Magyar Nemzet, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-21 / 44. szám

A k­ltelevízió öt képzőművészeti műsora Két hét nem nagy idő. Ezért hát tulajdon­képpen merész­ségnek is mondhatná valaki, ha éppen akadékoskodni akar­na, hogy most e rövid tizen­négy napos időszak alapján akarjuk áttekinteni a televízió képzőművészeti műsorainak rendszerét, szemügyre véve koncepciójukat, magvalósítá­sukat, vizuális kultúránk fej­lesztésében játszott szerepüket — egy szóval kritikát írni ró­luk. Válaszképp e — remél­jük pusztán képzelt — ellen­vetésre csak ennyit: időben természetesen lehetett volna tágítani a nagyító alá vett mű­sorok körét, témáiban azonban aligha — hiszen ez az időszak többé-kevésbé kimerítette te­matikailag és műfajilag egy­aránt az ilyen jellegű műsorok skáláját. Több műsorról tehát beszélhetnénk egy esetleges hosszabb periódus lezárása után, ám más műsorokról alig­ha. Másrészt éppen most, a múlt vasárnap egy olyan mű­sorsorozat indult útjára a kép­ernyőn, amely kibontakozásá­val bizonyosan új színt fog hozni a képzőművészeti adá­sok spektrumába, vagy leg­alábbis — mivel a Vasárnapi vendégségben... sorozata in­kább zenei, mint képzőművé­szeti súlypontú műsor — ta­nulságaival friss gondolatokat kölcsönöz majd a képzőművé­szeti műsorok szerkesztőinek is. A műsorok elemzésére térve mos már, célszerűnek látszik tájékozódásunkat némi sta­tisztikával kezdeni. Két hét alatt öt képzőművészeti témá­jú adás került képernyőre: összesen százötven perc, azaz két és fél óra „terjedelemben” (ide számítva a február 15-én látott „Vasárnapi vendégség­ben Borsos Miklósnál” című zenei jellegű műsor adáside­jét is). A televízió képzőmű­vészeti rovata tehát — előző lehetőségeihez viszonyítva s társműsoraival együtt — bizo­nyos mértékig előrelépett, hosszabb műsoridő áll rendel­kezésére, mint legutóbbi cik­künk idején. Az időtartamok összevetése azonban csupán a műsorok mennyiségéről infor­málhat bennünket, de nem­ minőségükről, s nekünk, mivel számunkra, mint minden tele­víziónéző számára, elsősorban hatásuk a fontos, ez utóbbi té­nyezőt kell fokozottabb figye­lemmel kísérnünk. E szem­pontból közelítve a műsorok sorozatához, a legfontosabb — régen kifogásolt — statikus jellegük feloldódása, a száraz, vagy legfeljebb érzelmes sem­­mitmondással „fűszerezett” előadásjelleg felszámolása. Több lett a „kép” az adások­ban, s így végre valóban kezd vizuálissá válni ez a szemünk nevelését a leghatékonyabban szolgáló műsorsorozat. Tulajdonképpen tehát elége­dettek lehetünk ezzel a kéthe­tes periódussal, amelyben foly­tattuk az „ismerkedést a szob­rászattal”; megismerkedtünk egy fiatal művésszel a Tévé Galériájában; halálának fáj­dalmas alkalmából láttuk a Konecsni Györgyről készített kitűnő portréfilmet; a Kompo­zíció sorozat ez évi második adásában információt kaptunk az újonnan megjelent képző­művészeti könyvekről, az ép­pen nyitva levő kiállításokról, s végül szép szobrokkal és szép muzsikával zártuk le a sort, Borsos Miklós műtermé­ben. De valóban elégedettek lehe­tünk-e? áll elénk önkéntele­nül is a kérdés, miközben jegyzeteinket rendezgetve fel­idézzük a látottakat. Kezdjük talán a sort a feb­ruár 4-én sugárzott Ismerkedés a szobrászattal című műsorral, amelyben So­mogyi József szobrászművész kalauzolt végig bennünket a bronzszobrok születésének sokágú, sokrétű folyamatán. Vele máris kétségessé válhatik az örömteli „igen”, amelyet készséggel adtunk volna vála­szul az imént feltett kérdésre. Mert ennek a műsornak, saj­nos, alapvető hibái voltak, akár rendezését, akár szerkesz­tését, akár operatőri munkáját vizsgáljuk, s engedtessék meg, hogy egy szubjektív élményre hivatkozva — Somogyi József­nek egy körülbelül másfél esz­tendeje végignézett és hallga­tott korrektúrájára emlékezve — megkockáztassuk a kijelen­tést: felületesség volt mindun­talan belefojtani a szót a meg­szólaltatott művészbe, érzel­mes semmitmon­dással váltva fel, ki tudja miért, Somogyi töredékeiben, összevissza „vágva” is érdekes vallomását. A bemutatott szobrok egy ré­szének teljességgel élvezhetet­len fényképezése pedig több mint bűn, hiba volt! A szerdai csalódásért némi­képp kárpótlással szolgált a szombaton, február 7-én kora délután sugárzott Kompozíció 70 Kft című képzőművészeti magazin. Az előző műsor hibáit persze itt már nem lehetett korrigál­ni, de ebben legalább azt kap­tuk, amit szerkesztőitől és ren­dezőitől megszoktunk: korrekt információkat az elmúlt idő­szak tárlatairól, és más képző­­művészetünk életében fontos eseményei­ről Egy dolgot, bár nem túl je­lentősen mégis megjegyez­nénk : ha már magazin a Kom­pozíció ... sorozat, nem lenne baj, ha tovább oldanák mun­katársai a néha még túl feszes, protokolláris hangot, ínycsik­landóbb körítéssel tálalva e jól válogatott szellemi táplálé­kot. A Tévé Galériájáról senki sem tehet. Olyan, ami­lyenre immár tizennegyedszer sikerült: még mindig kísérleti stádiumban van, s gondolom, így is fog maradni hosszú idő­re. Ahhoz ugyanis, hogy ezek­ben az élő adásokban minden , klappol­jon” és megfeleljen a műsor eredetileg kitűzött cél­jának, három dologra volna szükség. Először is nem hajuk­nál fogva előráncigált debütá­­lókra, hanem olyan művészek­re, akik már valamit le is tudnak tenni az asztalra a szimpla reménységen kívül. Azután egy olyan riporterre, aki egyformán ért a képzőmű­vészethez és az élő televíziós adás kézbentartásához (a szak­értők szerepeltetése most sem hozott megoldást). Végül pedig koncepcióra, s az olyan „mel­lékes” kérdések megválaszolá­sára, hogy vajon gratulálni, bírálgatni, vagy valóban be­szélgetni, vitatkozni, tájéko­zódni gyűlik össze a közönség havonta egyszer a Derkovits­­teremben!? Konecsni György portréfilmje, amely, sajnos, emlékműsor­ként került a képernyőre, is­mét tiszta örömöt adott nézői­nek. Plakátművészetünk né­hány napja elhunyt kitűnő mestere a nemrég rendezett tárlatának anyagát mutatta meg a tévénézőknek. Szinte barátokként fogadott és kalau­zolt bennünkért műtermében, életművében, s plakátművé­szetünkben, fájdalmasan em­lékeztetve mindannyiunkat is­mét arra a veszteségre, ame­lyet halála okozott. Egyébként nem állhatom meg, hogy most azonnal ne emlékeztessek az Ismerkedés a szobrászattal című sorozat, e cikkben elsőként említetett adására. A Konecsni György műtermében készített riport ugyanis világosan bizonyítja: a szerkesztő munkája nem ab­ból áll, hogy összevissza for­gatja a filmek interjúalanyai­nak mondanivalóját. Kellő tisztelettel és egyenrangú együttműködéssel­ is lehet fl­met készíteni — különösen ak­kor, ha a műsor készítői pon­tosan tudják, mit is akarnak. A Vasárnapi vendégségben Borsos Miklósnál a tihanyi műteremben, olyan műsor volt, amelyben Czigány György — akinek, mint rádióhallgató lel­kes híve és hallgatója vagyok — nevezetes „házimuzsikáját” plántálta át a képernyőre. Olyan műsorhoz juttatta így végre a televíziót, amely komplex módon egyesítheti magában a szép zene és a jó képzőművészet élvezetét. Ami azonban jó a rádió házimuzsi­kájában, azt bizonyos fokig adaptálni kell a televízióra. — S ez már a tévérendező dol­ga. Mert Borsos Miklós kert­je valóban szép, de a rotun­­dájában megjelenő Veszprémi Kamarakórus idegenül hatott a malomkő asztal mellé tele­pedve folytatott beszélgetés so­rán. És kár volt a filmen egy képi közhelyért: a tihanyi templom jól ismert barokk belső terének részletes fényké­pezéséért az orgonamuzsika alatt, elcserélni Borsos Miklós új szobrai bemutatásának a lehetőségét. Hisz harmóniájuk­kal, ritmusukkal ezeknek a szép szobroknak is van közük a zenéhez. Sőt, talán nem lett volna reménytelen ezt is kifej­teni a beszélgetés során. Ezzel bizonyosan egyformán nyert volna a zene és a képzőművé­szet, ha már ezúttal a vendég­­fogadó személye ilyen szeren­csésen összekapcsolta a kettőt. Két hét öt műsora alapján természetesen nagyfokú fele­lőtlenség volna azt állítani, hogy baj van a tévé képző­­művészeti műsoraival. Egy év­ben ötvenkét hét van és há­romszáznál több adásnap. S ennél az egyenetlenül sikerült tizennégy napnál bizonyosan akad jobb periódus is. Horváth György MAGYAR FILM 25 ÉVE KIÁLLÍTÁS AZ URÁNIA filmszínházban Színészfotók árusítása Művész—közönség találkozók 25 év népszerű filmzenéje Közönség—kritikusok találkozói ÉRDEKLŐDJÉK AZ URÁNIA FILMSZÍNHÁZBAN Nyitva! naponta 14 órától A megtekintés díjtalan Magyar Nemzet BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN FERENCSIK JÁNOS hétfőn az Erkel Színházban Britten Háborús Requiem-jét vezé­nyelte az Állami Hangverseny­­zenekar és a Budapesti Kórus élén. A kamarazenekart Jan­­csovics Anitás vezette. Britten művét e sorok írója immár harmadszor hallotta és ez alkalommal minden eddi­ginél előnyösebb benyomást nyert. Érdekes jelenség: az új mű valóságos értékét akkor nehéz felismerni, ha 1. teljesen új eszközökkel építkezik, vagy 2. ha semmiféle új eszközt nem használ. Britten Háborús Re­­quiem-je az utóbbi csoportba tartozik. Kétségtelen, hogy a hallgatót megtéveszti az a technikai-mesterségbeli biz­tonság, elegancia és olajozott­­ság, ahogyan a szerző a zenei anyagot kezeli, hajlamos arra, hogy ezt az egyszerűséget min­den további nélkül felületes­ségként értékelje. Pedig Brit­ten a szó legjobb értelmében véve mesterien komponál és azt a keretet, amelyet saját maga és kompozíciója számá­ra megteremt, mesterien tölti ki. Mindezen felül teljesen őszinte zene benyomását kelti, igen jelentős melódiainvenció­val és kitűnő anyagszerűség­gel. Sem a kórustól, sem az énekes szólistáktól nem kíván mást, mint ami az emberi énekhang valóságos természe­téhez tartozik. Ami valóban újszerű ebben a műben — te­hát a nagyzenekari és különvá­lasztott kamarazenekar, amely két szólistával kommentálja a liturgikus szöveget — szintúgy zenetörténeti múltra tekinthet vissza, ha áttételesen is, de a reneszánsz-barokk egyházi, il­letve világi concerto gyakorla­tában gyökerezik. A szóban forgó előadás ép­pen azzal tárta fel Britten mű­vének egyszerű szépségét, hogy egyszerű és szép volt. Nem volt benne semmiféle különle­ges hatásvadászat, csupán lel­kes, odaadó muzsikálás és ren­díthetetlen hit abban, hogy Britten Requiem-je igen jó darab. A Budapesti Kórus kis­sé bizonytalan indítás után pillanatról pillanatra emelke­dő színvonalú produkciót nyújtott. A XIX. kerületi Hu­nyadi János zenei általános is­kola énekkara (kar Igazgató: Szabó Helga) kristálytisztán és kitűnően énekelt. Ugyanezt mondhatjuk a szólistákról is. Bende Zsolt, Bartha Alfonz és Werner Mária — utóbbi a megbetegedett Galina Vis­­nyevszkaja helyett — bensősé­gesen és szépen énekelt. Wer­ner Máriát még külön ki kell emelnünk a „Lacrymosa” és a „Benedictus” élményteli elő­adásáért. A kamarazenekar di­rigense, Janosovics Antal re­mekül látta el feladatát és így minden váltás zökken­ésmen­­tesen valósulhatott meg. borbély gyula és via-DO PERLEMUTER csütörtöki koncertje a Zeneakadémián — az Állami Hangversenyzene­karral — Debussy, Ravel és Dvorák műveiből állott Első­nek az Egy faun délutánja hangzott el igen szép előadás­ban. Borbély Gyula itt jó kon­taktust teremtett a zenekarral és utóbbi — éppúgy, mint az előbb tárgyalt Britten-műben — tisztán és fegyelmezetten játszott A műsort záró Dvo­rák Új világ-szimfónia főként második tételével adott zenei élményt. A szűnt előtt játszotta Vlado Pernemujer Ravel G-dúr zon­goraversenyét. Ez a nagyszerű, idős mester már nem először jár nálunk. Több mint egy éve annak, hogy szólóestjében gyönyör­ködhettünk. Ezt az emlékün­ket most nagyban elmélyítette Periemuter Ravel-interpretá­­ciója. Rejtélyes dolog, hogy miként képes Periemuter egy bizo­nyos,­­kivételesen bensőséges, ízig-vérig zenei természetű hangulat létrehozására. Éppen azért rejtélyes ez, mivel ha zongorázását elemeire bont­juk, jó néhány mechanikai hiányosságra bukkanhatunk, melyek eredményeként hang­szerének hangja nem szárnyal­t kívánatos mértékben. Mind­ez azonban teljesen mellékes­sé válik, amikor őt hallgatjuk. Pernemuter tavalyi szólóestjén éppúgy, mint ezúttal, bebizo­nyította, hogy az előadóművé­­szet valóságos problematikája a technikai analízis útján jár­va csupán megközelíthető, de a maga teljességében meg nem ragadható. Más utat kell találnunk Per­iemuter „titkához”. Periemuter — különösen, ha Ravelt játszik — anyanyel­vén beszél, ő maga Ravel szoro­sabb baráti köréhez tartozott és egyéni tehetsége tette lehe­tővé, hogy eleven épségben őrizhesse meg e zene termé­szetes hangzásképét. Mindeb­ben az a legfontosabb, hogy Pernemuter nem konzerválta Ravel előadói utasításait. An­nál is kevésbé teszi ezt, mert az előadóművészet semmiféle eljárásai sem „tartósítható”. (Nincs szánalmasabb annál, mint mikor a középszerűek ar­ra hivatkoznak, hogy „A Mes­ter” ezt meg azt mondta ne­kik!) Pernemuter zseniális mó­don a művet teremtő folyama­tot magát leste el Raveltől, azt­­a sokféle impulzust, amelyet a szerző olyan arisztikus rafiné­riával ötvöz remekmívű egy­séggé, így válik a G-dúr zon­goraverseny második tétele antik álommá, amelyben a déli eredetű, méltóságteljes Sara­­bande a barokkos folyondár végtelenségével és szélességé­vel tárul elénk, mint valami bensőséges, lassú keringő. Minden dallammozdulata mél­tóságteljes és fanyar egyszer­re, mindig azon a ponton, ahol a legkomolyabb dolgok is kü­lönleges kísértést éreznek arra, hogy az irónia hangjába for­duljanak át Borotvaélen jár ez a lassú tétel. Periemuter olyan természe­tes egyszerűséggel kezeli ezt a zenei anyagot és ugyanakkor olyan szuverén biztonsággal, ahogyan a szerző tette, amikor művét leírta. Mindezen felül mélyen átélt ritmusvilága van, melynek segítségével könnye­dén csillantja meg a szigorú ütemhatárok között kibonta­kozó, szabadon lengő ritmust , a zongoraverseny jazz-hatás alatt álló rétegét. Nem csoda, hogy a harmadik tételt meg kellett ismételnie. Kíváncsian várjuk Pernemuter szombati szólóestjét. A sikerben nem kis része van Borbély Gyula és a zene­kar pontos és lelkes közre­működésének. Pernye András A­­CAL Megjelent a Világirodalmi Lexikon első kötete Irodalomtörténetünk leg­újabb impozáns vállalkozása, a Világirodalmi Lexikon első kötetét mutatták be pénteken délben szerkesztői és munka­társai, valamint az Akadémiai Könyvkiadó vezetői a Magyar Tudományos Akadémia Tu­dósklubjában a sajtó képvi­selőinek. A Világirodalmi Lexikon, mint a sajtótájékoztatón meg­tudtuk, hat kötetben jelenik meg, mintegy hat esztendő alatt. A terjedelmes munka harmincezer címszót foglal magába, 7500 nyomtatott ol­dal terjedelemben és címsza­vai 350 nemzet, illetve nyelv irodalmát dolgozzák fel. A most megjelent első kötet 1248 szöveg- és 80 képolda­lán, 4519 címszóban, mintegy 150 ezer információt közöl. Címszavai Bertus Rafjes hol­land író és költő életművé­nek ismertetésétől Raffaele Calzini olasz író és újságíró munkásságáig ismertetik a világirodalom alkotóit és problémáit. A pénteki sajtótájékoztatón Király István egyetemi tanár, a lexikon főszerkesztője is­mertette a szerkesztőség mun­káját és a mű koncepcióját. Mint elmondta, a munka meg­kezdésekor számos problémát kellett tisztázniuk, így a ma­gyar irodalom helyének kér­dését, illetve a világirodalom fogalmát. Döntésük értelmé­ben a magyar írók munkás­sága nem került bele a lexi­kon címszavai sorába, mivel ezt az Akadémiai Kiadó gon­dozásában megjelent Irodalmi Lexikon már ismertette. A világirodalom fogalmát tágan értelmezték: a szorosan vett szépirodalmon kívül beleke­rült a lexikonba a bestseller, az „alkalmazott” irodalom, az irodalomkritika, az irodalom­­történet és szó esik a kiadók munkájáról, a folklórról, az újságírásról és a publiciszti­káról, valamint a társada­lomtudományoknak a világ­­irodalomra gyakorolt hatásá­ról is. A lexikon legbővebben a XX. század irodalmával foglalkozik, mert szerkesztői­nek álláspontja szerint első­sorban korunkat és világun­kat kell tükröznie. Az eddigi irodalomtörténeti feldolgozásokkal szemben, eb­ben a lexikonban jelentős hangsúlyt kapott a harmadik világ irodalma is — munka­társai „az európai provincia­lizmus” helyett gondos mun­kával tekintették át Földünk valamennyi népének irodal­mát. A lexikon érdekessége még, hogy munkatársai a száraz „lexikonnyelv” helyett esszészerű feldolgozásban kö­zelítették meg valamennyi té­mát az egyes életműveket ugyanúgy, mint a különböző nyelvek és népek irodalmát ismertető nagyobb, szinte ön­álló tanulmányszámba menő ismertetéseket. A lexikon szócikkeit bib­liográfiai összefoglalók egészí­tik ki, alkalmat nyújtva az esetleges további, alaposabb kutatásokhoz is. .Szombati, 1970. február 21. Pablo Casals tiszteletére száz csellista közreműködésével ün­nepi hangversenyt tartanak április 15-én a New York-i Philharmonic Hallban. A Ca­sals által vezényelt koncert fénypontja a mester La Sarda­­ne című művének előadása lesz. NAPLÓ F február 21 Révay József író, műfordító hamvasztás előtti búcsúztatása pénteken fél három órakor lesz a Farkasréti temetőiben. «­• Neményi Lili operaénekesnő több mint háromhavi távol­lét után hazaérkezett az Egye­sült Államokból, ahol szántó­ hangversenyen lépett fel és lemezfelvételeket csináltak ve­le.­ A szocialista országok író­szövetségei vezetőinek buka­resti tanácskozásán részt vevő magyar delegációt Darvas Jó­zsef, a Magyar Írók Szövetsé­gének elnöke vezeti. A kül­döttség tagjai: Dobozy Imre, az írószövetség főtitkára, Mol­nár Géza külügyi titkár, Fe­hér János külügyi csoportve­zető és Simon István, a Kor­társ főszerkesztője.­­ Az Ybl család hagyatékának eddig Svájcban őrzött anya­gával — értékes képek, kis­plasztikák, könyvek, kéziratok gyűjteményével — gazdagod­va nyílik meg márciusban tíz új, állandó Ybl-kiállítás a székesfehérvári Ybl Múzeum­ban. 4* Lengyelországban vendég­­szerepel áprilisban a Nemzeti Színház és a Bábszínház együttese. A felszabadulási jubileumunk alkalmából ren­dezendő lengyelországi ünnep­ségeken Varsóban és vidéki városokban lépnek fel a ma­gyar művészek. V J. Mejtusz Az Uljanov csa­lád című operájának ősbemu­tatója áprilisban lesz a moszkvai zeneművészeti főis­kolán. Az új opera Lenin if­júságáról, forradalmi munkás-, Ságénak kezdetéről szól. A Vivaldi MagniScafjának az Olasz Intézetben ma elhangzó partitúráját Szekeres Ferenc rekonstruálta a torinói Biblio­­teca Nazionaléban levő erede­ti Vivaldi-kéziratból. Ebben a formában ma este hang­zik el Magyarországon elő­ször Gyurkovics Mária, Bar­­lay Zsuzsa F­orrai Zsuzsa Szőkefalvi Nagy Katalin, Fü­­löp Attila, Takács Judit, Ta­kács Klára, Sebestyén János (csembaló) és a Budapesti Madrigálkórus előadásában, Szekeres Ferenc vezényleté­vel.­ A volt párizsi vásárcsarnok egy részét színházteremmé alakították át. Előadásai dél­után hatkor kezdődnek és este 11-ig tartanak, folytatóla­gosan — tehát a nézők bár­mikor ki- és bemehetnek. A színházteremben még e hónap­ban bemutatják Sartre A tisz­tességtudó utcalány című drá­máját.­­S. Rákóczi -emlékek Rodostóból címmel nyílik meg a rodostói évekből fennmaradt emlékek kiállítása március 7-én a Nemzeti Múzeumban.­­ A kitűnő szobrász házas­párnak, Schaár Erzsébetnek és Vilt Tibornak számos köz­téri szobra kerül az idén felállításra. A tihanyi bioló­giai kutató intézet parkjában kap helyet Schaár Erzsébet kétfigurás nagyméretű szob­ra, a Tudósok­ Agár­don, a Velencei-tó partján pedig egy nyitott ajtóban álló lírai leányfigura, a Menyasszony. Vilt Tibor üvegből és acél­ból, transzparensszerűen ki­világítható kompozíción dol­gozik, ez a Vörösmarty téren épülő kultúrközpont halljába kerül. Egy Bach-fúga részle­tét kívánja megörökíteni a szobrász egy öt méter hosszú és két méter magas dombor­műben. A másik érdekes munkája Vilt Tibornak a szombathelyi kórház ,számá­ra készülő tízméteres térfal­­kompozíció.­ A felszabadulás után készült képzőművészeti alkotásokból nyílik meg kiállítás február 23-án, este 6 órakor az I. ke­rületi tanács, a művelődési ház és a Kiállítási Intézmények közös rendezésében az I. ke­rületi tanács művelődési házá­ban. (I., Bem rakpart 6.) + Fali Leó Pompadour című operettjét mutatja be április­ban a Fővárosi Operettszínház. A próbákat már megkezdték. Az előadást Seregi László ren­dezi, címszerepét Petress Zsu­zsa énekli.

Next