Magyar Nemzet, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-01 / 101. szám
12 tizenévesek 5. Egy Kazinczy-érmes Szeme nagy, mint kelyhe a virágnak. Hangja finoman átitatott; szopránszerepeket játszik az iskola műkedvelő operaelőadásain. Termete törékenyen vékony, mintha nem is kislány, hanem hajladozó náci volna, amelylyel játszik a hajlítgató szellő. A tizenévesek számára föltett tíz — és mindig más tíz — kérdésemet átolvassa s azzal a hangszínnel, amelyben szinte érezni-látni prózánk és líránk átélt ismeretét, a hangsúly tökélyét, a szép ejtés vonulatát, megkérdezi: — Válaszolhatok? — Azért jöttem — s a budai József Attila gimnázium magasföldszintjén, a „kis tanáriban” beszélgetni kezdek Tihanyi Gyöngyivel, aki negyedik gimnazista, tavaly a szép magyar beszéd győri országos versenyén Kazinczydíjat, tavalyelőtt és az idén ugyanezen a versenyen Kazinczy-érmet nyert. „Az olvasás önállóbb és mélyebb" — Ha valamely igazságtalanságot, emberi szomorúságot észlel, vagy egyenesen valamely tragédiát lát, azt átélve magáévá teszi, vagy igyekszik elfelejteni, elmegy, vagy nem tud elmenni mellette? Valóban kehely ez a szem. Mély, tágas. — Láttam egy verekedést. Rossz érzés volt. Ilyenkor nagy izgalom fog el, kiabálni szeretnék, mert mást nem tudok tenni, nem kapcsolódhatom és nem avatkozhatom bele. De kiáltani kell! Nem tudok közömbös lenni. Kell kiáltani. S játszik a kiáltani kell és a kell kiáltani hangsúlyozásával. — Az ismeretszerzés milyen formáit kedveli: az olvasást? az utazást? a tévét? a filmet és a színházat? vagy pedig, közvetlen formát, a tanulást? ....— Olvasni szeretek elsősorban. Ennek az élménynek a képi megfogalmazása, a film vagy a színház, csak kiegészítő szerepet tölt be. — Következésképpen ezeket másodrangú művészetnek tekinti? — Semmi esetre sem. Csak az olvasás elsődlegességét akartam kiemelni. Amit az ember olvas, azt önmagában dolgozza fel. Ezt a színházban a színészek teszik, én nézem csupán azt, amit ők már megoldottak. A könyvnél — legyen az próza vagy líra —, ilyen segítség nincs. A film, a tévé kényelmesebb. Az olvasás önállóbb és mélyebb. Izgalmasabb is. — A szép magyar beszéd egyik Kazinczy-érmes gimnazistájának egy nem szép magyar szót említek: tömegkommunikáció. A tömegkommunikációs eszközöket — például a televíziót — nem kedveli? — Egy színházi előadás, opera- vagy hangversenyközvetítés nem teremti, nem teremtheti meg azt az élményt, amelyet a nem közvetítés során látott és hallgatott előadás vagy hangverseny megteremt. S még ennél is több az olvasás, amelynek mondanivalóját magamban — s mások értelmezése nélkül — feldolgozom. „Tanár az illető" — írjon le, fessen le egy embert, akit kedvel, akinek az egyénisége megragadta. Milyen a külseje, milyen a belső világa, s kicsoda a kérdéses személy, de én nem a nevére vagyok kíváncsi. A kérdés befejező részére felel először: — Tanár az illető. Szikár, magas férfi, s meglehetősen hallgatag. Mindig könyvekkel jár, nem beszél sokat, amit mond, azt jól meggondolja, s amit közöl, az mindig elgondolkoztatja az embert. Megőrzi az egyéniségét, s nem szereti kiteregetni azokat a belső dolgokat, amelyek foglalkoztatják. Nem is tudom, hogy ilyenek foglalkoztatják-e? Mindenesetre vannak — talán lehetnek — olyan elzárt részei az életének, amelyeket csak kevesen ismerhetnek. Középkorú férfi. Magyart és történelmet tanít. — Most, a negyedik gimnáziumban? — Nem. Engem még az elsőben tanított. Rajongtunk érte. Ő is egy volt a tanítványaival, ugyanakkor mégis magasan állt felettünk. Nem lehetett, egyszerűen nem lehetett olyant mondani róla, amely megingatta volna azt a piedesztált, amelyre a gyerekkel való bánni tudás emelte. Mondom, mindig egy volt velünk, úgy, hogy mindig magasan felettünk állt. Ez volt benne a vonzó, s a rendkívüli. S ha már őt említem, meg kell említenem többi tanáraimat is, a hálámmal együtt Azzal a hálával, hogy ebben az iskolában tanulhattam. „... központi szolgabíróvá választódni" — Idézze fel, kérem, azt a napot, mikor a legutóbb Győrött versenyzett. Milyen órák előzték meg a Kazinczy-érem elnyerését? — Szerepelni mindig izgalom. Miután nem szeretek szerepelni, mindig le kell győzzem ezt az izgalmat. Ez volt a legfőbb dolgom. Az ember minden versenyen rengeteg új szöveget hall, s minden egyes versenyen, ha szabad ezt mondani, újra meg újra rádöbben arra, mennyire szép, milyen nagyon szép ez a mi magyar nyelvünk. És arra is, hogy akiknek ez a nyelv a kifejezési eszközük, azok összetartoznak. — Milyen szöveget adott elő Győrött ? — Adytól. Prózát. Ady egyik levelét amelyet édesapjához írt. S már mondja a betűhű szöveget: — „Hogy jó lett volna, Édesapám, központi szolgabíróvá választódni Zilahon, kivirágoztatni a hét szilvafát és becsületet szerezni az elkoldusodott diósadi Adyaknak? Bizony, talán jó lett volna.” S még idéz egy Ady-cikket is azokról az amerikai kivándorlókról, akik már nem tudják megtartani a magyar nyelvet, s azokról, akik idehaza maradnak, s olyan kincs birtokában vannak, amelynek szépségéről és nagyságáról talán nincs is fogalmuk. — Mit köt érzelem- vagy emlékvilágában ehhez a dátumhoz: május elseje? — Ez mindig az első igazi szép nap volt az évben. Élmény volt felvonulni, s a léggömböket lesni-figyelni. Már akkor is, mikor még nem is tudtam, hogy mindez miért van. A teljes élet — Nevezzen meg egy olyan — nem belföldi — várost, helységet, országot, vagy országrészt, ahol nagyobb számban élnek magyar anyanyelvű emberek. — Kanada, Ausztrália. (Gondolkozik. Megáll.) S talán Dél- Amerikában is. — Az Ady-levél említ egy városnevet. — Zilahot? — Igen — mondom. — És Zilahon? — Igen, Zilahon is. Ott, a Szilágyságban. — És most említsen egy olyan világirodalmi hőst, aki megragadta■ Karamazov Aljosa? Vagy Jacques Thibault? Cyrano? — Hamlet, Faust és Odüszszeusz. Az utóbbiban a kalandvágy a megragadó, a mindent megismerés vágya. Hamletben a töprengése, minden lépésének megfontolása, s a gondolkodó latolgatás, amely a cselekvést megelőzi. Faustban pedig az a megdöbbentő, hogy valaki élete utolsó pillanataiban döbben rá arra, hogy elment az élete és akkor próbálja meg pótolni azt, amit elmulasztott. Hogy öregen döbben rá arra: nem volt teljes az élete. — Voltaképpen lehet, s van teljes élet? — Teljesnek tekintem például annak a nagyon boldog, édesanyának a sorsát, aki gyermekeiben teljesíti ki önmagát. — És ismer ilyen édesanyát? — Igen. Az édesanyámat. Csend kerül kettőnk közé. Telt csend. Az ő csendje talán boldogabb, mert ismer egy boldog embert. Csak mikor a hallgatás szakadozni kezd, teszem fel a nyolcadik kérdést: — Mikor — s hol — tört ki a második világháború; mikor — s hol — fejeződött be? — 1939. szeptember 1-én, Lengyelország megrohanásával kezdődött, és 1945. május 8-án fejeződött be, Berlinben. — Kilencedikén. — Igen, kilencedikén. A halott élete — Mit tart eszményi környezetnek? — Nagyon csendes helyen, sok könyv és hanglemez közt, boldog légkörben szeretnék élni, egy jó férjjel és sok gyerekkel. — Sokkal? — kérdezem vissza, mert más válaszokhoz szoktam. — Sokkal — feleli a törékeny. — És zenét hallgatni. A zene talán még az irodalomnál is több. A zenében minden öröm és minden bánat A zene egyedülvaló. A múltkor nagyon fáradt voltam s nagyon kellett volna sírni. Bach D-moll toccatáját tettem fel. Meggyógyított — tökéletesen. E kérdéssel köszönök el: — Idézze fel a magyar líra, vagy prózánk egyik nem felejthető szép sorát, mondatát, ha lehet, egyenesen azt, amelyet a legszebbnek tart. Olyan különös volt, furcsán forró, hogy a tragikusan távozott Váci Mihályt említette. — Ilyen szép költői képre, kis hazánk ennyire vonzó kifejezésére alig emlékszem. A Szabadság, tégy gazdaggá minket című kötetben olvastam. „A Duna—Tisza ezüst szallagján / Szívünk fölött egy amulett-ország. / A téli tájon didergő faluk. / Az ingem alá bújnak melegedni.” Anyuval is beszéltem erről. Radnótinál, József Attilánál annyi csodálatos képpel találkozni: „Nézem a hegyek sörényét...” — Annyit emlegette az édesanyját — mondom Tihanyi Gyöngyinek —, szeretném végül megkérdezni, pedagógus az édesanyja? — De hiszen ön ismeri. írt róla. — Nem ismerem. Hogy írtam volna róla? Mikor? — Több mint húsz éve, a szép magyar beszéd budapesti versenyén, az egyetemen második lett. Még nem volt aszszony. Talán, ha a leánynevét említem: Szálka Irma. Otthon, feneketlen kútnak nevezett szekrényemben kikeresem a cikket. Negyvennyolcban volt. Huszonkét éve. Ruffy Péter H. Barta Lajos: BESZÉD „Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk! Csak por és hamu vagyunk!’’ így mondja a régi Halotti Beszéd, és így mondom én felemlítve neked Záglor József. Meghaltál, elmentél, itthagytál. Nyugodjál békében. A barátom voltál Zágler József. Különös életed volt és különös halálod. Négyszer haltál meg. Háromszor feltámadtál. Negyedszer nem akartál. Felkértek, Zágler József, hogy említsem fel életedet itt a koporsónál, a családod, a feleséged, két nagy gyereked, és az egybegyűltek előtt. Négy halálodra emlékszem. Felemlítem mindegyiket. Az egyik halálod a háborúban volt. Együtt kaptunk behívót. Együtt mentünk a vasúti állomásra. Kisért a feleséged, meg a két kicsi gyereked. Sántítottál, mert az első világháborúban a jobb lábadat szétvágta egy repesz. Nem kellett volna bevonulnod, mert egy másik Zagler, a testvéred kapta a behívót, de annak hat gyereke volt és te jöttél helyette. Amikor bejött az állomásra a vonat, és felültünk rá, és kinéztünk az ablakon, sírt mindenki, sírtál te is, de aztán alig indultunk el, visszatolattak minket, rácsatoltak a szerelvényre egy vagont, és akkor te kihajoltál az ablakon, és azt mondtad, ne sírjatok, lógjátok, már vissza is jöttünk, és akkor nevettél. Aztán már nem láttalak nevetni. A fronton egyszer se láttalak nevetni. Egyszer a lövészárokban a Donnál, kínodban nevetni akartál, mert a hidegtől nem tudtad megfogni egyik kezeddel a másikat, de akkor a nevetés ráfagyott az arcodra. Akkor hárman feküdtek melletted mozdulatlanul. Végelgyengülésben voltak. Nem volt már egy karéj kenyerük se. Neked még volt három karéj a hátizsákban, tíz méterre tőlünk a földbe elásva, oda ástad el, nehogy odaadd és nehogy megegyed. Oda ástad el magadnak, hogy tartalékban legyen. És akkor már nem bírtad tovább, és elmentél oda a helyre és kikapartad a hátizsákot és elhoztad a három szelet kenyeret a három embernek. És ahogy hoztad, kimásztál a lövészárokból, és akkor egy golyó eltalálta a melledet. És akkor még a három szelet kenyeret odaadtad annak a háromnak, és aztán hanyatt estél, elvesztetted az eszméletedet és kapkodtál a száddal fölfelé. Akkor az a három megette a három szelet kenyeredet, aztán föléd hajolt és az orrodon fújták be a levegőjüket. Felváltva fújták, egy órán át. Akkor megjöttek a szanitécek. Akkor elvittek, és ezek hárman mentették meg az életedet, így haltál meg először, Józsi, és így támadtál fel. Felemlítem a második halálodat. A szomszédomban laktál a faluban, és láttam, hogy mindig, öt éven át, éjszaka mész munkába, éjszaka mész, hogy többet keressél, hogy több legyen a családnak. Egyik éjszaka után, amikor hazamentél a kis házadba, ettél, aztán fogtad a kapát és kimentél az udvarba szőlőt kapálni. Ott kapáltál a Hernád folyó partján, a kis szőlősödben, és láttad, az egyik fán a Hernádnál játszik egy gyerek. És egyszer csak a gyerek az ágról a Hernádba zuhant, és kiabált, kiabált. Amikor meghallottad, ledobtad a kapát, és ruhástul nekirohantál a víznek. Kegyetlenül mély, tíz méter mély ott a víz, és tavasszal, amikor olvad és áradni kezd, olyan sodrása van, hogy rohan. Onnan kijönni nem lehet. Viszi a fákat és bömböl. Négy éve ott, belefúlt a község apaállatra is, nagyon erős bika volt, mégsem bírt kijönni, tizenkét mázsa volt, belement és nem tudott kijönni. Tavasz volt és hideg, te mégis belementél, csapkodtál, vitt az ár, a kalapod leesett, úszott a vízen, de elkaptad a gyereket, a kezedben volt. De téged levitt a víz, levitt egyszer, levitt kétszer és levitt háromszor is. És akkor a víz sodrása már elvitt messzire, már fulladoztál, de akkor ott volt fölöttedd egy nagy fűzfa koronája, gyökerét a víz kiforgatta, megdöntötte, koronája belehajolt föléd és lenyújtotta neked egyik vastag ágát. Azt el tudtad kapni, így támadtál fel másodszor. Az a fűzfa volt, azóta úgy mondják, a jó emberek fája. Felemlítem harmadik halálodat. Látlak az öntödében. Ott dolgoztál, ott jöttél le mindig a kupolákhoz a vaslépcsőn. Mindig facipő volt rajtad, húsz évig ugyanaz, és kopogott, ahogy jöttél. Mindig megálltál, nézted, a hosszú nyakú Schneider hogyan fütyül és hogyan rakja a szenet a kemence alá. Emlékszem, a formakészítő mellett a falon húsz évig hosszú repedés volt, hányszor szóltál a kőműveseknek, javítsák ki, de tettek rá, annyi volt rekik, ha szóltál, mint a süketnek mondott szó. Szerettelek Józsi, de sokan nagyon nehezteltek rád, mert sokuknak sokszor szóltál, lepocskondiáztad őket, mert nem úgy tették, amit tenni kellett, ahogy kellett volna. Tudom, te jót akartál, de egy kicsit mindig nyers voltál. Emlékszem rá, egyszer, amikor két fiatal öntő az öntőedényt vitte, farudák közé szorított üstbe, és hintázott a vas, és a hátsó ember erőlködött a cipeléstől, izzadt, mintha gőzfürdőből jönne, akkor azt montad nekik, hájrá, kijjebb fogja a fanyelet, könnyebb úgy. Nem köszönte meg, hogy szóltál, csak megrántotta a vállát és otthagyott mérgesen. Ilyenekért nehezteltek rád Zágler József. És ezért következett be, hogy bosszút álltak rajtad, hogy amikor egyszer alkalom nyílott rá, megboszszultak téged. Amikor hatvan éves lettél, sokszor mondtad, hogy nem akarsz te nyugdíjba menni. Ez jött nekik kapóra, ezért bosszultak meg. Loptak az irodából egy hivatalos papírt, pecsétet is csempésztek rá, és ráírták írógéppel, hogy elsejétől nyugdíjaztak, ne gyere. A küldöncnek adták oda a levelet, az kézbesítette neked. Amikor megkaptad, lecsaptad a martinsapkát, nem is köszöntél, nem is szóltál, elmentél. Délután üzent értem a feleséged, hogy beteg vagy. Lebetegedtél. Úgy néztél ki, mint a viasz. Egy orvosunk volt, egy hét után már nem is szóltál, csak feküdtél, elmentem az orvoshoz, megkérdeztem mi bajod. Azt mondta, nincsen bajod, de ha így megy még egy hétig, meghalsz. Azt mondta, a testedben nincs bajod, a lelked öl meg tégedet. Akkor másnap bementem az öntödébe és akkor másnap, akik kegyetlenek voltak veled, elmentek mind hozzád, az ágyadhoz, és bocsánatot kértek. És akkor te megint feltámadtál, másnap már bent voltál, de hiába, te Józsi, Zágler József, megint csak csepülted őket, hogy az öntőedény rúdját nem úgy kell azt fogni! Felemlítem a negyedik halálodat. Hatvanöt éves voltál már, de nem akartál nyugodni, egy hónapban egy hetet még bejártál mellém dolgozni. Emlékszem én, szép nap volt, sütött a nap, de nálunk még forróbb volt minden, mint szokott, ittuk az ásványvizet, felemeltél egy csatost, alig tudtam lehúzni a szádról, megittad a másfél litert, egy harapásra, mondtam is, hagyd már abba, az üveget azért nem kell lenyelni. Akkor letetted az üveget, jobb kezeddel megtörülted a szádat, aztán megtörülted a homlokodat, aztán idő volt, odamentünk a kemencéhez, megráztuk a kolompot, amit még te hoztál egy vezérbika nyakáról, megráztuk, hogy csapolunk, ott álltál az edénynél, én meg felmentem a lépcsőre, felhúztam a csapolókart, kezdett folyni, szikrázni a vas, te meg álltál az edénynél, a kis lapáttal belekotortál a forróságba, hogy utat engedj a folyásnak, és aztán hirtelen, Józsi, Zágler József, azt láttam, hogy megdőlsz, azt láttam, hogy nincs tovább, hogy nem is tudtam megmozdulni, és hirtelen beleestél a forró vasba. Többet nem láttunk, így mentél el. Semmi sem maradt belőled, csak a vas. Így haltál meg. Felemlítem Zágler József, mit hagytál itt a földön. Itt hagytad a feleségedet, a két gyerekedet, itt hagytál százhúsz négyszögöl szőlőt az udvarodban, magad ültetted, szépen gondoztad, szépen terem. Itt hagytál a konyhában négy kis sámlit, magad faragtad, magad szögelted, bírja még, amit bírnia kell. Itt hagytál egy deszkaasztalt a konyha közepén, jól lehet még tésztát gyúrni rajta. Magad csináltad a gyúródeszkát is. És itt hagytál Zágler József, nem is tudom megmondani, hogy mennyi vasat, nagyon sok vasat, amit te csináltál, és tudod Józsi, ezekből a vasakból síneket hengereltek, kivitték a síneket a nyílt pályára, felszerelték a támfákra és most rajtuk futnak a vonatok. Rajta utaznak az emberek ahová kell, ahova akarnak, és rajta utaznak egymáshoz, akik szeretik egymást, hogy egy állomáson találkozzanak. „Látjátok, feleim, szemetekkel, mi vagyunk? Hát csak por és hamu vagyunk?!” Madar Nemzet---------------------------------------------------------rémek, mhdíj... Évi 400 ezer dollár devizát takarít meg a Kunfehértón épülő borkősavgyár A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium vállalatai között az idén harmadízben is elnyerte a Kiváló Vállalat megtisztelő címet a MÉM Mezőgazdasági Tervező Vállalata, az AGROTERV. Jakus Vendel, a vállalat vezérigazgatója elmondotta, hogy az AGROTERV kollektívája a kor igényeit felismerve, igyekezett előmozdítani a könnyű szerkezetű, paneles épületek elterjesztését a mezőgazdaságban. A múlt esztendőben az általunk készített tervdokumentációk alapján több mint 2,5 ezer szarvasmarha-, 28 ezer sertésférőhely, 300 ezer mázsa szőlő feldolgozását biztosító telep és másfél millió vagon hűtőtároló építése vált lehetővé többek között a mezőgazdaságban. Árbevételi tervünk erre az esztendőre 39 millió forint. Csak néhány jelentősebb beruházást említek, ilyen a Phylaxia Karcagon épülő telepe, amely 450 millióba kerül. Alagon, Szolnokon és a Lajtahanságban korszerű tömbösített szarvasmarha-telepeket, Kunfehértón borkősavgyárat építenek terveink alapján. Ez utóbbi évi 400 ezer dollár devizamegtakarítást jelent az országnak. Vízcsőfektetés, új technológiával A főváros az eddiginél is erőteljesebben fejleszti a víztermelést és a vízcsőhálózatot. E munkálatoknál a Mélyépítő Vállalat messzemenően alkalmazza az új technológiát, tartósabb, nagyobb nyomást elbíró, különleges csöveket épít be, és új eljárással meg is gyorsítja a csőelhelyezés folyamatát. Budapesten a múlt év végén először került alkalmazásra a vízcsőhálózat építésénél a svéd szabadalmazott eljárással készült SENTAB feszített vasbetoncső. A Mélyépítő Vállalat, amely ezeket a beruházásokat kivitelezi, kidolgozta a csőfektetés gépesítésének teljes technológiáját, ennek segítségével sokkal kisebb munkaerőlétszámmal lényegesen meggyorsítja az építkezést. Egy műszakban 40 méter csövet helyeznek el Most indul a 4. számú főnyomócső építése a Megyeri csárdától a Lánchídig terjedő útvonalon. Ugyancsak ebben az évben kezdi meg a Mélyépítő Vállalat a XVI. kerületben, Sashalom és Rákosszentmihály határán a kelet-pesti szivattyúház és átemelőtelep építési munkáit A HÉT KÖNYVEI EURÓPA KIADÓ. Annyija Barto: Különös ismertető jele . .. Saul Hellow: Henderson, mx esőkirály Lawrence Durrel: Alexandriai négyes I.— II. William Faulkner: A hang és a téboly Holdtölte. — Szovjet kisregények Latin-amerikai elbeszélők André Pieyre: A legkülső körön Godfrey Turton: Canterbury érseke GONDOLAT KIADÓ? Blaskovits János—Kiss György: Gondolatok az első negyedszázadról 1944—1969. Francis Chichester: Gipsy Moth vitorlással a világ körül Donáth Regina: Krisztina királynő Margaret Mead: Férfi és nő Siegfried Schid-Joos: A musical Galvano della Volpe: Az ízlés kritikája IRODALMI KÖNYVKIADÓ? Bukarest: Vaszilij Akszjonov: Félúton a Hold felé MAGYAR HELIKON KIADÓ: James Joyce: Dublini emberek MAGVETŐ KIADÓ? Bihari Sándor: Minden nap élni Csorba Győző: A lélek évszakai Hidas Antal: Márton és barátai (4. kiadás) Kolozsvári Grandpierre Emil: Párbeszéd a sorssal Lengyel József: Újra a kezdet Alekszandr Naszibov: „Labirintusakció” ZENEMŰKIADÓ? Feuer Mária: Kinek kell a modern zene? Maróthy János: Szabó Ferenc indulása