Magyar Nemzet, 1970. január (26. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-25 / 21. szám

Tist­inap, 1970. Január 25. * • A Bogáncs gazdájánál Hetven éves Fekete István Rajnai Gábor Tárogató úti egykori villájának földszint­jén, érkezésemre és csöngeté­semre, a fergeteg fekete ere­jével árad és hömpölyög elém egy puli. Kirohan, körbejár, megszag­lász, fekete bundája felhőit meg-meglebbenti, fortissimo zenei hangokat hallat, végül ősi ösztönének engedelmes­­kedve, ugatva és körkörö­sen járva körül, terelni kezd befelé. — Csend, Bogáncs — mondja a gazda, aki a küszö­bön áll, háziköntösben, arcán a szelíd csend békességével. Most már a gazda terel be­felé, nagyméretű szobába, amelynek falain, mint az élet és elbukás egykori, furcsa mementói, szarvasagancsok függnek; az egyik sarokból ki­tömött holló néz némán fe­lém, s mozdulatlanná der­medt magányából egy vadász­uhu. — Ilyennek képzeltem Fe­kete István otthonát — mon­dom. A sashegyi villát, ahol hu­szonöt esztendővel ezelőtt él­tek, lebombázták, a többi hol­lót, gólyát, vadászuhat paj­kos kezek a romok között összeszedték, felmásztak azok­kal a villakert fáira és a téli dermedtségben alvó ágakra kötözték a kitömött madara­kat. Ez a groteszk kép búcsúz­tatta a régi otthontól a Fe­­kete családot, s egy furcsa hiányérzet: Fekete István va­lamennyi régi s új kézirata odaégett. A színész Rajnai Gábor in­vitálta ide őket a Tárogató útra, s felajánlotta emeletes villájának földszinti traktusát, a benne hét szobát. Azóta — kiigénylések, le­választások —­a hét szobá­ból kettő lett, s a kettőn kí­vül egy utcára néző kamra, amelynek íróasztalán szabá­lyos rendben sorakoznak a papiro-­ok, golyóstollak s ce­ruzák. Ez a műhely. Itt álmo­dik, ír, itt teremti meg sa­játos állat- és madárfiguráit az író, a hazai ifjúságnak Iro­dalmi Lexikonunk szerint az egyik legkedvesebb elbeszélő­je, aki állampolgári státusa szerint nem író, hanem a Földművelésügyi Minisztérium nyugalmazott vadászati elő­adója. Lánya Ausztriában, fia az Egyesült Államokban él; e Tárogató úti lakásnak három lakója van: Fekete István s a felesége, s a harmadik „feke­te”, a tízesztendős Bogáncs, ez a fergetegként hömpölygő áradat. Nem „interjút” készíteni jöt­tem — köszönteni csupán Nem „nyilatkozatot” kérek — csak a hetven esztendő tá­volán átfénylő, átderengő em­lékeket. Fekete Istvánná sorolja: — A Csi fecskeregény volt, a Vak rókaregény, a Bogáncs kutyaregény, a Lutra vidra­regény, az Emberek között mátyásmadárregény, a Kele gólyaregény, a Hu bagolyre­gény. „Bagolyregény”? Mit csinál Fekete István? Különféle tulajdonságokkal ruház fel madarakat, amelyek végül már sajátos személyi­ségekké válva, különböző ka­landokon átesve, élnek, küz­denek, reménykednek és cse­lekszenek? Egy-egy madarat, egy-egy állatot emel ki az ősi környezetből s elbeszélteti kü­lönös, gyengéd, nehéz s fáj­dalmas sorsukat? Ne akarjuk nagy szavakkal kifejezni az emberileg rop­pant egyszerűt. A hetvenéves kalandozik. Csapong. Játszik. Játékasztalán a Bogáncs ötödik kiadásának a korrektú­rája hever. A kutyaregényt most fordítják finnre és an­gol nyelvre. A Vak című ró­karegényt, amely eddig csak magyarul és eszperantóul je­lent meg, most tolmácsolják amerikai angol nyelvre. Foly­tassam? Kele, a gólyaregény eddig hét kiadásban jelent meg. Alig hiszem, hogy bárki el­mondhatja azt Magyarorszá­gon, Fekete Istvánon kívül, hogy karácsonyra kétszázöt­ven ismeretlen idegentől ka­pott üdvözlő lapot. A rokonok, barátok, ismerősök lapjait nem is számolták meg. Két balassagyarmati diák­­testvér, akinek Fekete István egyik kedvenc, kötelező olvas­mánya, finom mívű, saját ké­szítésű gyertyatartót küldött a születésnapra. Egy Peruban élő magyar nő születésnapi köszöntőjében arról ír, hogy angórazöld va­dászpulóvert készít a kutya-, bagoly- és gólyaregények író­jának, s elnézését kéri, hogy csak februárban küldi az ajándékot. Egy halászmester — egykori tanítványa — minden kará­csonyra három-négy kilós harcsával lepi meg. Az író, s a vadászati felügyelő vala­mikor négy esztendőn át a kunszentmártoni halászmes­­terképző iskola egyik tanára volt. Halászat című kézi­könyve ma is tankönyv. A legjobbak közül való. Egy szigetvári tisztviselőnő — amatőr könyvkötő — csak annyit kért, hogy regényről regényre köthesse be munkái kéziratait Be is köti azokat a kéziratokat, amelyek huszon­öt éven át a Tárogató úti kis kamrában születtek. Részese annak a csodálatos adománynak, amelyet nem le­het pénzért megvenni, soha nem lehet kierőszakolni, nem lehet szándékkal elérni, nem lehet zsarolni, nem lehet el­lopni, nagyon szeretik őt az emberek. Körülbelül ennyi vagyona van. Ma hetven éve született — ahogyan meséli, „burokban” — a somogyi Göllén. Egyik nagyapja az Ester­­házy-hercegek­ építésze volt, a másik erdész, Erdész volt va­lamennyi nagybátyja. Édes­apja, híres vadász és mada­rász, Hermán Ottóval levele­zett. Egyik leánytestvére, dr. Vertse Albertné, ornitológus és nagy horgász, egyébként a budapesti Madártani Intézet vezetőjének a felesége. Leg­jobb barátja két Kálmán volt, az író Csathó és az oroszlánvadász Kittenberger. A barát pályájának Kitten­berger Kálmán élete című nagy ifjúsági regényében állí­tott emléket. A göllei fiatalember a mo­sonmagyaróvári gazdasági akadémiát végezte el és Maj­­láth György gróf birtokán lett gazdatiszt a Baranya megyei Rakóczán. Első gazdája a mi­nap halt meg Bécsben, abban a szeretetházban, amelyet a Máltai Lovagrend tart fenn elszegényedett arisztokraták számára. Fekete István Rakó­czán nősült, a Majláthok háziorvosának a lányát vette feleségül. Később Ajkán lett gazdatiszt, a holland eredetű, s teljesen elmagyarosodott Nijnsee családnál, amelynek tagjai földbirtokosok és híres disznókereskedők voltak; az ajkai gazdaság sertésállomá­nya általában 20 000 hízó kö­rül mozgott. Fekete István Bécsig, Prágáig kísérte a szál­lítmányokat. A gazdatiszti ál­lástól 1932-ben vált meg, s 32-től 1949-ig a Földművelés­­ügyi Minisztérium vadászati előadója volt, nyugdíjazása után pedig négy esztendeig a kunszentmártoni halászmes­­terképző iskola vezető tanára. Első írása 1914-ben jelent meg Sik Sándor ifjúsági lap­jában, a Zászlónk-ban. S első vadásztörténetei Kittenberger Kálmán Nimród-jában. Azt hittem, a természet­közelség védelem. A mezők, erdők világa, amelyben Feke­te István élete jó részét töl­tötte, dédelget, óv s olyan ol­talmat nyújt, amelyen nem tör át a bántalom.­­ Úgy látszik, tévedtem. Fekete István, aki minden telét feleségével együtt Szig­­ligeten tölti, az írók alkotóhá­zában súlyos szívrohamot ka­pott. Tavaly ősszel pedig az Akadémia mátraházi üdülő­jében szívinfarktust. Éjjel konzultált állapotáról két egyetemi tanár, s a mentők, gyorsan kiszállva, a gyöngyösi kórházba vitték. Beteg szívvel él, s dolgozik emlékiratain. Én e látogatás, s tisztelgés során semmit sem tudakol­tam — talán egyetlen kér­dést tettem fel. S kérdésem­mel valamiféle madáremléket kértem; az elsőt, s a legutób­bit Az elsőre élesen emlékezik. Talán négy-öt esztendős le­hetett, mikor Göllén, nagy­anyja ablakának a párkányán két veréb egy télen már majd­nem megfagyott. Azokat men­tette meg, a verebek úgy meggyógyultak s megszelídül­tek, hogy a végén úgy kellett elkergetni, kidobni őket , legutóbb pedig egy feke­terigó haldoklott a Tárogató úti kertben. Megfogták, be­hozták, meggyógyították, al­makúrára fogták, s úgy meg­gyógyult, s olyannyira szelíddé vált, hogy mindig közöttük ült, általában a kitömött holló tetején. „Rigó Mari” végül vissza­nyerte szabadságát, mert az az egészségnél, a jólétnél, a meleg szobánál is több és melegebb. Ruffy Péter A KIVÁLÓ ARN­K FÓRUMA 1969. ÉVI ŐSZI-TÉLI PÁLYÁZATÁN MEGKÜLÖNESZTETŐ JELET KAPOTT A TOMI PRÍMA TOMI EXTRA TOMI SZUPER SZINTETIKUS MOSÓSZER A FEHÉR KÉMÉNYSEPRŐ GARANTÁLJA A KIVÁLÓ MINŐSÉGET © TISZAMENTI VEGYIMŰVEK Siqueiros Dráma és színház című monumentális freskóját ünnepélyes keretek között lep­lezték le a mexikói Herde Neg­­ret Színházban.­­ A Nácizmus Üldözöttei Bi­zottságának rendezésében szombaton a XI. ker. kerület Népfront klubjában Simon Ist­ván, a Kortárs főszerkesztője megnyitotta Somogyi Istv. festőművész háború ellenes té­májú kiállítását. A művek , koncentrációs táborok felsza­badállásának 25. évfordulójára készültek. A kiállítás február 5-ig tart nyitva. 25 éve volt az első színházi előadás a felszabadult Pesten Belépődíj: húsz cigaretta „Egyszeri és megismételhe­tetlen ünnepséget, visszaemlé­kezést, egy közös nagy élmény felidézését készül megrendezni egy színházi bizottság, amely­nek Gobbi Hilda, Major Tamás, és Várkonyi Zoltán a tagjai. I­ekonstruálni akarják lehető­leg az eredeti színpadi és né­zőtéri szereplőkkel azt a szív­­dobogtató néhány órát, amikor 1945. január 27-én .. (Magyar Nemzet, 1970. január 4.) Részlet egy naplóból 1945. január 29. Hétfő: „Tegnap ün­nepnapom volt, kedvesem, színházban voltam. A Magyar Színházban rendeztek Szabad­ság-matinét. Régi kedvenceim, Major, Gobbi, Ungvári, Várko­nyi szerepeltek. Már az meg­dobogtatta a szívemet, hogy felment a függöny és szemem elé tárult a következő látvány: a színpad háttere fekete bár­sony drapéria." „Hírül adni, hogy vége a háborúnak...” Rosszul kérdeztem. Elhall­gat és néhány pillanatig csak a presszó délelőtti életének apró zajait hallani. Ajtó nyílik. Sisteregve csapódik bele a gőz a kifolyt kávéba. Gobbi Hilda a kávéscsésze után nyúl. — Senki sem kérdezte ak­kor, hogy miért. Senki sem ért rá ezen gondolkodni. A pénz­nek nem volt értéke, pénzünk nem is volt, örültünk, hogy túléltük a háborút, örültünk, mert feljöhettünk a pincékből, mert nem kellett rettegnünk többé. Lázas élnivágyással ka­paszkodtunk meg mindenben. Az embereknek hírül kellett adni, hogy vége a háborúnak és kinyitott a színház. Ezért Arca megélénkül, valósággal lejátssza emlékeit: — Az emberek egymástól kérdezgették: hallottad? Ját­szanak már a színházak! Cso­dálkoztak és szaladtak, hogy meggyőződ­jenek róla és tovább­adhassák. Vége a háborúnak! Már a színház is kinyitott. Az élet visszatért a házak közé; a normális közélet megindulá­sának a színház a jelképe; a­­­­kor csukják be, amikor a vá­ros élete megszakad, s akkor nyitják ki újra, amikor már béke van. — Január 18-án szabadult fel Pest — a pesti oldal — és másnap a Nemzeti Színház romjai között ismerősre buk­kantam: Nizsinszky Tamara volt. És jöttek a többiek is. Hozták a híreke­t. „Sulyok Má­ria láblövéssel fekszik egy pincében, Csortos is beteg.” Egész nap futottunk élelemért, tüzelőért, kerestük, melyik színházból mi maradt. A Víg­színház romokban hevert, de a Nemzetinek egyes részei még használhatók voltak. Aki­nek nem volt lakása, a Nem­zeti Kamarában húzódott meg. A Híradó mozi fölött felfedez­tünk három ép ablakot. Ott alakítottuk meg a Színészek Szakszervezetét: Major Tamás­sal, Both Bélával, Hont Fe­renccel, Várkonyi Zoltánnal. Felállítottuk a közös konyhát: egyszer valahonnan tíz szál kolbászt szerzett valaki, nem is főztük meg azonnal, előbb az illatával laktunk jól... Az emlékeknek ez a része is­merős. Az éhezésről már van­nak fogalmaim. Mégis rosszul kérdeztem, mert nem ismer­hettem a titkot: azt a belső lobogást, amivel a csont-bőr emberek a romok hátán szín­házat teremtettek. Az éhezés­ről, hidegről vannak fogal­maim, de nincsenek arról a szomjas vágyról, amivel az iszonyatból menekülő emberek a színház, a játék után áhítoz­tak. Számomra a játékot akkor néhány dominókocka jelentet­te, a kockákról hiányoztak a fehér pontok, és szilvalekvár ízük volt, mert a hátizsákban összetört egy üveg szilvalek­vár ... „Nem emlékszem, csak a hangulatára.. A titok választ ad arra is, milyen lehetett az a színházi előadás, az a másik, általam nem ismert hátborzongatóan szép felnőtt játék. Emberek őrzik a titkot, azok, akik meg­teremtették ezt az előadást, akik közreműködtek, vagy akik anyi voltak. S egy napló, amelyet egy 24 éves lány vezetett, vőlegé­nynek, akiről semmit sem tu­­uott­­.­ Részlet a naplóból: „Buda még mindig nem szabad. Az újság csodákat ír, milyen re­mek az élet vidéken és ezeket a híreket megerősítik. Tegnap érkezett haza egy unokabá­tyám. Borban szabadult fel októberben és azóta jön... Ő is azt mondja, hogy mindenütt jó már az élet... Majd csak jó lesz már egyszer nekünk is. Csak már együtt lehetnénk.” Budán még harcok folytak, Pesten az Izabella téren, az egykori Magyar Színházban, vasárnap délelőtt matinéra gyűltek össze az emberek ... Részlet egy levélből: „Érthe­tetlen módon nem emlékszem a műsorra, csak a hangulata él most is minden zsigerem­­ben. Csak a nagy hidegre em­lékszem, a sok beburkolt em­berre és a forróságra, ami bennünk volt. Valami égigérő mámor és mélységes hála azért, hogy módunk és alkalmunk van ünnepelni...” Egy másik levél: „A mi há­zunk január 13-án szabadult és amint tehettem, bejártam Budapest felszabadult részeit. Gyalogos utam az Izabella téren át vezetett. Úgy emlék­szem, egy kézzel írt lapon ér­tesültem arról, hogy január végén megrendezik az első sza­bad színházi előadást. Gömöri Vilmával, a színészbejárón át a Wesselényi utca felől men­tünk fel az épületbe. A szoba üres volt, talán négyen-öten lehettünk összesen, köztünk Major Tamás. Major Tamás egy aktatáskát szorongatott a hóna alatt, majd lehajolt, majdnem a földre ülve az ak­tatáskából kivett egy ragyogó szép fekete cipőt és azt vette fel az utcai helyett. S közben mosolyogva, boldogan felkiál­tott: Megint színházat csiná­lunk, gyerekek!...” „Feladatom volt, hogy segítséget nyújtsak...” A régi fényképről fiatal szovjet tiszt néz rám. Rajzos vonalú száj, drótkeretes szem­üveg. A műteremben most meg­szólal a telefon. Ék Sándor energikusan felugrik, a tele­fonhoz siet és valakivel oro­szul beszélni kezd. A 2. Ukrán Front politikai csoportfőnökségének tisztje­ként érkezett Budapestre. — Meg kell értse — magya­rázza, amint visszatér a tele­fon mellől. — Számomra nem maga az előadás nyújtott kü­lönös élményt. Feladataim kö­zé tartozott, hogy technikai se­gítséget adjak a művészeknek, például egész Pesten nem volt még villany. Az előadásra a színház épületében villanyvi­­lágosítást kellett biztosítani. De nem ez volt az egyetlen ilyen előadás. Műsort szervez­tek Szegeden is. S a pesti szín­házak után a mozikat kellett megnyitni. Feladatunk volt, hogy megtaláljuk azokat az erőket, akikre támaszkodva megindulhatott a városban a normális élet. S ez a szándék találkozott a művészek szándé­kával. A matiné után Fjodor Alekszejevics Gurkin őr­nagy, a politikai csoportfőnök­ség egyik vezetője, vacsorára hívta meg a művészeket. „ A színpadon megjelentek toprongyos emberek...” A műsorról hivatalos mélta­tás jelent meg az egyetlen új­ságban, a Szabadságban: ünne­pi beszédet Kállai Gyula mon­dott, a műsorban Abonyi Géza, Gobbi Hilda, Major Tamás, Pásztor János, Sólymos Péter, Székely Mihály, Várkonyi Zol­tán szerepelt. A zenekart Ser­­gio Failoni vezette, az ének­kart dr. Paulovits Géza. „Vasárnap délelőtt a Ma­gyar Színház színpadán — írja a Szabadság korabeli tudósító­ja — olyan esemény játszódott le, amelynek nagyságát első pillanatban fel sem mérhet­jük, egyszerűen csak regiszt­rálni tudjuk: felszabadult a szellem.” A korabeli újság tisztázott egy tévedést is. Még a felhí­vásban is úgy jelent meg, hogy január 27-én tartották a mati­nét A levélírók közül is csak néhányan utaltak rá, hogy em­lékezetük szerint aznap vasár­nap volt és január 28-a. Az új­ság szerint a jegyek ára 1—6 pengő volt­ a valóságban? „Az Izabella utcában lak­tunk — emlékezik vissza egy levélíró — és három jegyet kaptunk. Az egyik feleslegessé vált, és horribilis árért, 20 ci­garettáért adtuk el valakinek.” Naplórészlet: „Képzeld el, kedvesem: a jéghideg színpa­don megjelent egy csoport top­­rongyos, kiéhezett ember és elénekelték az Internacionálét. Soha nem hittem volna, hogy én még sírni fogok. Végigsír­tam az egész előadást, amit a Szózattal fejeztek be. Egész idő alatt Rád gondoltam...” Februárban megszakad a naplóbejegyzés. Nem volt ki­nek jegyzetelni tovább: egy 24 éves lány hírt kapott, hogy vőlegénye Bergen-Belsenben a koncentrációs tábor lakói kö­zött elpusztult Huszonöt év múltán, mához egy hétre, vasárnapi délelőttön ugyanazon a színpadon, a je­lenlegi Nemzeti színpadán megjelennek azok, akik a jég­hideg színházban akkor éne­keltek s a nézőtéren sokan azok közül, akik akkor sírtak. Fekete Judit Major Tamás hatvan esztendős A Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottsága 60. születésnapja alkalmából köszöntötte Major Tamás két­szeres Kossuth-díjas művészt, a munkásmozgalom régi har­cosát. A Központi Bizottság üdvözlő levelét Aczél György, a KB titkára adta át. Jelen volt dr. Orbán László, a mű­velődésügyi miniszter első he­lyettese és Óvári Miklós, a KB osztályvezetője. „ Munkásmozgalomnak és mű­velődésnek, politikai harcnak és kultúrának, agitációnak és színháznak tudatos, emelke­dett ötvözőjét, a politikust és művészt köszöntjük most, hat­vanadik születésnapján. Azt az embert, azt az egyéniséget, aki sok évtizedes munkássá­gával példázza, hogy az elkö­telezettség nemcsak egysze­rűen hit, meggyőződés, vállalt feladat, hanem állandó, foko­zott művészeti emelkedő is le­het egy fölfelé ívelő, tekinté­lyes életpályán. A hatvan esztendős Major Tamás elkötelezettsége csak­nem négy évtizedes. Nem sok­kal azután, hogy diplomát ka­pott a Színiakadémián, és hogy tagjai sorába szerződtet­te az ország első színháza, ér­tő társakat, elvtársakat gyűjt­ve maga köré, a drámát, a mű­vészetet, a színházat kezdte el­vinni a néphez. A szó szoros értelmében vitte a kultúrát; úgy is, hogy lobogó hittel és ifjan verseket mondott mun­kásoknak gyűléseken és mati­nékon, úgy is, hogy igazi szín­házat , Moliére-t vitte a Nép­ligetbe, szegény emberek kö­zé. Az erőnek és meggyőződés­nek, amelyet mozgalom és te­hetség együtt táplált a mű­vészben, a felszabadulás újabb, hatalmas lendületet adott. A színháznak, ahol pá­lyáját kezdte, igazgatója lett, és a Nemzeti, amelynek régen csak karzata nyílt meg —, ha megnyílt — a vékonypénzű nézők előtt, most teljesen az egész nemzeté, az egész népé lett. Klasszikusok egész sorá­val, Shakespeare-ral és Mo­­liére-rel, Csokonaival és Gor­kijjal közelített a kultúra áramlataiból hajdanában ki­zárt néphez, úgy is, mint di­rektor, úgy is, mint színész és rendező. A pálya, amelynek eddigi szép állomásain sikeres szere­pek, maradandó rendezések, haladó világnézettel áthatott műsorelvek láthatók, az utób­bi években érdekes és tanul­ságos szakaszába érkezett klasszikusok modern fölfogá­sa, színházi görcsök föloldása, régi babonák elvetése, művé­szeti formák és tartalmak megújítása áll e színházi szán­dékok középpontjában. Major Tamás pályájának nagy ívét, nagy erejét mindenképpen az adja, hogy egy művész ifjú korától töretlenül kitart meg­győződése, elkötelezettsége mellett 11

Next