Magyar Nemzet, 1968. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-13 / 241. szám
Vasárnap, 1968. október 13.. HORDOK Eörsi István színműve a Pesti Színházban A test a védett üreg, amelyben vagy lehet élni, vagy kellene, vagy amelyben nem lehet ugyan élni, mégis csábít, hogy bújjunk el benne, nagy drámai szimbóluma lett korunknak. Hívhatják tojásnak, hordónak: minden ember-tartály és tok azoké, akik a szabadban, milliók közt egyként szoronganak. Mészhéj, donga, páncélzat nélkül kiszolgáltatottnak és nyugaton divatos szóval: ismeretlen erők által manipuláltnak érzik magukat. Eörsi István új darabjának, a Hordóknak is a „kint vagy bent”-probléma, a nyílt emberközösség és a gubó-védettség közti választás a témája. Hogy a választáson mi múlik, azt a meggyőző színpadképpel lehet mindjárt szimbolizálni. Jól bélelt, zárható hordó áll a színpad közepén. Szilárd hordó. Ívelt tetején pedig meg-meginogva nyugszik a világ sík lapja — időnként még billeg is, libikókáznak rajta bukdácsoló és még bukdácsolóbb emberek. 1944—1945-be lehet helyezni a darab eseményeit. De ez a történelembehelyezés, az író időválasztása nem fontos. Legalábbis annak nem, aki érti a szándékot, amely szerint egy emberi magatartás vizsgálata, kritikája az írói cél, s az experimentum szűrt, ideálisan vegytiszta atmoszférában, ugyanilyen eszközökkel végzendő el. Nyilasterrornak és Budapest ostromának nem reális világa ez, de nincs is rá szükség. Az üldöztetése elől tanár-barátja hordójába bújó neves művészettörténésznek se puszta élete leleményes megmentésére kell a búvóhely: helyzete — hamar kiviláglik ez — a történelem aktuális eseményeitől groteszk módon elvonatkoztatott általános érvényű magányhelyzet. Egy intellektuel kivonult a társadalomból. S a kérdés: kell-e a védelem, s ha kell, nem lesz-e bármely hely, ■zet hordó-helyzet, amíg az erai bér makacsul védi önmagát? Gordon Iván műtörténész, mire megmelegedne a hordóban, és megírná nagy esztétikai művét, megszökik belőle. Látszólag azért, mert rejtegetői félnek a gyanakodó nyilasoktól. De más búvóhelyről is megszökik Gordon, végül kihívóan keresi a halált, de képtelen magát lelövetni. A felszabadulás pillanatában a hordó tetején libikókázik a barátjával. Hintázásának sincs már értelme, és itt az újabb kérdés: kiment-e a hordóból az intellektuális önmegsemmisítés? Vegytiszta feltételeket említettem. Merészen, szellemesen teremti meg őket Eörsi. . Gondolatok vívnak a színpadán gondolatokkal, érv-ellenérv csattan egymásnak. Szikrázva. Értéke a tézis-tisztázó szándékú absztrakció és ez a szikrázás. És úgy lehet, hogy még a cselekmény folyamán támadó feszültséget se az állandó életveszély teremti meg. A néző a végtelen számú szellemi asszót és a tussarányt figyeli. Készséggel bólint rá arra, hogy a tiszta erkölcsi igazság megfogalmazására törő írót kevéssé érdekli, vajon mit tenne vagy tehetne a valóságban egy üldözött műtörténész, egy segítő szándékú barát, egy nyilas házmester, egy fölnyílt szemű bakfis? A Hordók az etikus és moralista ember választási lehetőségeinek mérlegelése, színpadon. Hevült írói parancsra bontja ki és fejleszti tovább a konklúzióig valamennyi szereplő a tézist, ki-ki a maga merészen polarizált karakteréhez illően. Nem feladatuk a figuráknak, hogy a színpadról leemelhetők, az utcára kivezethetők legyenek, s ott tudjanak tovább élni, magatartásuknak a darabban rejtetten maradt szubjektív emberi indítékait is követve. Megtehetik, hogy fejen állva figyeljék elveik érvényességét, pofonjaik kizárólag a levegőben süvítsenek, arcot sohase érve, és hogy saját és bátor halálukat keresve Rilkére gondoljanak. Szellem-karakterek ezek, de amit az író ki akar mondni, azt félreérthetetlenül kimondják. Azt, hogy a hordó egyenlő az individuum képtelen befeléfordulásával. Hogy az individuum mindaddig csak kisebb-nagyobb hordókban szorong, és csak önmaga hangját hallja a dongákról visszaverődni, amíg embertársait nem vállalja. Félreérthetetlenül közölt igazság — talán a legfrappánsabban szimbolizált is —, hogy a hordó-egzisztenciából az egzisztencia-megsemmisítésbe menekülni lehetetlen. Eörsi hőse akkor a legszánalmasabb, amikor idétlen, útszéli stílusban provokálja a nyilasokat, hogy öljék meg végre. Nem teszik. Megölhetetlen. S ha képtelen az emberek közé kilépni a hordóból, ha világra bámuló, világot befogadó nyíltságot nem vállalja — a jövőt ígérő bakfist otthagyja a parkban, kiszolgáltatja a razzia-halálnak — akkor föl se szabadulhat. Marad a hordóban. Ennyit mond a darab. A néző egyes pillanatokban — bármily magával ragadó az érvszikrázás és az igazságkeresés — szeretné magához, a valósághoz közelebb érezni az alakokat. De beériennyiével. Elég ez ahhoz, hogy értékes legyen a színmű. S alighanem feltételezni kell, hogy az író, ha akart volna, közelebb maradt volna a valósághoz. A figurák közül Gordon Iván hordóba szorult intellektueljének szerepében Tomanek Nándor játszott kitűnően, akár egymást sorozatosan követő többi főszerepében, itt is biztos érzékkel alkalmazkodik a darab stílusához: groteszk, gyötrött, fanyarsága álarc, kilátástalansága meggyőző. Benkő Gyula egy árnvalattal kevésbé tudott alkalmazkodni, de épp ő az, aki — Barla főiskolai tanár, a barát szerepében — már-már szívmelengetően emberi. Fél, félni mer, szégyenkezni mer a félelmén. A légies bájú és kamaszosan ugri-bugri Anna szerepét Venczel Vera játszotta; az ő esetében fiatalsága és szerepének kulcsjellege váltotta ki a néző elismerését. Földi Teri mint Barsáné, Szegedi Erika mint Gordon Iván felesége kissé egysíkúak voltak a családjáért reszkető asszony és a férjéért rettegő, szenvedélyes feleség szerepében. Kozák László nyilas házmestere — egy házmester Himmler maszkjában — a már bizony untig ismert nyilas házmester volt. Horvai István rendezése és Szinte Gábor színpadképe jól hangsúlyozta a darab groteszk jellegét és éreztette szimbólumtartalmát — a rendezéstől talán egy kicsit kevesebb humort és több fanyar iróniát vártunk volna, s az elvontság talán még egy árnyalattal erősebb hangsúlyát. De ezek valóban csak árnyalatok. A darab és a Pesti Színház előadása egyaránt örvendetes eseménye a szezon kezdetének. Bor Ambrus Libikóka a hordó tetején (Szlovák György rajza) A BRÜSSZELI VILÁGKIÁLLÍTÁS ALKALMÁBÓL A VILÁG HARMADIK LEGJOBB FILMJE CÍMÉVEL KITÜNTETETT OLASZ ALKOTÁS FELÚJÍTÁSa Bemutató : OKTÓBER 11 Magyar Nemzet Művelt ember ön? N' Ne siesse el a választ és ne bízza el magát. Ha mégis így tenne, és azt állítaná, hogy ön művelt ember, bizonyosan akadna valaki, s könnyűszerrel bebizonyítaná: tévedett. Műveltségében hézagok, sőt mármár szakadékok tátonganak. Magam is így vagyok. Már felületes lelkiismeret-vizsgálat után is meg kell állapítanom, legfeljebb félművelt vagyok, de inkább harmad- vagy negyedművelt. Nem értem a relativitáselméletet — mert mulasztottam Jánossy professzor tévéelőadásain — viszont értettem — s ez mégis ad némi reményt — a héten sugárzott svéd televíziófilmet. Ez szerény vigasz ugyan a relativitáselméletért, de egyelőre be kell érnem vele. Elvégre megsejteni, hogy abban a svéd tévéfilmben mit keresnek ketten az asztal alatt — ehhez is kell, ugye, némi praxis. A tévénézés közben tíz év alatt ilyen elmélyült, sokoldalú praxist még nem sikerült kialakítani, de segített a filmművészet, meg a könyvalak, amiben mindenféle megjelenik, szerencsére. lonesco és Beckett is. Ennek köszönhetem, hogy az esküvőnél, amikor a fiú a lány fejére tette a papírkoronát és megszólalt a nászinduló, miközben odafent az asztal körül a vacsora utolsó fogását fogyasztották a szakértők, azonnal észrevettem, hogy itt abszurd drámát játszanak. Következésképpen az értekezletet és az életet, amelyet nyugodtan élnek az asztal alatt, nem kell egészen komolyan venni. Sőt, nem is szabad. Itt abszurd módon ábrázolják: hát így folyik el az életünk, és a szakértők, a nagy vitában, amelyet, úgymond, a jövő érdekében folytatnak, tulajdonképpen ügyet sem vetnek azokra, akiknek sorsáról vitatkoznak, mert ezek a szakértők csak „szakértők”, azaz hiú bürokraták, megsértődnek, unatkoznak, a maguk nótáját fújják. Annyira belejönnek kedvenc műfajukba, az értekezletbe, hogy eszük ágába sem jut, jó lenne időnként az asztal alá nézni. A terítő mögött ugyanis különös dolgok történnek. Az emberek mindennapi életüket élik. Bevallom, mihelyt beleéltem magam abba, hogy amit a képernyőn látok, az nem a valóság, hanem az elidegenedésről szóló elmélkedések újabb variációja, egész kellemesen szórakoztam, például, amikor a férj hazatérve keresztülkúszott az értekezleten, kalapban, kabátban bemászott az asztal alá, meg amikor a televíziót nézték az asztal alatt és az rettentő ostobaságokat mondott. Értekezlet van, ne zavarj — ez a svéd film címe, s az értekezőket nem is zavarta senki. Tartok tőle, hogy a közönség nagyobb részét viszont zavarta ez az abszurd dráma, amely a maga nemében sem volt olyan jó, mint... De hagyjuk ezt. Most nem erről van szó. Nem arról, hogy abszurd módon is lehet érdekeset mondani, igazat közölni és ugyanígy lehet közhelyeket tolmácsolni. Ez a téma az esztétáké, az irodalmároké, a filmeseké. És a közönségé, tehát lehetne mégis mindenkié, mert a művészet is mindenkié. A művészet iránti figyelem éppen úgy hozzá tartozik az általános műveltséghez, mint a kritika, a földrajz vagy a történelem. Szerencsére ezt nem egy elfogult művészetkedvelő állította. Fizikus mondotta, Mara György, több alkalommal. A televízióban a Tudósklub legutóbbi adásán is erről beszéltek. A két kultúráról vitatkoztak a Tudósklub tiszteletre méltó tagjai. A két kultúráról, amely tulajdonképpen egy kultúra, mert, mint a vita is bizonyította, a természettudományos és a humán műveltség egymástól elválaszthatatlan, mindkettő segíti a másikat, hat a másikra, hozzátartozik az általános műveltséghez. A modern művészet — a képzőművészet például — nem lehet meg a természettudomány eredményei nélkül, s a fizikus, a mérnök számára is hasznos, még munkájában is, a humán kultúra ismerete, a művészet szeretete. Felemelő és nyugtalanító volt egyaránt a vita, mert újra átérezhettük: az általános műveltség köre olyan széles, hogy manapság őszintén szólva elérhetetlen. Vajon ki mondhatja el magáról teljes biztonsággal, hogy művelt ember? Kezdtem magam rosszul érezni. Eszembe jutott mulasztásom a relativitáselméleti előadásokon. A svéd abszurd drámát akkor még nem mutatták be, így pillanatnyilag nem tudtam vigasztalódni. Szerencsére nem sokáig törődhettem saját felbolydult lelkiismeretemmel. A műsor közben ugyanis többen betelefonáltak a tévéhez és megkérdezték: ezek szerint művelt ember csak diplomás lehet? Márpedig hazánk népességének túlnyomó többsége nemcsak ez idő szerint nem végzett egyetemet, hanem belátható időn belül nem is fog. E kérdések a műveltség fogalmának további tisztázására késztették a televízió Tudósklubját. Jóleső érzéssel hallgattam a tisztázást, mert némiképp visszaadta önbizalmamat. A főiskola magas képesítésű szakembereket nevel, de a szakképesítés nem azonos automatikusan a műveltséggel, sőt olykor — Marx György mondta ezt — még akadálya is lehet a műveltségnek, pontosabban a művelődés igényének. A műveltség pedig — ezt Köpeczi Béla fejtette ki — mindenekelőtt érdeklődés a világ dolgai, a társadalom ügyei, a tudomány eredményei iránt, a két kultúra iránt, amely lényegében egy kultúra, helye van benne Einsteinnek és Eizensteinnek egyaránt. Művelt ember tehát ön? Ne válaszoljon azonnal és ne hivatkozzon a főiskolára. Arra, hogy elvégezte, tehát művelt, vagy arra, hogy nem végezte el, tehát nem is lehet művelt. Az iskolai végzettség, a foglalkozás — a szellemi vagy fizikai munka — már nem nyújt menedéket a gondolkozás, a tanulás elől, s nem hatásos érv sem a műveltség bizonyítására, sem a művelődés elhárítására. Nemrég egy filmvitán például néhány fizikai munkástól hozzáértőbb véleményeket hallottam, mint az egyik, egyetemet végzett felszólalótól. A műveltség nem lezárt szellemi állapot. Ellenkezőleg, a befogadás állandó, megújuló készsége. A műveltség annak tudata is, hogy nem vagyunk eléggé műveltek. A diploma csak adalék az önvizsgálatnál. Ne bízza tehát el magát, de ne is essen kétségbe, ha megkérdezik: művelt ember ön? Ha többet akar tudni a világról, ha érdeklik a technika csodái. . . új felfedezések, ha érdekli korunk művészete, nyugodtan visszaadhatja a kérdést: És ön? És aki kérdezi? Vilcaek Anna Mári XI Egy zsűrielnök tapasztalatai Beszélgetés Lukács Pállal Kettős öröme volt az idén ősszel Lukács Pál Kossuth-díjas brácsaművésznek: először került be a budapesti nemzetközi zenei versenyek hangszerei közé a brácsa, és a zenei vetélkedőn két magyar győzelem is született, Bársony Lászlóé, aki az első, és Erdélyi Csabáé, aki a harmadik díjat kapta. A nemzetközi zsűri elnöke Lukács Pál volt, és a két díjnyertes művész is az ő tanítványa a Zeneművészeti Főiskolán. Most, hogy lezajlottak a versenyek, Lukács Pállal arról beszélgetünk, milyen szempontjai vannak a zsürielnöknek egy ilyen tekintélyes zenei vetélkedőn. Izgalom, pontozás nélkül . Egész művészi pályafutásom alatt most éreztem magamat a legnehezebb helyzetben. Ezúttal nem a magam produkciójáért küzdöttem, hanem egy verseny tisztaságáért, az igazságos döntésekért. Tanítványaim is indultak a versenyen, és ilyenkor a szabályok értelmében természetesen nem pontoztam; az ő szereplésüknél inkább szemlélődő, izguló „apa” voltam. Szerencsére nem hiába izgultam. — Tulajdonképpen miért drukkolt? — Saját felkészüléseimnél általában tudom, hogy nagyjából mi várható egy hangversenyen, noha a véletlen mindig közbeszólhat. De bármilyen véletlen lépjen is közbe, egyetlen hangversenyen nem döntheti el a művészi pályát, a versenynél viszont végzetes lehet. — Hogyan lehetne csökkenteni a véletlenek számát? — Szeretettel kell elvégezni a kiválasztás munkáját, annak tudatában, hogy akadhatnak rendkívüli tehetségek, akik nem bírják a verseny izgalmát. A verseny egyik alapfeltétele ugyanis az állóképesség. Minden tehetség mellett sem szabad tehát figyelmen kívül hagyni, hogy a felkészülést a maximálisra kell fokozni. És ez a felkészülés ne kampány legyen, hanem állandó, kemény munka, teljesen függetlenül attól, hogy milyen közvetlen esemény, koncert vagy verseny a célja. A véletlenek számát úgy is csökkenteni lehet, hogy biztosítjuk a hangszer feletti uralmat. Az eszköz biztonságos kezelése rendkívüli módon hozzájárul az állóképesség kifejlesztéséhez. Mindig arra törekszem, hogy munka közben se fogadjam el tanítványaimtól a véletlenre való hivatkozást. — Milyennek ítéli meg ennek alapján az idei versenyt? — Magas színvonalú volt, sok kiváló tehetségű versenyző vett benne részt. Véleményem szerint egy ilyen színvonalas versenyen már a döntőbe jutás is rangot jelent. Csak a brácsánál maradva, húszan indultak, és ez a szám azért is figyelemre méltó, mert Genfben is ugyanakkor rendeztek brácsaversenyt, és mint hallottam, ott kevesebben vettek részt. Mindez azt látszik bizonyítani, hogy versenyeinknek jó híre van külföldön. A mi versenyzőink sikere pedig azért is örvendetes, mivel művészi eszközeikkel úrrá tudtak lenni nem mindig legkiválóbb minőségű hangszereiken. A küzdelem csak most kezdődik — Vagyis rossz hangszeren játszottak? — Mindenképpen rosszabb hangszereken, mint a külföldiek. Reméljük, a jövőben ez a probléma is megoldódik. Biztatást kaptunk arra, hogy a tehetséges fiatalok számára gondoskodnak megfelelő hangszerekről. — Miután először vesz részt ilyen zsűriben, és jól ismeri a nemzetközi mezőnyt is, bizonyára tapasztalta, hogy néha elsődíjas fiatal művészek is eltűnnek a porondról. Mi lehet ennek az oka? — Azon múlik, van-e az illető művésznek elég kitartása. És itt a nevelőkre vár a legnagyobb feladat. Tudatosítani kell a győztesben: a győzelem csak jel arra, hogy művésszé lesz, és hogy a valóságos küzdelem csak ezután kezdődik. Ha ez tudatosodik, akkor nem fog eltűnni egyetlen győztes sem. Persze, az elsikkadásnak lehet még egy oka, elképzelhető olyan produkció, amelynek a valóságos értéke csak a betanításban rejlik. A tanárnak az a dolga, hogy kifejteszsze a tanítvány saját egyéniségét, hogy megértesse: mindaz, amit tanárától kap, csupán alap, erre épülnek az önálló gondolatok. Ha saját akaratommal megbéklyózom a fiatal művészt, akkor szétválásunk után önállótlanná válik. Egykori professzoromra, Waldbauer Imrére gondolok, aki pedagógiai munkájában mindig hangsúlyozta, hogy a nevelő legelső feladata gondolkodásra késztetni. Tudatosította növendékeiben, hogy ami eszközt a kezükbe ad, az nem végcél, csak kiindulás. — Szigeti József egyszer a versenyekről szólva így fakadt ki, hogy jövök ahhoz, hogy annyi rossz hegedűst kelljen meghallgatnom az elődöntőben! Önnek mi erről a véleménye? — Biztosan így van, de hadd fordítsam meg a dolgot: hogy jövök ahhoz, hogy annyi tehetséges művész elvérzését kelljen végignéznem, pusztán csak azért, mert nem eléggé állóképesek? A versenynek azért megvan a maga jelentősége: segítséget ad a tehetségesek kiválasztásához, a hazai és a nemzetközi érdeklődés középpontjába állítja őket, és ez nem kevés. Tudjuk, egyetlen hangverseny is milyen kemény próbára teszi a művészt; egy nehéz verseny túlélése ígéret lehet arra, hogy a versenyző sikeres pódiumművésszé válik. Ez a megállapítás persze csak abban az esetben érvényes, ha a verseny megítélésénél a technikai felkészültség szempontja összetalálkozik a művészi koncepcióéval. Nagy zenetanárok érdemei — Mondhatna valamit saját tanítványai győzelméről? — Elsősorban annyit — és ezt nagyon komolyan gondolom —, hogy az ő eredményeikben a Waldbauer-iskola és Weiner Leó zenepedagógiájának érdemei mutatkoztak meg. Örülök, hogy ezt a díjnyertesek hangversenyén megmondhattam Waldbauer Imre özvegyének is, aki éppen ezekben a napokban látogatott haza. Ami tanítványaim győzelmét közelebbről illeti, arról zsűrielnöki minőségemben nem akarok műbírálatot mondani, ez nem is az én feladatom. De annyit talán szabad megjegyeznem, hogy rendkívül nagy szorgalommal és kiváló emberséggel készültek a versenyre, és eredményük is becsületes helytállás következménye. Ennyit fűz hozzá a versenyhez és a győzelemhez a tanár és a zsűrielnök, a fiatal művészek tehetségéről a kritika már elmondta a véleményét, a díjnyertesek mellett megemlítve Lukács Pált is, aki nagyon sokat fáradozott a verseny igazságos, jó színvonaláért. Gábor István A párizsi Garete Montparnasse Színház pénteken este bemutatta Örkény István Tóték című darabját, amelyet Claude Roy dolgozott át francia színpadra. A bemutató közönsége nagy tetszéssel fogadta a művet. Több szombat reggeli lap kedvező kritikát közölt a darabról. A Figaro, az Aurore és a Le Monde dicséri a Tóték szatirikus értékeit és egy-egy részletét a Svejkhez hasonlítja. Az évad első operabemutatóját szombaton tartották meg Szegeden. Offenbach operája, a Hoffmann meséi került színre Versényi Ida rendezésében, Szalatsy István vezényletével, * Száz kamerával veszik fel a mexikói olimpia eseményeit. A riportfilmet Albert Isaac rendezi. A film egyidőben spanyol, angol és francia verzióban készül el. •* A TIT irodalmi szakosztálya 1968. október 13-án, vasárnap délelőtt 11 órakor a Kossuth Klubban Krúdy Gyula emlékmatinét rendez az író születésének 90. évfordulója alkalmából. Bevezetőt mond Kristó Nagy István, közreműködik Mikes Lilla, Palotai Erzsi és Garas Dezső. Fernandes, húszéves távollét után, ismét színpadra lép. December 5-én kezdi meg szereplését a Théatre des Variétés Freddy című darabjában