Magyar Nemzet, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-14 / 214. szám
Vmtrtmp, tML ssepiení bar f4- A népköltészet szerepe a mai társadalomban Két nemzetközi összejövetel tanulságai Bukarestben találkoztak a népköltészettel, népi díszítőművészettel, tánccal foglalkozó tudósok, művészek augusztus 25 és szeptember 4 között. Két összejövetel színhelye volt ebben az időben Bukarest, ezek közül az első a népmesekutatók nemzetközi társaságának (International Society for Folk-Narrative Research) ötödik tudományos kongresszusa volt. A második találkozó kerete fesztivál volt, melyen népi tánccsoportok vetélkedtek, kiállítások gyönyörködtették a látogatókat, és ezt is tudományos ülésszak követte, melynek védnökségét a SIEF (Société Internationale d’Ethnologie et de Folklóre) vállalta. A népművészet, a kollektív jellegű népi alkotások, a folklór felé való fordulás napjaink egyik fontos kultúrpolitikai tényezője. A kelet-európai népeknél ez a folyamat a XIX. század óta változatlanul tart, ugyanis a sajátos történelmi-társadalmi fejlődés következtében a múlt században e népeknél a Városi kultúra fejletlenebb volt, mint Nyugaton, viszont még gazdag, élő népművészetük, költészetük volt. Nemcsak a mi klasszikusaink: Petőfi Sándor, Arany János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, népies íróink, legkitűnőbb művészeink, filmalkotóink kerestek — és keresnek — ihletést a nép művészetében, költészetében, hanem a hasonló ,sorsú szomszédos népek művészei is újra meg újra e „tiszta farvákból” merítettek. Hasonló folyamat ismétlődik meg ma Európán kívül, sok afrikai, ázsiai népnél, melyek saját ősi népköltészetükből kiindulva teremtik meg nemzeti irodalmuk új formáit Más októl indíttatva fordulnak a kollektív népi alkotások felé a nyugati kultúrpolitikusok, művészek. Az egyik ok a tömegigényt kielégítő könyvkiadás és a szórakoztató ipar riasztó nívótlansága, sekélyessége. (Itt említjük meg azt a Bukarestben bemutatott, szellemes televíziós kisfilmet, mely a ponyvairodalmat és a népköltészetet " hasonlítja össze, rámutatva bizonyos egyezésekre, de ugyanakkor hangsúlyozva a népköltészet tartalmi-formai értékeit, szemben 3 ponyva, a giccs silányságával.) A másik — és ennél sokkal jelentősebb ok: a nyugati művészetben, költészetben általában jelentkező tünet, a művészeteknek oly mértékű elszakadása a néptől és egyben tömegalapjának oly mértékű leszűkülése, mely a művészetek jövőjéért aggódó művelődéspolitikusok, művészek figyelmét újra kényszerítő erővel a közösségi, népi alkotások felé irányítja. (A tudatos útkeresés mellett részben hasonló törekvések spontán megnyilvánulásának tartom az öntevékeny ifjúsági zenekarok páratlan sikerét is, melyek nemcsak kollektív zenei élményt nyújtanak előadóknak és hallgatóknak, hanem, nemegyszer éppen népi tradíciókra építve — akár a folklórnak — közösségteremtő szerepük is van.) Ezek a gondolatok igen világosan hangzottak el a fesztivált követő tudományos ülésszakon, melynek címe is ez volt: A népi alkotások a mai világban. Ugyanezek a gondolatok, ha más formában is, de hangot kaptak az International Society for Folk-Narrative Research kongresszusán is. Amíg a régebbi kongresszusok inkább a múlt felé fordultak, a történeti-filozófiai, komparativista, motívumkutató felolvasások voltak túlsúlyban, addig most más súlyponti kérdések alakultak ki. Az elméleti előadások egy része műfaji, strukturális és morfológiai kérdésekkel foglalkozott. Lévi-Strauss és mások strukturalista irányú etnológiai vizsgálati módszerének hívei is és ellenzői is vannak a folkloristák között. Egy azonban bizonyos: a tudományos folklórkutatás a strukturalista vizsgálatot figyelmen kívül nem hagyhatja, s így vagy úgy, de állást kell foglalnia. S valóban az elméleti előadások ezúttal néhány igen lényeges esztétikai és strukturális problémát vetettek fel. Ide tartozott a finn L. Honko professzornak, a szovjet Meletinszkij professzornak, a kongresszus házigazdájának, Pop bukaresti professzornak, a kaliforniai Dundes professzornak, s a fiatalabb generáció sok képviselőjének, például a norvég Atvernek s a magyar Voigt Vilmosnak előadása. A másik fő kérdéscsoport, mely egyúttal a kongresszus „hivatalos” főtémája volt, ismét a mához vezetett: a népi humorhoz, a tréfás műfajokhoz, tréfákhoz, anekdotáikhoz, rátótiádákhoz, s a vicchez, tehát olyan kollektív prózai műfajokhoz, melyek ma is élnek, s előreláthatólag még sokáig élni is fognak. E műfajok természetesen más funkciót töltenek be, más esztétikai igénynyel lépnek fel, mint az európai népek múltjának és félmúltjának „rangos” népköltészeti műfajai, például a mítosz, a hősének, de hozzátartoznak mai életünkhöz, a tömegek nézetét, ítéletét fejezik ki. A népi humorral foglalkozó előadások közt említhetjük az amerikai Utley professzor előadását, aki Chaucer, Boccaccio humoros történeteinek népi továbbélésével foglalkozott; a freiburgi Röhrich professzornak, a lagosi Babalola professzornak, a rostocki akadémiai intézet munkatársának, Neumannak, továbbá a kolozsvári akadémiai folklór intézet munkatársainak: Faragó Józsefnek és Vőö Gabriellának (magyar tárgyú) előadásait. Természetesen a két fő témán kívül sok más tárgykörből is hallottunk előadást. Ranke professzor például a prózai műfajok törvényszerűségeiről, a svájci Lüthi professzor a „paradoxon” népköltészeti szerepéről beszélt. Sok szó esett most is a készülő nemzeti mondakatalógusokról, egyes mondatípusokról, a történelmi és mitikus mondákról és a „klasszikusnak” számító komparativista mesekutatást éppúgy érdekes felolvasások képviselték, mint a mesemondó egyéniségekkel foglalkozó — hazánkban különösen jelentős — irányzatot. Érdekes ráadásként a Bukarestben tartózkodó L. Krader professzor a csukcsok népköltészetéről tartott összefoglaló ismertetést. A társaság közgyűlése követte az előadásokat. Elnökül ismét atársaság alapítóját, Kurt Ranke göttingeni professzort választották meg. Ezután a világ minden részéből összegyűlt folkloristák világrészenként alelnököket választottak és ez alkalomból ismét Ortutay Gyula akadémikust választották meg Európa mesekutatói képviselőjének. Ugyancsak határozatot hozott a kongresszus, hogy legközelebbi kongresszusát öt év múlva Helsinkiben tartja majd. Hazai kutatóink, művészeink a fesztiválon is sikert arattak. A Debrecen népi tánccsoportnak a vetélkedőn elért szép helyezéséről már napilapjaink beszámoltak. Igen jó visszhangja volt a fesztivált követő tudományos ülésszakon a Néprajzi Múzeumot képviselő Hofer Tamás előadásának. Még néhány szót a Bukarestben bemutatott néprajzi dokurentumfilmekről. Ezen a téren, sajnos, mi eléggé lemaradtunk. Hazai filmgyártásunk művészi folklór-motívumokat ugyan bőven illeszt a magyar játékfilmekbe, de idegenkedik Hiteles dokumentumfilmek gyártásától. A Bukarestben bemutatott néprajzi kisfilmek mindenkit meggyőzhettek: „hiteles” filmeket is lehet úgy készíteni, hogy a közönségnek művészi élményt nyújtsanak, s egyúttal a kelet-európai népek életének sajátos és most már gyorsan tűnő jellegzetességeit is rögzítsék az utókor számára. Értesülésük szerint a népművészeti fesztivált is megismétlik a következő években Bukarestben. Dömötör Tekla KERTÉSZETI NAGYÜZEMEK! EXPORT SZÁLLÍTÁSRA LEKÖT VÁGOTT VIRÁGOT, VÁGOTT ZÖLDET, DÍSZFAISKOLAI CIKKEKET, RÓZSATÖVEKET, SZÁRAZ VIRÁGOKAT, VIRÁGZÓ ÉS ZÖLD CSEREPES NÖVÉNYEKET A HUNGAROFLOR DÍSZNÖVÉNY EXPORT-IMPORT ÉRTÉKESÍTŐ IRODA Kérjük ajánlatával fajta és ár megjelölésével keresse fel irodánkat Címünk: BUDAPEST, II. NAPRAFORGÓ UTCA ! TELEFON: 365—998 Magyar Nemzet Egy nemzetközi szerződés előnyei Egyéves előkészítő munka eredményeként kötött keretszerződést az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ külkereskedelmi részlegei a Technoinform az UNIDO-val Az UNIDO az ENSZ-nek az a szervezete, amely az úgynevezett harmadik világ fejlődő országainak iparfejlesztését, támogatását tartja feladatának. A műszaki-gazdasági segítségnyújtás elengedhetetlen része, hogy a fejlődő országok kutatói, szakemberei részére előzetes információs anyagokat szerezzen be. Meg kell ismertetnie ezeknek az országoknak a szakembereit a legfejlettebb technikával, általános és részletes képet is adnia a műszaki tudományok, a közgazdaság legújabb eredményeiről, s aktuális helyzetéről. De míg valaha a latin, a tudományok és tudósok univerzális, klasszikus nyelve lehetővé tette, hogy a tudósok, kutatók, feltalálók, túltegyék magukat a nyelvi nehézségeken, napjainkban — amely a gyorsuló idő kora is — lehetetlenné vált számukra, hogy akárcsak saját szakterületükön is, egyáltalán nyomon követhessék a különböző országokban, különféle nyelveken megjelenő tudományos eredmények közlését, publikációit. Hiszen napjainkban a műszaki-tudományos irodalom évenként több mint 60 millió oldalt tesz ki,és például 1968-ban csak a speciálisan kémiai vonatkozású cikkek száma is meghaladta a 200 ezret Nos, az UNIDO ezért az egyes ENSZ-tagállamok — elismert tudós-, szakembergárdával együttműködő — tekintélyes intézményeivel szerződést köt Ennek értelmében ez a szakembergárda úgynevezett gyors irodalomkutatást is végez, és nemcsak lefordítja az UNIDO által kívánt témákra vonatkozó anyagokat hanem megadja ezek leglényegesebb tudományos, műszaki, gazdasági paramétereit is. Szelektálja az egyes témákra vonatkozó rengeteg információs anyagot és összeállításokat is készít. Nagy múltú intézményünk, a nyolcvanesztendős Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központ, valamint szakembereink újabb nemzetközi elismerését is jelenti az UNIDO-val kötött szerződés. Részt veszünk egy nemzetközi munkamegosztásban, amellett, hogy jó üzletet is remélhetünk tőle. Olyan üzletet, amely nemcsak dollárt hoz, nemcsak szakembereink jó hírét öregbíti a nagyvilágban. Műszaki-gazdasági életünkben belső hasznot is jelent. Hiszen például egyegy megrendelt komplex téma összeállítására, elemző értékelésére összegyűlt mérnökök, kutatók, közgazdászok, gazdasági szakemberek találkozása, megbeszélése ösztönző és gyümölcsöző lehet belső problémáink megoldására, fejlődésünk elősegítésére. (csm) ISMÉT OTP-HITELRF, JA , A 250—350 kcm-es MOTORKERÉKPÁR luxus kivitelben VI., Liszt Ferenc tér 2. VI., Lenin körút 99. VII., Thököly út 7. 9 „Jogszerű erkölcstelenség” Bármilyen mulatságosak is a történet egyes részletei, engem mindig felháborít, ha tréfálkozva, anekdotázva beszélnek házasság felbomlásáról. Az a — tapasztalaton alapuló — meggyőződésem ugyanis, amelyet számos bontóper figyelemmel kíséréséből szereztem, hogy minden válás mögött emberi tragédia rejlik, még akkor is, ha békésen — ahogy mondani szokás, „közös megegyezéssel” — mondatják ki a felek a bíróval házasságuk halálos ítéletét. A legtöbbször a válóperes ítélet nemcsak egy nő és egy férfi szerencsétlen tévedésének, egymásból kiábrándításának hivatalos megállapítása, életük egy jelentős fejezetének legkevésbé sem vidám lezárása, hanem olykor mindkettőjük, olykor csak valamelyikük további keserű sorsának forrása. Sajnos, ez a forrás nemegyszer kiapadhatatlannak bizonyul, éspedig — mint rövidesen látni fogjuk — olyankor is, amikor ez távolról sem szükségszerű. Az „eset” tömören így foglalható össze. Az asszony, megelégelve férje folytonos kimaradozásait, dorbézolásait és durvaságait, elhatározta, hogy elválik tőle. A férfi beleegyezett, s megállapodtak abban, hogy előbb rendezik közös dolgaikat, csak azután indítják meg a bontópert Megállapodtak abban is, hogy mindketten szabadnak tekintik magukat addig is, amíg válásukat ki nem mondja a bíróság. A férj élte tovább a maga életét, s a feleség természetesen nem avatkozott bele. Néhány hónap múltán az asszonynak munkahelyén udvarlója akadt — mint később kiderült, nem komoly, csak kalandkereső —, s a férj kezébe ütőkártya került, amit nem mulasztott el kijátszani. Drámai jelenetet produkált — gondoskodva persze tanúkról —, s benyújtotta a válókeresetet, amelyben mélyen hallgatott megegyezésükről. Magyarán szólva, becsapta feleségét, aki teljesen összetörve meg sem próbált a perben védekezni. A házasságot felbontották, a gyermekeket az apának ítélték, s az asszonyt gyermektartás fizetésére kötelezték. Elköltözött a lakásukból is, gyermekeire tekintettel otthagyva mindent, amit tízévi házasság alatt szereztek. A bíróság jogszerűen döntött, hiszen a férj bizonyított, s a feleség semmit sem cáfolt, semmi mentséget nem hozott fel maga mellett A férfi csakhamar újból megnősült. Második felesége ráncba szedte őt, s mert egyébként tehetséges ember, pályáján gyorsan emelkedve egyike lett a város legjobban kereső embereinek. Az új aszszony jól jövedelmező magánkereskedést folytatott, kitűnően éltek tehát, s nem került megerőltetésükbe a családi házépítés, a nyaraló vásárlás, az autótartás, a külföldön nyaralás. Közben pedig a hajdani házastárs még csak nem is albérletben, hanem ágyrajáróként tengődött, s fizette a két gyerek után tartásdíjként havi ezerkétszáz forintos fizetésének negyven százalékát. Egykori közös barátaik többször is megkísérelték a férfit rábírni, hogy mondjon le a tartásdíjról, amire semmi szüksége nem volt, vagy, hogy legalább mérsékelje azt, de eredménytelenül. Még akkor sem volt hajlandó erre, amikor az asszony hónapokig kórházban feküdt, illetve betegállományban, táppénzen élt Tekintsünk el most ennek a esetnek a körülményeitől és attól is, hogy a rútul félrevezetett asszonynak módja lett volna-e a bíróságtól a tartásdíj leszállítását kérni. Véleményem szerint a férfi magatartása akkor is felháborító lenne, ha a házasság felbomlása egyedül csak az asszony hibájára lenne visszavezethető. Vitathatatlan, hogy a gyermekek tartásáról a szülők együttesen kötelesek gondoskodni, s ez a kötelesség akkor is fennáll, ha a házasság felbomlott Amikor példánk szereplői elváltak kettejük vagyoni és jövedelmi viszonyai között nem volt túlságosan nagy különbség. Nem lehet tehát nehezményezni, ha az apa igényelte a törvényes tartásdíjat, amire egyébként akkor is joga lett volna, ha kizárólag az ő viselkedése adott volna okot a házasság felborulására. Jogunk ugyanis — a gyermekek érdekében — a tartásdíjfizetési kötelezettséget attól függetlenül előírja, hogy az a házasfél, akinél nem marad gyerek, a házasság zátonyra futásában vétkes vagy ártatlan. Más erkölcsi megítélés alá esik azonban a férfi viselkedése azóta, amióta gazdag és magas illetménnyel rendelkező emberként érvényesíti a tartásdíjra való jogát, nélkülöző volt feleségével szemben. Az a roppant aránytalanság, amely kettőjük életfeltételei között fennforog, nézetem szerint a jogérvényesítés erkölcstelenségét megalapozza. Bizonyára bőven akadnak majd, akik felfogásomat tarthatatlannak minősítik azzal az érveléssel, hogy a jogszerű nem lehet erkölcstelen, mert ez egyértelmű lenne azzal, hogy a jog és az erkölcs között konfliktus van. Ez a levezetés azonban túlságosan leegyszerűsített (majdnem azt írtam, hogy vulgáris), semhogy elfogadható lenne. A jogszabály mindig tipikus életviszonyokat és nem azoktól szélsőségesen eltérő egyedi eseteket kíván és tud rendezni. Éppen ez a szélsőséges eltérőség az oka annak, hogy a jogszabály célja és a jogszabály szerint meghozott ítéleten, határozaton, alapuló magatartás olyan ellentmondásba kerül egymással, amely elyben a jogszerűség és az erkölcsösség ellentmondása is. Seregestül lehet erre további példákat felhozni. Azt a szülőt, akinek létminimuma biztosítva van, gyerekei jogilag nem kötelesek támogatni. De vajon erkölcsösnek mondhatjuk-e azt az anyagi javakban dúskáló személyt, aki szűkölködő anyjától vagy apjától megtagadja segítségét arra hivatkozva, hogy ő törvényesen cselekszik. Teljesen jogszerű az, hogy adósunktól igényeljük tartozása megfizetését, de jó ízlésünket sérti, ha arról éresülünk, hogy az olyan hitelező, akinek semmi nehézséget nem okoz a tartozás kiegyenlítésének eltolódása, olyankor jön fel adósával szemben, amikor az önhibájén kívülbetegség, haláleset stb.) súlyos anyagi helyzetbe került. Tógát érvlvesíti a divatos fogorvos, amikor „háziurától”, a nyugdíjas tanítótól megkívánja a cserepedés-javítási számla kifizetését, de — remélem — kevesen fogadják el erkölcsösnek az ilyen magatartást. Mindezek a „jogszerű erkölcstelenségek” a szocialista társadalmi morállal kibékíthetetlen ellentmondásban levő önzésben gyökereznek. Létezésükben kétségtelenül szerepe van annak, hogy az individualizmus eszménye még sokakban ma is él, de csak ezzel nem magyarázhatók. Bár a dolog természeténél fogva statisztikailag igazolni nem tudjuk, mégis — viszonylag szűkkörűen végzett megfigyeléseinkre támaszkodva — megkockáztatjuk azt az állítást, hogy az ilyen magatartások száma gyarapodott azóta, amióta az anyagi ösztönzés elve előtérbe került. Nem arra gondolunk persze, hogy ezt az elvet el kellene utasítani, hanem arra, hogy azt némelyek hamisan „ideológiai támaszul” használják, amikor kíméletlen önzésüket szemükre vetik. Az anyagi ösztönzés elve a társadalmilag hasznos munkához kapcsolódik, s semmi köze sincs ahhoz a lélektelen, kegyetlen jogérvényesítéshez, amelyet pellengérre kívánunk állítani. Érdemes ezt hangsúlyozni egyebek között azért is, mert társadalmunk több rétegében kezd ideállá válni az olyan ember, aki az anyagi érvényesülés terén gyors, látványos sikereket ér el, éspedig tekintet nélkül arra, hogy milyen eszközökkel operál. Aligha tévedünk, ha az erkölcstelen jogérvényesítőket azok közé soroljuk, akik az eszközökben nem válogatnak, hanem gátlástalanul hajszolják a pénzt, jelszavuknak választva Vespasianus császár híres és hírhedt mondását: pecunianon élet (a pénznek nincs szaga). Ezek a kifogásolt jelenségei olykor nem irányulnak közvetlenül (sőt néha közvetve sem) anyagi előnyök szerzésére, vagy megtartására, hanem egyéb indítékaik vannak: ellenszenv, harag, gyűlölet, amely valódi vagy vélt sérelemből ered, vagy pedig egyszerűen csak irigységből. Azok,akik vitás munkajogi ügyekkel foglalkoznak, tanúsíthatják, mennyire találó a tréfás formula: a főnök elfogadja, sőt meg is köszöni a bírálatot, de nem felejti el. Az eredmény pedig: hónapok, esetleg évek múltával felmondás, alacsonyabb munkakörbe sorolás formailag tökéletesen jogszerű keretek között. Birtokvédelmi ügyeket intéző közigazgatási tisztviselők és bírák minden képzeletet felülmúló példákat tudnak felhozni arra, milyen kifogyhatatlan találékonysággal képesek egyesek joguk érvényesítésének örve alatt, szomszédaiknak, társbérlőjüknek kellemetlenkedni. A „fülemüle-perek”, amelyek ezer és ezer számra kerülnek a hatóságok elé, javarészt ebbe a kategóriába tartoznak. Az erkölcstelen jogérvényesítéssel szemben jogunk magában foglal biztosítékokat, s ezeknek segítségével törvényes formák között lehet védekezni azok ellen, akik nem tudják vagy nem akarják belátni, hogy jogukat csak kellő erkölcsi korlátok között gyakorolhatják. Az erre vonatkozó szabályok közti általános érvényű a Polgári Törvénykönyv 4. §-a, amely szerint a polgári jogi viszonyokban kölcsönösen együttműködve és a szocialista együttélés követelményei szerint kell eljárni, s az együttműködést a kötelezettségek pontos teljesítésével és a jogok rendeltetésszerű gyakorlásával kell megvalósítani Számos ügycsoportban speciális méltányossági szabályok állják útját a kíméletlen jogérvényesítőknek (például a fejtegetéseink kiindulópontjáulválasztott tartási ügyekben is). • A jog fegyverei azonban önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy az erkölcstelen jogérvényesítők ellen áldozatainak oltalmat nyújtsanak. Ehez az is szükséges, hogy minden társadalmi közösség: család, lakóterület, munkahely, baráti kör stb. erkölcsi marasztaló ítélete, megvetése nyilvánuljon meg velük szemből. Dr. Számos Lajos