Magyar Nemzet, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
Tistinap, 1970. Január 25. * • A Bogáncs gazdájánál Hetven éves Fekete István Rajnai Gábor Tárogató úti egykori villájának földszintjén, érkezésemre és csöngetésemre, a fergeteg fekete erejével árad és hömpölyög elém egy puli. Kirohan, körbejár, megszaglász, fekete bundája felhőit meg-meglebbenti, fortissimo zenei hangokat hallat, végül ősi ösztönének engedelmeskedve, ugatva és körkörösen járva körül, terelni kezd befelé. — Csend, Bogáncs — mondja a gazda, aki a küszöbön áll, háziköntösben, arcán a szelíd csend békességével. Most már a gazda terel befelé, nagyméretű szobába, amelynek falain, mint az élet és elbukás egykori, furcsa mementói, szarvasagancsok függnek; az egyik sarokból kitömött holló néz némán felém, s mozdulatlanná dermedt magányából egy vadászuhu. — Ilyennek képzeltem Fekete István otthonát — mondom. A sashegyi villát, ahol huszonöt esztendővel ezelőtt éltek, lebombázták, a többi hollót, gólyát, vadászuhat pajkos kezek a romok között összeszedték, felmásztak azokkal a villakert fáira és a téli dermedtségben alvó ágakra kötözték a kitömött madarakat. Ez a groteszk kép búcsúztatta a régi otthontól a Fekete családot, s egy furcsa hiányérzet: Fekete István valamennyi régi s új kézirata odaégett. A színész Rajnai Gábor invitálta ide őket a Tárogató útra, s felajánlotta emeletes villájának földszinti traktusát, a benne hét szobát. Azóta — kiigénylések, leválasztások —a hét szobából kettő lett, s a kettőn kívül egy utcára néző kamra, amelynek íróasztalán szabályos rendben sorakoznak a papiro-ok, golyóstollak s ceruzák. Ez a műhely. Itt álmodik, ír, itt teremti meg sajátos állat- és madárfiguráit az író, a hazai ifjúságnak Irodalmi Lexikonunk szerint az egyik legkedvesebb elbeszélője, aki állampolgári státusa szerint nem író, hanem a Földművelésügyi Minisztérium nyugalmazott vadászati előadója. Lánya Ausztriában, fia az Egyesült Államokban él; e Tárogató úti lakásnak három lakója van: Fekete István s a felesége, s a harmadik „fekete”, a tízesztendős Bogáncs, ez a fergetegként hömpölygő áradat. Nem „interjút” készíteni jöttem — köszönteni csupán Nem „nyilatkozatot” kérek — csak a hetven esztendő távolán átfénylő, átderengő emlékeket. Fekete Istvánná sorolja: — A Csi fecskeregény volt, a Vak rókaregény, a Bogáncs kutyaregény, a Lutra vidraregény, az Emberek között mátyásmadárregény, a Kele gólyaregény, a Hu bagolyregény. „Bagolyregény”? Mit csinál Fekete István? Különféle tulajdonságokkal ruház fel madarakat, amelyek végül már sajátos személyiségekké válva, különböző kalandokon átesve, élnek, küzdenek, reménykednek és cselekszenek? Egy-egy madarat, egy-egy állatot emel ki az ősi környezetből s elbeszélteti különös, gyengéd, nehéz s fájdalmas sorsukat? Ne akarjuk nagy szavakkal kifejezni az emberileg roppant egyszerűt. A hetvenéves kalandozik. Csapong. Játszik. Játékasztalán a Bogáncs ötödik kiadásának a korrektúrája hever. A kutyaregényt most fordítják finnre és angol nyelvre. A Vak című rókaregényt, amely eddig csak magyarul és eszperantóul jelent meg, most tolmácsolják amerikai angol nyelvre. Folytassam? Kele, a gólyaregény eddig hét kiadásban jelent meg. Alig hiszem, hogy bárki elmondhatja azt Magyarországon, Fekete Istvánon kívül, hogy karácsonyra kétszázötven ismeretlen idegentől kapott üdvözlő lapot. A rokonok, barátok, ismerősök lapjait nem is számolták meg. Két balassagyarmati diáktestvér, akinek Fekete István egyik kedvenc, kötelező olvasmánya, finom mívű, saját készítésű gyertyatartót küldött a születésnapra. Egy Peruban élő magyar nő születésnapi köszöntőjében arról ír, hogy angórazöld vadászpulóvert készít a kutya-, bagoly- és gólyaregények írójának, s elnézését kéri, hogy csak februárban küldi az ajándékot. Egy halászmester — egykori tanítványa — minden karácsonyra három-négy kilós harcsával lepi meg. Az író, s a vadászati felügyelő valamikor négy esztendőn át a kunszentmártoni halászmesterképző iskola egyik tanára volt. Halászat című kézikönyve ma is tankönyv. A legjobbak közül való. Egy szigetvári tisztviselőnő — amatőr könyvkötő — csak annyit kért, hogy regényről regényre köthesse be munkái kéziratait Be is köti azokat a kéziratokat, amelyek huszonöt éven át a Tárogató úti kis kamrában születtek. Részese annak a csodálatos adománynak, amelyet nem lehet pénzért megvenni, soha nem lehet kierőszakolni, nem lehet szándékkal elérni, nem lehet zsarolni, nem lehet ellopni, nagyon szeretik őt az emberek. Körülbelül ennyi vagyona van. Ma hetven éve született — ahogyan meséli, „burokban” — a somogyi Göllén. Egyik nagyapja az Esterházy-hercegek építésze volt, a másik erdész, Erdész volt valamennyi nagybátyja. Édesapja, híres vadász és madarász, Hermán Ottóval levelezett. Egyik leánytestvére, dr. Vertse Albertné, ornitológus és nagy horgász, egyébként a budapesti Madártani Intézet vezetőjének a felesége. Legjobb barátja két Kálmán volt, az író Csathó és az oroszlánvadász Kittenberger. A barát pályájának Kittenberger Kálmán élete című nagy ifjúsági regényében állított emléket. A göllei fiatalember a mosonmagyaróvári gazdasági akadémiát végezte el és Majláth György gróf birtokán lett gazdatiszt a Baranya megyei Rakóczán. Első gazdája a minap halt meg Bécsben, abban a szeretetházban, amelyet a Máltai Lovagrend tart fenn elszegényedett arisztokraták számára. Fekete István Rakóczán nősült, a Majláthok háziorvosának a lányát vette feleségül. Később Ajkán lett gazdatiszt, a holland eredetű, s teljesen elmagyarosodott Nijnsee családnál, amelynek tagjai földbirtokosok és híres disznókereskedők voltak; az ajkai gazdaság sertésállománya általában 20 000 hízó körül mozgott. Fekete István Bécsig, Prágáig kísérte a szállítmányokat. A gazdatiszti állástól 1932-ben vált meg, s 32-től 1949-ig a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója volt, nyugdíjazása után pedig négy esztendeig a kunszentmártoni halászmesterképző iskola vezető tanára. Első írása 1914-ben jelent meg Sik Sándor ifjúsági lapjában, a Zászlónk-ban. S első vadásztörténetei Kittenberger Kálmán Nimród-jában. Azt hittem, a természetközelség védelem. A mezők, erdők világa, amelyben Fekete István élete jó részét töltötte, dédelget, óv s olyan oltalmat nyújt, amelyen nem tör át a bántalom. Úgy látszik, tévedtem. Fekete István, aki minden telét feleségével együtt Szigligeten tölti, az írók alkotóházában súlyos szívrohamot kapott. Tavaly ősszel pedig az Akadémia mátraházi üdülőjében szívinfarktust. Éjjel konzultált állapotáról két egyetemi tanár, s a mentők, gyorsan kiszállva, a gyöngyösi kórházba vitték. Beteg szívvel él, s dolgozik emlékiratain. Én e látogatás, s tisztelgés során semmit sem tudakoltam — talán egyetlen kérdést tettem fel. S kérdésemmel valamiféle madáremléket kértem; az elsőt, s a legutóbbit Az elsőre élesen emlékezik. Talán négy-öt esztendős lehetett, mikor Göllén, nagyanyja ablakának a párkányán két veréb egy télen már majdnem megfagyott. Azokat mentette meg, a verebek úgy meggyógyultak s megszelídültek, hogy a végén úgy kellett elkergetni, kidobni őket , legutóbb pedig egy feketerigó haldoklott a Tárogató úti kertben. Megfogták, behozták, meggyógyították, almakúrára fogták, s úgy meggyógyult, s olyannyira szelíddé vált, hogy mindig közöttük ült, általában a kitömött holló tetején. „Rigó Mari” végül visszanyerte szabadságát, mert az az egészségnél, a jólétnél, a meleg szobánál is több és melegebb. Ruffy Péter A KIVÁLÓ ARNK FÓRUMA 1969. ÉVI ŐSZI-TÉLI PÁLYÁZATÁN MEGKÜLÖNESZTETŐ JELET KAPOTT A TOMI PRÍMA TOMI EXTRA TOMI SZUPER SZINTETIKUS MOSÓSZER A FEHÉR KÉMÉNYSEPRŐ GARANTÁLJA A KIVÁLÓ MINŐSÉGET © TISZAMENTI VEGYIMŰVEK Siqueiros Dráma és színház című monumentális freskóját ünnepélyes keretek között leplezték le a mexikói Herde Negret Színházban. A Nácizmus Üldözöttei Bizottságának rendezésében szombaton a XI. ker. kerület Népfront klubjában Simon István, a Kortárs főszerkesztője megnyitotta Somogyi Istv. festőművész háború ellenes témájú kiállítását. A művek , koncentrációs táborok felszabadállásának 25. évfordulójára készültek. A kiállítás február 5-ig tart nyitva. 25 éve volt az első színházi előadás a felszabadult Pesten Belépődíj: húsz cigaretta „Egyszeri és megismételhetetlen ünnepséget, visszaemlékezést, egy közös nagy élmény felidézését készül megrendezni egy színházi bizottság, amelynek Gobbi Hilda, Major Tamás, és Várkonyi Zoltán a tagjai. Iekonstruálni akarják lehetőleg az eredeti színpadi és nézőtéri szereplőkkel azt a szívdobogtató néhány órát, amikor 1945. január 27-én .. (Magyar Nemzet, 1970. január 4.) Részlet egy naplóból 1945. január 29. Hétfő: „Tegnap ünnepnapom volt, kedvesem, színházban voltam. A Magyar Színházban rendeztek Szabadság-matinét. Régi kedvenceim, Major, Gobbi, Ungvári, Várkonyi szerepeltek. Már az megdobogtatta a szívemet, hogy felment a függöny és szemem elé tárult a következő látvány: a színpad háttere fekete bársony drapéria." „Hírül adni, hogy vége a háborúnak...” Rosszul kérdeztem. Elhallgat és néhány pillanatig csak a presszó délelőtti életének apró zajait hallani. Ajtó nyílik. Sisteregve csapódik bele a gőz a kifolyt kávéba. Gobbi Hilda a kávéscsésze után nyúl. — Senki sem kérdezte akkor, hogy miért. Senki sem ért rá ezen gondolkodni. A pénznek nem volt értéke, pénzünk nem is volt, örültünk, hogy túléltük a háborút, örültünk, mert feljöhettünk a pincékből, mert nem kellett rettegnünk többé. Lázas élnivágyással kapaszkodtunk meg mindenben. Az embereknek hírül kellett adni, hogy vége a háborúnak és kinyitott a színház. Ezért Arca megélénkül, valósággal lejátssza emlékeit: — Az emberek egymástól kérdezgették: hallottad? Játszanak már a színházak! Csodálkoztak és szaladtak, hogy meggyőződjenek róla és továbbadhassák. Vége a háborúnak! Már a színház is kinyitott. Az élet visszatért a házak közé; a normális közélet megindulásának a színház a jelképe; akor csukják be, amikor a város élete megszakad, s akkor nyitják ki újra, amikor már béke van. — Január 18-án szabadult fel Pest — a pesti oldal — és másnap a Nemzeti Színház romjai között ismerősre bukkantam: Nizsinszky Tamara volt. És jöttek a többiek is. Hozták a híreket. „Sulyok Mária láblövéssel fekszik egy pincében, Csortos is beteg.” Egész nap futottunk élelemért, tüzelőért, kerestük, melyik színházból mi maradt. A Vígszínház romokban hevert, de a Nemzetinek egyes részei még használhatók voltak. Akinek nem volt lakása, a Nemzeti Kamarában húzódott meg. A Híradó mozi fölött felfedeztünk három ép ablakot. Ott alakítottuk meg a Színészek Szakszervezetét: Major Tamással, Both Bélával, Hont Ferenccel, Várkonyi Zoltánnal. Felállítottuk a közös konyhát: egyszer valahonnan tíz szál kolbászt szerzett valaki, nem is főztük meg azonnal, előbb az illatával laktunk jól... Az emlékeknek ez a része ismerős. Az éhezésről már vannak fogalmaim. Mégis rosszul kérdeztem, mert nem ismerhettem a titkot: azt a belső lobogást, amivel a csont-bőr emberek a romok hátán színházat teremtettek. Az éhezésről, hidegről vannak fogalmaim, de nincsenek arról a szomjas vágyról, amivel az iszonyatból menekülő emberek a színház, a játék után áhítoztak. Számomra a játékot akkor néhány dominókocka jelentette, a kockákról hiányoztak a fehér pontok, és szilvalekvár ízük volt, mert a hátizsákban összetört egy üveg szilvalekvár ... „Nem emlékszem, csak a hangulatára.. A titok választ ad arra is, milyen lehetett az a színházi előadás, az a másik, általam nem ismert hátborzongatóan szép felnőtt játék. Emberek őrzik a titkot, azok, akik megteremtették ezt az előadást, akik közreműködtek, vagy akik anyi voltak. S egy napló, amelyet egy 24 éves lány vezetett, vőlegénynek, akiről semmit sem tuuott. Részlet a naplóból: „Buda még mindig nem szabad. Az újság csodákat ír, milyen remek az élet vidéken és ezeket a híreket megerősítik. Tegnap érkezett haza egy unokabátyám. Borban szabadult fel októberben és azóta jön... Ő is azt mondja, hogy mindenütt jó már az élet... Majd csak jó lesz már egyszer nekünk is. Csak már együtt lehetnénk.” Budán még harcok folytak, Pesten az Izabella téren, az egykori Magyar Színházban, vasárnap délelőtt matinéra gyűltek össze az emberek ... Részlet egy levélből: „Érthetetlen módon nem emlékszem a műsorra, csak a hangulata él most is minden zsigeremben. Csak a nagy hidegre emlékszem, a sok beburkolt emberre és a forróságra, ami bennünk volt. Valami égigérő mámor és mélységes hála azért, hogy módunk és alkalmunk van ünnepelni...” Egy másik levél: „A mi házunk január 13-án szabadult és amint tehettem, bejártam Budapest felszabadult részeit. Gyalogos utam az Izabella téren át vezetett. Úgy emlékszem, egy kézzel írt lapon értesültem arról, hogy január végén megrendezik az első szabad színházi előadást. Gömöri Vilmával, a színészbejárón át a Wesselényi utca felől mentünk fel az épületbe. A szoba üres volt, talán négyen-öten lehettünk összesen, köztünk Major Tamás. Major Tamás egy aktatáskát szorongatott a hóna alatt, majd lehajolt, majdnem a földre ülve az aktatáskából kivett egy ragyogó szép fekete cipőt és azt vette fel az utcai helyett. S közben mosolyogva, boldogan felkiáltott: Megint színházat csinálunk, gyerekek!...” „Feladatom volt, hogy segítséget nyújtsak...” A régi fényképről fiatal szovjet tiszt néz rám. Rajzos vonalú száj, drótkeretes szemüveg. A műteremben most megszólal a telefon. Ék Sándor energikusan felugrik, a telefonhoz siet és valakivel oroszul beszélni kezd. A 2. Ukrán Front politikai csoportfőnökségének tisztjeként érkezett Budapestre. — Meg kell értse — magyarázza, amint visszatér a telefon mellől. — Számomra nem maga az előadás nyújtott különös élményt. Feladataim közé tartozott, hogy technikai segítséget adjak a művészeknek, például egész Pesten nem volt még villany. Az előadásra a színház épületében villanyvilágosítást kellett biztosítani. De nem ez volt az egyetlen ilyen előadás. Műsort szerveztek Szegeden is. S a pesti színházak után a mozikat kellett megnyitni. Feladatunk volt, hogy megtaláljuk azokat az erőket, akikre támaszkodva megindulhatott a városban a normális élet. S ez a szándék találkozott a művészek szándékával. A matiné után Fjodor Alekszejevics Gurkin őrnagy, a politikai csoportfőnökség egyik vezetője, vacsorára hívta meg a művészeket. „ A színpadon megjelentek toprongyos emberek...” A műsorról hivatalos méltatás jelent meg az egyetlen újságban, a Szabadságban: ünnepi beszédet Kállai Gyula mondott, a műsorban Abonyi Géza, Gobbi Hilda, Major Tamás, Pásztor János, Sólymos Péter, Székely Mihály, Várkonyi Zoltán szerepelt. A zenekart Sergio Failoni vezette, az énekkart dr. Paulovits Géza. „Vasárnap délelőtt a Magyar Színház színpadán — írja a Szabadság korabeli tudósítója — olyan esemény játszódott le, amelynek nagyságát első pillanatban fel sem mérhetjük, egyszerűen csak regisztrálni tudjuk: felszabadult a szellem.” A korabeli újság tisztázott egy tévedést is. Még a felhívásban is úgy jelent meg, hogy január 27-én tartották a matinét A levélírók közül is csak néhányan utaltak rá, hogy emlékezetük szerint aznap vasárnap volt és január 28-a. Az újság szerint a jegyek ára 1—6 pengő volt a valóságban? „Az Izabella utcában laktunk — emlékezik vissza egy levélíró — és három jegyet kaptunk. Az egyik feleslegessé vált, és horribilis árért, 20 cigarettáért adtuk el valakinek.” Naplórészlet: „Képzeld el, kedvesem: a jéghideg színpadon megjelent egy csoport toprongyos, kiéhezett ember és elénekelték az Internacionálét. Soha nem hittem volna, hogy én még sírni fogok. Végigsírtam az egész előadást, amit a Szózattal fejeztek be. Egész idő alatt Rád gondoltam...” Februárban megszakad a naplóbejegyzés. Nem volt kinek jegyzetelni tovább: egy 24 éves lány hírt kapott, hogy vőlegénye Bergen-Belsenben a koncentrációs tábor lakói között elpusztult Huszonöt év múltán, mához egy hétre, vasárnapi délelőttön ugyanazon a színpadon, a jelenlegi Nemzeti színpadán megjelennek azok, akik a jéghideg színházban akkor énekeltek s a nézőtéren sokan azok közül, akik akkor sírtak. Fekete Judit Major Tamás hatvan esztendős A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 60. születésnapja alkalmából köszöntötte Major Tamás kétszeres Kossuth-díjas művészt, a munkásmozgalom régi harcosát. A Központi Bizottság üdvözlő levelét Aczél György, a KB titkára adta át. Jelen volt dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter első helyettese és Óvári Miklós, a KB osztályvezetője. „ Munkásmozgalomnak és művelődésnek, politikai harcnak és kultúrának, agitációnak és színháznak tudatos, emelkedett ötvözőjét, a politikust és művészt köszöntjük most, hatvanadik születésnapján. Azt az embert, azt az egyéniséget, aki sok évtizedes munkásságával példázza, hogy az elkötelezettség nemcsak egyszerűen hit, meggyőződés, vállalt feladat, hanem állandó, fokozott művészeti emelkedő is lehet egy fölfelé ívelő, tekintélyes életpályán. A hatvan esztendős Major Tamás elkötelezettsége csaknem négy évtizedes. Nem sokkal azután, hogy diplomát kapott a Színiakadémián, és hogy tagjai sorába szerződtette az ország első színháza, értő társakat, elvtársakat gyűjtve maga köré, a drámát, a művészetet, a színházat kezdte elvinni a néphez. A szó szoros értelmében vitte a kultúrát; úgy is, hogy lobogó hittel és ifjan verseket mondott munkásoknak gyűléseken és matinékon, úgy is, hogy igazi színházat , Moliére-t vitte a Népligetbe, szegény emberek közé. Az erőnek és meggyőződésnek, amelyet mozgalom és tehetség együtt táplált a művészben, a felszabadulás újabb, hatalmas lendületet adott. A színháznak, ahol pályáját kezdte, igazgatója lett, és a Nemzeti, amelynek régen csak karzata nyílt meg —, ha megnyílt — a vékonypénzű nézők előtt, most teljesen az egész nemzeté, az egész népé lett. Klasszikusok egész sorával, Shakespeare-ral és Moliére-rel, Csokonaival és Gorkijjal közelített a kultúra áramlataiból hajdanában kizárt néphez, úgy is, mint direktor, úgy is, mint színész és rendező. A pálya, amelynek eddigi szép állomásain sikeres szerepek, maradandó rendezések, haladó világnézettel áthatott műsorelvek láthatók, az utóbbi években érdekes és tanulságos szakaszába érkezett klasszikusok modern fölfogása, színházi görcsök föloldása, régi babonák elvetése, művészeti formák és tartalmak megújítása áll e színházi szándékok középpontjában. Major Tamás pályájának nagy ívét, nagy erejét mindenképpen az adja, hogy egy művész ifjú korától töretlenül kitart meggyőződése, elkötelezettsége mellett 11