Magyar Nemzet, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-03 / 128. szám

8 TAVASZ A SÁRRÉTEN Kacsapecsenye Biharugrára menet min­­denik falusi könyvtárban meg­álltunk. Egyik csinosabb, mint a másik, valamennyi a békés­csabai kiváló könyvtáros, Lip­­ták Pál tervezése­­ és hatása. A vésztől például kívül ütött­­kopott polgárház (a tanács ar­ra nem áldoz, mert magántu­lajdonostól bérli), de belül ara­nyos, derűs, tágas lakás, könyv­polcokkal, ülőgarnitúrákkal és rengeteg gyönyörű paraszt­­cseréppel. Okány, Zsadány — ki tud róla az ország távoli tájain?, és ha igen, a múlt fe­kete színeit juttatja eszébe. Most is sok még erre a nád­­fedeles, földhözragadt vályog­ház, de az új világ is gyorsan bontakozik s annak lakói — legalábbis iskoláskorukban, szinte mind könyvtárba jár­nak. És mindenütt hiányzik már a művelődés háza, ifjak s idősebbek klubja, mert a né­hol előtalálható hodály nem pótolja­ jobbra-balra végtelen veté­sek, s még tágasabb szikes-ga­zos rétek. Víz áll rajtuk, sás, káka hajladozik a szélben. Előttünk a betonúton barna fogolycsapat sétál, most fel­rebben. Így szoktak, családos­tul kószálnak, mondják fiatal útitársaim. Fácán, túzok, őz, nyúl, rengeteg vadkacsa — megszépítik a vidéket. Hatal­mas nyájak legelnek, még in­nen nem szorultak ki e mo­dern világban. Találkoztunk magán juhászokkal. Nyája-ju­­hász? barbárok még mindig? Nevetnek a könyvtáros lányok, az a szép, nagy, kövér ember kétszáz birkájával alighanem zsebre vág bennünket. Ma már nem foglalkozik az ember ilyennel, csak ha nagyon meg­éri. Tömzsi református templo­mok, ezüstösen csillogó vízgo­lyók. Állami gazdaság, tsz... Tsz-központ előtt futunk. — Itt tartottam előadást Sánta Ferencről — mondja Szidi, a könyvtáros. — Har­minc fiatal hallgatott, húsz részt vett a vitában is... Kis kultúrkombinátjuk van és el nem tudod képzelni, milyen modern gondolkodásúak! Messziről ide látszik a Bi­­harugrai Halgazdaság hűtőhá­za és egész kis falunyi új te­lepe. Errefelé búvik a Szabó Pali bácsi tanyája, vajon meg­van-e még körülötte a meg­énekelt erdő? Kilométereken át csak legelő, rét, néhol te­héncsorda, birkanyáj... a tsz­­házak közt jókora garázs. Biharugra szép széles főut­cáján új házak, pompás vaske­rítések, ápolt, sűrű, metszett rózsabokorszegély között sza­ladunk s megállunk a tanács­háza előtt. Éppen ott áll előt­te, biciklire támaszkodva, a fiatal elnök. Megörült nekünk, betessékelt a nagy házba, melynek nagy szobái közül az átjáróban elegáns titkárnő ép­pen modern sokszorosítógépen dolgozott. Az elnök irodájá­ban új bútor, óriás szobanövé­nyek és Szabó Pali bácsi képe. De jó az olyanokat hallani, amit az elnök mond. Az ablakán gólyafészekre látni. Életemben összesen nem láttam annyi gólyafészket, mint ezen a héten. Az elnök nevet­ pedig már sokan leve­rik, mert lám, szörnyen ösz­­szepiszkítja a cseréptetőt. — A Halgazdaság tisztvise­lőnői megmentettek egy fész­ket, jöttek teherautóval, em­berekkel, leszedték a nem kí­vánt hajlékot, és otthon, az irodatelepen felrakták egy al­kalmas tetőre. Már bele is költöztek a gólyák! Nevettünk, meghatódtunk. Nézem ezt a fészket a tanács­háza udvarán, három gólya áll a cseréptető élén. — Az a jobb oldali, az ven­dég. Szeretik meglátogatni egy­mást. Még ajándékot is hoz­nak, előbb a fészekrakáshoz, később a kis fiókáknak. Órák hosszatt érdemes elnézni őket. Nagyon tetszik nekem Sza­bó Pál faluja. De jó volna, ha itt őt meglátogatnánk! — Nincs most itthon, de a házát megmutathatom. Damjanich utca 46. A főút­tal párhuzamosan kanyarog, kis kertek, apró, de szépen ta­tarozott házak közt Pali bácsi szomszédasszonya hozza a kul­csot — az ő kertjén át betö­rünk s már itt az oszlopos-tor­­nácos, kedves kis épület. Oda­bent hűvös, télies tisztaság, ki­csit megmodernizált konyha, fürdőszoba, három pici szoba s az üveges verandából alakí­tott munkahely: itt szokott, itt szeret Pali bácsi írni, jól kire­kesztve a családi zsivalyból. A díványon nagy halom vasalt ágyruha várja a nyaralókat Örülök, hogy láttam ezt a kedves házat A Halgazdasághoz lezárt so­­rompós út vezet, portás ereszt be bennüket és már meg is csap a nagyüzem szele. Azt mondják, éppen próbahalászás folyik, siessünk. — Szép ez nyáron — ma­gyaráz a tanácselnök —, nád meg káka, s ameddig a szem lát, egymás után nagy tó. A Kis-Sárrét tájegységben vagyunk. — Hát az mi a csuda, az a sárga szőnyeg? — Kacsa. Felnő hatszázezer kacsa a tavakon. Nincs még elég mesterséges sziget, kiöm­lenek a partra is, pedig ez nem helyük. — Enni jönnek? — Dehogy. Nézze, végig a vízen hosszú sorokban állnak a bádog etetők. 25 mázsa ta­karmányt eszik ez a tó napon­ta. — Előbb megeszi a kacsa, azután a halak? — kérdem fintorogva. — Világért sem! — tiltakoz­nak, már a halásztanyán, ag­­ronómusok, halászmesterek, mindenki. — Előítélet, téve­dés, rosszakarat. Míg nem ne­veltünk kacsát a tavakon, ser­téstrágyát kellett és rengete­get, a vízbe beszórni. A halak­nak növényi világra van szük­ségük, a trágyát nem eszik, de a plankton keletkezéséhez és szaporodásához szerves trágya kell. Hogy ez a hal­ kacsa pá­rosítás milyen hasznos? Ha minden jól megy, az idén el­érjük holdanként a 10 mázsás hal­ és az 5 mázsás kacsaho­zamot. Számítsa ki, mennyit ér az? Van 3333 katasztrális hold tófelületünk... És a halasta­von nevelt kacsa 95 százaléka I. osztályú. Kiváló exportmi­nőség, korlátlanul van is rá piac. — Persze van ám vele mun­ka bőven... Mi a legnehe­zebb? Az őszi halászás. Hideg szélben, meg esőben. A hala­kat mély halágyba húzzuk ösz­­sze, onnan nagy hálókkal ki­emeljük. 600 mázsa hal is van egy nagy hálóban, hat ember húzza ki. Nehéz, hideg, vizes munka. De nyáron szép... Lapos ladikba szállunk. Nem mély a víz, rúddal tolják befelé az emberek, állva, mint a gondolások. Elúszunk egy etetőt jelző cölöp mellett, ott megmerítik a hálót és egy pil­lanat alatt kiemelnek tíz-tizen­öt darab, pontosan egyforma, 60 dekás tükörpontyot. Ott csapkodnak a ladik fenekén néhány percig, míg gusztálják őket, aztán a halászmester egyenként visszahajigálja. Képzelem, hogy megkönnyeb­bültek! Megmenekültek a ha­láltól. Egyelőre. Augusztusra 120 dekásak lesznek és akkor vé­gük ... — Mennyi ideig él a hal ha­lastóban ? — Három évig. Már van termálkútunk, most építünk melegvizes tórendszert, akkor az anyahalak előmelegítésével és mesterséges megterméke­nyítéssel az ikrák zugerüveges keltetésével, aztán a zsenge ivadék temperált vizű, plank­tonban gazdag medencékben történő előnevelésével 12—20 dekás halacskákat nevelünk az első évben. Azok aztán, két­éves korukra, árukész méretű­re nőnek. — Csak ősszel halásznak? — Dehogy is! Ütemezve ne­veljük a halat, minden szezon­ban másik generáció kerül há­lóba. Majdnem úgy, mint a ka­csákat. — Hát a kacsa meddig él? — 50 napot. Átautózunk kacsaországba látom az elegáns keltető pán­célszekrényeket, melyekben óránként ide vagy oda billen egyszerre nyolc- vagy hány­­ezer tojás. Látom a kicsi új­szülötteket, amint a lányok nagy vesszőkosárba szedik és viszik az üvegházba, 13 000 testvérük közé. Nézem azt a sárga, lármás társaságot, aztán a hosszú medencés kifutóban véges végig 16 000 kéthetes, már fehér sereget. Azóta azok már kint úsznak a tóban, elterül­nek a víz színén, mint a ló­tuszvirág ... Széle-hossza nincs a víznek, megint gáton járunk. Az első halastavakat még az első háború előtt, Dob­us Zol­tán mérnök és tulajdonos test­vérei teremtették. Azokat és azok mai utódait, folytatását egészen a közelmúltig a Sebes- Körös romániai részével táp­lálták, s a rengeteg vízért sú­lyos árat kellett fizetni a ro­mán államnak. — Kozma Lajos igazgatónk fundálta ki, hogy duzzasztót kell itt építeni. Azóta abból emeljük ki a vizet... Az igazgató Toldi Miklós termetű, szépségű, akaratú ag­rármérnök doktor. Mindenki csak lelkendezve beszélt róla, én abból, meg külsőségekből ítélhetek: az egész gazdaság, de kivált a központ, lakótelep, s az irodák olyan elegánsak, az egész gazdaság ott az ország keleti határán olyan szép, hogy azt Európa nyugati szélén is megirigyelhetnék. Ezt a tanácselnök jobban fo­galmazta: — Aki Ugrán meg nem él, az elmehet a világból. — Mi kell az ilyen csodá­hoz? — kérdem Kozma dok­tort. — Lelkesedés. Nagy akarat. Korszerű technológia. Egymást kiegészítő termelési ág. Kitar­tás. Türelem. Móricz virág A KIVÁLÓ ARU­K FÓRUMA 1970 TAVASZI PÁLYÁZATÁN KIEMELKEDŐEN JÓ MINŐSÉGI ÉS ESZTÉTIKAI TULAJDONSÁGAIK ELISMERÉSÉÜL MEGKÜLÖNBÖZTETŐ MINŐSÍTŐ JELET KAPOTT FOGYASZTÁSI CIKKEK KIÁLLÍTÁSA 1970. JÚNIUS 4-ÉN, 12 ÓRAKOR NYÍLIK AZ ORSZÁGOS PIACKUTATÓ INTÉZET Budapest, VI., Nagymező utca 20. szám alatti bemutatótermében MEGTEKINTHETŐ JÚNIUS 12-IG, MINDENNAP 10—19 ÓRA KÖZÖTT . Masar Nerazet Matisse magyar kapcsolatai Párizsban most zárult a fauvizmus vezéralakjának, Henri Matisse-nak, századik születésnapja alkalmából ren­dezett nagy emlékkiállítása. A nagyra becsült francia mes­ter századik születésnapja al­kalom a Matisse-fogalom tisz­tázására. Ebben segítséget je­lent Brassai Picasso könyve. A Corvina kiadásában Réz Ádám fordításában, kiváló jegyzeteivel megjelent Bras­­sai-opusz nemcsak Picasso bo­nyolult, látszólag ellentmondá­sos, roppant egyéniségét vilá­gítja meg, tárja fel elbájoló szerénységgel, bölcs közvetlen­séggel, hanem többször és tö­mör jellemzéssel említi Ma­­tisse-t is. Brassai céloz arra, hogy Matisse Picassoval hom­lokegyenest ellenkező egyéni­ség, mégis megpróbálkozott Picasso híres behunyt sze­mű rajzolási módszerével is. Brassai párbeszédet közöl könyvében Matisse Marguerite nevű leányával, Dubhuiinéval, aki kétségbeesve jajdult fel 1960 szeptemberében a Ma­­tisse-hamisítványok és a hami­sítók „minden képzeletet felül­múló, ördögi ügyessége” miatt. Ebből származik Matis­se értékének devalvációja és Matisse-fogalmunk tisztázat­lansága is. Nagyrészt a hami­sítványok elterjesztésének, rep­rodukálásának tulajdonítható a párizsi Matisse-emlékkiállí­­tás lanyha visszhangja. Dub­uinné szerint „Picassó­­nak és Matisse-nak nem volt sok közös vonása. A hírnevük hozta össze őket. Szerették egymást, mint két vetélytárs, aki szövetkezik, és közben fi­gyeli, mit csinál a másik.” Ugyancsak Matisse leánya hallotta apjától sokszor: „Az életben választani kell, vagy festünk, vagy társaságba já­runk. Mind a kettőt nem le­het egyszerre.” Picasso rend­hagyó, kivétel, egyszerre tud sokfélét csinálni. Tihanyi Lajossal és Gál László Sorbonne-on doktorált műtörténésszel ültem a Dóm teraszán, mint kezdő újságíró, aki lapja megbízásából a pá­rizsi világkiállításra utazott, ők hívták fel a figyelmemet egy este, egy hatalmas ter­metű, baszk sapkás jelenségre. A kutyáját sétáltatta. Azt mondták áhítattal: nézze, Ma­tisse! Sok-sok évvel e találkozás után Vácott felkerestem Bor­nemisza Gézát, hogy 1960-as Ernst múzeumi kiállításának katalógus-előszavát megbe­széljük. Akkor mondta el részletesen, hogy Leó Stein — aki a szellemes műtörté­nész író Gertrud testvérével együtt dajkálta — pártfogolta az avantgardizmust — mu­tatta be őt századunk első évtizedében Matisse-nak. Perl­­rot Csaba Vilmos és Bor­nemisza elválaszthatatlan ba­rátok voltak és szegények. Matisse maga mellé vette a két ifjú magyar tehetséget, két évig foglalkozott velük­­ in­gyen. Matisse leánya a Brassai­­könyvben elmondja azt is, hogy apja Vollardtól meg­vett egy Cézanne-képet, fele­sége gyűrűit zálogosította el S bármily nélkülözések között is élt családjával, s bármeny­nyire is rá akarták bírni ba­rátai, a Cézanne-képtől nem vált meg. Élete alkonyán, ami­kor már „Matisse” lett, a Pe­tite Palais-nek ajándékozta. Matisse egyik életelve volt: művésznek egy hallal és egy darab kenyérrel be kell érnie naponta. Itt lenne az ideje, hogy a magyar képzőművészet újkori történetírása és elsősorban a Magyar Nemzeti Galéria új várbeli otthona Perlrot Csaba Vilmos mellett — aki jelen­tőséghez mérten, bár szét­szórtan van képviselve — he­lyet keressen és juttasson Bornemisza Gézának is. Nem­csak azért, mert ő is Matisse tanítványa volt. Hiszen Ma­tisse, a cézannei jellemű, pu­ritán, csökönyös francia, a művészi erkölcs egyik meg­testesítője, éppen azért karolta fel a két magyar tehetséget, tanította őket ingyen (pedig még akkor ő is vizen és ke­nyéren élt), mert felismerte bennük a művészfaj gerince­seit. Dutka Mária A füredi színház oszlopai A Magyar Nemzet „Füred várossá érik” című cikkében szereplő Krúdy-idézet félreér­tésre adhat okot a hajdani kő­színház és oszlopai történetére vonatkozólag. Valóság az, hogy a színházat létrehozó mozgal­mat Kisfaludy Sándor indí­totta el és vitte győzelemre az ellenzéki köznemesség sza­vazatai segítségével Zala vár­megye közgyűlésén. „A szépen faragott kövek” azonban nem az ő, hanem a színház­­terve­zőjének, Fülöp József veszpré­mi mérnöknek és az oszlopo­kat adományozó Festetich Lászlónak és Balaton vidéki kőfaragóinak ízlését dicsérik, kik a gróf egyik kőbányájá­ban faragták ki azokat. Az ezreket érő oszlopok megszü­letésében Kisfaludyné Szegedy Rózának is érdeme van, ki serkentőleg hatott unokaöcs­­csére, Festetich Lászlóra. Az első magyar Nemzeti Színház létrehozói között meg kell említenünk Füred dolgos kis­­nemeseit és jobbágyait, kik száz igás- és ezer gyalognap­számmal járultak hozzá a nagy ügyhöz, pedig ez időben építették önkéntes munkával ma is messziről fehérlő refor­mátus templomukat. A szín­­házépítő jobbágyok sírjai a templom mögötti magaslaton a régi református temetőben porladnak. Ma már csak né­hány szív alakú sírkő (miért is nincsenek védetté nyilvá­nítva!?) és jeltelen füves ha­lom jelzi nyughelyüket. Az 1878-ban föld alá került osz­lopokat 1943-ban a füredi ivó­csarnok homlokzatába, majd a tűzvész után 1954-ben a fü­redi Kiserdőben gloriette for­májában köríves talapzatra helyezve állították fel. Fejeze­tük azonban már hiányzik. Burgyán Miklós JÓ, HA ÖN IS TUDJA NEMCSAK KÉSZPÉNZÉRT, HANEM BIZOMÁNYBAN IS ÁTVESSZÜK ARANY ÉS EZÜST TÁRGYAIT V„ Kígyó utca 2. • ^ \ V., Irányi utca 1. Krisztina körút 79.» ^ VII., Lenin körút 17. "r V' 'II., Rákóczi út 56. **0gLM|­N­Y VII., Baross tér 23. ­Szerda, 1970. június X. A IX. kerület rendezéséről A városrendezés és Duna­­part szépítési program egyik mindinkább sürgetőbbé váló, megvalósítandó pontja, hogy a Közgazdasági Egyetem alat­ti, s a Műszaki Egyetemmel szemben levő partszakaszról eltüntessék az ott még min­dig üzemelő , az egyetem épületével kapcsolatos összbe­nyomást nagyon rontó — FŰSZÉRT-raktárházakat. He­lyükre, parkírozott miliőbe, megfelelő befogadó képességű, az alsórakpartról megközelít­hető autóparkoló kiépítésével egy, az emeleti teraszával a Duna fölé beívelő, csupa üvegfalú, reprezentatív kivi­telű új Matrózcsárda megépí­tésével azt hiszem nagyban hozzájárulnának a IX. kerü­leti Duna-part felső szakaszá­nak hangulatkép-kialakításá­­hoz. Asztalos István XI., Vásárhelyi Pál u. 7. III. 10. Utószó a „latinból elsőkhöz Szeretném közölni az összes ér­dekeltekkel, hogy az említett ri­portban megjelent fatális hibáért (Horatius nevének kihagyása) nem a kitűnő tanuló Csillik Évát terhe­li a felelősség, hanem kizárólag alulírottat. Fedor Ágnes „Miért nincs ablakhőmérő ?" Hivatkozással a Magyar Nemzet Tisztelt Szerkesztőség rovatában megjelent, Miért nincs ablakhő­mérő című olvasólevélre, szíves tudomásukra hozzuk, hogy az ab­­lakhőmérőket NDK-importból ho­zatjuk be, mivel hazai gyártása nincsen. Tekintettel arra, hogy a gyártó cégnek szállítási lemaradása van és a szállítás üteme nem folya­matos, így a ritkán küldött, kis mennyiségű ablakhőmérő nem fe­dezi a szükségletet. A fent leírtak szíves tudomásul­vételét kérjük. OFOTERT, Kolosi Miksa főosztályvezető, Saroveczki Gyuláné kisker. o.­vés. Eddig a válaszlevél. Csupán azt kérdezzük: miért kell mindezt tudomásul vennünk? Miért nem lehet több hőmé­rőt rendelni és esetleg más­honnan is? Hiszen egy hiány­cikk marad! Ami engem illet, problé­mám megoldódott: egy kollé­gám vett nekem ablakhőmérőt Moszkvában, ahol az ilyesmi nem probléma. Sz. M.

Next