Magyar Nemzet, 1969. augusztus (25. évfolyam, 177-202. szám)

1969-08-02 / 178. szám

4 Szabolcsi Bence hetven éves Augusztus 2-án ünnepeljük Szabolcsi Bence akadémikus, kétszeres Kossuth-díjas zene­­történész, a Zeneművészeti Fő­iskola tanszékvezető tanárának 70. születésnapját. Szinte felmérhetetlen és alig áttekinthetően sokrétű, fél­évszázados tevékenységre-élet­­műre tekinthet vissza: köny­veinek, tanulmányainak, cik­keinek puszta felsorolása ol­dalakat tölthetne meg, de mindezzel még mindig csupán jelzéseket kapnánk arról a gyűjtőfogalomról, amelyet szel­lemisége a maga egészében képvisel. Amikor a Zenetudományi Tanszak első végzős évfolya­mait útjukra bocsátotta, a töb­bi között a következőket mon­dotta. A munka csak akkor lesz célravezető, ha egyszerre három rétegben folytatják. Az első réteg: a napi szükséglet kielégítése, cikkek, kritikák, kisebb előadások stb. A má­­­­sodik a nagyobb, átfogó kér­dések, illetve problémakörök kidolgozása tanulmányok for­májában. A harmadik és leg­fontosabb: a „nagy téma"­, az a gondolati vezérfonal, mely­nek kidolgozására egész éle­tünket szánjuk. E három vo­nalnak párhuzamosan kell ha­ladnia, még akkor is, ha egyik vagy másik időről időre előtér­be lép vagy háttérbe szorul, mert mindegyik a másik ket­tőt termékenyíti meg, tehát bármelyikük hiánya a másik kettőt sorvasztja el. Az életreszóló tanács mögött nem nehéz megpillantanunk Szabolcsi Bence „ars poeticá­ját”, a részletproblémákban el­merülő és az elhamarkodott szintézist létrehozó tudomá­nyos módszerek ellen intézett, kettős hadüzenetet , a való­ságos összegezésre irányuló vá­gyat, igényt és törekvést, amelyről nekünk sem szabad és nem is lehet lemondanunk. Ez a gondolati vezérfonal tisz­tán követhető Szabolcsi Ben­ce legkisebb írásaitól a legna­­gyobbakig, ez biztosítja élet­művének egységét és oszthatat­lanságát. Mindez azonban Szabolcsi Bencénél sohasem marad meg az elvontság szintjén: minden szaván átizzik a köz­vetlen élmény, minden sora át­lelkesített — tehát lelkesítő. Csak az egészen nagyoknak adatott meg az a képesség, hogy — tekintet nélkül a prob­léma minőségére — mindenki­hez szólhasson. Szabolcsi Ben­ce e nagyok közé tartozik. Aki sohasem hallott zenét életében és így olvassa el „A zene tör­téneté” -t, annyit bizonyára megért belőle, hogy a zene va­lami nagyon fontos és gyönyö­rű dolog. A szakember ezen felül azt is megérti, hogy ez a jelző ezen a helyen konkréten mit jelent. Sohasem volt szük­sége arra, hogy „leszálljon a közérthetőség szintjére”, vagy „felemelkedjék a tudomány magaslataira”, mert a lelke mélyéig meg van győződve ar­ról, hogy az igaz és szép gon­dolat mindenkihez eltalál. Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy minden írása felfedező és úttörő jellegű — ezt azonban csak a témában járatos szak­ember veszi észre. „Az én fel­fedezésem”, vagy „az én ered­ményem” — nincs ember, aki ilyesféle mondatot hallott vagy olvasott volna Szabolcsi Bencétől. Pedig az elsők egyi­ke, akik heroikus munkával tárták fel a magyar zene tör­ténetét és ugyancsak az elsők között van, akik az összeha­sonlító zenefolklór módszerét ezen a területen eredményesen alkalmazták. „A melódia tör­ténete” e nemben világvi­szonylatban is az első monog­ráfiák egyike, a zenei köznyelv problémájával kapcsolatos ta­nulmányai pedig új korszakot nyitottak zenetörténeti szem­léletünkben. Utóbbiban pillanthatjuk meg Szabolcsi Bence életművé­nek alapgondolatát és vezérfo­nalát. Az e területen megoldott és megoldatlan problémák ra­gyogó kompendiuma az a kis könyv, amelyet tavaly jelente­tett meg az Akadémiai Kiadó „A zenei köznyelv problémái” címmel. Szinte már kíméletlen az a konzekvencia, ahogyan a szerző itt szembesít bennünket saját tudatlanságunkkal. Dif­ferenciáltságára oly büszke ko­runk és tudományunk „mind­össze" a zene társadalmi élet­módjának alapos vizsgálatáról feledkezett meg — tehát „csak” a legfontosabbról. Ana­tómiát konstruálunk, anélkül, hogy fogalmunk lenne a vér­keringésről. Évtizedek munká­jának programtervezetét adta kezünkbe Szabolcsi Bence — ezúttal a probléma megoldá­sára lelkesítvén kortársait. És mindez még mindig csu­pán jelzés és pillanatkép arról a jelenségről, amelyet Sza­bolcsi Bence testesít meg. Mint minden nagy tudós —■ ő is nagy tanítómester, aki „két kézzel szórja aranyát” növen­dékei elé. Legjobb igyekeze­tünk ellenére is csupán töre­dékét jegyeztük meg mindan­nak, ami csodálatos óráin el­hangzott. De aki valaha is az ő növendéke volt, emlékezete mélyén mindmáig Szabolcsi Tanár Úr szavaira, mondataira és gondolataira bukkan, egy­­egy felejthetetlen gesztusára, ahogyan a zenéhez nyúl, ahogyan egy-egy remek­művet óvatos-érzékenyen ré­szeire bont újra, boldo­gan összerak és ilyenkor meghatott mosollyal felénk fordul, szemében a kérdéssel, hogy vajon értjük-e, amiről szó van, hogy ez miért szép és fő­ként mennyire szép ... írásba kívánkozó előadásainak rögzí­tése majdnem lehetetlen, mert nélkülözi személyes varázsát, azt a sugárzást, melynek hatá­sa alól senki sem vonhatja ki magát. Hálával és tisztelettel kö­szöntjük Szabolcsi Bencét het­venedik születésnapján, és szív­ből kívánunk neki hosszú, bol­dog és tevékeny életet. Pernye András SZABOLCSI BENCE (Rózsahegyi György rajza) A Népköztársaság Elnöki Tanácsa dr. Szabolcsi Bence Kossuth-díjasnak, a Zenemű­vészeti Főiskola tanszékvezető tanárának zenepedagógiai te­vékenysége elismeréséül 70. születésnapja alkalmából a Munka Érdemrend arany fo­kozata kitüntetést adományoz­ta. A kitüntetést Molnár Já­nos művelődésügyi miniszter­­helyettes nyújtotta át. Jelen volt Aczél György, az MSZMP KB titkára. AUTÓSOK — ÁTUTAZÓK! FIGYELEM! Étkezzen a székesfehérvári Stop Bisztróban! 20% ÁRENGEDMÉNY! Gom­bakrém leves 1,80 Ft Bántott szelet 9,40 Ft Bántott máj 8,70 Ft Bántott velő Cigánypecsenye Palacsinta 9,20 Ft 9,60 Ft 2,60 Ft Étkezés reggel 7 órától 23 óráig! Várjuk kedves Vendégeinket — Megbélyegző felvételek Filmfelvétel, a környezet natúr, díszletektől mentes, a szereplők nem színészek, egy tanya lakói: ismét megkez­dődött egy új magyar doku­mentumfilm forgatása. A dokumentumfilm, ri­portfilm az élet való tényeit mutatja föl, a tudatformá­lás nélkülözhetetlen eszkö­ze, a mozi-, de különösen a televíziónézők immár köz­kedvelt műfaja: napi, köz­érdekű gondjainkat tükrözi, s választ keres — ha köz­vetve is — az általunk már sokszor megfogalmazódott, de még megválaszolatlanul hagyott kérdéseinkre. A műfaj létjogosultsága, sőt egyes alkotások művészi színvonala ma már vitatha­tatlan, de mert a műfaj sa­játossága civil szereplők részvételét követeli — a rendező, az operatőr számá­ra sokszor jóvátehetetlen buktatókkal terhes. A sok hibalehetőség közül most csak egyről essék szó, ne­vezetesen — a megbélyegző felvételekről. Elsőként — hónapokkal ezelőtt — megtévedt, de nem bűnöző fiatalkorúak oktatói és gyermekpszicho­lógusok tették szóvá, hogy a dokumentalistáknak a ci­­nema verité filmek készíté­se előtt és közben százszo­rosan meg kellene gondol­niuk, hogy mit és hogyan fényképeznek, ki, miként kerül a kamera elé, mert sajnos, előfordul, hogy egy elkészült dokumentumfilm vetítése után a film natúr szereplője az egész ország előtt egész életére megbé­lyegzetté lesz: a film jóvá­tehetetlen tragédiákat idéz elő a szereplő életében. Egy új dokumentumfilmre hi­vatkoztak. A filmvásznon egy volt fiatalkorú gondo­zott, leány, sokszor, hosszan látható, amint enyhén szól­va erkölcstelen életet él. A kamera hosszan időzik ar­cán, tökéletesen felismerhe­tő. A film felvételei és a bemutató között több mint egy év telt el, a lányka az­óta a pedagógusok áldoza­tos munkája révén és saját akaratából ma már más éle­tet él, vőlegénye volt —, de amikor a vőlegény meglát­ta a lányt a mozivásznon, elhagyta, s ennek következ­ménye lett, hogy a lány ön­­gyilkosságot kísérelt meg — mert az egész ország előtt megbélyegezték. Szerencsétlen véletlen, gondolhattuk akkor. De a megbélyegző felvé­telek szaporodnak! A közelmúltban háromré­szes — egyébként hasznos — műsort sugárzott a tele­vízió Nők fóruma címmel a családtervezésről, a terhes­ségmegszakításról, a fogam­zásgátlásról, de a témát il­lusztrálandó egy riportfilm keretében a kamerával szemben megszólaltatták a többi között egy, szülőott­honban tartózkodó leány­anyát is, s közte, valamint a riporter között ilyen pár­beszéd zajlott le két—öt millió néző előtt: „Miért kellett a szülőotthonba jön­nie?” „Nincs hol megszül­jem a gyereket.” „És mi lesz azután?” „Vőlegényem van, elvesz feleségül.” „Tő­le van a gyerek?” „Nem. Mástól. De ő elvállalta.” A jövendőbeli leányanya arcán percekig időzött a ka­mera! Nem az álszemérem a til­takozás alapja, hanem az egészséges szeméremérzés. Mert megesik, hogy valaki házasságon kívül gyermeket szül, rendjén való esetleg az is, hogy az anyát nem az apa veszi feleségül, rendjén való lehet — sőt, egy szép szerelem példája is —, hogy egy lányt más gyermekével a méhében feleségül vesz egy fiatalember, de ez nem tartozik négy-öt millió em­berre, ez csak kettőjükre tartozik. A jövendőbeli fiatalasz­­szony arca — a hosszan tartó közelképek eredmé­nyeként a nézők emlékeze­tébe ivódott. Majdan, eset­leg baráti társaságban, vagy ismeretlenek körében is fel­ismerve őt, mutogathatnak rá: ez az az asszony, aki­nek mástól van gyereke! Volt és van már ilyesmi­re példa! A moziban, a tévé képer­nyőjén megjelenő dokumen­tumfilm, riportfilm — külö­nösen, ha az szuggesztív erejű — nagy hatást kelt, évekig emlékezetessé tesz egy-egy arcot, ezért még a bűnözők megjelenítési for­máit is törvény védi, a fia­talkorú bűnözők esetében pedig mindenkor kötelező, hogy róluk felismerhetetlen képet adjon a dokumenta­­lista , majdani boldogulá­suk érdekében. A nem bű­nözők, csak köznapi riport­alanyok esetében ez az ér­dekvédelem, a személyiség tiszteletben tartása még fo­kozottabb követelmény. Jó dokumentumfilmekre, riportfilmekre nagy szükség v­an , de vigyázat: bármi­lyen jó is egy dokumen­tumfilm, káros, ha általa megbélyegzünk akár csak egy büntetlen riportalanyt is. Egyetlen film sem ér egy embert! (hbl) Magyar Nemzet - Orlai Petrich­-emlékkiállítás Pápán Orlai Petrich Somáról, múlt­­századi festészetünk — s­ ezen belül különösen a történelmi festészet — egyik, sajnálatosan kevéssé méltányolt és a ka­pott csekélyke figyelemnél min­denképpen többet érdemlő alakjáról emlékezik meg ezen a nyáron — részben rokona, barátja, számos képének m­o­­dellje, Petőfi Sándor halálá­nak 120. évfordulójához kap­csolódva — egykori diákévei városában a Pápai Helytörté­neti Múzeum. Az emlékkiál­lítás, amelyet a Nemzeti Ga­léria segítségével Szíj Béla művészettörténész, a Nemzeti Galéria munkatársa rendezett, számos művet vonultat fel Or­lai Petrich Soma oeuvre-jéből: a jól ismert Petőfi-képen — Petőfi Debrecenben, Petőfi Me­­zőberényben stb. — kívül tör­ténelmi kompozíciókat és port­rékat (Nár­asdy Tamás portré­ja, Szent Margit zárdába vo­nul, Milton, valamint irodal­mi művek nyomán készített festményeinek sorozatát, Szép Ilonka, I—Vill.). Orlai Petrich Soma művein kívül a gondos rendezés XIX— XX. századi festészetünk több jeles alkotását — így Markó Károly, Madarász Viktor, Szé­kely Bertalan, Paál László, Munkácsy Mihály, Mednyánsz­­ky László, Hollósy Simon, Fe­­renczy Károly, Csontváry Kosztka Tivadar, Nagy Balogh János, Gulácsy Lajos, Uitz Béla, Kmetty János, Derko­­vits Gyula, Egry József, Dési Huber István, Czóbel Béla, Barcsay Jenő, Kondor Béla, Moholy Nagy László és Kor­nis Dezső műveit­­ is felvo­nultatja a kiállításon. A tár­lat méltó sikert arat. Eddig több mint ötezer látogatója volt, s a szám — részben a Petőfi-évforduló emlékünnep­ségei nyomán — minden bi­zonnyal még jócskán növek­szik majd. .! Leninről szóló filmek feszti­válját nyitották meg az indiai Calcuttában. A fesztivál meg­nyitóján Adjoi Mukerjee, Ben­­gália miniszterelnöke mondott be üzeket. A Bartók-szeminárium hall­gatói augusztus 5-én, kedden este hangversenyt adnak a Ze­­nekadémián. Ez lesz a szemi­nárium záróestje. V . Mosshammer György festő­művész kiállítását a Rákóczi úti Fényes Adolf-teremben péntek, délután nyitotta meg dr. Radós Jenő műegyetemi tanár. oo A kiterjedt nemzetközi háló­zattal rendelkező londoni Liszt­társaság Newsletter című idő­szaki kiadványa Gergely End­re sok érdekes, eddig ismeret­len részletet tartalmazó tanul­mányát közli a magyarországi Liszt-kultuszról.­­ A Csongrád megyei Márté­­lyon, a Tisza partján megnyílt a KISZ idei nyári ifjúsági kép­zőművésztábora. Hatvan főis­kolás és középiskolás vesz részt a tíznapos táborozáson. .Szombat, 1069. augusztus *. Érdemes-e moziba menni Filmje válogatja — vála­szolnak bizonyára a legtöb­ben, ha megkérdeznék tőlük: érdemes-e moziba menni. Voltaképpen igazuk van, bár, hogy melyik filmért érdemes, melyikért nem, arról aligha­nem eltérnek a vélemények. A kérdésre egészen más fe­leletet keres a Filmforgalma­zási tájékoztató legutóbbi szá­mában Pintér György hang­mérnök. „A mozinak olyan kulturált külsőségei legyenek, hogy érdemes legyen otthon­ról kimozdulni, és a film meg­tekintése esemény lehessen” — írja a többi között. Cikké­ben — érthetően — a film­­hang problémáival, a mozik­ban hallott hang érthetőségé­vel foglalkozik, s ez valóban igen fontos tényezője nem­csak annak, hogy kedvünk tá­madjon moziba menni, ha­nem, hogy a megtekintésre érdemes film a kívánatos ha­tást el is érje. A külső körül­mények így fontos esztétikai és társadalmi hatóerőt , vagy éppenséggel gátat jelenthet­nek. Új mozikoncepció A magyar mozihálózatot nagyrészt örököltük bár az utóbbi években alaposan fel­újították a mozik nagy részét. Ugyanebben a szakmai tájé­koztatóban számol be a leg­utóbbi évtized fejlődéséről Szakmáry László, a Magyar Filmtröszt osztályvezetője. Optimista, és optimizmusra késztető soraiból azonban itt­­ott a hiányosságok is kiderül­nek, az elégedetlenség is szó­hoz jut, így a többi között megtudhatjuk, hogy a mozik hangleadásában lényegesen kisebb a fejlődés, mint a kép­méret változásában, vagy akár a fényerőben. A további fejlődés megala­pozásához és megtervezéséhez azonban alighanem­ alapvetően új mozikoncepció, a film tár­sadalmi szerepének újraértéke­lése szükséges. Ma már egyre világosabb, hogy a mozi, mint szórakozási lehetőség, válság­ba került, az eddigi módon versenyképtelen. A Filmtudo­mányi Intézet Nemzetközi Film­tájékoztatója idézi egy nyugati kritikus éles cikkét, amelyben a hollywoodi „mozi­­imperializmust” támadja. A szerző a többi között így ír a nemzetközi piacon mindinkább uralkodó amerikai forgalmazó tömörülés hatásáról: „Kizárja a realista, dokumentatív, társa­dalomkritikus, sőt, a művészi értelemben kísérletező filme­ket. Ez az eladhatóságot szem előtt tartó gazdaságpolitikai meggondolás áthághatatlan korlátokat emel a társadalmi elkötelezettséget és felelősséget igénylő filmek elé”. Komplex mozi Egészen nyilvánvaló, hogy a szocialista mozipolitika kon­cepciója egészen más. A szo­cialista film elsősorban kultu­rális tényező, tudatformáló, ne­velő eszköz, és csak ezután, ezzel együtt szórakozási lehe­tőség. Mint szórakozás, egyéb­ként is nehezen állja a ver­senyt a tévével, a csupán szó­rakozni vágyó néző joggal ré­szesíti előnyben otthoni tévé­­készülékét. A mozi többlete lehet tartalmi, lehet művészi, legfeljebb harmadsorban je­lentheti a képméret többletét, de voltaképpen ez elé kell be­sorolni az előadás eseményjel­legét, a környezet ünnepélyesé­gét, az alkalom társasági vo­natkozásait. Ugyancsak a Filmforgalma­zási tájékoztatóban a Pest me­gyei mozivállalat osztályveze­tője, Guttray Józsefné hosz­­szabb cikkben a többi között a mozik komplexesítéséről is ír. Ezen a népművelés egészébe illeszkedést érti. Javasolja, hogy rendezzenek kiállításo­kat, sikeres példákat említ. Új könyvek bemutatását, a mozi­ban könyvtár létesítését és a könyvkölcsönzés bevezetését is ajánlja, sőt, a moziban­­ tévé­szobát is berendezne, ahol az előadás előtt és után az adás is megtekinthető. Ilyesféle elgondolásokról már régóta, gyakran esik szó, de általában süket fülekre talál. Mozikoncepciónk még mindig a régi, ha bizonyos — volta­képpen másodlagos — ténye­zők tekintetében világosan föl­ismerhető is a fejlődés. A ko­rábban már említett beszá­moló cikk számot ad például arról a fejlődésről, hogyan sza­porodtak meg minálunk a szé­lesvásznú mozik, hogyan kez­dődött meg a 70 milliméteres mozik létesítése, hogyan ala­kítják át még a 16 milliméte­res mozikat is szélesvásznú ve­títésre. Mindez azonban a mozi feladatára nézve semmi vál­tozást nem jelent. A nézőtér berendezése lényegében válto­zatlan (legfeljebb az új szék kevésbé nyikorog), az előadá­sok szerkezete (híradó — kis­fiún — nagyf­ilm), és változat­lan az a szemlélet is, hogy a mozi ne hasonlítson semmi­képp se a művelődési házra. A jövő mozija Pedig ez a hasonlóság lenne a jövő, legalábbis a jövő egyik ígéretes lehetősége, méghozzá éppen a szórakoztató jellegű mozizás jövője. A művészi ran­gú mozizás a külső körülmé­nyek tekintetében bizonyára a klub, illetve a színház külső­ségei felé fog fejlődni: kényel­mes zsöllyékkel, az előcsarnok­ban a társművészetek tárlatai­val (díszletek, jelmezek stb.), vagy esztétikai jellegű kiállí­tásokkal (történelmi utalások, a szerző életműve, irányzatok stb.), kötelező — következés­képpen a nézőtér befogadóké­pességével azonos méretű — ruhatárral, naponta legfeljebb egy-két előadással. De a szóra­koztató mozi útja a művelődési ház felé közelít, ide eszpresz­­szó kell, táncterem, efféle. Moszkvában létesült már egy kísérleti mozi, ahol a fiatalok előadás után táncolhatnak. A kétféle mozi között kap­csolat is létesülhet. Sokfelé ter­jed már a gyakorlat, hogy egy épületben két mozi van: a nagyteremben a szórakoztató mozi tanyázik, a kisteremben pedig, klubszerű környezetben és szervezésben is, a művészi élményt ígérő filmeket vetítik. Kis mozi, klubmozi A kis mozi szerepét kellene elsőként végiggondolni. Vala­ha épültek nagy, reprezenta­tív, előkelő filmpaloták és ol­csó, vacak kis mozik, filléres helyárakkal. Ma ezt éppen for­dítva kellene megterveznünk: a nagy mozik legyenek az olcsó és népszerű szórakoztató kom­binátok, a kis mozikat pedig ügyesen alakítsuk át lépésről lépésre klubmozikká. Ezekben a megszokottnál is nagyobb kényelmet kell biztosítani, fo­teleket, páholyokat elhelyezni, akár olyan módon is, hogy az előadás után a terem a szó szoros értelmében klubbá ala­kulhasson át. Még attól sem kellene félni, hogy az ilyen kis mozikban — a szolgáltatás színvonala és bőkezűsége miatt — a helyárak magasabbak le­gyenek. Előfordulhat persze, hogy a kis klubmozik gazdasági ren­tabilitását még a magasabb helyár — helyesebben szólva: a drágább belépőjegy — sem biztosítaná. Helyes megol­dást ígérne, ha a kis és nagy mozikat közös igazgatás alá helyeznék, vagyis a „kisterem” és a „nagyterem” — nem szük­ségképpen közös fedél alatt — együttesen gazdálkodna, a „nagyterem” eltartaná a „kis­termet”. Ezzel a módszerrel — elkerülhető volna az a ma még gyakori hiba, hogy az igénye­sebb, a műsorpolitikára is adó mozik a gazdasági fellendíté­sük érdekében időnként siker­filmeket is kapnak, vagyis mű­sorukat fölhigítják, arculatu­kat elhomályosítják. A közösen gazdálkodó mozik élesebb ar­culattal, gazdaságosabban mű­ködhetnének, kulturális cél­jaiknak megfelelően. Legfőbb ideje, hogy a mozi fejlesztésének illetékesei ráéb­redjenek arra, hogy alapvetően másképpen kell a jövőben dol­gozniuk, mint eddig. Már azért is, mert arra a kérdésre, hogy érdemes-e moziba menni, így is lehet válaszolni: mozija vá­logatja. Zay László A pármai nemzetközi ének­­verseny középdöntőjében nagy sikert aratott Czakó Mária, a Debreceni Csokonai Színház operatársulatának művésze. A közönség­ szavazatai alapján bejutott a verseny döntőjébe, amelyet októberben rendeznek meg. 4. Meghalt Erich Fábián német író, az NDK keleti-tengeri kör­zeti írószövetségének alapító tagja és hosszú időn át elnöke, 76 éves volt.

Next