is van, reggel eligazítják. De addig? — Ha jön valaki és felcsípi, holnap már ... Éjszaka van, amikor az Aradi utcában csöndesen meg­áll a kocsi, a hadnagy kiszáll. A járdán, a markában csörgő pénzt számolgatva, két kis­gyerek somfordái, karján vi­rágos kosár. Éjszakai virág­árusok. A kisfiún hegyes orrú antilopcipő, új farmernadrág, bőrövvel, ezüst fityegővel, vi­rágmintás ing, egy kiskorú hippi , aki három szál rózsát ad három forintért. Értelmes, tiszta kisgyerek, a XIII. kerü­letből jött, a család tudtával éj­szaka virágot árul. Tizenkét éves, a kislány, aki szintén jól­öltözött, tiszta kis kölyök — elegáns sárga bőrtáskából árulja a virágot — mindössze tíz. Szépen, tisztelettudóan felelgetnek, bemondják esti bevételüket, szüleik nevét és címét. Még sok minden történt ezen az éjszakán, tulajdonkép­pen mégsem történt semmi. Három ember körözött egy kék-fehér autóban a kihalt utcákon, és e sorok írója oly­kor kiszállt, szóba elegyedett valakivel, akiben az ital már az egyensúlyérzéket is meg­támadta. Beszélgettek gyerek­kel és felnőttel, egy kiskocsma pénztárosnőjével. A rendőri munkáról az ember általában erélyt, szigort és fölényt kép­zel el, amíg nem látja közel­ről. Ez a két fiatalember — a sofőr mindig a kocsiban ma­radt — az öreg bölcsek mély, tiszta türelmével dolgozott. — Mi a rend? — kérdez­tem búcsúzáskor a hadnagyot. — A törvény — mondta kis tűnődés után. — A törvény paragrafusai, amelyek egy­másba illeszkednek, mint az épület téglái. A téglákat azonban, mint tudjuk, valamiféle kötőanyag tartja össze. A rend épületé­ben — úgy gondolom —, ez a cementáló anyag az embersé­ges türelem. Baróti Géza Magyar Nemzet Lebontják a londoni Lenin-házat Lebontják Londonban a Percy Circus 16. számú házat, ahol Lenin lakott 1905. április 25. és máj­u­s 15. között, az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt kongresszusa ide­jén. A ház falán emléktáblát helyezett el 1962-ben a nagy­londoni tanács. A földszinti Lenin-szoba puritán berende­zése ma is megvan. Andrew Rothstein, a Marx Emlékkönyvtár elnöke sajnál­kozásának adott hangot, hogy pénzügyi megfontolásokból feláldozzák a történelmi neve­zetességű helyet, amelyet az utóbbi években bel- és kül­földről egyaránt sokan láto­gattak meg. Új üzem Dorogon egy régi bánya helyén A házgyárak részére és a házgyárak által készített épü­letekhez, lakásokhoz szüksé­ges lakatos termékeket gyártja a Fémmunkás Vállalat szom­baton felavatott dorogi gyár­egysége. Gulyás György, a Fémmun­kás Vállalat vezérigazgatója elmondta, hogy az új gyárat — saját erőből — egy meg­szüntetett bányaüzem helyén létesítették. Kettős problémát old meg a dorogi telepítés: munkalehetőséget ad a volt bányászoknak, női­­ munkaerő­ket tud foglalkoztatni és az épületlakatos ipari kapacitást növeli. A dorogi üzem gyártja ez­után a Fémmunkás zuglói gyárának termékeit, ahol az alumínium nyílászáró szerke­zetekhez szükséges szerelvé­nyeket készítik majd. Ez a profil-átszervezés annál is in­kább fontos, mert még ebben az évben üzembe helyezik Szé­kesfehérvárott Európa legna­gyobb alumínium nyílászáró szerkezeteket előállító gyárát. Kétszáz dolgozó talált mun­kalehetőséget az új üzemben és az előzetes számítások sze­rint 25—30 millió forintos ter­melési tervet tudnak egy év alatt teljesíteni. A dorogi gyárnak — a to­vábbi fejlesztés adott lehető­ségein túl — előnye, hogy nincs messze a fővárostól és ez a termelésirányítás, anyag- és készáruszállítás szempont­jából lényeges. Kolozsvári és ljubljanai színházak szerepelnek az ősszel hazánkban Madách Imre művét, Az em­ber tragédiáját és Delavrancea Förgeteg című darabját mu­tatják be szeptember elején — a Thália Színház bukaresti és kolozsvári turnéjának viszon­zásaként — a kolozsvári szín­ház művészei Budapesten. No­vemberben a ljubljanai szlo­vén Nemzeti Színház vendég­szerepei hazánkban, ők a Víg­színházban, majd Székesfe­hérvárott és Miskolcon lépnek fel. Háromévi szabadságvesztés 900 forintért Két 18—19 év körüli fiatal­ember, Nagyhajú Kálmán és Hamar Károly sörözött egy késő este az abonyi Kinizsi Sörözőben. Iddogálás közben észrevették, hogy az egyik ép­pen fizető vendég, P. J. pénz­tárcájában több százas lapul. A két cimbora jelentősen egy­másra hunyorított, s amikor P. J. kilépett a sörözőből, nyo­mába szegődtek. Óvatosan kö­vették jó darabig, majd egy elhagyatottabb helyen Nagy­hajú leütötte a férfit. A föl­dön eszméletlenül elterülő em­berbe még néhányszor belerú­gott, majd elrabolta a pénzt, s Hamarral együtt elszaladtak a helyszínről. A cinkosok a pénzen megosztoztak. A rend­őrség azonban olyan hamar el­fogta Hamart és Nagyhajút is, hogy az elrabolt 900 forintból ketten együtt is csak 80 forin­tot tudtak elkölteni. A Pest megyei Bíróság a rablásért háromévi szabadságvesztésre ítélte Nagyhajút, Hamart, mint bűnsegédet két évre és négy hónapra. Helyezze biztonságba gépkocsiját Vásároljon bárhol felállítható, Szeged típusú kisgarázst 3X5 méteres 11 000 Ft 3X6,20 méteres 14 000 Ft 6X5 méteres, iker 30 000 Ft 6X6,20 méteres, iker 26 000 Ft Az 5 méteres garázs minden további sorba­­építhető egysége 9500 Ft, a 6 méteresé 12 000 Ft SZEGEDI ÉPÍTŐIPARI VÁLLALAT SZEGED, DANI UTCA 14. Telefon: 113—62, 113—63 Budapesten felvilágosítás a 345—331-es telefonon délután 4 és 8 között, péntek és szombat kivételével 1 * ' B .Á. Üzenet vár a szerkesztőség­ben: B. A. keresett az ügyész­ségről. B. Á.-t két évvel ezelőtt lát­tam először. 18 éves volt. Le­velet írt dr. Götz János fővá­rosi főügyésznek. Levelét még ma is őrzöm. Részletek: „Először is elnézést kérek, amiért ismeretlenül zavarom. Sokáig töprengtem, amíg úgy döntöttem, hogy levélben szá­molok be önnek életemről... Apám alkoholista, ittas álla­potban baltával darabokra vágta a zeneszekrényt és ki­zavart bennünket a lakásból. Többet vagyunk a szomszé­doknál, mint otthon. Sokszor a szekrényekbe bújunk előle... Olyan éjszakáink vannak, hogy soha sem fogom elfelej­teni. Emlékszem, apám egy éjszaka egy óra után jött ha­za. Már az ajtó előtt ordított, anyám azonnal elbújt, mert ha őt ilyen állapotban meglátja, akkor már üti. Mivel anyut nem találta, velünk kezdett ordítani, velem és az öcsém­mel, két-három órán át. Kép­zelheti, hogy mit éreztem. Már maga a látvány is, eltor­zul és úgy ordít. Mikor velem már kiordította magát, akkor az öcsémet kirángatta az ágy­ból, és háromszor felöltöztette és levetkeztette. És ez így ment, le és fel... Az öcsém talán még jobban ki van ide­gileg, mint én, éjjel sokszor felriad, felkel, beszél és nem tudja, hogy mit csinál... Ez így megy hetedik éve. Nagyon nehéz... 1966. január 21-én megint kizavart bennünket a lakásunkból. Rokonokhoz köl­töztünk, és még most is ott tartózkodunk, a lakásba ha­zamenni nem tudunk, meg­próbáltuk, de baltával elza­vart. Apám ellen büntető el­járás folyik már 1966. január 21. óta. Kihallgatnak és ki­hallgatnak, de mi még most sem, — két hónap után sem mehetünk haza — saját laká­sunkba. Higgye el, jogi téren, ez a sok rossz tapasztalat, amit már évek óta összegyűjtöttem, nagyon elkeserít. Az alkoho­listák szabadon garázdálkod­nak. Bíró akarok lenni! És mindenhol csak a nemtörő­dömséget látom. Ilyen tapasz­talatokkal indulni egy pályán, amit az ember hivatásának vá­laszt, amelyben boldogságát akarja meglátni, nem jó. Tu­dom, hogy általában a fiata­lok túlságosan nagy önbiza­lommal indulnak el pályáju­kon, és úgy, hogy majd ők megmutatják. Ilyen vagyok én is. Változtatni akarok a tör­vényeken ...”* Dr. Götz János fővárosi fő­ügyész a levél olvasása után­­ azonnal intézkedett. B. A. édesanyjával és öccsével laká­sukba visszaköltözhetett. A brutális apát bíróság elé állí­tották. És a főügyész teljesí­tette B. A. személyes kérését is: hivatalába beszélgetésre hívta B. A.-t. A beszélgetésen részt vehet­tem, s a beszélgetést magnó­szalagra rögzítettem. * Részletek: Főügyész: Levelében felül­bírálja az igazságszolgáltatást. Azt írja: „Olyan borzasztó, hogy minden hónapokig elhú­zódik, az eljárás apám ellen is már két hónapja, január 21. óta folyik, de minket csak ki­hallgatnak, kihallgatnak, más nem történik, mi meg nem mehetünk haza a saját laká­sunkba. Higgye el, ez a sok rossz tapasztalat, amit már évek óta összegyűjtöttem — az alkoholisták nyugodtan garáz­dálkodhatnak — nagyon elke­serít.” Mint írja, bírónak ké­szül. Ha ön lenne a főügyész, vagy a legfőbb ügyész, mit tenne, milyen rendelkezéseket hozna, hogy olyasmi, mint ami maguknál történt, többé ne fordulhasson elő? B. A.: Hát semmi esetre sem felfüggesztett börtönbüntetést és nemcsak elvonókúrát alkal­maznék a megrögzött alkoho­listákkal szemben. Meggyőző­désem, hogy önmagában ez semmit sem ér. Meg aztán olyat se tennék, hogy ha az apa életveszélyesen megfenye­get és olyan kijelentéseket tesz, hogy megöl bennünket, megbüntetik száz forintra, és ennek is csak mi isszuk meg a levét, mert nekünk kell ki­fizetni. Gyomormosásra viszik, jön a 400 forintos számla, ki issza meg a levét, csak mi, azt is nekünk kell kifizetni. Ha rajtam múlna, az ilyen esetek­ben az alkoholistákat már az első eset után elvinném mun­kára. Hát olyasmit is lehet csinálni, hogy valaki, mint az apu, hat hónapig nem dolgo­zik? Hát én ezt nem értem, én ezt nem is tudom felfogni, ha fel tud mutatni egy-két hét al­kalmi munkát, meg sem bün­tetik. Főügyész: Ha jól értem, azt akarja mondani, olyanokat, akik megrögzött alkoholisták, akik magatartásukkal a csa­lád életét veszélyeztetik, azokat azonnal, már elsőfokon bünte­tő munkára ítélné? B. A.: Igen, munkára, italtól elzárva. És a keresetüket ha­zajuttatnám a családnak ... Főügyész: Levelében arról ír, hogy már nem bírja to­vább az idegfáradtságot, ki­marad a gimnáziumból. Ugyanakkor arról is említést tesz, elhatározása, hogy a tu­dományegyetem jogi karára iratkozik, bíró akar lenni. Ho­gyan tudja a két elhatározást összeegyeztetni ? B. A.: Én amikor a levelet írtam, úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább... De le­érettségizek. Egyetemre azon­ban egyelőre nem jelentkezhe­tek. Nem megy. Most nem ta­nulhatok tovább. Anyu egy keresetből nem tud hármunkat eltartani. 1300 forintból nem tudunk hárman megé­­li. Apám egy fillért sem ad ha­za, sőt, még az ő tartozásait is nekünk kell kifizetni, 6000 forintot. Főügyész: Érettségi után hol akar dolgozni? B. A.: Nem tudom. De mu­száj. Most a továbbtanulás he­lyett nekem is keresnem kell. Főügyész: De továbbra is az a vágya, hogy bíró legyen? B. A.: Igen. És azt gondo­lom, hogy nappal dolgozom, és ha betöltöm a húsz évet, esti egyetemre jelentkezem. Főügyész: Sokan dolgoznak nálunk, akik innen járnak es­ti egyetemre. Ha akarja, itt a főügyészségen állást biztosítok önnek. Későbbi tanulmányai­hoz munka közben itt gyakor­latra tehet Szert. B. A.: Előre is köszönöm, köszönöm, nem is tudom ... igazán ... Nem is tudom . .. Két és fél évvel ezelőtt, 1966. március 28-án a magnetofon­­tekercs itt véget ért De B. A. életútja folytatódott: 1966. májusában leérettségizett, s a fővárosi főügyész is betartotta ígéretét. B. A. 1966. november 1. óta a Fővárosi Főügyészsé­gen dolgozik.* B. A. üzenetét ma kaptam meg. Azonnal hívtam — tele­fonon. Két év után beszéltünk is­mét. Hangja elfogódott volt, aka­dozó. — Köszönöm, hogy visszahívott. Úgy éreztem, va­lakinek el kell mondanom, hogy boldog vagyok. Húszéves lettem, egyetemre jelentkez­tem, sikerült, felvettek az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem jogi karára . . Biztos, már nem emlékszik arra, amit két éve mondtam, bíró szeret­nék lenni ... És most, most... — Emlékszem. És gratulá­lok. — Köszönöm . . . köszönöm, mindenkinek, aki. .. A beszélgetés csak ennyi volt. Azután elköszöntünk, so­káig mindketten hallgattunk , és csak percek múlva tet­tük le a telefonkagylót. H. Barta Lajos

Next