Magyar Nemzet, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-01 / 101. szám

12 tizenévesek 5. Egy Kazinczy-érmes Szeme nagy, mint kelyhe a virágnak. Hangja finoman átitatott; szopránszerepeket játszik az iskola műkedvelő operaelő­adásain. Termete törékenyen vékony, mintha nem is kislány, hanem hajladozó náci volna, amely­­lyel játszik a hajlítgató szellő. A tizenévesek számára föl­­tett tíz — és mindig más tíz — kérdésemet átolvassa s az­zal a hangszínnel, amelyben szinte érezni-látni prózánk és líránk átélt ismeretét, a hang­súly tökélyét, a szép ejtés vo­nulatát, megkérdezi: — Válaszolhatok? — Azért jöttem — s a bu­dai József Attila gimnázium magasföldszintjén, a „kis ta­náriban” beszélgetni kezdek Tihanyi Gyöngyivel, aki ne­gyedik gimnazista, tavaly a szép magyar beszéd győri or­szágos versenyén Kazinczy­­díjat, tavalyelőtt és az idén ugyanezen a versenyen Ka­­zin­czy-érmet nyert. „Az olvasás önállóbb és mélyebb" — Ha valamely igazságta­lanságot, emberi szomorúságot észlel, vagy egyenesen vala­mely tragédiát lát, azt átélve magáévá teszi, vagy igyekszik elfelejteni, elmegy, vagy nem tud elmenni mellette? Valóban kehely ez a szem. Mély, tágas. — Láttam egy verekedést. Rossz érzés volt. Ilyenkor nagy izgalom fog el, kiabálni sze­retnék, mert mást nem tudok tenni, nem kapcsolódhatom és nem avatkozhatom bele. De kiáltani kell! Nem tudok kö­zömbös lenni. Kell kiáltani. S játszik a kiáltani kell és a kell kiáltani hangsúlyozásával. — Az ismeretszerzés milyen formáit kedveli: az olvasást? az utazást? a tévét? a filmet és a színházat? vagy pedig­­, közvetlen formát, a tanulást? ....— Olvasni szeretek elsősor­ban. Ennek az élménynek a képi megfogalmazása, a film vagy a színház, csak kiegészí­tő szerepet tölt be. — Következésképpen ezeket másodrangú művészetnek te­kinti? — Semmi esetre sem. Csak az olvasás elsődlegességét akartam kiemelni. Amit az ember olvas, azt önmagában dolgozza fel. Ezt a színházban a színészek teszik, én nézem csupán azt, amit ők már meg­oldottak. A könyvnél — le­gyen az próza vagy líra —, ilyen segítség nincs. A film, a tévé kényelmesebb. Az olva­sás önállóbb és mélyebb. Iz­galmasabb is. — A szép magyar beszéd egyik Kazinczy-érmes gimna­zistájának egy nem szép ma­gyar szót említek: tömegkom­munikáció. A tömegkommuni­kációs eszközöket — például a televíziót — nem kedveli? — Egy színházi előadás, opera- vagy hangversenyköz­vetítés nem teremti, nem te­remtheti meg azt az élményt, amelyet a nem közvetítés so­rán látott és hallgatott előadás vagy hangverseny megteremt. S még ennél is több az olva­sás, amelynek mondanivalóját magamban — s mások értel­mezése nélkül — feldolgozom. „Tanár az illető" — írjon le, fessen le egy em­bert, akit kedvel, akinek az egyénisége megragadta. Mi­lyen a külseje, milyen a belső világa, s kicsoda a kérdéses személy, de én nem a nevére vagyok kíváncsi. A kérdés befejező részére felel először: — Tanár az illető. Szikár, magas férfi, s meglehetősen hallgatag. Mindig könyvekkel jár, nem beszél sokat, amit mond, azt jól meggondolja, s amit közöl, az mindig elgon­dolkoztatja az embert. Megőr­zi az egyéniségét, s nem sze­reti kiteregetni azokat a belső dolgokat, amelyek foglalkoz­tatják. Nem is tudom, hogy ilyenek foglalkoztatják-e? Mindenesetre vannak — talán lehetnek — olyan elzárt részei az életének, amelyeket csak kevesen ismerhetnek. Közép­korú férfi. Magyart és törté­nelmet tanít. — Most, a negyedik gimná­ziumban? — Nem. Engem még az el­sőben tanított. Rajongtunk ér­te. Ő is egy volt a tanítványai­val, ugyanakkor mégis maga­san állt felettünk. Nem lehe­tett, egyszerűen nem lehetett olyant mondani róla, amely megingatta volna azt a pie­­desztált, amelyre a gyerekkel való bánni tudás emelte. Mon­dom, mindig egy volt velünk, úgy, hogy mindig magasan fe­lettünk állt. Ez volt benne a vonzó, s a rendkívüli. S ha már őt említem, meg kell em­lítenem többi tanáraimat is, a hálámmal együtt Azzal a há­lával, hogy ebben az iskolá­ban tanulhattam. „... központi szolgabíróvá választódni" — Idézze fel, kérem, azt a napot, mikor a legutóbb Győ­rött versenyzett. Milyen órák előzték meg a Kazinczy-érem elnyerését? — Szerepelni mindig izga­lom. Miután nem szeretek sze­repelni, mindig le kell győz­zem ezt az izgalmat. Ez volt a legfőbb dolgom. Az ember minden versenyen rengeteg új szöveget hall, s minden egyes versenyen, ha szabad ezt mon­dani, újra meg újra rádöbben arra, mennyire szép, milyen nagyon szép ez a mi magyar nyelvünk. És arra is, hogy akiknek ez a nyelv a kifejezési eszközük, azok összetartoznak. — Milyen szöveget adott elő Győrött ? — Adytól. Prózát. Ady egyik levelét amelyet édesapjához írt. S már mondja a betűhű szö­veget: — „Hogy jó lett volna, Édes­apám, központi szolgabíróvá választódni Zilahon, kivirá­­goztatni a hét szilvafát és be­csületet szerezni az elkolduso­­dott diósadi Adyaknak? Bi­zony, talán jó lett volna.” S még idéz egy Ady-cikket is azokról az amerikai kiván­dorlókról, akik már nem tud­ják megtartani a magyar nyel­vet, s azokról, akik idehaza maradnak, s olyan kincs bir­tokában vannak, amelynek szépségéről és nagyságáról ta­lán nincs is fogalmuk. — Mit köt érzelem- vagy emlékvilágában ehhez a dá­tumhoz: május elseje? — Ez mindig az első igazi szép nap volt az évben. Él­mény volt felvonulni, s a lég­gömböket lesni-figyelni. Már akkor is, mikor még nem is tudtam, hogy mindez miért van. A teljes élet — Nevezzen meg egy olyan — nem belföldi — várost, helységet, országot, vagy or­szágrészt, ahol nagyobb szám­ban élnek magyar anyanyelvű emberek. — Kanada, Ausztrália. (Gon­dolkozik. Megáll.) S talán Dél- Amerikában­ is. — Az Ady-levél említ egy városnevet. — Zilahot? — Igen — mondom. — És Zilahon? — Igen, Zilahon is. Ott, a Szilágyságban. — És most említsen egy olyan világirodalmi hőst, aki megragadta■ Karamazov Aljo­sa? Vagy Jacques Thibault? Cyrano? — Hamlet, Faust és Odüsz­­szeusz. Az utóbbiban a ka­landvágy a megragadó, a min­­dent­ megismerés vágya. Ham­­letben a töprengése, minden lépésének megfontolása, s a gondolkodó latolgatás, amely a cselekvést megelőzi. Faustban pedig az a megdöbbentő, hogy valaki élete utolsó pillanatai­ban döbben rá arra, hogy el­ment az élete és akkor próbál­ja meg pótolni azt, amit elmu­lasztott. Hogy öregen döbben rá arra: nem volt teljes az élete. — Voltaképpen lehet, s van teljes élet? — Teljesnek tekintem pél­dául annak a nagyon boldog, édesanyának a sorsát, aki gyermekeiben teljesíti ki ön­magát. — És ismer ilyen édesanyát? — Igen. Az édesanyámat. Csend kerül kettőnk közé. Telt csend. Az ő csendje talán boldogabb, mert ismer egy boldog embert. Csak mikor a hallgatás szakadozni kezd, te­szem fel a nyolcadik kérdést: — Mikor — s hol — tört ki a második világháború; mikor — s hol — fejeződött be? — 1939. szeptember 1-én, Lengyelország megrohanásával kezdődött, és 1945. május 8-án fejeződött be, Berlinben. — Kilencedikén. — Igen, kilencedikén. A halott élete — Mit tart eszményi kör­nyezetnek? — Nagyon csendes helyen, sok könyv és hanglemez közt, boldog légkörben szeretnék élni, egy jó férjjel és sok gye­rekkel. — Sokkal? — kérdezem vissza, mert más válaszokhoz szoktam. — Sokkal — feleli a töré­keny. — És zenét hallgatni. A zene talán még az irodalomnál is több. A zenében minden öröm és minden bánat A zene egyedülvaló. A múltkor na­gyon fáradt voltam s nagyon kellett volna sírni. Bach D-moll toccatáját tettem fel. Meggyógyított — tökéletesen. E kérdéssel köszönök el: — Idézze fel a magyar líra, vagy prózánk egyik nem fe­lejthető szép sorát, mondatát, ha lehet, egyenesen azt, ame­lyet a legszebbnek tart. Olyan különös volt, furcsán forró, hogy a tragikusan távo­zott Váci Mihályt említette. — Ilyen szép költői képre, kis hazánk ennyire vonzó ki­fejezésére alig emlékszem. A Szabadság, tégy gazdaggá min­ket című kötetben olvastam. „A Duna—Tisza ezüst szallag­­ján / Szívünk fölött egy amu­lett-ország. / A téli tájon di­dergő faluk. / Az ingem alá bújnak melegedni.” Anyuval is beszéltem erről. Radnótinál, József Attilánál annyi csodá­latos képpel találkozni: „Né­zem a hegyek sörényét...” — Annyit emlegette az édes­anyját — mondom Tihanyi Gyöngyinek —, szeretném vé­gül megkérdezni, pedagógus az édesanyja? — De hiszen ön ismeri. írt róla. — Nem ismerem. Hogy ír­tam volna róla? Mikor? — Több mint húsz éve, a szép magyar beszéd budapesti versenyén, az egyetemen má­sodik lett. Még nem volt asz­­szony. Talán, ha a leánynevét említem: Szálka Irma. Otthon, feneketlen kútnak nevezett szekrényemben kike­resem a cikket. Negyvennyolc­ban volt. Huszonkét éve. Ruffy Péter H. Barta Lajos: BESZÉD „Látjátok, feleim, szemetek­kel, mik vagyunk! Csak por és hamu vagyunk!’’ így mondja a régi Halotti Beszéd, és így mondom én felemlítve neked Záglor József. Meghaltál, elmentél, itt­hagytál. Nyugodjál békében. A barátom voltál Zágler Jó­zsef. Különös életed volt és különös halálod. Négyszer hal­tál meg. Háromszor feltámad­tál. Negyedszer nem akartál. Felkértek, Zágler József, hogy említsem fel életedet itt a koporsónál, a családod,­ a fe­leséged, két nagy gyereked, és az egybegyűltek előtt. Négy halálodra emlékszem. Felemlítem mindegyiket. Az egyik halálod a háború­ban volt. Együtt kaptunk be­hívót. Együtt mentünk a vas­úti állomásra. Kisért a felesé­ged, meg a két kicsi gyere­ked. Sántítottál, mert az első világháborúban a jobb lába­dat szétvágta egy repesz. Nem kellett volna bevonulnod, mert egy másik Zagler, a testvéred kapta a behívót, de annak hat gyereke volt és te jöttél he­lyette. Amikor bejött az állo­másra a vonat, és felültünk rá, és kinéztünk az ablakon, sírt mindenki, sírtál te is, de az­tán alig indultunk el, vissza­tolattak minket, rácsatoltak a szerelvényre egy vagont, és akkor te kihajoltál az ablakon, és azt mondtad, ne sírjatok, lógjátok, már vissza is jöttünk, és akkor nevettél. Aztán már nem láttalak nevetni. A fron­ton egyszer se láttalak nevet­ni. Egyszer a lövészárokban a Donnál, kínodban nevetni akartál, mert a hidegtől nem tudtad megfogni egyik kezed­del a másikat, de akkor a ne­vetés ráfagyott az arcodra. Akkor hárman feküdtek mel­letted mozdulatlanul. Végel­gyengülésben voltak. Nem volt már egy karéj kenyerük se. Neked még volt három karéj a hátizsákban, tíz mé­terre tőlünk a földbe elásva, oda ástad el, nehogy odaadd és nehogy megegyed. Oda ás­tad el magadnak, hogy tarta­lékban legyen. És akkor már nem bírtad tovább, és elmen­tél oda a helyre és kikapar­tad a hátizsákot és elhoztad a három szelet kenyeret a há­rom embernek. És ahogy hoz­tad, kimásztál a lövészárokból, és akkor egy golyó eltalálta a melledet. És akkor még a há­rom szelet kenyeret odaadtad annak a háromnak, és aztán hanyatt estél, elvesztetted az eszméletedet és kapkodtál a száddal fölfelé. Akkor az a há­rom megette a három szelet kenyeredet, aztán föléd hajolt és az orrodon fújták be a le­vegőjüket. Felváltva fújták, egy órán át. Akkor megjöttek a szanitécek. Akkor elvittek, és ezek hárman mentették meg az életedet, így haltál meg először, Józsi, és így tá­madtál fel. Felemlítem a második halá­lodat. A szomszédomban lak­tál a faluban, és láttam, hogy mindig, öt éven át, éjszaka mész munkába, éjszaka mész, hogy többet keressél, hogy több legyen a családnak. Egyik éjszaka után, amikor hazamentél a kis házadba, et­tél, aztán fogtad a kapát és ki­mentél az udvarba szőlőt ka­pálni. Ott kapáltál a Hernád folyó partján, a kis szőlősöd­ben, és láttad, az egyik fán a Hernádnál játszik egy gyerek. És egyszer csak a gyerek az ágról a Hernádba zuhant, és kiabált, kiabált. Amikor meg­hallottad, ledobtad a kapát, és ruhástul nekirohantál a víznek. Kegyetlenül mély, tíz méter mély ott a víz, és tavasszal, amikor olvad és áradni kezd, olyan sodrása van, hogy ro­han. Onnan kijönni nem le­het. Viszi a fákat és bömböl. Négy éve ott, belefúlt a köz­ség apaállatra is, nagyon erős bika volt, mégsem bírt ki­jönni, tizenkét mázsa volt, be­lement és nem tudott kijönni. Tavasz volt és hideg, te mégis belementél, csapkodtál, vitt az ár, a kalapod leesett, úszott a vízen, de elkaptad a gyere­ket, a kezedben volt. De téged levitt a víz, levitt egyszer, le­vitt kétszer és levitt három­szor is. És akkor a víz sod­rása már elvitt messzire, már fulladoztál, de akkor ott volt fölöttedd egy nagy fűzfa ko­ronája, gyökerét a víz kifor­gatta, megdöntötte, koronája belehajolt föléd és lenyújtotta neked egyik vastag ágát. Azt el tudtad kapni, így támadtál fel másodszor. Az a fűzfa volt, azóta úgy mondják, a jó em­berek fája. Felemlítem harmadik halá­lodat. Látlak az öntödében. Ott dolgoztál, ott jöttél le mindig a kupolákhoz a vaslépcsőn. Mindig facipő volt rajtad, húsz évig ugyanaz, és kopogott, ahogy jöttél. Mindig megálltál, nézted, a hosszú nyakú Schneider hogyan fütyül és hogyan rakja a szenet a ke­mence alá. Emlékszem, a for­makészítő mellett a falon húsz évig hosszú repedés volt, hányszor szóltál a kőművesek­nek, javítsák ki, de tettek rá, annyi volt r­ekik, ha szóltál, mint a süketnek mondott szó. Szerettelek Józsi, de sokan nagyon nehezteltek rád, mert sokuknak sokszor szóltál, le­pocskondiáztad őket, mert nem úgy tették, amit tenni kellett, ahogy kellett volna. Tudom, te jót akartál, de egy kicsit mindig nyers voltál. Em­lékszem rá, egyszer, amikor két fiatal öntő az öntőedényt vitte, farudák közé szorított üstbe, és hintázott a vas, és a hátsó ember erőlködött a cipeléstől, izzadt, mintha gőz­fürdőből jönne, akkor azt montad nekik, hájrá, kijjebb fogja a fanyelet, könnyebb úgy. Nem köszönte meg, hogy szóltál, csak megrántotta a vállát és otthagyott mérgesen. Ilyenekért nehezteltek rád Zágler József. És ezért követ­kezett be, hogy bosszút álltak rajtad, hogy amikor egyszer alkalom nyílott rá, megbosz­­szultak téged. Amikor hatvan éves lettél, sokszor mondtad, hogy nem akarsz te nyugdíjba menni. Ez jött nekik kapóra, ezért bosszultak meg. Loptak az irodából egy hivatalos pa­pírt, pecsétet is csempésztek rá, és ráírták írógéppel, hogy elsejétől nyugdíjaztak, ne gye­re. A küldöncnek adták oda a levelet, az kézbesítette neked. Amikor megkaptad, lecsaptad a martinsapkát, nem is kö­szöntél, nem is szóltál, elmen­tél. Délután üzent értem a fe­leséged, hogy beteg vagy. Le­betegedtél. Úgy néztél ki, mint a viasz. Egy orvosunk volt, egy hét után már nem is szól­tál, csak feküdtél, elmentem az orvoshoz, megkérdeztem mi bajod. Azt mondta, nincsen bajod, de ha így megy még egy hétig, meghalsz. Azt mondta, a testedben nincs ba­jod, a lelked öl meg tégedet. Akkor másnap bementem az öntödébe és akkor másnap, akik kegyetlenek voltak veled, elmentek mind hozzád, az ágyadhoz, és bocsánatot kér­tek. És akkor te megint feltá­madtál, másnap már bent vol­tál, de hiába, te Józsi, Zágler József, megint csak csepülted őket, hogy az öntőedény rúd­­ját nem úgy kell azt fogni! Felemlítem a negyedik ha­lálodat. Hatvanöt éves voltál már, de nem akartál nyugod­ni, egy hónapban egy hetet még bejártál mellém dolgozni. Emlékszem én, szép nap volt, sütött a nap, de nálunk még forróbb volt minden, mint szo­kott, ittuk az ásványvizet, fel­emeltél egy csatost, alig tud­tam lehúzni a szádról, meg­ittad a másfél litert, egy ha­rapásra, mondtam is, hagyd már abba, az üveget azért nem kell lenyelni. Akkor letetted az üveget, jobb kezeddel meg­törülted a szádat, aztán meg­törülted a homlokodat, aztán idő volt, odamentünk a ke­mencéhez, megráztuk a ko­­lompot, amit még te hoztál egy vezérbika nyakáról, meg­ráztuk, hogy csapolunk, ott álltál az edénynél, én meg fel­mentem a lépcsőre, felhúztam a csapolókart, kezdett folyni, szikrázni a vas, te meg álltál az edénynél, a kis lapáttal be­lekotortál a forróságba, hogy utat engedj a folyásnak, és aztán hirtelen, Józsi, Zágler József, azt láttam, hogy meg­dőlsz, azt láttam, hogy nincs tovább, hogy nem is tudtam megmozdulni, és hirtelen be­leestél a forró vasba. Többet nem láttunk, így mentél el. Semmi sem maradt belőled, csak a vas. Így haltál meg. Felemlítem Zágler József, mit hagytál itt a földön. Itt hagytad a feleségedet, a két gyerekedet, itt hagytál száz­húsz négyszögöl szőlőt az ud­varodban, magad ültetted, szépen gondoztad, szépen te­rem. Itt hagytál a konyhában négy kis sámlit, magad farag­tad, magad szögelted, bírja még, amit bírnia kell. Itt hagytál egy deszkaasztalt a konyha közepén, jól lehet még tésztát gyúrni rajta. Magad csináltad a gyúródeszkát is. És itt hagytál Zágler József, nem is tudom megmondani, hogy mennyi vasat, nagyon sok va­sat, amit te csináltál, és tudod Józsi, ezekből a vasakból síne­ket hengereltek, kivitték a sí­neket a nyílt pályára, felsze­relték a támfákra és most raj­tuk futnak a vonatok. Rajta utaznak az emberek ahová kell, ahova akarnak, és rajta utaznak egymáshoz, akik sze­retik egymást, hogy egy állo­máson találkozzanak. „Látjátok, feleim, szemetek­kel, mi vagyunk? Hát csak por és hamu va­gyunk?!” Madar Nemzet---------------------------------------------------------rémek, mh­díj..­­. Évi 400 ezer dollár devizát takarít meg a Kunfehértón épülő borkősavgyár A Mezőgazdasági és Élelme­zésügyi Minisztérium vállala­tai között az idén harmadíz­ben is elnyerte a Kiváló Vál­lalat megtisztelő címet a MÉM Mezőgazdasági Tervező Válla­lata, az AGROTERV. Jakus Vendel, a vállalat vezérigaz­gatója elmondotta, hogy az AGROTERV kollektívája a kor igényeit felismerve, igyekezett előmozdítani a könnyű szerke­zetű, paneles épületek elter­jesztését a mezőgazdaságban.­­ A múlt esztendőben az általunk készített tervdoku­mentációk alapján több mint 2,5 ezer szarvasmarha-, 28 ezer sertés­férőhely, 300 ezer mázsa szőlő feldolgozását biztosító telep és másfél millió vagon hűtőtároló építése vált lehető­vé többek között a mezőgaz­daságban. Árbevételi tervünk erre az esztendőre 39 millió forint. Csak néhány jelentő­sebb beruházást említek, ilyen a Phylaxia Karcagon épülő te­lepe, amely 450 millióba ke­rül. Alagon, Szolnokon és a Lajtahanságban korszerű töm­bösített szarvasmarha-telepe­ket, Kunfehértón borkősav­­gyárat építenek terveink alap­ján. Ez utóbbi évi 400 ezer dol­lár devizamegtakarítást jelent az országnak. Vízcsőfektetés, új technológiával A főváros az eddiginél is erőteljesebben fejleszti a víz­termelést és a vízcsőhálózatot. E munkálatoknál a Mélyépítő Vállalat messzemenően alkal­mazza az új technológiát, tar­­tósabb, nagyobb nyomást el­bíró, különleges csöveket épít be, és új eljárással meg is gyorsítja a csőelhelyezés fo­lyamatát. Budapesten a múlt év végén először került alkalmazásra a vízcsőhálózat építésénél a svéd szabadalmazott eljárással ké­szült SENTAB feszített vasbe­toncső. A Mélyépítő Vállalat, amely ezeket a beruházásokat kivite­lezi, kidolgozta a csőfektetés gépesítésének teljes technoló­giáját, ennek segítségével sok­kal kisebb munkaerőlétszám­mal lényegesen meggyorsítja az építkezést. Egy műszakban 40 méter csövet helyeznek el Most indul a 4. számú főnyo­mócső építése a Megyeri csár­dától a Lánchídig terjedő út­vonalon. Ugyancsak ebben az évben kezdi meg a Mélyépítő Vállalat a XVI. kerületben, Sashalom és Rákosszentmi­hály határán a kelet-pesti szi­vattyúház és átemelőtelep épí­tési munkáit A HÉT KÖNYVEI EURÓPA KIADÓ. Annyija Barto: Különös ismertető jele . .. Saul Hellow: Henderson, mx eső­király Lawrence Durrel: Alexandriai né­gyes I.— II. William Faulkner: A hang és a téboly Holdtölte. — Szovjet kisregények Latin-amerikai elbeszélők André Pieyre: A legkülső körön Godfrey Turton: Canterbury érse­ke GONDOLAT KIADÓ? Blaskovits János—Kiss György: Gondolatok az első negyedszá­zadról 1944—1969. Francis Chichester: Gipsy Moth vitorlással a világ körül Donáth Regina: Krisztina királynő Margaret Mead: Férfi és nő Siegfried Schid-Joos: A musical Galvano della Volpe: Az ízlés kri­tikája IRODALMI KÖNYVKIADÓ? Bukarest: Vaszilij Akszjonov: Félúton a Hold felé MAGYAR HELIKON KIADÓ: James Joyce: Dublini emberek MAGVETŐ KIADÓ? Bihari Sándor: Minden nap élni Csorba Győző: A lélek évszakai Hidas Antal: Márton és barátai (4. kiadás) Kolozsvári Grandpierre Emil: Pár­beszéd a sorssal Lengyel József: Újra a kezdet Alekszandr Naszibov: „Labirintus­­akció” ZENEMŰKIADÓ? Feuer Mária: Kinek kell a modern zene? Maróthy János: Szabó Ferenc in­dulása

Next