Magyar Nemzet, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-03 / 128. szám
4 A TI eleWízió műsoráról uuiuimiiiiimimmiiniiiiitmiiiiiiiiiniiiimiiHiiiiiitiiimiiiiiiiiiiiiimimiiiiimimimmiiiumia Két novella Kétszer egy nem mindig kettő — hirdeti a műsor címe. Kétszer egy novella nem mindig egy film. Ha mégis egy filmmé illesztik össze őket, annak oka a laza tartalmi összefüggés mellett taktikai megfontolásból is fakadhat: Mándy Iván írásának keserűségét fel kell oldani, hogy ne maradjon utána borongás a néző lelkében. Le kell mosni a szomorúságot, a nyugtalanságot, amelyet ez a novella, a Lány az uszodából lehel magából, a szép reménytelenséget, amelyet itt is olyan lélekbemarkolóan ír meg Mándy. S így kerül alkalmas partnerként az első novella mellé a második, a Százötös mellék, Csurka István életerős, polgárhökkentő elbeszélése. Ízlés dolga természetesen, ki melyik írót és melyik írást szereti jobban. Annyira más a cél és az eszköz, a mondanivaló és az írói megformálás, hogy nehéz közöttük igazságos értékrendet megállapítani. Írásainak atmoszférájával ragadja el az olvasót Mándy. Csurka viszont pedáns a leírásban, az elemzésben. Az olvasó tudatát más-más oldalról ostromolják. Mándy hangulatait át kell élni, s tovább fantáziálni hőseinek világában. Csurka olvasója, legalábbis ebben a novellában, szemlélő marad, egy nagyon pontosan és racionálisan elemzett szituáció tanúja, s elismerheti vagy éppenséggel elítélheti a szereplőket, egy ősi játék, ősi „párviadal” mai változatát. Különböznek a novellák, különböző a rendező feladata is. A Mándy-novella talán közelebb áll a rendező, Bán Róbert ízléséhez. A képek, Kenyeres Gábor felvételei, hűen tükrözik Mándy világát, s úgy tűnik fel, itt még az a „mozis” szokás sem zavar, hogy olykor kevés a közeli kép. A képsor felépítését, a cselekmény párhuzamos szerkezetét a novella maga diktálja, de az atmoszférát, az ide illő ritmust a rendező teremti meg. Ő alkotja újra a film eszközeivel a novella környezetét, közegét, sőt színésznőt is felfedez ezúttal: Szendrei Ilonát, aki, szinte az életből kilépve, hozza magán a típust, az anya zsörtölődő keserűségét, a most is kitűnő Pethes Sándor partnereként. Megmutatkoznak a filmben Tordy Géza színészi érlelődésének jelei is, míg Pálos Zsuzsa gyakorlottan alakítja a többiekéhez képest súlytalan szerepét. A „mozis” gyakorlat érvényesül a Csurka-novella rendezésében is. Ez a feladat keményebb diónak látszik. Bán Róbert „három menetre” osztja az elbeszélést, s ez meghatározza a figyelem irányát is. A feladat rendező és színész számára nem kevesebb, mint eljátszatni, illetve eljátszani mindazt, amit Csurka a párviadalra emlékeztető, olykor önmagában öncélúnak tetsző dialógus-mondatai között alaposan megmagyaráz. Az írói kommentár helyett marad két színész, Harsányi Gábor és Monori Lili tekintete, mimikája, mozgása, hangja és a szigorú kamera, amely egyetlen pillanatra sem engedi megpihenni a célba vett arcot, nem ad módot erőgyűjtésre. A rendező az egyik tételben egyetlen beállításból veszi fel a fiút, a másikban ugyanígy a lányt. A kamera valósággal rátapad a színészre, utána megy, olykor elveszíti, mert a színész hátat fordít neki, azután újra megtalálja. Itt nem hiányzik a közeli kép — csaknem minden kép közeli. Nagy erőpróba ez. A két fiatal művész becsülettel állja, bizonyítván saját tehetségét és az új színészgeneráció filmre születettségét. A mű azonban nem annyira filmre termett, mint Mándyé, a képernyőn veszít mélységéből, kiütközik belőle a formajáték, a virtuozitás. Magyar művek bemutatásának hiányáért, a megfelelő művek hiányáért gyakran éri szemrehányás a televíziót. Mándy és Csurka novellája értékes, érdekes szín mai irodalmunk palettáján. Nem kérhetjük egy műsoron számon a hiányzó színeket, legfeljebb e műsor kapcsán biztathatjuk a dramaturgiát a színskála bővítésére, a televízióra alkalmas novellák, kisregények buzgóbb felkutatására. Röviden Enyhén dramatizált formában emlékezett Mikszáth Kálmánra a Korlátja című irodalmi műsor. A népszerűsítés igénye talán megkívánta ezt a szolid dramatizálást, a történeteket összefoglaló keretet, a díszleteket. Lehet így is Mikszáthot mondani, de bizonyára lehet másképpen, külsőségek nélkül is. A lényeg: elhangzott néhány Mikszáth-írás, nagy írót és távoli időket idézve. A balatoni halászat hálás riporttéma. Szép, hangulatos film lett belőle ezúttal is, Surányi Lili rendezésében, Várszegi Károly kitűnő felvételein. A látott hal, a gazda, amelynek vonulását a hegytetőről észlelték a halászok, ma is eltartja őket, sőt, mint a filmet kísérő riportból kiderült, jobban tartja el, mint hajdanán. A szépen fényképezett, jól összeállított filmet kísérő beszélgetés többnyire a múltat idézte, érdekes ötletnek bizonyult, jóllehet olykor kényszeredettnek éreztük. A zsűri ítélete után ült kamera elé a miskolci filmfesztivál néhány részvevője, s elmondta véleményét, nem csupán a fesztiválról, hanem egykét fontos szakmai kérdésről, a mozifilm és a tévéfilm viszonyáról például, meg a tévé és a közönség viszonyáról, ami nem kevésbé lényeges. Poór Klári határozottan, jól vezette a hasznos vitát. Ezúttal a nagyközönség is bepillanthatott a tévé alkotó műhelyébe, amely oly sokat őrlődik a különböző, olykor egymásnak teljesen ellentmondó vélemények kereszttüzében. Vilcsek Anna NAPLÓ | június 3 A lengyel néphadsereg 175 tagú központi művészegyüttese a hónap második felében hazánkba látogat. Budapesten, Miskolcon Győrött, Szombathelyen és Székesfehérvárott lép föl az együttes, amely addig Bulgáriában vendégszerepel. Leonard Bernstein vezényli a bécsi filharmonikusok hangversenyét június 7-én. Bruckner kilencedik szimfóniáján kívül a koncerten elhangzik Beethoven első zongoraversenye; ennek szólistája is Bernstein. Vas megye kilencvenkét művelődési otthona olyan rossz állapotban van, vagy felszerelése annyira hiányos, hogy működési engedélyüket nem újították meg. A megyei tanács elhatározta, hogy anyagi lehetőségeihez alkalmazkodva részben korszerűsíti ezeket a művelődési helyeket, részben újakat építtet helyettük. Az esztergomi fiatal képző- és iparművészek Sigillum művészcsoportjának kiállítása június 14-én nyílik meg az esztergomi Dobó Katalin Gimnázium épületében. Radnóti-emlékbizottság létesítését javasolta Győrött nemrég egy bizottság az Írószövetséghez és a Hazafias Népfrontnak küldött felterjesztésében, hogy a jövőben a Radnóti-emlékbizottság szervezze és vezesse évről évre a győri Radnóti-ünnepségeket. A javaslattevő bizottság kedden ismét ülésezett Győrött és megfogalmazta a tervezett bizottság célját: ez a cél a szocialista hazafiságra nevelés a költészet és a versmondás eszközeivel. Jövőre, Győr hétszáz esztendős jubileumára a bizottság pályázatot hirdet hazafias versekre és megrendezi a hazafias versek fesztiválját. •1. Solti György, a londoni Covent Garden magyar származású karmestere megválik ettől a munkától: a jövőben a chicagói szimfonikusok vezető karnagya lesz. Kilencesztendős londoni működését a sajtó elismerően méltatta ebből az alkalomból. A Megkezdődött a krakkói nemzetközi rövidfilmfesztivál. Huszonöt ország sorában hazánk is részt vesz a fesztiválon. Magyar Nemzet A 81 esztendős Benedek Péter születésnapi kiállítása Uszodon Május utolsó vasárnapján igaz szeretettel köszöntötte Benedek Pétert 81. születése napján kiállítással szülőfaluja, a Duna menti Úszód. Bécs, Amszterdam, Linz, Cegléd, Székesfehérvár, Kecskemét után végül szülőfaluja tisztelte meg őt kiállításával. Benedek Péter 62 — múzeumoktól, magángyűjtőktől összeszedett — képét az uszodi általános iskola patyolattiszta tornatermében állították ki néhány róla készült portréfotó mellett. Petikó János a kalocsai járási tanács elnöke mondott megnyitót és a beköszöntő után Kádár Kata balladájával, csángó és uszodi népdalokkal nyílt meg a kiállítás. Az idős művészekkel közösen tartott tárlatvezetést majdnem minden képnél fűszerezték az egykori modellek-barátok visszaemlékezései, vagy a lakodalmi képek előtt oly jóízűen elmondott vőfély-rigmusok. A kiállított képek nagy része Benedek Péter első korszakából való, 1923 és 38 közöttiek, néhány az 50-es években Cegléden, az új lakóhelyen készült, de azok is uszodi emlékeit, a szülőfalut idézik. A tárlatvezetés közben felmerült az a javaslat, hogy Benedek Péter vágyát segítsük valóra váltani: kapja vissza Uszodon szülőházát. A javaslatot Petikó János tanácselnök meghallva, ígéretet tett: a művész vágya rövidesen teljesülni fog. Az első magyar parasztfestőként számon tartott Benedek Péter húszéves kényszerű ceglédi tartózkodása után itt valóban ismét megtalálta gyökereit, az őt oly nagy szeretettel körülvevő rokonai, barátai, s lelkes fiatal hívei között szülőházában, Uszodon, amely még egyre születő képeinek is méltó otthont nyújt majd. M. D. Németh József képei a Derkovits-teremben Három évvel ezelőtti, Ernst Múzeum-i kiállítása után ismét Budapesten, ezúttal a Derkovits-teremben láthatóak Németh József Munkácsy-díjas festőművész alkotásai. Időben tíz esztendőt, tehát csaknem az egész pálya ívét fogja át a kicsi, jól válogatott anyag, amelynek egyik legvonzóbb tulajdonsága a művészi magatartás következetessége. Tudatosan vállalva az alföldi festészet belső szenvedélytől fűtött, koloritokban gazdag hagyományait, a művész kezdettől fogva e festészet érzelmi és értelmi szintézisére törekedett. Csak annyit mutat meg a külső világból, ami e költői, egyszersmind filozofikus mondanivaló adekvát közvetítője lehet. Németh József művészetében az ember és a természet egységes világ részeként jelenik meg egyszerű, csaknem balladai tömörségű képeken. Súlyos léptű földművesei, hallgatagasszonyai, a végtelenbe tárulkozó táj mind ugyanannak a világképnek hordozói. Mozdulatlanságuk mögött drámai történések feszülnek, mint például az 1960-ban készült Estefelé című képén vagy egyik legújabb munkáján, az Alvó lány költői tisztasággal megformált alakjában. Áttekinthető, világos szerkezet, nagy foltokba foglalt, síkszerű ábrázolás jellemzi Németh József festészetét. A nagy tömegek dekoratív elrendezése harmóniát, egyensúlyt teremt. Legsikerültebb képein ugyanakkor lehetőséget ad az ellentétes erők, visszafogott indulatok felszikráztatására. (Olvadás, 1966.) Legfrissebb munkáin, s különösen talán indiai útjának eredményeként hangsúlyozottabbá válik a dekorativitás. Figurális kompozícióit, Barkás lány, Hindu lány korábbi képeihez képest ezért is érezni erőtlenebbeknek. Mindez egy újfajta festői útkeresés állomása is lehet — efelé mutat a Lány és bivaly népmeséi ihletésű megfogalmazása. Azonban a drámai mondanivalót — s ennek a hódmezővásárhelyi festészetben kialakult, nemes hagyományai vannak — kár lenne feláldozni a dekorativitásnak. Csak dicsérni lehet a TV Galéria választását. Németh József bemutatásával az alföldi iskola egyik kiemelkedő tehetségű művészével ismertetik meg a képzőművészetet kedvelők népes táborát. S. M. ■Szerda, 1910. június 3. Napóleon és Napóleon Szabó György darabja a Vígszínházban Az író komédiának nevezi darabját A színpadi művek címéhez tradicionálisan hozzátartozik a műfaj- és szerkezetközlő alcím, „Komédia 3 felvonásban." A modern drámát kedvelő néző az ilyen műfaj-meghatározást már fenntartással fogadja, óvatosan kezeli. Irodalmi műfajok, drámaműfajok, művészeti műfajok közt elmosódnak a határok. A Napóleon és Napóleon alcíme tragikomédia is lehetne. Komiko-kriminalisztiko-hisztoriko-tragédia is lehetne. Üdítő bizonytalanság. A világirodalom legizgalmasabb modern drámáinak egyre jelentősebb hányada ilyen üdítően bizonytalan, műfajilag meghatározhatatlan. Komédiaszerkezetek hordoznak megdöbbentő drámai mondanivalót. Groteszk színpadi szituációkban villannak meg, vagy ilyenekből pattannak elő tragédiák. Történelem hordoz úgy aktualitást, hogy szinte csak a fölélesztett történelmi esemény meg a hozzá való díszlet és kosztüm régi, feszültség és eszköz — szó, gesztus, hangvétel — mai műfajkeveréssé válik a tudatos anakronisztikum is. Kétségtelen ugyan, hogy mindez a keverés, bizonytalanság csak akkor üdítő, ha a keverékarányok jók, a műfajbizonytalanság nem divatos hatáskeltő eszköz, ha a történelmi múlt színpadi életrekeltése nem az a bizonyos, nem éppen ritka kacsingatás az aktualizálás felé. Szabó Györgynek sikerült az üdítő keveréket előállítania. Mondanivalóját tekintve aligha az üdítés szándékával. ■vyapóleon száműzött, Szent Mona szigetén. Nem császár, császárként említeni is tilos. Napóleon alacsony termetű, gyomorfájós, extravagáns, a Waterlooi csatát két okból vesztette el: aranyere miatt, amelyre tekintettel nem magasból, lóhátról tekintette át a terepet, de leginkább azért, mert sohase volt tehetséges. Akinek nincs tehetsége, az tehetségtelen: így szól az angol lecke, amelyet megalázkodvamegsemmisülve hadar darál a száműzött francia személyzete. Csak régi testőre, Gambart nem. Az ő számára a császár címe: császár. A komédia játékosan indul, jól hordozza a világhatalmi tudat gúnyos kritikáját, ennek a tudatnak brit változatát pécézve az irónia céltáblájául. Jó keret a magyar történelmi romantika karikatúrája számára is — a cselekmény felszíne, a látható bonyodalom, a komédia-sztori magyar vonatkozású: egy tüzes és elszánt magyar úr érkezik a szigetre, egy Napóleon-nézni odahajózott Lady kíséretben, hogy a falvai-lovai árán megvett Kempelen-féle sakkozógép és az excsászár hasonmása, a történelemből ismert dublőrje segítségével megszöktesse Napóleont, hazasegítse Franciaországba, császárrá tegye, aztán elvárja tőle azt a fölszabadítást, amelyet a nagy Napóleon nem is régen — többek között — Magyarország népének is ígért. A fortélyos-vakmerő terv gyors tempójú kalandjátékká bomlik ki, afféle történelmi krimivé; a szereplők csevegnek, élcelődnek, böknek, nagy komédia-hagyományok és modern stílus-előzmények adaptációin derül a néző, s azon gondolkozik, vajon sikerül-e végül kicserélni Napóleont és Napóleont, meszökteti-e végül a magyar nábob a fogoly császárt, fittyet hányva a történelemnek? Játék folyik. Csak Gambart, a testőr nem játszik. A sakk-automatából kilép a dublőr. Lakosztálya ajtajában megjelenik a mindig rejtőzködő Napóleon. A Kempelen-automata szűk ládájába az éjszaka sötétjében bebújik egy Napóleon-figura. Gambart pedig belelő a ládába, Napóleon és Napóleon közül valaki meghal az automatában. A komédiának itt nincs vége. A pánikba esett angolok kapva kapnak a lakosztály ajtaján kilépő másik Napóleonon, bizonyára az életben maradt dublőrön, s hogy számot ne kelljen adniuk . Brit Felségének szolgálatuk csődjéről, a dublőrnek ígérnek mindhalálig több süvegcukrot, szappant, francia konyakot, kényelmet, előzékenységet, csak maradjon Szent Ilonán. A magyar úr pedig reményevesztetten távozhat az átlőtt automatával, az automatában egy holttesttel. Ám itt mégis vége már a komédiának, a kriminek is. A néző csak egy pillanatig töpreng azon (amit végképp nem tud eldönteni), hogy Napóleon-e a halott, vagy Napóleon, valódi vagy dublőr, rádöbben arra, hogy kezdet óta másról volt szó. A testőrről. A forradalmárról, aki a Marseillaisezel kezdte, a Tábornok szolgálatával folytatta pályáját, s aki elkísérte Szent Ilonára. Aki teljes biztonsággal tudja, mekkora embert, milyen hadvezért és történelmi nagyságot szolgált. S aki még biztosabban tudja, mekkora árulóvá lett Nagy Napóleon, milyen ellenségévé Európának, a maga népének is, amikor császárrá koronázta önmagát. Gambart testőrnek nincsenek Napóleonillúziói, s mert tudja, hogy aki egy nép ügyét önfelmagasztalásának szolgálatában elárulta, az soha többé nem lehet császár, lelövi ezt a császárt. A forradalmár drámai beavatkozása egy kalandor és mulatságos, eszeveszett és életveszélyes — népveszélyes — akcióba tragikus hőssé növeli ezt a Gambart-t, hitvalló forradalmárrá, aki azt öli meg, akinek nagyságát ismeri, akire hitét, életét valamikor föltette. Gambart történelmi igazságot szolgáltat, s tökéletesen közömbös, hogy az automataládában ki halt meg, Napóleon vagy Napóleon, a Nagy vagy a dublőrje. A néző pedig derült is, jókat nevetett, de nem egy komédia emlékével távozik a színházból. Igaz, hogy csak akkor, ha figyelt. S ha nem zavarta meg a darab zárójelenetének hirtelen, szilaj hangváltása, az a megdöbbentő kontraszthatás, amelyet egy újabb groteszk szituációban támaszt a főhős, olyan szenvedélykitöréssel, amilyet a darab alig viselhet el. Ez a hős-búcsú zavaró summázat, harsányra sikerült dikció és deklaráció a dráma végén. S éppen innen visszapillantva támad a nézőben az az érzés, hogy amit a főhős végül — vad dobpergést túlordítva — világgá kiált, az belefért volna hallatlanul konzekvensen vezetett szerepének különböző részeibe. Az utolsó két percnek ez a disszonanciája azonban se a többi kilencven perc stílusegyensúlyát nem töri szét, se az igazán modern és igazán jó darab értékét nem szállítja le. Szabó György egy lakájjá, libériás italkóstolóvá nyomorított forradalmár számára teremtette meg a tragikus megtisztulás szituációját, és meg is tisztította hősét, miközben játszott is, és törpe aktualitások felé pillanatig se kacsingatva szolgált éveinkben, évtizedeinkben hasznosan meggondolkoztató aktualitással. Sikerrel tehette ezt, kitűnő színészgárda támogatta, igen jó játékkal. Somogyvári Rudolf Gambart-alakítása, a jól érzékeltetett fojtott feszültség, a növekvő belső izgalom, az elhatalmasodó igazságtevő szenvedélyesség. Bárdy György Napóleonja és Napóleonja, voltaképpen csak Roubaud-ja, ez a tragikomikusan céltalan kalandoralak, akit a játék a történelmi fölöslegesség állapotából ránt vissza kétes fénykora szituációjába (mit ér egy excsászár dublőrje?) — ez a dublőr csak annyira volt kopott és közönséges, hogy öszsze lehetett téveszteni egy császárral. Básti Lajos Madson főkormányzója az a derék és reménytelenül korlátolt vén katona volt, akinek élethű, hasonlóan élethű mintáit az angol irodalomból is ismerjük. Tordy Géza Davis hadnagya nemcsak groteszkül korlátolt volt, nemcsak mulatságos: olykor megmutatta az efféle buzgó nagyhatalmi hadnagyocskák másik arcát is, a szadista kishatalmaskodóét. Bitskey Tibor igen jó ízléssel játszotta a romantikus magyar urat, Kabay bárót, inkább naivnak, mint szenvedélyesen képzelgőnek. Csákányi László Balancet ajtónállója komédiába illően hajlongott, nyalt talpat új urainak, esett térdre föléledni látszó régi ura előtt, és a gerinctelenek akrobatikus ügyességével végzett feküdj-fölfeküdj-föl-gyakorlatokat egy lehetséges új Napóleon császár parancsára. Lady Maxwellt Schubert Éva játszotta, eltalálva egy brit úrihölgy és egy XIX. századi társasági cemende keverékét. Földi Terinek csupán egy jelenet jutott, Montholieuxné szerepében. Zách Jánost láttuk Montholieuxként, Pethes Sándort egy kivonült, hű tüzérként. Marton László rendezte a darabot; a figyelmesebb néző titkon arra lehetett kíváncsi, vajon a sok friss, szellemes színpadi ötletből mennyi a darab írójáé, mennyi a rendező leleménye? De alighanem elég annyival beérni — ez lehet a legtöbb is —, hogy író és rendező ezúttal biztosan sokat és eredményesen dolgozott együtt. Fábri Zoltán színpadképe mintaszerűen szellemes megoldása annak a problémának, hogy mi módon kell egy nagy színpadot úgy megtölteni, hogy tágas is maradjon, mégis alkalmassá váljék egy olyan darab előadására, amely voltaképpen kamaraszínpadon is elfér. Bor Ambrus Két komédiás Napóleon, egy tragikus forradalmár (Szlovák György rajza)