Magyar Nemzet, 1969. december (25. évfolyam, 280-303. szám)

1969-12-21 / 297. szám

12 Emlékezés Nyisztor Györgyre születésének 100. évfordulóján Az ötvenes évek elején a Földművelésügyi Minisztérium egyik, éppen elfoglalt főosz­tályvezetőjét egy idős falusi ember, kereste. Várni kellett Az öreg paraszt türelmesen le­ült pipájával a folyosó egyik sarkába. Közben elszundított. Nagy lett a megdöbbenés, amikor kiderült, hogy a csen­desen várakozó idős paraszt­­ember Nyisztor György, a Ta­nácsköztársaság alatt a Föld­művelésügyi Népbiztoság egyik vezetője. Nyisztor a ki­lencszázas évek eleje óta szer­vezte a magyar földmunkáso­kat, a Földmunkások Országos Szövetségének titkára, az első világháború előtt a szociálde­mokrata párt balszárnyának prominens alakja. Közel öt­venéves volt, amikor Vántus Károllyal együtt a Népgazda­sági Tanács földművelésügyi főosztályának egyik vezetője, illetve a forradalmi kormány­zótanácsban képviselője lett. A parasztság szellemét, az év­ezredes földéhséget sok nép­biztos társánál jobban ismer­te. A forradalmi kormányzóta­nács 1919. március 27-i ülésén azok közé tartozott, akik a földkérdés megítélésénél a pa­rasztság megnyerését, a forra­dalmi politikát, a doktrinér el­vek elé helyezték. A Tanácsköztársaság buká­sa után perbefogták, megkí­nozták, életfogytiglani fegy­­házra ítélték. Egy 1920. no­vember 29-én kelt kérvényben a letartóztatott népbiztosok fe­leségei Nyisztornéval élükön azt kérték, hogy helyezzék a népbiztosokat, egy cellába és engedélyezzék annak saját költségükön való fűtését, mert fagyhalál fenyegeti őket. A pontos dr. Strache kir. fő­ügyész a kérvényt december 1-én megválaszolta: nem tel­jesíthető. A Szovjetunióba került, sok más kommunistával és becsü­letes gondolkodású nem kom­munistával­ együtt. Idős, de nem megtört emberként jött haza a felszabadulás után. A fiatalok rajongtak érte, a DISZ-ben, vagy szerény kis la­kásában, órákig mesélt nekik — nemcsak a múltról, hanem például az akkori angol külpo­­litika aktuális problémáiról is. Szívós, erős természete volt, a sok megpróbáltatás ellenére pátriárka korban, 1955-ban hunyt el. December 22-én len­ne 200 éves. Történelmünk nagy korszakának egyik leg­rokonszenvesebb cselekvő ré­szese.­­ Jubileumi kiállítás, közgyűlés, konferencia a szocialista esztétikáról A Képzőművész Szövetség jövő évi tervei A Magyar Képzőművészek Szövetsége jövő évi munka­terviben központi helyen sze­repel a felszabadulás 25. év­fordulójának tiszteletére ren­dezendő jubileumi kiállítás a Műcsarnokban. Már elkészült a felhívás, amely a sereg­szemlén való részvételre szó­lítja fel a művészeket. A tár­lat megnyitását a jövő év no­vember 7-re tervezik. Munkatervükben szerepel az építőművészekkel közös köz­gyűlés összehívása is, vala­mint elméleti konferencia a legfontosabb esztétikai prob­lémákról. Erre az összejöve­telre meghívják a társszövet­ségek képviselőit és vitapart­nerként néhány kiváló külföl­di esztéta részvételére is szá­mítanak. Ugyancsak a jövő évben kerül sor a Képző­művészek Nemzetközi Szövet­sége végrehajtó bizottságának budapesti ülésére. Készül az 1971-ben megjelenő évkönyv, A magyar vidék képzőművé­szete című kiadvány előkészí­tése. Ez a munka negyed­század után először ad rész­letes képet a vidék képző­­művészeti életéről. Aladdin titka Ez az Aladdin egyszerű lám­pakészítő volt, ha ugyan az egyszerűnek egyáltalán helye van az ő esetében. Legfeljebb azért, mert az Ezeregyéjszaka hőse bűvös lámpája segítségé­vel minden kívánságát telje­síteni tudta, ez az Aladdin meg csak gyönyörű lámpákat ké­szített, kívánsága meg jófor­mán nem is volt. Persze nem­­mintha valami aszkéta lélek lett volna, hanem mert nem hiányzott neki semmi. Egy budai lámpaszövetkezet elő­­munkása és tervezője volt a magyar főváros egy kies he­lyén. Feleségével és annak unokahúgával lakott egy budai házban. Felesége, ahogy ezt a társadalmi ranglétrán kifejező­dik, több volt mint ő. Néprajz­kutató volt. Aladdin gyönyörű lámpásai ragadták meg első­nek figyelmét s ezen át ismer­te meg közelebbről ezt a csön­des és mélyen intelligens em­bert. Unokahúga igen jómódú nő volt, ezt a nagyszobás, er­­kélyes budai házat is sajátjá­nak mondhatta, azonkívül Ti­hanyban állt egy rendkívül elegáns villája, egy pedig Má­­riaremetén, a főváros közelé­ben. Aladdinnal, ez a név arról a lámpakészítő szövetkezetről ragadt rá a családban, ahol dolgozott is, nem sokat beszél­getett az unokahúg, viszonyuk udvariasan kimért volt, mint­ha magasabb vállalati beosztá­sa tudatában valami kisebbsé­gi érzés gyötörte volna amiatt, hogy Aladdin egyszerű mes­tersége mögött, valósá'tos mű­vészet ret'.ik. S ehhez még az is hozzájárult: b""" az utóbbi vorb­ Q ) ■ív-Ar'f’r ' •'rs tudathatták vé’e a vátó-i-V' kívántácaikat Fúrum e­gy­­nem val­amennyi orszó­gában, ahol módja volt az egyes vi­dékek sajátos lámpakészítmé­nyeit is tanulmányozni. Így elmélyedésre hajlamos termé­szete még csak gazdagodott az élettapasztalatokkal és a szö­vetkezet kívánságára nyelv­­tanfolyamra is beiratkozott, hogy legalább két nyelven tudjon érintkezni külföldön az emberekkel. Végül is igazán boldogan él­tek, az asszony büszke volt férjére. S ez Aladdinnak fel sem tűnt ebben az újabb kele­tű értelmiségi családban, ahol azért oly nagy becse volt a szép kézműves munkának és a mű­vészetnek egyaránt, elsősorban a néprajzkutatónő szemében. Így éltek csöndben, néhanap a nők rokonsága látogatott el hozzájuk,­­mert Aladdin telje­sen egyedül állt a világban. Életüket nem zavarta semmi, valóban szorgos, komoly mun­kában teltek el napjaik, s ké­nyelmes otthonuk tavasztól őszig még egy szép kis kertet is kínált. Ekkor történt a baj, amely valamely formában mindig je­lentkezhet. Ez a forma talán első hallásra különösnek tű­nik, de végeredményben van-e különös az életben? Ezen tű­nődött Aladdin is, amikor ki­tört a családi perpatvar. Még­pedig nem azért, mert elapadt tisztes életükben az anyagi forrás,­óh, hiszen mindketten rendesen kerestek, nem beszél­ve a szén jövedelmű és jómódú unokahúgról. Nem is azért, mert felbukkant a kényelme* bu'tói i*kás k^mv^b egy ne­­o'vp'^’k ^1T7 pki me^ron­’rkr H ^ i' P *'5*\ N«-n p-*'—zrr rrn Abdáin megmuta­­tott rgle-é^am­it e** r?bsn­ p zrtot, amit ő rn','rt készített szabad idejében Határozottan érdekes figurák éltek rajtuk s talán az volt a baj, hogy na­gyon is éltek. De nem csupán éltek, hanem az asszony ráis­merni vélt bennük tulajdon rokonságára. — Hiszen ez a villámló sze­mű, durva arcú nő, ez az uno­kahúgom! — kiáltott fel. — Dehogy is ő! — védeke­zett Aladdin. — Egy tüzes sze­mű teremtés... — Micsoda?! Ez neked egy tüzes szemű teremtés? Ennek villámuk a szeme és ráadásul milyen gonoszul! — Ezt csak képzeled, Juli­kéva — ingatta fejét a férfi, mert az asszonyt Julikénak hívták. — Én képzelődöm? Hát még sértegetsz is? — Hát a képzelet az sértő? — A képzelet nem, de a képzelődés! — De hát nem abban az ér­telemben gondoltam, mint va­lami lázálmot vagy bolondé­­riát, hanem egyszerű tévesz­mét. — Téveszmét?? — hiszen messziről ordít róla az unoka­húgom. — Ez a jó teremtés, akinek a házában élünk, aki­nek tihanyi villájában nyara­lunk, aki hetenként hoz haza egy kacsát és mennyi jót még! — De hát márt ordítana a képről? Alig hallani a szavát — Igen. Az életben alig hal­lani a szavát, de erről a képről ordít. Tönkre akarod tenni a családot? — Pedig úgy szerettem vol­na kiállítani valahol ezt a képsorozatot. — Ezt kiállítani?! — sírta el magát Julika. — Tudod, mit tenne az unokahúgom, ha így megprófolnád a világ előtt? — D° hát ez nem megcsúfo­lás... Ezek re'zok . Egysze­rűen művészet. . . E­zek rabok. Ez művé­szet. Ez moc*k''’'dás' Riga Som! A viták előtt így beszsnv­­nyezni őket!... És ez a másik rajz itt, erről ki ne ismerné meg Teri nénénket? A moso­lya mögött ezt a házsártossá­­got, a csöndes pillantása mö­gött ezt a vizsla tekintetet, és Józsi bátyámat, aki akkorát nyel az asztalnál a libasültből, hogy kidülled a szeme és mire dülled így ki? a kancsó borra, ami előtte áll. Hát mindenkit tönkre akarsz tenni ? Aladdin elhűlve hallgatta. — De Julikám, ezek csak rajzok. A rajzokon néha eltú­­lozódnak az igazi vonások. A szép még szebb is lehet, és a csöndes, megbújó érzelmek fel­nagyítódhatnak és kiütközhet­nek. — De miért nem a szebbet hoztad ki még szebben a raj­zokon? — Mert az is lehet szép, ami igaz. — Szóval, ez az igazság, hogy az én családom egy villámló szemű véreb, vizslaszemű ko­pó, falánk tányornyaló. Aladdin úgy nézett rá, mint­ha egy másik világból csöp­pent szolna bele ebbe a csa­ládba, a néprajzkutatónő és a vállalati osztályvezetőnő közé. — Julikám. Ha egy tárlatra ellátogatsz, hallasz-e ott meg­döbbent kiáltásokat, hogy „Ez a szörnyeteg, ez én vagyok? Ez a ficsúr csak nem az uno­kabátyám? Ez a komisz eb nem lehet az én kutyám! Ez a dúsan terített asztal csak az álomban létezik és nem ná­lunk! És a csésze tea mellől hol a keksz, meg a vajas, pari­­zeres kenyér, amit zabál a család?... És mi lenne, ha a megjelenő könyvek figurái mind-mind jelentkeznének, és kiabál nának, hogy ez nem én vagyok. ez rá'mlérzés. kárté­­-ítási pert ind''tók!'’ Hát így nem 'ellene é'n!... — Nem is 'ehet! Mert az ■mz' 'értők és írók íra a saját csalójukat rr?o'~költő'’; b. .. — Talán a mámkrt? Én úgy hiszem, nem mocskolnak be semmit, ha kifejeznek képük­kel valamit, ha szövegük élet­re kel az olvasó fejében... Most az asszony meredt rá Aladdinra. — Hát nem látod, milyen bajt okoznál? Mit ,szól majd unokahúgom, ha tudomást sze­rez erről a rettentő hálátlan­ságról. És mit szól Teri néném, Józsi bátyánk. Ha majd a fü­lükbe jut, hogy ki vannak va­lahol állítva, undorító arckife­­jezéssel és leplezetlen, hazug érzelmekkel, amivel a művész úr felruházta őket... — De Julikám, én nem va­gyok művész... — Nem is vagy! — szakítot­ta félbe az asszony. — ...Nem vagyok — foly­tatta nyugodt beletörődéssel Aladdin —, és nem is szeret­nék itt lenni művész, a mi csa­ládunkban, ahol minden voná­sért, amit a képzelet varázsol, virgács jár, korholó szó és még ki tudja, micsoda ... Hát hogy lehet az, hogy ti, akik intelli­gens emberek vagytok, ilyen felháborodással néztek néhány kis rajzot, amelyen bizonyos figurák élnek, s akikben min­denki a földön magára ismer­het, ha akkora falatot nyel a libasültből, ha olyan vizsla szemekkel, vagy a sarokból villámló tekintettel néz em­bertársára, mindenki magára ismerhet, ha némán, bizonyos mosollyal, és nem úgy, mintha neve, anyja neve, személyi iga­zolványának száma és lakcíme állna a kép alatt. Akár ráis­merhet bennük egyik ismerő­sére vagy rokonára, vagy bár­ki másra a világon. Én csak egyszerű lámpakészítő vagyok, apám is, nagyapám is az volt. De mindegyikük lámpásai ott égtek Európa sok országában egy család E­ztelán és csöndes békés, haiV’n'rtos stóvt­á­?ez teltek rngi'k körül. K’nek iu tett e'z'he hoev a va*bó’ kovác­olt ~7/f ’­­cT i —n e9'’ elő emfer-1 »kit ki a1'—gú­nyolni sovány a-tó­-' sas­orrával és csontos kezével. .. — Az más! Az más! — szi­pogta az asszony. — Itt a kávé, amit tegnap hozott az unoka­húgom, igyad a kávéját és tedd tönkre egy életre! — A kávéját megiszom, de nem teszem tönkre egy életre — sóhajtotta Aladdin. — A kávéját is csak bölcsességből iszom meg, no persze, azért is, mert szeretem a kávét. Tönkre tépni meg még soha nem tet­tem tönkre senkit, hát most mért tegyem tönkre őket. Ta­lán ebben is rejlik valami böl­csesség, hiszen magamat ten­­­ném tönkre, nem őket... Raj­tuk kívül senki a földön nem gondolná, hogy ezek ők. — Hiszen rájuk lehet is­merni ! — De hát olyan gonoszul tud villámlani az unokahúgod te­kintete, akkorákat nyel Józsi bácsi a libasültből, hogy rájuk lehet ismerni? Ugyan! Bikás, jó lelkek, de nekem ezt a gon­dolatot sugallták. Csókoljuk meg inkább egymást, Julika, a rajzokat pedig összetépem, a foszlányait elégetem, a hamut pedig beszórjuk a kályhába. — Nem, most nem csókoljuk meg egymást. De ezt a rossza­ságot nem felejtem el m­ised, és ha egyszer is eszedbe jutna valami hasonló dolog, felfedem a titkod. — Ez titok? — ámult el Aladdin. — A rajzok, amiből régen hamu vált? Hát legalább nekünk is lesz valami titkunk. És majd ott nyílik ki ez a titok a kovácsolt vas lámpák figu­ráinak arcán, melyeknek fé­nyénél tudósok is dolgoznak talán a világban és néha rá­vetődik pillantásuk a lámpáma és el­even vödrödnek bennük. De a mi házu,'kh'an e ""'éteré t’tek nv”—rt Add'g is csó- VoM Ti’1*'’*v¡'»­ — o’v^n t^ondos va*y, Alsdd’n — bú­t, hozzá az asz­­szony s kicsit cco'’-okozva néz­te a lámpakészítrt. Örvös Lajos — Masyar Nemzet - Jevgenyij Jevtusenko Fel a gyertyát, Történelem! „... Az út mentén ezrével álltak az amerikaiak, és mind gyertyákat tartottak. Így tiltakoztak a vietna­mi háború ellen .. (Újsághír.) Minthogyha imát rebegnél, magadban, hangtalanul — de hang nélkül is, üvöltsél, mint ott, My-Lai falu, Colorado, Kentucky: kertek, hol a pázsit zöldje fölött halott vietnami gyermek keze áll ki, megüszkösödött. Virágparfom, ragyogó arc,­­ fehér estélyi ruha ... Vigyázz, koponyákba botlasz, szép Miss Amerika! Ó földgolyónk, te kivénhedt, fordítsd be tekintetedet: lásd meg, hogy mennyi vétket rejt még magában öled. Hullj félárbócra magadtól, szégyenkező lobogó mert bűnös a végrehajtó s duplán a parancsoló. Te parancsot adó, s te, ki öltél, s te is, faluégető: a lábad, tudd meg, többé asztalra nem tehető, hisz az illem azt kívánja: vendégedet el ne riaszd —­s halott csecsemője hajaszála, mit a vér talpadra tapaszt. Pokolért pokolra találsz majd, ha elébed áll iszonyú hamu- és koromtalárban bírád: My-Lai falu. Szórj gyertyafényt a világra, leplezd le, rajta hát, te, becsület Amerikája a hazugság-Amerikán Ne szépítsd azt, ami történt, ne takargasd — fényt deríts a parancsot teljesítőkre s a parancsadókra is. Történelem, fel a gyertyáit Viaszt cseppentve még Beecher Stowe tüze fényt ald, Lincoln gyertyája ég. Beleőszülsz ott a sápadt szégyen a homlokodon, Szabadság Szobra: a fáklyád ma mécses a sírokon. Megjelent a Komszomolszkaja Pravda december 12-i számában. Fordította Radó György . ,Vasárnap, 1969. december 81. Tisztel­gés egy emlékműnél Más. Szép. Igaz. Egyszerű és világos. Egyetlen figurá­ban sikerült kifejezni azt, amit kettő szokott elmonda­ni: az anya és a kisded. Az anya oltalmaz, a gye­rek kapaszkodik. Még nem a téren, hanem a mű­terem asztalán áll. Egyetlen alak. Szülő is, gye­rek is. Szülője a szabadság­nak és gyereke a városnak. Az újpesti partizán. Nekiveti hátát a falnak, testével fedezi. Szinte bele­olvad, rejtőzködik. Rejtőzködik, hogy megbí­zatásit végrehajthassa, és él­ni is szeretne még. Igenis, élni. Aki keresi a halált, az nem hős, csak életunt. A partizán egy kőlaphoz tapad. Mögötte is kőhasábok állnak, a várost jelzik. Az architektúra úgy társult, hogy önmagát adja. A téren, amelyen az emlékmű állni fog, sugaras kőburkolat lesz, ami a tekintetet a kompo­­zíció közép­pontjába vonzza. Ám az építésznek nem szol­gái a szerepe, a kompozíció kialakításának is részese. Az újpesti partizán a szob­rász Varga Imre s az építész Spiró Éva pályázatnyertes alkotása. A gondolat, ami megihlette őket, egy negy­vennégyes röpiratból való: „Védd a várost, védd ma­gad!” . Az újpesti partizán nem kötelékben harcolt a hegyek, erdők rejtekén. Nem szoron­gatott fegyvert, nem hordott hátizsákot, katonabakancsot. Városlakó, civil volt, hamis iratokkal a zsebében, és ille­gális találkozókra járt Ezt kellett elmondani róla — ezt is mondták el. S az újpestiek, akik ezt az emlékművet felszabadulá­sunk 25. évfordulójára szán­ták, szintén hozzáadtak vala-­­mit a mondanivalóhoz. Egy épülő lakónegyedben helye­zik el. Mert a partizán álmodo­zott is. Mert emlékezés nélkül szegény az ember. k. j. NAPLÓ s december 21 A Horvátországi Magyarok Szövetségének meghívására szombaton jugoszláviai ven­dégszereplésre indult Maj­­láth—Abai Ne szóljatok bele című zenés vígjátékával a Pécsi Nemzeti Színház 40 ta­gú együttese. A zenés játékot Jugoszláviának Baranyához közel eső határvidékein adják elő.A Bach Karácsonyi oratóriu­mát adja elő a Lutheránia ének- és zenekar ma délután 6 órakzor a Deák téri evangéli­kus templomban. Először adták át szombaton a Szirmay Albert által létesí­tett alapítványt, amelyre a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola végzős zeneszerzői hallgatói pályázhattak. A pá­lyázók közül legsikerültebb diplomamunkájáért és eddigi sikeres munkásságáért a főis­kolai tanárokból álló zsűri Bánk­ Andrásnak ítélte a dí­jat. A Dél-Afrikában levő négy Picasso-kép egyike pénteken 99 ezer font sterlingért cserélt gazdát. Csikós Miklós festőművész munkáiból kiállítás nyílik meg ma délben a hódmezővásár­helyi Tornyai János Múzeum­ban.* Prudzik József festőművész grafikáiból szombaton kiállí­tás nyílt meg a Fővárosi Mű­velődési Házban. Kertásás közben 50 filléres nagyságú ezüst pénzt talált Tudlik Antal nyíregyházi la­kos. A megtaláló a nyíregy­házi Jósa András Múzeumnak adományozta az időszámítás előtti korból származó görög pénzt.­ Jókai Anna, akinek Fejünk felől a tetőt című színművét nagy sikerrel mutatták be Szolnokon, befejezte új regé­nyét. Tartozik és követel cí­mű könyve a következő év első negyedében jelenik m meg. Elhunyt 70 éves korában Vass József, a népművészet mestere, a Heves megyei Po­roszló község énekes népmű­vésze.

Next