Magyar Nemzet, 1969. november (25. évfolyam, 255-279. szám)

1969-11-20 / 270. szám

4 A HÉT FILMJEI Minden eladó Wajda Nyolc és félje. A fil­met úgy hirdetik világszerte, hogy Zbigniew Cybulskiról szól, a tragikusan, fiatalon el­hunyt világhírű színészről. Meglehet, jó reklám ez, de nem igaz. A Minden eladó Andrzej Wajdáról szól,­ még pontosabban Wajda gondola­tait tárja föl a művészetről, s mert nagy művész önvallomá­sa, legjobb, ha így fogalma­zunk: a művész és a művészet kapcsolatáról szól a film. Ars poetica tehát? Olyasmi, de lényeges vonásokkal külön­bözik is tőle. A Minden eladó — akárcsak a Nyolc és fél — vívódás, a művészetről vallott gondolatok birkózása. A rek­lámnak annyiban feltétlenül igaza van, hogy Wajdában ezt a gondolatsort Cybulski halála indította el, még in­kább, a megdöbbenés szülte. Wajda és Cybulski pályafutá­sa fontos metszőponton talál­kozott: közös művük, a Hanyu és gyémánt, Wajdának máig is legemlékezetesebb, legmélyebb hatású, világhírű, világhírét megalapozó filmje; a sikernek majdnem egyenrangú részese volt a főszereplő Cybulski. Elképzelhető, hogy évek múl­tán mindkettőjükben élt a vágy, hogy ezt a közös nagy sikert megismételjék. Wajda — nyilatkozata sze­rint — közös barátjukat akar­ta rávenni a forgatókönyv megírására, amikor London­ban utolérte Cybulski halál­híre: a Varsóba induló vona­tot lekéste, utánarohant és a kerekek alá zuhant Vele halt meg Wajda filmterve is, he­lyette pedig megszületett az a gondolatsor, amely végül is ezt a filmet ihlette, s amelyet akár lelkifurdalásnak is ne­vezhetnénk. Lelkifurdalásnak nevezhet­nénk, önmarcangoló szám­adásnak. Miért alkot a mű­vész, kérdezi önmagától Waj­da, mi sarkallja és mi korlá­tozza őt, hogy kifejezze ön­magát, kifejezze gondolatait, mások gondolatait, az emberi­ség gondolatait; hogyan ala­kul át a valóság a művészi gondolatban műalkotássá, micsoda egyszerű, hétköznapi, üzleties folyamat ez, és még­is felemelő, megtisztító, a vi­lág számára is érdekes, hasz­nos, sokat ígérő, újat kezdő. Hogyan emészti magát a mű­vész, hogyan árusítja ki min­denét, gondolatait, érzéseit, önmagát, hogyan semmisül meg ebben a folyamatban és hogyan él tovább, éled újjá a megszületett műben, amely nem is az övé már, amely tőle függetlenül, önállóan él, ha megértik, ha nem, s mégis az övé, sőt: ő maga. Van-e ér­telme, hatása, ereje ennek az önemésztő élveboncolásnak, amit művészetnek neveznek? Érdekes, hogy e viviszekció láttán némelyek viszolyognak, a magánélet illetlen föltárá­sáért megróják a filmet, a rendezőt. Sok néző, aki a művészetben különben is a valóság illúzióját, és nem visszatükrözését látja, a mű­alkotás és a vallomástevő mű­vész között máskor szívesen feltételezi azt a kapcsolatot, amelytől itt megriad. Az írót, a művészt gyakran azonosít­ják művének hősével. Wajda kihívta maga ellen ezt a fajta „műélvezést”, amikor azt a látszatot sugallja, hogy ma­gánügyekről lesz szó. Ha azonban a művész ekkora erő­vel törekszik valami látszatra, komolyabb oka van rá, mint például ha a mű előtt azt köz­li: „ha valaki magára ismer, az a puszta véletlen”, s ez így értendő: „azt akarom, hogy magatokra ismerjetek”. Amikor Wajda mintegy saját vívódását tárja föl, és a ma­gánélet intim részleteit helye­zi a háttérbe, azért teszi, hogy ráébredjünk: a művészet sohasem magánügy. De hiszen — okvetetlenked­­het valaki — a rendezőről, a Cybulskival azonos módon el­pusztuló színészről van itt szó, a feleséget Wajda fele­sége alakítja, a jó emléke­zetű néző sok Wajda- és Cybulski-film epizódjaira is­merhet rá, egy-egy jelenet­ben, a bennfentes pedig föl­ismerheti a rendezőt alakító színész hasonlóságát Wajdá­­hoz. Valójában azonban töké­letesen mindegy, ki alakítja — mondjuk — a feleséget, ha­­sonlít-e a rendezőhöz a film­beli rendező. A néző, ha akar, úgyis „ráismer”. Wajda tehát most éppen ebből a „ráisme­­résből” indul ki, hogy végül is ne ezt, ne a magánügyet lás­suk a művészetben. Kétségtelen, nem is tagadja Wajda, hogy személyes meg­rázkódtatás döbbentette rá arra, hogy mennyi mindent mulasztunk el az életben. Wajda félelemmel és fájda­lommal érzi, hogy személyes kapcsolataink személytelenné válnak, ha benső barátunkat elveszítjük, hirtelen ránkom­­lik a terhe annak, hogy való­jában nem ismertük őt. A félelem és a fájdalom a filmen katharzishoz vezet. Wajda mégsem elkeseredett, mert a mélyben maradandóbb hatást fedez fel, akár a sze­mélyes kapcsolatokban, akár a művészetben. Az utóbbit fi­nom ellentét példázhatja. Amikor a filmbeli rendező az elveszített barát emlékeit ku­tatja, elvetődik egy filmfor­gatásra, s ott faggat valakit. E beszélgetés hátterében ve­szik föl a másik film egyik látványos jelenetét. Tömeg­jelenetét, a felvevőgép körül rohangál egy statiszta, hogy újra és újra átfutva a ké­pen, a tömeg látszatát, illú­zióját élesztgesse. A néző rá­ismerhet majd a jelenetre: a háttérben valóban filmet for­gattak, s ezt a filmet bemu­tatják majd minálunk is. Ez a valósághű tömegjelenet mégis illúzió csupán, az elő­térben folyó beszélgetés azon­ban, bármennyire magánügy is, bármennyire homályos is, valódi, sőt igazi érzéseket és gondolatokat, fájdalmat, kese­rűséget, reményt, eltökéltséget, életet sugároz. A Minden eladó célja és ér­telme éppen az, hogy a mű­vész legendája és a művészet misztikuma helyett a művé­szet valódi titkát, igazi ható­erejét fedeztesse fel a néző­vel , hogy a kulisszák mögé mutatva a tartalomra irá­nyítsa figyelmünket, a szí­nészről az általa ábrázolt em­berre. A művészeket különö­sen is fenyegeti az a veszély, hogy az emberek magánéletük rejtelmeire jobban figyelnek, mint az alkotásaikra. Ez ma­gát a művészt is megkísért­heti, hiszen mást ő sem áb­rázolhat, mint amit így vagy úgy átélt. Wajda filmjében a művész ilyenfajta tévedése ellen is harcol, amikor azt ábrázolja, hogy a művészet hogyan jut el a személyes él­ménytől és gondolattól az emberiség közkincséig, e kincs gazdagításáig. Wajda küzdőtársai termé­szetesen küzdőtársai az élet­ben is. Beata Tyszkiewicz, Elzbieta Czyzewska, Andrzej Lapicki, Daniel Olbrychski és mások alakításának ez a szen­vedély ad izzást, és tanúsítja, hogy az életben, a magánélet­ben is, valójában csak az fontos igazán, ami nemcsak a miénk, hanem másoké is, ami az emberiségé. Tanár úrnak szeretettel Itt az ellenpélda. A Tanár úrnak szeretettel című angol film közérdekű kérdéssel fog­lalkozik, hogyan lehet a nehe­zen nevelhető kamaszokat az egyéniség erejével jóra ne­velni. Mindenkit érdekelne a válasz, de James Clavell ren­dező adós marad vele. A film végére ugyan minden rendbe­jön, a tanár urat a kamaszok megkedvelik és p­r­­­oképük­ként követik a gentlemenlike magatartásban. Csak éppen azt nem tudjuk meg, hogyan, mitől, miért változnak meg. A film csak közli a változást, de nem ábrázolja a változás érdekében végzett hosszadal­mas, nehéz, szinte lélekölő munkát. Így válik érdekte­lenné; ezt csak fokozza, hogy — Sidney Poitier kivételével — harmadrendű színészi játék közvetíti a mesét. Miért ellenpélda ez a film? Mert Wajda eloszlatja a mí­toszt és humanizálja a vilá­got; ez a film viszont az em­beri vonásokat elhazudja és a valóságot mítosszá emberte­­leníti. Zay László 9 . 1 —......... NAPLÓ | Novem­ber 20 . Lengyel film­küldöttség ér­kezett szerdán hazánkba: Beata Tyszkiewicz filmszínész­nő és Ryszard Koscinszki filmkritikus. A küldöttség­hez csatlakozik a Budapesten levő Boleslaw Michalek, a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének elnöke és a ma érkező Andrzej Wajda világ­hírű lengyel filmrendező. Va­lamennyien részt vesznek a Minden eladó című lengyel film mai díszbemutatóján a Puskin moziban.­­ Bokros Birman Dezső, huszadik századi szobrászatunk egyik leg­jobb, legkövetkezetesebb életmű­vet maga után hagyott mestere nyolcvan esztendeje született. Pá­lyáját díszítőszobrászként kezdte, ám ez a dekoratív művészeti ág sem tanulóévei alatt, sem később, érett művészként nem elégítette ki: e körben végzett tanulmányai után beiratkozott az Iparművésze­ti Iskolába, Mátrai Lajos, Simay Imre és Maróti Géza növendékei közé, s az itteni tanulóévek utáni díszítőszobrász-kísérleteit is ha­marosan abbahagyta. Bokros Bir­man Dezső 1914 óta vett részt ak­tív kiállítóművészként művésze­tünk életében, s négy esztendő múltán, 1918-ban már önálló kiál­lítással jelentkezett. 1926-tól 1932-ig Pozsonyban élt, ahol főként port­rékat és kisplasztikákat mintázott. Hazatérése után hamarosan kap­csolatot talált a haladó hazai mű­vészek köreivel, s szorosan együtt­működve velük, részt vett a Szo­cialista Képzőművészek Csoportja által kitűzött célok aktív megva­lósításában. A felszabadulás utáni alkotóperiódusában Bokros Bir­man művészete keveset változott, témaköre és formarendszere egy­aránt annak a korszaknak a foly­tatása volt, amely a harmincas­­negyvenes években teljesedett ki művészetében. Műveit stíluskörük szerint két csoportba sorolja a művészettörténet. Első alkotópe­riódusában a sima, fegyelmezett felületekkel határolt, frontális póz­ban, teljes nyugalommal mintá­zott szobrok domináltak oeuvre-jé­­ben; a másodikban zaklatott min­­tázású, expresszív témák jelentik munkálkodásának fő vonalát. Em­lékezetes fő művei közül a Kalapos önarckép, a Don Quijote, a mun­kás—paraszt—értelmiségi összefo­gást szimbolizáló Független Ma­gyarországért című plakettje, va­lamint a Szocialista Képzőművé­szek Csoportjával fenntartott kap­csolatai nyomán született Rokkant katona című kisplasztikája a Nem­zeti Galéria gyűjteményeinek ál­landó kiállításán foglalja el méltó helyét. Bokros Birman Dezső pá­lyáját 1965. január 24-én zárta le tragikus baleset okozta halála. •1* A moszkvai nemzetközi ka­­rikatúrakiállításon a bíráló bizottság Dallas Jenőt máso­dik, Brenner Györgyöt pedig harmadik díjban részesítette. ANDRZEJ WAJDA ÚJ, NAGY HATÁSÚ FILMJE MINDEN ELADÓ­SÁTÓL: DUNA, FÉNY (délután), PUSKIN (délelőtt) Magyar Nemzet A hármas manőver Nagyszabású vízierőmű épí­tésére kötnek szerződést a Né­met Demokratikus Köztársa­ság megbízottai egy arab or­szággal. A nyugatnémet kém­szolgálat meg akarja akadá­lyozni a terv sikerét. Ügynö­kei szabotázsakciókat szervez­nek, hogy a külföldi ügyfél előtt „lejárassák” az NDK iparát. Háromszor próbálkoz­nak, hiába. Az NDK elhárítói mindig idejében értesülnek az alattomos szándékról, nagy le­leménnyel meggátolják a sza­botázst, és következetesen le­leplezik az ellenséget. A fil­met a műfaj szokásos módsze­reinek alkalmazásával Rudi Kurz rendezte. Szereplői kö­zött sok ismert színészt lát­hatunk. A Magyarországon is népszerű Jürgen Frohriepet például, aki az ellenig sorai­ba beépült elhárító tisztet alakít. .. Bolgár hőseposz magyar bábszínpadon A Szófiai Központi Bábszínház vendégjátéka Králi Márkó legendája a Balkán hegyek közé vezet. A sziklás, erdőkkel, mezőkkel borított Bulgáriában szövő­dik a mesés-mitikus törté­net. Keserves időknek, a tö­rök elnyomás öt évszázadá­nak állít emléket a XIV— XIX. század bolgár népkölté­szete. Hősi énekek sora szól Márkó lovagról, a XIV. szá­zadban élt, s az ottomán tá­madókkal bátran szembeszállt nemesről, akit azután a nép mitikus erővel ruházott fel: „szárnyas (králi) lóval” s a természetfeletti dolgokba való betekintés képességével. A fiatal bolgár író és ren­dező, Iván Teofilov bábjáté­ka, amelyet a Szófiai Közpon­ti Bábszínház mutatott be az Ódry Színpadon, ezekre a régi mesékre, hősi énekekre és népdalokra épül. A legtisz­tább forráshoz, a népkölté­szethez nyúlt vissza a Králi Márkó szerzője, s e nemes anyagot a legősibb, s egyben legmaibb színházművészet, a bábjátszás sokrétű eszköz­­rendszerével keltette életre. Megelevenedett történelmi freskó, monumentális kép­, illetve jelenetsor az előadás. S az életrekelt bábuk, az em­ber lényegének különös sűrí­­tői nemcsak helyzeteket, jel­lemeket, eseményeket, de bel­ső történéseket is kifejeznek. A stilizált maszk és az élő kézzel való játék az ógörög színházzal rokonítja a báb­színházat, különösen pedig ezt az előadást, a kórus funk­cióját a hangulatfestő, hely­zetteremtő, eseményközlő zene látja el. A játék elején Garga tün­dér, a bolgár nép bölcsessé­gének megszemélyesítője e szavakkal indítja varázslatos útjára Márkó lovagot: „Sok utat kell Márkó végigjárnod, / Sok martalóc haddal kell csa­táznod, / Míg megmented édes rokonságod. / Le kell győznöd halálnak hatalmát, / Kinevet­ned nyílvesszőt meg szablyát, / S testvéreid akkor megtalá­lod. / Szükséged van rettegett erőre, / Otthonodat el kell hagynod érte, / Úgy leszel te vitézek vitéze.” Útjai közt az elsőn szerel­mét, a csodaszép Jelenát kell megszereznie. Megmentve őt az uzsorás apa által kitervelt érdekházasság, a szultán jobb­kezeként ismert gazdag, itá­liai születésű Ginoval való kényszerű lakodalom elől. „Hej, zengjetek tamburák és guszták, / Márkó vitéz tartja lakodalmát, / Fényes nap süt. Márkó udvarára, / Nem is nap süt, de a fényes márka!” — dalolja Ivó, az énekes. A pom­pás ünnepségen aztán egyet­len fényváltással érzékelteti az előadás a drámai fordula­tot: a megtört édesanya fiát, Márkot rabságban sínylődő testvérei sorsára figyelmez­teti. Márkó otthagyja fiatal asszonyát, s elindul, hogy hú­gát és öccsét kiszabadítsa. Az erdőben találkozik a tündér­rel, aki csodaitallal kínálja: „Kortyolj Márkó háromszor belőle, / így teszel szert ret­tegett erőre." A kovács pedig odaadja legyőzhetetlen erejű buzogányát, amelyet, mint mondja: „Csoda­ércből ma­gam kalapáltam. / Ott álmo­dott lent a föld hasában, / Edzettem a fegyvert drága könnyben, / Ami bőven hullik a mezőkben.” A játék második részében megkezdődik a törökök hajtó­vadászata Márkó ellen. Ret­tentő csaták részesei a né­zők ... Amikor rátalálnak Márkóra, olyan küzdelem kez­dődik, hogy megrendül a föld, megindulnak a hegyek és a vizek, s megjelenik Garga tündér: „Rajta, Márkó, maga­dat ne engedd, / A te erőd, ereje hegyeknek, / Ereje az erdőknek, vizeknek, / Rajta, rajta, magadat ne engedd!” — hangzik bolgár nyelven. A magyar közönség az előadás folyamán négy alkalommal megjelenő felolvasótól Nagy László fordítását hallja. A remekbe sikerült díszle­tek éppúgy élnek, mozognak a térben, mint a figurák, s a bábszínpadi szerkesztésben meg nem szokott módon át­veszik és megtartják a balla­das ritmust. A művészi tér­elemek forgása érzékelteti az idő múlását, s ugyanazok az elemek más és más beállítás­ban más és más jelentést fe­jeznek ki. Él, de sohasem él vissza az előadás a színes vi­lágítás lehetőségeivel; mindig a tér, a pillanatnyi környezet legtökéletesebb érzékeltetésére törekszik. A darab cselekményében aztán ismét a „Rosszé a szó”: a hopponmaradt vőle­gény elrabolja Márkó asszo­nyát, a törökök pedig foszto­gatnak, rabláncra fűzik, bör­tönbe viszik Márkó házané­­pét. Vonulásuk, majd a törö­köktől övezett felállásuk a nézőtérrel szemben — felejt­hetetlenül szép színpadképek. Tanúja a néző Jelena vissza­szerzésének, s az itáliai Gino­­nak kémkedő Fekete Szere­­csen halálba küldésének. A csata véget ér, az utolsó jele­netből azonban megtudjuk: Márkó még nem pihenhet meg, újabb harcok várnak rá, hiszen sok még a fogoly a törökök várában. Költészet, zene, képző- és színházművészet rendelődött alá egyetlen célnak, egy nem­zeti legenda közkinccsé téte­lének, egy új műalkotás, egy kivételes erejű bábelőadás megszületésének. És e művé­szetek méltó partnerként se­gítik egymást. Zenéjét — régi bolgár népdalok felhasználá­sával — a világhírű lengyel Krzysztof Penderecki szerezte. A kitűnő bábuk és díszletek tervezője a szófiai bábszínház képzőművész-tervezője, Iván Conev, aki a rendezésben is segédkezet nyújtott Iván Teo­­filovnak. Az utolsó előtti kép ismét a búcsúé. Márkó harcba indul, hosszú még az út a szabadság eljöveteléig.. Rendülj gus-­la, Králi Márkát zengjük, / Míg világ a világ, ne feledjük, / Míg ének van, szóljon róla ének, / Tiszteletet adva a vi­téznek, / Dicsőség és hála a nevének!” — énekli Ivó. S a következő kép megrendítően szép, katartikus élménnyé emeli az egész előadást: a fáj­dalmasan szép zenére két, kéz alakú, a földbe és az égbe markoló, talán mindkettőjük segítségéért könyörgő, egy­máshoz simuló fa forog a las­san elsötétülő színpadon, a lassan megvilágosodó nézőtér közönsége előtt A Králi Márkot író-ren­dező Iván Teofilovot a négy évvel ezelőtti bukaresti nem­zetközi bábfesztiválon a nem­zetközi bábszövetség, az UNI­­MA kitüntető diplomával ju­talmazta ezért az előadásért A holnapi székesfehérvári fellépéssel záruló magyar­­országi vendégjáték gyermek­előadása, egy műsorban sze­replő két gyermekdarabja szintén világsiker: Prokofjev szimfonikus meséje, a Péter és a farkas bábpantomim­­változata és a fiatal bolgár író, Pencso Mancsev bájos mesejátéka. A nyulak iskolája aranyérmet kapott a bukaresti fesztivál nemzetközi zsűrijé­től. A Prokofjev-mű népkölté­szeti frisseségű, elevenségű versbetéteit nemzetközibb nyelvű kifejezésmóddal, a mozgással, a színekkel és a formákkal helyettesítették, azaz nem egyszerűen helyet­tesítették. A gyermekien tisz­ta, derűs zenére ritmusosan pergő bábjáték többre töre­kedett — és sikerrel — a puszta zenei illusztrációnál. Az ötletdús képzelőerővel és a megelevenítés tehetségével párosuló játékszeretet s e rangos bolgár művészegyüttes új, önálló művé formálta a szovjet zeneszerző Petruská­­ját — bizonyítva a bábművé­szet különös lehetőségeit. A zenedarabban egy-egy hangszer képviseli a mese sze­replőit. Ez a zenei ábrázolás a bábu kifejezőerejével gaz­dagodott. A zseniális báb- és díszlettervező, Iván Conev Jordanka Licsevával közösen készített rendkívül érdekes díszletei között, a kitűnő szí­nészek, valamint a rendező Atanasz I­vkov és Nikolina Georgieva munkája nyomán megelevenedő játék — A nyu­lak iskolájá­val együtt — el­bűvölte a gyermeket, meg­­igézte a felnőttet. Hermann Ildikó .Csütörtök, 1969. november 20. Meghalt Hegedűs Nándor A szerdára virradó éjszaka a budai Sportkórházban régi idők nagy tanúja halt meg. Hosszas betegség, az életét menteni akaró két vérátöm­lesztés után, nyolcvanöt esz­tendős korában elhunyt Hege­dűs Nándor újságíró, volt nagváradi főszerkesztő, Ady valamikori pályatársa, az iro­dalomtörténész és egykori nem­zetiségi politikus. A váradi Holnaposok nemzedékével és társaságával kezdte pályáját, és még súlyos megbetegedése előtti napokban is dolgozott, román szöveget ültetve át ma­gyar nyelvre. A régi időkben, mint újságíró, publicista, poli­tikus, főként a polgári Romá­nia magyar nemzetiségű lakosságának sorskérdései­vel foglalkozott, s 1923-tól 1934-ig képviselte az erdélyi Magyar Pártot és bihari választóit a bukaresti királyi parlament­ben. A felszabadulás előtti évektől kezdve Budapesten élt, s az utolsó évtizedekben fő­ként Ady hagyatéka foglalkoz­tatta. Ady Endre nagyváradi napjai címen 1957-ben könyv alakban közzétett tanulmányt jelentetett meg. Az elhunyt újságírót, a volt főszerkesztőt gyászolják egy­kori pályatársai, olvasói, Svájc­­ban élő vegyészmérnök fia, Hegedűs Boldizsár és annak családja. A temetés időpontját még nem tűzték ki. Drégely László festőművész kiállítása a Derkovits-teremben A Derkovits-terem és a TV, Galériája forgószínpadán ez­úttal olyan művész mutatja be új képeit, aki egyaránt jó ismerősre a kiállítótermek lá­togatóinak, a színházi közön­ségnek és a televízió nézői­nek, hisz gyakori tárlatain — a legutóbbit tavaly a Víg­színházban rendezte, 1967-ben pedig a Csók Galériában lát­tuk műveit — szinte töret­len sorban követhettük fes­tőjük fejlődését, díszletterve­zőként pedig sikerült munkái­ra nemegyszer figyelt föl­­ a közönség és a kritika. Drégely László tárlata ez­­úttal több gondot okoz kri­tikusának: oly furcsán kettős, hogy nehezen tudjuk meg­érteni, mi módon mutathatók be párhuzamosan e szokat-­­liánul ellentétes darabok. A kiállítás egyik felében ugyanis a „régi” Drégely Lászlót láthatjuk viszont, aki művein ugyanolyan alapos és átgondolt kompozíciós kész­ségről és biztos rajztudásról tesz tanúságot, mint amilyet előző­ tárlatain is megismer­tünk. A második rész nem „folytatása” annak, amit Dré­gely László régebben produ­kált Nem az a furcsa, hogy ő is új dolgokkal próbálkozik, hogy tárgymontázsokkal foly­tatja útját, hanem az, hogy ezt a látszólag belső, tartal­mi indok nélkül teszi. Előző műveit alkalmazva mérceként ezért állunk meghökkenten például a Pigalle-i Madonna és a Boás nő előtt. Ma este a Két ülő akt, a Triptichon, a Századvég és az őszi virágok festőjével, s az Iphigenia Aulisban, a Ballo Contertante, és a Csodálatos mandarin díszleteinek terve­zőjével szeretnénk találkozni a képernyőn, a TV Galériá­jának adásában. Mert ezt a Drégely Lászlót jó festőnek és jó díszlettervezőnek ismerik és becsüljük. H. Gy. SZÍNHÁZAK MAI MŰSORA Állami Operaház: Giselle (Ven­­czell béri. 3.) (7) — Erkel Szín­ház: Hunyadi László (Ney béri. 3. és Főisk. béri. X. sor. 1.) (7) — Nemzeti Színház: Athéni Timon (7) — Katona József Színház: Mo­zaikok (7) — Madách Színház: Black Comedy (7) — Madách Ka­mara Színház: Léni néni (7) — Vígszínház: Spanyolul tudni kell (7) — Pesti Színház: Egy őrült naplója (7) — Thália Színház: Ka­levala (7) — József Attila Szín­ház: Valami mindig közbejön (7) —A Fővárosi Operettszínház: Csár­dáskirálynő (7) — Bartók Gyer­mekszínház (a Főv. Operettszín­házban) : A kőszívű ember fiai (du. 3) — Kis Színpad: Titkárnők lázadása (fél 8) — Irodalmi Szín­pad: A Nagy Testamentum (Béb­. szünet) (fél 8) — Egyetemi Szín­pad: Az ülés Együttes tánczenei hangv. (7) — Kamara Varieté: Vo­­nf*és négyes (du. 6 és fél 9)­­* Mikroszkón Te^^k to* vábbmenni (f*l 9) — Állam! Báb*­színház: Gullive­r Liliputban (de. 10); Bohóc rókák és egyéb módrák (du. 3) — Zeneakadémia: A Cseh Filharmónia Gyermekkar­ának. hangv. (fél 8)

Next