Magyar Nemzet, 1969. október (25. évfolyam, 228-254. szám)

1969-10-01 / 228. szám

4 Alltelevízió műsoráról ..................... Víz_ Kitűnő rádiódarab lehetne a Víz, de a televízió is méltó otthona, kivált, ha olyan al­kalmas színészegyéniség vál­lalkozik tolmácsolására, mint Básti Lajos. Amit a kép el­vesz tőle sejtelmességben, jel­­képességben, azt pótolja, ha nem is hiánytalanul, a hűvös, fényes uszoda és a színész lát­ványa. Kenyeres Gábor éles, Világos képein sugárzik az elhagyatottság. Az üres uszoda természetel­lenes vagy legalábbis szokat­lan jelenség. A fürdőmester látványa az üres uszodában már eleve ébreszt a nézőben némi melankóliát, akárcsak az üres színházban, a kihalt színpadon lődörgő színész, a c­­endbe borult iskola folyosó­ját magányosan koptató taní­tó. Az ember és a munkahely viszonya az élő környezet nél­kül tartalmát veszti, üressé, olykor fájdalmassá válik. Formálissá. Az úszómester fürdőzők nélkül fölösleges személy az uszodában, de ha nincsenek is ott a vendégek, a medencék, a trambulinok még ébren tartják benne a hasznos élet illúzióját, az em­ber és a munkahely normális kapcsolatának érzetét. A Víz úszómester-szereplője görcsösen kapaszkodik ebbe az illúzióba. Nem az úszómester­ségbe kapaszkodik. Régi hivatása, a sport, a vízipóló, a játék tartja fogva. Sportoló csapat nélkül, kondíció nélkül, sportoló verseny nélkül — ez a magányos, lődörgő, magá­ban beszélő, öregedő fürdő­mester. Szánalmas sors, min­denkit elérhet, aki szenvedély­be t­űzi foglalkozását. Köztudott, hogy Karinthy Ferenc, a Víz írója, kiváló vízilabda-szakember is, most él ezzel a szakismerettel a régi mérkőzések leírásában, a játékos sportemlékeinek fel­elevenítésében. De nem kétsé­ges, hogy a Víz­ben jóval több van a sportemlékeknél, a jó meccsek iránti nosztalgiá­nál. E cselekménytelen da­rabban drámai folyamat ját­szódik le, a hivatásszeretet tragikomédiája, amely nevet­séges is, fájdalmas is, s at­tól válik igazán fájdalmassá, hogy maga a hős is tudja, ne­vetséges, amit műve. Többszemélyes monodrámá­nak nevezhetjük Karinthy Ferenc ,tévéfilmjét. Nincs el­lentmondás e megjelölésben. A szerzői utasítás szerint a fürdőmester emlékeiben meg­elevenedő figurákat akár a főszereplő maga is eljátszhat­na, de a film, helyesen, meg­jeleníti őket, kevés szürrea­lizmust hozva a környezet tapintható valóságába. Ám ezek a figurák hangsúlyozot­tan csak emlékek. Ádám Ottó mértéktartó, érzékletes ren­dezésében így jelennek meg, tűnnek el, váratlanul, és biz­tosítanak Bástinak még egy játéksíkot, a hullámzó hangu­latú monológon belül lehető­séget adnak néhány perces kis drámákra, két-három mondatban kifejezett, az egé­szet tükröző jellemzésre, az úszómester leleplezésére, az alak kontrasztjainak megvo­nására. Így teszi a film tel­jesebbé a korlátolt, szánal­mas, de mégiscsak tiszteletre méltó öreg vízipólóst, s sze­rénységre inti azokat, akik, ifjak lévén, fölös büszkeség­gel és nyegle természetesség­gel ráncigálják egymást a vízben. Röviden Mit akar II. Adolf? Horváth J. Ferenc dokumentumfilmje, a nyugatnémet választások kü­szöbén, hiteles források nyo­mán, sőt a leghitelesebb for­rás, Adolf von Tadden nyi­latkozatának felhasználásá­val adott választ a címben feltett kérdésre. Az érdekes, hatásos műsor csattanós hír­­magyarázat; több is elkelne ilyen rövid dokumentumfil­mekből, más témákban is, a képernyőn. Ügyes és kevésbé ügyes pa­­rodisták kedvenc „témája” La­­tinovits Zoltán hanghordozá­sa. Többen utánozzák az egyé­niségére rárakódott külsősé­geket, de az igazi Latinovits láttán kitűnik, valójában milyen keveset tudnak utá­nozni belőle. Felfedhetők szí­nészi eszközei, de utánozha­tatlan színészi szuggesztivitá­­sa, a könyörtelen szenvedély, amellyel a művet a magába gyúrja. Sarkadi Imre megren­dítő Fark­askaland­ját is így szólaltatta meg: a hatás pszi­chológiai tudatosságával és lenyűgöző szuggesztivitással, havas tájat, napnyugtát, hi­deget, szorongást, Véres küz­delmet és fájdalmas diadalt varázsolva a néző elé. Vilcsek Anna Picasso-kiállítás nyílik meg Hódmezővásárhelyen, október 5-én, a Torny­ai János Mú­zeumban. A tárlatot a fran­ciaországi Vallauris és Hód­mezővásárhely testvérvárosi együttműködése keretében rendezik. Weiner Mária énekművész­­nő és Pécsi Sebestyén orgona­művész október 2-án az esz­tergomi Bazilikában, október 13-án pedig Oroszlányban ad hangversenyt. Műsorukon Bach, Vivaldi, Schubert és Liszt művei szerepelnek. A ROZMARING TSZ emblémapályázatának eredménye A Rozmaring Tsz emblémapályázatot hirdetett kiváló minőségű dísznövényeinek megjelölésére. A pályázat nagy sikerrel járt, 1435 pályázó 4860 pálya­munkát küldött be. A bíráló bizottság a beérkezett pálya­művek nagy számára és magas színvonalára való tekin­tettel a meghirdetett díjakon kívül 2 darab 1000,— Ft-os és 2 darab 500,— Ft-os díjat adott ki. A bíráló bizottság úgy határozott, hogy különdíjat ad ki arra a kiállított pályaműre, amely a legtöbb közönség­­szavazatot kapja. A különdíj összege 1000,— Ft és egy darab 300,— Ft-os virágvásárlási utalvány. EREDMÉNYEK: I. díj: 5000,— Ft „Evergreen” jelige, Kemény Zoltán, XII., Kiss János altábornagy utca 82 II. díj: 3000,— Ft „Lajbi” jelige, Inotai Gyula, Felsőgöd, Szabadság tér 2 II. díj: 2000,— Ft .„Maring” jelige, Nagyvári László, XII., Ráth György utca 21 IV. díj: 1000,— Ft „Blickfang” jelige. Ifj. Wenszky Béla, VIII., Apáthy István u. 14/b. V. díj: 1000,— Ft „Növényház” jelige. Gyúró István, II., Frankel Leó utca 68. VI. díj: 500,— Ft „R—12—24” jelige. Nagy Ágnes, XII., Fehérvári út 13. VII. díj: 500,— Ft „Frigyes” jelige, Kostyán Ervin, III., Tímár utca 20. A pályamunkák egy részét a Rozmaring Tsz, V„ Veres Pálné u. 10. sz. alatti “üzletében kiállítja, október 3-tól 6-ig 8—19 óráig. A kiállítás megnyitásut és a díjak átadása október 3-án 15 órakor lesz. A díjak a pályamű megvásárlását is magukba foglalják. A tsz vezetősége megköszöni a pályzák sok ötletét és gon­dos munkáját. A nem díjazott pályaművek október 8-án, 10-én, 13-án 16 óráig a Rozmaring Tsz központjában átvehetők. ROZMARING MNG. ÉS KERTÉSZETI TSZ Budapest, XII . Zugligeti út 5. Magyar Nemzet KÉT EGYFELVONÁSOS az Irodalmi Színpad műsorán Színházi kultúránk időszakos válságának elemzői egyetlen szerény szempontot hagytak figyelmen kívül súlyos és meg­gondolt érveik latolgatásánál. Hogy minden forró összecsapás ellenére a színház viszonylag kisebb indulatokat kelt a meg­szokottnál. A „beteg” — a színházi kultúra —, ha lába­dozik is, még bágyadt. Szenzá­ciói sem kavarnak vihart, bu­kásai sem teremtik meg az alacsony légnyomás csendjét. Az előadások közötti zaj, mint egy kávéház eggyéolvadó zsi­­bongása, hangolatlan háttér­zene. Kulissza különböző ne­mes vagy balul sikerült kísér­letekhez. Ha a lábadozó már nagyobb erőre kapott volna, úgy az Iro­dalmi Színpad előadása sikert arat. Jelen körülmények kö­zött nem bocsátkozhatok jóslá­sokba: az intézmény túlságo­san nagy handicap-pel indul. Új társulatot toborzott például. Színházaink feudális színezetű sztárrendszerében ez nem tar­tozik a bocsánatos bűnök közé. Nevekre és nem teljesítmé­nyekre járunk színházba. Az­után ezt a színházat még min­dig Irodalmi­nak hívják: pá­ratlanul csalóka keresztnév. Minden színházunk irodalmi — az Irodalmi viszont a leg­kevésbé az. Gyakran játszik összeállításokat, művészi eszt­­rádokat, vagyis olyan estéket kínál, melyekből a darab, a színház irodalma hiányzik. Szerencsére, az elmúlt eszten­dőkben már visszacsempészi a színműirodalom modemjeit és klasszikusait, egyfelvonásosok formájában s ha nem is olyan elegánsan, garral, száj- és sajtópropaganndával, mint a körutak fellegvárai — irodal­mat és színházat egyszerre kí­­nál Teranessee Williams — mint egyszer már megírtam róla — domesztikált modernjeink kö­zé tartozik. Akit végül is el kellett fogadnunk, miután le­öntöttük a morbid, a dekadens, a pesszimista jelzőkkel. A „Múlt nyáron, hirtelen...”, ennek a szerzőnek egyik leg­jobb darabja, formás mester­mű. Nem morbid, holott a morbiditás elemzése, nem de­kadens, bár a dekadencia édes­kés bűzét felidézi és nem pesz­­szimista, mert ez a jelző, ha irodalomról van szó, értelmet­len és üres. Williamsnek más a baja. Ez a szerző azzal tört be a világ színpadjaira, hogy egy cinikus korban anyanyelv­ként beszélte a romantikát. A pusztulás pátoszát és elkerül­hetetlenségét akárha versben kottázta volna — néha már oly naivul érzelmes, hogy az olcsó­ságot sem kerüli el. Williams egy költő és egy darabgyáros furcsa keveréke, mintha vala­ki lantot pengetve lépne fel egy beatkoncerten, vagy klavi­­kordra kapcsolna százhúsz de­cibeles erősítőt. A hatvanas évek elejéig ebben a furcsa felállásban, ambivalens szituá­cióban mindig a költő győzött, és kiszorította a kommerciali­­tás zsenijét. Kivált a „Múlt nyáron, hirtelen...” a poézis bizonysága. Egy költő — Sebastian (anyakomplexusos, gazdag, parazita) — a kegyet­len isten arcmását fürkészi az egekben. S egy sötét madár­­felhőt lát: gyilkos, lecsapó szárnyakat, puha húson élős­ködő ragadozókat. Sebastian­­nak istene a változhatatlan­­ság, a rémület, a kegyetlenség: ellene hedonizmussal, az élve­zetek napfényes hajszájával védekezik. De Sebastiant el­pusztítja az a kegyetlen isten, akit megpillantott, akit imád. Egy verőfényes tengerparton éhes gyerekek tépik szét: ez a kitalált isten nagyon valóságos bosszút áll hívein, felfalja sa­ját szülötteit A történet képletes. Szimbó­lumait túlságosan fényesre lak­kozták, a csillogó zománc vásá­ri portékát sejtet. De nem az. A történetet csak elmesélik, egy adott friss, jelenvaló szituáció­ban, új alakokkal, váratlan fordulatokra készen. A történet attól nem talml, hogy csak el­mesélik, hogy a múltba kerül. Amit látunk, az egy társadal­mi dráma, amit hallunk, az hű­vös beszéd, vagy emlékezés. Sebastian meg sem jelenik, a bűvészmutatvány már-már tö­kéletes. A mézeskalács-szív, ahogy áruba bocsátják, nemes, velencei tükörré alakul át — belőle egy szenvedő és meg­kínzott asszonyarc tekint ránk, valóságos alak, a tanúé ebben a misztériumdrámában. Williams nem szerette Freu­­dot, istenítette Jungot és a pszichoanalízisben a költészet egyik forrását pillantotta meg. Ennek a több évtizedes téve­désnek málló nyomai ott pör­­kösödnek a darabján. Wil­liams egyetemei épphogy egy félműveltségre elegendők: csak ott jó, ahol költő. De ott nagyon jó. Magyar rendezője, Lengyel György pedig megér­tette, hogyan lehet ezt a drá­mát élvezhető szuggesztivitás­sal előadni. A pátoszát tartot­ta vissza, s ezzel engedte ér­vényesülni. A fojtottság ennek az érzelmességnek a valutája, a természetesség az útlevele. Lengyel amúgyis elemző alkat, a rendezése mindig leleplező értelmezés. Williams az ő tük­rében már-már görög drámát írt: egy távoli és szörnyű ese­mény inkantációját, rituális újraélését az elbeszélés idéze­tében. Két drámát játszat. A tegnap véres gyilkosságait és a ma emlékezését. Ami annyit jelent, hogy a mondato­kat mindig egy mögöttes terhelés­sel kell súlyosra, jelentősre formálnia. Milyen nehéz is ez: grand-guignolra csábít. Len­gyel György intellektuális biz­tonsága, ízlése töretlen egység­gé ötvözte az előadást, színé­szeit is felkészítette a próbára. Ezen az őszön hirtelen, egy fiatal színésznőt avatott az Irodalmi Színpad, Telessy Györgyi személyében. Ha csakugyan izgalmat keltene a színház, többet beszélnénk ró­la, hogy milyen gondos, elmé­lyült alakítással lepett meg valamennyiünket. Érezte Len­gyel György törekvését: sem­mi drámai felf­okozo­ttság, semmi érzelgősség, volt benne valami fémes hidegség is, ami az egész karakter naivi­tását kiemelte. Bozóky István pszichiátere is tartózkodásá­val, eleganciájával hatásos: levegője volt, különös szug­­gesztivitása. De a többi sze­replő sem maradt el az egy­séges rendezésben: Somogyi Erzsi legszebb szerepeinek ih­letét idézte, Somhegyi György, Szentpál Mónika épp oly fino­man illeszkedtek a mű egészé­be, mint Gordon Zsuzsa villa­násnyi, de annál biztosabban eltalált ápolónője. Szinte sajnáltuk a szünet­ben, hogy az est még egy da­rabbal kíván szórakoztatni, igaz, ez a darab Jean Girau­­doux Bellod Apolló-ja. Késői remeke a mesternek, két esz­tendővel halála előtt írta, 1942-ben. Voltaképp minden fogása, trükkje, szellemessége ellenére ez a mű szépen cizel­lált villámtréfa. Egy láslány, állást kereső, szépnek mond­ja a férfiakat egy rejtelmes feltaláló tanácsára — ennyi az egész. Hogy Giraudoux közel érezhette magához ezt a va­­rázsló­ Svengalit, talán csak az árulja el, hogy szülővárosát, Bellacót is belekeverte, címbe, történetbe. Más realitása e szellemes tréfának nincs. Példázat a férfi hiúságról, kö­zös ostobaságunkról, olyan ódivatúan, mintha lúdtollal ír­ták volna. A valóságban alig két évtized, irodalmi stílusban egy évszázad választja el Tennessee Williams-et a fran­cia mestertől. No, meg a szü­net. És meg más is. A Bellaci Apolló tréfáját csak teljes ko­molysággal játszhat­ja el szín­ház. A naivitás hitelét mindig is csak az eltökélt szigorúság adhatja meg. A Bellaci Apol­lóból, legalábbis a feléből, a játéknak ez a komolysága hiányzott. Dőry Virág és Bo­zóky István élte csupán őszin­te hittel a darabot; az egyik naivan, egyéniségének minden kellemességével; a másik pe­dig ismét azt húzta elő fegy­vertárából, ami úgy látszik, ki­váltságos erőssége, a szugge­­ráló tehetségei. A többiek sem voltak rosszak, Erdödy Kál­mán, Verdes Tamás, Somhegyi György, Szentpál Mónika, Gordon Zsuzsa, Madaras Jó­zsef, egyenként és külön-kü­­lön, megformálták a szerepü­ket. Csak éppen egy másik da­rabban játszottak, egy másik világban, más levegővel. Jót mulattak a darabon. Ami nem az ő feladatuk. Az egész este két kíváncsi­ságot ébresztő, gondolkodásra serkentő darabbal volt teljes. Színház volt, a szó nemes ér­telmében: köszönhető ez Len­gyel Györgynek, aki egy is­meretlen társulatot rangra emelt; köszönhető ez Fehér Miklósnak, aki ötletes fantá­ziával dekorálta a színpadot, Meluzsin Máriának, a díszlet­tervezőnek, Nagy Péternek és Gera Györgynek, a két kitűnő fordítónak — és egy kissé kö­szönhető nekünk is, közönség­nek, akik kiéhezetten lessük, hogy történjen már valami váratlan, jöjjön ismeretlen színésznő, ismert darab, új ol­daláról mutatkozó rendező, vi­déki bonviván, lássunk egy tenyérnyi színpadot, ahol va­rázslat születik. Aztán talán ezt is elfelejtjük és majd évad végére újra be­szélünk a válságról. Ungvári Tamás teetóverseny szerda rfo. fél 5 órakor HAJÓS ALFRÉD emlékverseny (Asnataor-verseik­) .Sz­erd­a, 1968. október 1. Elhunyt Bán Frigyes A magyar filmművészet szegényebb lett azzal, aki oly sokat adott a magyar filmtör­ténetnek: elhunyt Bán Fri­gyes, háromszoros Kossuth-dí­­jas, érdemes művész, a Talpa­latnyi föld rendezője. Hosszas betegségtől váltotta meg ked­den a halál. Neve egyszer s mindenkorra összeforrott a szocialista film, a népi ihleté­sű művészet fölvirágzásával. A Talpalatnyi föld nem csu­pán egy film a magyar, vagy akár az egyetemes filmtörté­netből. Ez volt az első alko­tás, amely a nép tulajdonává lett filmgyárban készült; lét­rejöttével máris hirdette, hogy a művészet felszabadulása fel­szabadítja a képességeket és a tehetségeket, összefogásra készteti a művészeket. A Tal­palatnyi föld őszinte egysze­rűségével, mély humanitusá­­val, kifejező eszközeinek gaz­dagságával időtálló példaképe lett az igazi művészetnek. Nincsen jóformán soha film­elméleti írás, nincsen filmtör­téneti visszaemlékezés, amely­ben dicsérő szó ne esne a Talpalatnyi földről; sikert aratott, jóhírünket növelte szerte a nagyvilágon. Máig friss, eleven remekmű. Hatvanhét esztendős volt Bán Frigyes, amíg ereje bírta, dolgozott, kísérletezett, vagy részt vett a művészeti köz­életben. Kísérletező kedvét bi­zonyítja, hogy életművében a Talpalatnyi földet olyan fil­mek követték, mint a Rákó­czi hadnagya, az Úri muri, a Szent Péter esernyője, és új hangot kereső szatírák, mint a Felmegyek a miniszterhez, vagy a Büdösvíz. A filmművész-szövetség, a filmművészeti főosztály és a filmgyár saját halottjának te­kinti. Temetéséről később in­tézkednek. BÁRDOS LAJOS 70 ÉVES A magukat kézművesnek ne­vező középkori alkotómes­terek és a szép gondolat ter­mékeny világába visszahúzódó tudósok fajtájából való. Tevé­kenysége felöleli a zene egész birodalmát, a komponálástól kezdve a zeneelméleti tudo­mányokon keresztül az előadó­­művészetig bezárólag. És mindez együttesen és egymást áthatva-gazdagítva alkotja azt a töretlen egységet, amelyet Bárdos Lajos egyéniségének, továbbmenőleg pedig életmű­vének mondhatunk. Ritka és kivételes egységet, a képességek szerencsés együttállása, mondhatnánk természeti tünemény. A ma­gányosan és utolérhetetlen alapossággal folytatott vizsgá­latok eredményeit a vérbeli előadóművészekre jellemző szuggesztivitással adja át ta­nítványainak, legelvontabb fejtegetéseit is az alkotás ele­ven láza fűti, anélkül, hogy mindez akárcsak szemernyit is változtatna fejtegetéseinek egzakt­ tudományos hitelén. A Zeneművészeti Főiskolán végzett mintegy négy évtizedes pedagógiai munkássága mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott hazánk teljes zeneéle­tén. A „Magyar Kórus” kiadó­vállalat­ megalapításával vált lehetségessé, hogy a harmincas évek „Éneklő Magyarország" elnevezésű­ kórusmozgalma kottaanyaghoz juthasson és így a régi és új zenei termés valóságos értékei által fejlőd­jék tovább. A zeneszer­ző Bárdos Lajos munkássága is ebben a mozgalomban gyö­keresek és ezt lendíti előre, harnügyi működése viszont ezen túlmutatva, az egyetemes európai zenetörténet legna­gyobb remekeit kapcsolta be a magyar kultúra véráramába. Aligha érhette a zenei pá­lyára induló fiatalembert na­gyobb szerencse annál, hogy Bárdos Lajos növendéke lehe­tett. Óráinak mindegyike be­fejezett és tökéletes műalko­tás és ugyanakkor — mint már említettük — előadómű­vészeti produkció. A műalko­tások legbensőbb törvényeit tárja fel és bontja ki hallga­tói előtt, illetve azokkal együtt, mintegy közös munká­ban, folyvást azt a látszatot keltvén, hogy minderre min­denki rájöhet, ha némi figye­lemmel áttanulmányozza a művet. Varázsa főként abban rejlik, hogy szinte csak veze­ti, vagy talán még inkább te­relgeti az embert, hogy az­után mindannyian együtt ré­szesülhessünk a felfedezés örömében. Ám amikor a nö­vendék azt hiszi, hogy most már mindent tud — akkor szerényen figyelmezteti arra, hogy mindez csupán egyetlen szempontja a valóságos meg­ismerésnek. Tudományos munkásságával kizárólag a zene anyagának feltárása felé fordul. Tanul­mányainak túlnyomó többsége — melyek néhány hét múlva látnak napvilágot a Zenemű­kiadó gondozásában — a szak­embereknek szól, mégis, átté­telesen az egész társadalom ügye. Bárdos analitikus mód­szere, éppen, mivel maga is gyakorló muzsikus, az előadó­művész és a mű kapcsolatát segíti elő és erősíti meg — a jól felkészült muzsikustól vi­szont a közönség értelmesebb produkciót kap. Végül, de nem utolsósorban, sőt, az előbbiektől elide­­geníthetetlenül áll Bárdos La­jos az ember, a minta- és pél­dakép, amelyet minden növen­déke egész életére kiható erő­vel őrzött meg lelkében. A míves alaposság szikrázó hu­morral, az elmélyült komoly­ság életteli vidámsággá­ tár­sul őbenne, kompozícióiban és előadásaiban egyaránt. És köz­ben csak úgy árad belőle a nö­vendékei iránt érzett szeretet.. E sorok írója az egész zene­életet, sőt, továbbmenőleg, minden zenekedvelőt maga mögött érez, amikor Bárdos Lajosnak hetvenedik születés­napja alkalmából hosszú, bol­dog és egészséges életet kíván A magyar zeneélet „önző” szempontjai pedig arra kény­szerítenek, hogy mindezt még ezzel toldjuk meg: „termé­keny, alkotói életet.” Pernye András iRózsahegyi György rajou)

Next