Magyar Nemzet, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
A beszélő szem ,A művészet tette meg az első lépést a tudomány megteremtése felé” Első könyve után („A szem és az agy, a látás pszichológiája”) Richard L. Gregory angol professzor új műve látott napvilágot az UNESCO által támogatott World University Library gondozásában: „The Speakling Eye” — A beszélő szem. Tárgyát tekintve közvetlen folytatása az előző kötetnek, mégis különálló munka, mert a látás fejlődésének és a szem működésének ezúttal olyan területét tekinti át — „tudományos alapossággal, de közérthetően”, mint a könyvéről írt beszámolók megállapították —, amely érdekes tapasztalatok gyűjtőhelye és hosszabb idő óta tartó vizsgálódás tárgya a tudomány és a művészet világában egyaránt. A szerző kultúrhistorikus s tárgyát nem orvosi, hanem kultúrtörténeti aspektusból szemléli és tárgyalja, s ebben a vonatkozásban olyan következtetésekhez jut, amelyek élénk érdeklődést keltettek. A csésze pereme A földi élőlények között csak az ember használ szavakat,a szavakból alkotott összefüggő mondatokat és egyéb szimbólumokat (például számokat), a szemből és az egyéb érzékszervekből az agyába érkező üzenetek csak számára teszik lehetővé, hogy a tárgyakat jelképként, szimbólumként fogja fel. Ez a képesség hosszú fejlődésen ment keresztül és különös folyamaton át jut érvényre. Ha például egy csészét látunk — írja R. L. Gregory professzor —, akkor ennek képe perspektivikusan vetítődik a retinára s ott az idegsejteket stimulálja. A szakorvosi és pszichikai magyarázat jól ismert a szakemberek előtt, de a köznapi ember, a laikus magától értetődőnek vesz egy különös és meglepő tényt: az agy azt is tudja, hogy a csésze pereme, amelyet a szem bizonyos helyzetből egyenes vonalnak, más helyzetből ellipszisnek lát — valójában kör. Más, igen bonyolult jelenségek is adódnak, amelyek mind arra utalnak, hogy itt az agy páratlan képességével állunk szemben; ennek a képességnek csaknem felmérhetetlen jelentősége van az emberi kultúra kialakulásának és fejlődésének területén. Mai technikai fejlődésünk már megközelítette ennek a páratlan képességnek „lemásolását”, de az elért eredményekkel még mindig csak odáig jutottunk, hogy olyan gépezet megszerkesztése, amely szemünk és agyunk működésével versenyezhet, eddig nem sikerült. Egy — erre a célra beprogramozott computer — felismerheti például a formákat (számokat egy csekken), de sikertelenül lát neki még olyan korlátozott feladat végrehajtásának is, mint a kézzel írott „a” betűk felismerése („beprogramozhatatlanul sokféleképpen írjuk a betűket”). Az isten szeme és a törtszámok A perspektivikus „látás” és annak „visszaadása” nem tartozik az egyszerű feladatok közé. A szem és az agy ugyanis könnyen „rászedhető”, félrevezethető, megzavarható. Egyszerű példa erre W. Hogarth híres képe, amelyen épületeket, emberi-állati figurákat, természeti tárgyakat (hegy, folyó, felhő stb.) más-más nézőpontból, változó perspektívából festett le; — a hatás szemkápráztató, csaknem félelmetes. (Az Op-Art művészei ezt a zavaró hatást a tökéletességig fejlesztették.) És ha kultúránk történetében visszamentünk az egyiptomiakhoz, azt látjuk, hogy az akkori művészek nem ábrázolták, nem „adták vissza” a távolságot, a perspektívát, a mélységet. Kis komponensekből állították össze például az emberi testet anélkül, hogy érzékeltették volna azok térbeli elhelyezkedését. Így történt, hogy az egyes részek később szimbólumokká váltak, óriási hatalmat nyerve ahhoz, hogy elvont gondolatokat, ideákat is kifejezzenek. Horus isten szeme például a törtszámok kifejezője lett — az egyiptomi ősmitológiában a Sötétség Istene ezt a szemet darabokra törte. A Saturnus gyűrűje Mi zajlik le a kultúra fejlődésében — mi megy végbe az agyban? Hosszas idő óta izgató kérdése ez a tudománynak. Újabban — a szalamanderekkel végzett korábbi kísérletek után — a macskáknak egy-egy agysejtjébe finom elektródokat helyezett el két kutató tudós, D. H. Hubel és T. N. Weisel. A látással kapcsolatos idegsejtektől nyert elektromos jelek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szembe jutó „mintákat” (tehát a képet, a tárgyat) valami „elmondja”, „leírja” az agynak s ezt a „valamit” legérzékletesebben „az észlelés belső nyelvezetének” nevezhetnénk. Képtelenség lenne ugyanis arra gondolni, hogy — az előbb említett példát véve alapul — a csésze látása olyan régiókat aktiváljon az agyban, amelyekben a látott csésze formái és színei már benne vannak. Valami olyan működési mechanizmus jelentkezik tehát, amelynek a kultúratörténet területén van ismét igen nagy jelentősége. A kísérletek során kiderült, hogy egy-egy bizonyos sejt csak akkor adott jelzést, ha a szemet egy bizonyos alakzat, vagy egy bizonyos irányú mozgás stimulálta. Az optikai minták (a tárgyak tehát elemeikre bontódnak szét a szemben és a jelzések olyan kombinációi „írják le”, „mondják el” őket, amelyeket a sejtek szelektáltak. Ugyanaz a jelenség zajlik tehát le, mint amikor szavakban írunk le, mondunk el, jellemzünk egy tárgyat vagy jelenetet. Kiderült az is, hogy a „látó” egyrészt több réteg alkotja, s amint a retinától elindult üzenet áthalad ezeken a rétegeken, a látott tárgy egyre több adata (szín, más érzékszervek által jelzett sajátosság s talán memória-információ) kerül a kezdeti mintához. (Hevelius például még korongnak látta a Saturnust, amelyből két fülecske áll ki, ma ezt a két „fülecskét” gyűrűnek érzékeljük technikai fejlettségünk, eszközeink tökéletesedése következtében.) Az agy a döntés előtt A „rétegeken áthaladó adatgyűjtésének ismét a kultúra történetében van igen nagy fontossága. Ha ugyanis az agysejtek impulzusait — az előbb vázoltak alapján — belső nyelvezetnek tekintjük, akkor talán már meg is nyílt az ajtó annak alapvető megértése előtt, hogy mi is megy végbe az agyban. Lényeges kérdés ezzel kapcsolatban, hogy miképpen ismerhetjük meg ezt a „belső agynyelvezetünket”. Kell valami mély kapcsolatnak lennie eme belső nyelv és a beszélt nyelv között — legalábbis a két nyelv szerkezetét illetően. A belső nyelv osztályozza a látott tárgyakat, leadja a különféle érzékszervektől kapott információkat. A beszélt nyelv bizonyos értelemben a „külső agy nyelvezetnek” tekinthető, s mint ilyen, struktúrájában bámulatos pontossággal tükrözi az agy működését. Beszélt nyelvünk, mint tudjuk, akkor is képes mondatokat formálni, ha a jelentés tisztázatlan, félreérthető, kétértelmű, zavaró. Ezt a belső nyelv területére vetítve, létezniük kell vizuális bizonytalanságoknak, kétértelműségeknek, paradoxonoknak is, amikor a dolgok logikailag lehetetlenségeknek látszanak. Mint már szóba került, ezen alapszik az Op-Art — jól ismert jelenség, hogy a „szemet rászedő, szemkápráztató” ábrák, milyen zavart idéznek elő: a retinán megjelenő mintát, tárgyat „hol ennek, hol annak látjuk”, agyunk kutat a helyes válasz, a megfelelő „leírás”, a korrekt „elmondás” után abban a reményben, hogy azt meg is leli. Tudjuk, hogy ez a kutatás sokszor nem jár sikerrel; az agy hihetetlen zavarba került, képtelen dönteni élete kiszélesedett, idert óriási szerepet kapott, az, hogy mit tudtunk meg, mit tanultunk meg, mit „raktároztunk" el a múltban. Evolúciós történelmünk lenyűgözően izgalmas szakasza ez: az ember megkezdte a szimbólumok (szó és kép) használatát, s ezzel átlépte a tisztán biológiai realitás határát. Egy lerajzolt, lefestett banán után a majom kapkod, mi nem. Tudjuk, hogy banán, de tudjuk, hogy festett: az eredeti tárgy térben és időben megváltozott helyzetben áll már előttünk. A rajz lapos, a banán számunkra mégis háromdimenziósan érzékelt, még akkor is, ha csak „érzékeltető vonalakkal” ábrázolták. A Cromagnoni ember ennek a törvényszerűségnek engedelmeskedett 20—22 ezer évvel ezelőtt, amikor a barlangrajzokon végrehajtotta a nagy áttörést, a vonalas ábra volt az első lépés a szimbolikus nyelv, a számok használata s végül a tudományos feltételezések és teóriák megteremtése felé. Az első általunk ismert rajzok „vázlatok” voltak, néhány jól megválasztott vonal idézte, ábrázolta az állatot, embert (nagyon ritkán) és a vadászselejtetet vagy rítust. Sok tízezer év telt el addig, míg a művészek egyszer csak naturalisztikusan jelenítették meg a látott dolgokat abban a háromdimenziós térben, amelyben ezek léteznek. Az egyiptomi művészet számára ismeretlen volt a lejtős felszín ábrázolása, nem tudta bemutatni az asztal lapját a rajta levő tárgyakkal oldalnézetből s az általa ábrázolt ember anatómiai lehetetlenség. És mégis — számtalan mai példa mutatja ■— realitás. Azokban az ősegyiptomi időkben megszületett a festészeti nyelvezet. A „mirtusz-jel»» A fejlődés egyszer csak felszínre hozza a hieroglifákat: az ábrák, formák már elvont ideákat, sőt logikai kapcsolatokat kezdenek jelenteni. Nem volt jelük például a „semmi”, a „nem” fogalmára (a tárgy kihagyása, kivonása a képből nem adott volna információt.) Ezért egy tipikus emberi mozdulattal, a két kar teljes széttárásának rajzával ábrázolták ezt a semmit, ezt a nemet, ezt a kivonást. Ez a széttárt kar a mi mai „mínusz” jelünk eredete. A példák tömegét sorolhatnánk, ám ennyi is elég annak bizonyítására, hogy amint a szimbólumok számára nem volt többé parancs a hasonlóság s képszerűségük egyre inkább eltűnt, úgy váltak egyre hatalmasabbá. Megteremtésükkel a művészek voltak azok, akik az első döntő lépést megtették: nézni, kiválasztani, sőt alkotni tárgyakat, amelyek valami mást jelentenek s valami olyant ábrázolnak, amely más térben és időben is létezhet, vagy nem is létezik egyáltalán. Ez a szemlélés a szemet (és a többi érzékszervet is) egészen új módon használta fel s hozzászoktatta a szimbólumok megértéséhez — ez megszabadította az agyat a közvetlen realitástól s lehetségessé tette a tudomány megszületését. Ezzel együtt születtek meg a „hallhatatlan belső beszéd” szavai is ... Maron Ferenc A kultúratörténet nagy pillanata Ebből lényegbevágó következtetés vonható le: a látás, az érzékelés, „kitalálás”, a feltételezések sorozata aszerint, hogy milyen tárgy, milyen forma stimulálta az idegeket. Ezeket a feltételezéseket a hiedelem legősibb, legkorábbi formáinak tekinthetjük. A tárgyak „belső elbeszélésének” fejlődése következtében az agy lassan-lassan megszabadult a reflexek zsarnokságától: a döntés (a kép létrehozása) többé nem függött közvetlenül az érzéklések rendelkezésére álló adatoktól egy adott pillanatban. Elérkeztünk ahhoz a kultúrtörténeti mozzanathoz, amikor az érzéklés adatait sokkal hatásosabban használhattuk fel, minthogy az információk terv TUDOMÁNYOS ÉRDEKESSÉGEK Az észt köztársaság tallinni repülőterén igen sok madár tanyázik. Ezek sokszor veszélyeztetik a fel- és leszálló repülőgépek biztonságát. A repülőtéren most magnószalagról sirályrikoltozást közvetítenek, s így zavarják el a madarakat a kifutópályáról. A nyugatnémet autópiacot sokáig uralta a Goggomobil nevű kisautó. Ezeknek a sorozatgyártását azonban megszüntették, mert nem fizetődött ki. Most egy új miniautó jelenik meg rövidesen a piacon. Egy új autógyár épül Frankfurt közelében, kizárólag e kisautók gyártására. Szokatlan szerkesztési elve, műanyagréteggel bevont acélkarosszériája, s sok más előnyös tulajdonsága miatt nagy iránta az érdeklődés. A minikocsinak a kipufogó mérges gázokat hatástalanító berendezése is van. A gyár napi ötven kocsit akar készteni. t Tudományos Fiqyelő mmmniuniiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiMiiiitiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiuiiiiiiUHitiiiiiiiiiiiiiuiiiiniiiiiiiiiiuiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuniiiiiiiiiiiiiitimiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiMiiiiiiiiiiiin Kutatás, felfedezés és alkalmazás Novozsilov akadémikus — mechanikus és hajóépítő — a közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját. Életműve szorosan kapcsolódik a szovjet iparhoz. Igen sokat tett a jövő mérnökeinek és tudósainak képzéséért. Az APN munkatársa — A. Iljin — vele folytatta az alábbi beszélgetést. — Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallani a szélesebb ismeretekkel rendelkező szakemberek képzésének szükségességéről, hogy könnyen más irányt adhassanak kutatásaiknak, ismerjék a kapcsolódó tudományokat is. — Szeretném egyértelművé tenni azt, amiről beszélünk. Nem szabad összekeverni magát a tudományos munkásságot mások eredményeinek felhasználásával, azzal, amit kutatómunkának nevezhetünk. Vagyis más a tudományos felfedezés és megint más A felfedezését egyeztetni, összekombinálni B munkájával és gyakorlatban alkalmazni. Az ilyen kutatónak tényleg rendkívül széles — de kevésbé alapos — ismeretekre van szüksége. A megszokott kísértése — Az igazi tudományos felfedezés hasonlít a gyermekmesére: Menj el nem tudom hova, hozzál nem tudom mit! Egyébként mindenkor váratlan és meglepő. Például a relativitáselmélet, a kvantummechanika. Amikor azt mondják a tudósról: „Tudományos, olvasott ember” — rendszerint megsértődik. Az, aki túlságosan sokat tud, nagyobb tudományos eredmény elérésére képtelen, zavarja az önálló gondolkodást. Egyik vagy másik feladatot megoldva hatalmába keríti a kísértés, hogy felidézze azt, amit erről a kérdésről hallott, olvasott és végül a kitaposott úton menjen tovább. Ez az út pedig nem a jövőbe vezet. A hatalmas tudományos útravaló gyakran megbénítja a tudományos tevékenységet; az ember egyszerűen kifárad egy ilyen teher alatt... A tudományos és a továbbvivő munkásságot elválasztva nem szándékozom az utóbbira árnyékot vetni. A kutatójellegű munka szintén alkotás. Mit is nevezünk műszaki tudománynak? Ez nem más mint az alapkutatások eredményeinek felhasználása a technika területén. A tudósok munkáinak túlnyomó része lényegében bővíti, kiegészíti csak azt, amit már felfedeztek. Ez szintén tudomány, csak éppen más szinten. Természetesen ahhoz is nagy tehetségre és éleselmélyűségre van szükség, hogy — az úgynevezett — nagy felfedezések elkerüljenek a gyakorlati alkalmazás területére, a gépekig. — Vegyük például a rádió feltalálását. Az elektromágneses jelenség felfedezése Maxwell érdeme, de ő nem gondolt a rádió lehetőségére. Ezután H. Hertz elhatározta, hogy az elméletet kísérleti úton ellenőrzi. Elektromágneses rezgéseket továbbított a távolba és méghozzá sikerrel. Megkérdezték tőle: „Hertz úr, milyen gyakorlati haszna lehet a maga kísérletének?” „Egyáltalán semilyen, — felelte az ismert fizikus — csak egyszerűen bizonyítani akartam, és bizonyítottam, hogy Maxwell egyenleteinek megvan az értelme...” Pedig Hertz gyanútlanul ott állt a rádió feltalálásának küszöbén. A következő lépést Popov orosz mérnök tehette meg. — Ezek szerint az a véleménye, hogy a nagy tárgyi ismeret nem segíti megbízhatóan a felfedezőket? Milyen irányba kell fejlesztenie magát a tudományos dolgozónak, hogy minél nagyobb sikereket érjen el? — A közelmúltban felkértek, hogy fiatal tudósok konferenciáján tartsak előadást „Utam a tudomány felé” címmel. Felkészülés közben elhatároztam, hogy mellőzöm az önéletrajzi elemeket. Egyetlen tudós életútja, bármilyen tanulságos legyen is, korlátozott jelentőségű. Véleményem szerint helyesebb elemezni a tudós munkájának jellegzetességeit — tevékenységét befolyásoló tényezőket, törvényszerűségeket. Út az ismeretlenbe — Gyakran mondanak ilyesmit: ez, vagy az, tudományos képességek birtokában van. Mi ez a képesség? Beszélhetünk-e képességről általában, amikor nyilvánvaló, hogy más a munkája a filológusnak, a matematikusnak, vagy éppen a fizikusnak. Véleményem szerint mégis lehet közös vonásokat felfedezni, amelyek minden terület tudására jellemzőek. — Egy alkalommal megkérdezték Newtontól, miként jött rá a gravitáció törvényére. Azt válaszolta: szüntelenül csak erre gondoltam. Az összpontosítás nagyon fontos, ha elérjük, a siker nem marad el. — Egyszer megkérdezték Niels Bohrt, miként sikerült megteremtenie maga körül azt a ragyogó tudományos iskolát? Bohr azt felelte, talán azért, mert sohasem félt beismerni hibáit. — Vagyis az önkritika a második törvény. Az igazi tudós kegyetlenül őszinte önmagával szemben. A tudomány és a költészet út az ismeretlenbe. Az ismeretlenben végtelen a hibalehetőség. — Természetesen nem minden tudós — miként Bohr — beírja a kritikát, de akkor legalább önkritikája legyen. Egy hírneves mechanika-tudós a közelmúltban megmutatta munkáját. Az rendkívül érdekes volt, éreztem, hogy egészében helyes, de egyetlen pontban homályos volt. Ennek ellenére javasoltam, hogy hozza nyilvánosságra, hittem igazságában. Ő mégiscsak egy év múlva jelentette meg. Kiderült, hogy ez a magabiztos ember rendkívül szigorú önmagával szemben. — Feltehetően ezzel nem ért véget a tudós munkáját irányító elvek, törvényszerűségek felsorolása? — Természetesen nem. Csak a legfőbb vonások felvázolására törekedtem, így például fontos a kitartás, a sikertelenség esetén. Sok a munka, kevés a siker. Az egér farka — Amikor egy fiatal tudós dolgozni kezd egy bizonyos témában, úgy tűnik neki, hogy minden kérdés világos. De minél jobban elmélyed a munkában, egyre bonyolultabb és ismeretlenebb kérdésekkel találja szemben magát. Íme a paradoxon: minél szélesebb az elméleti ismeret, minél több a kísérleti adat, annál bonyolultabb a helyzet. Ezt én „hegymászásnak” nevezem. — Azt tanácsolom, hogy kövessék Newton és Bohr tanácsait, akkor a siker nem marad el. De sikertelenség esetén bátran kell újrakezdeni. A legnagyobb tudósoknak is vannak sikertelen munkái. — És talán még egy elv, „az egér farkának” elve. Az érthetőség kedvéért mindjárt példát is mondok rá. Tudjuk, hogy az udvarban a kövek alatt, valahol egy kisegér rejtőzik. Megtehetjük, hogy minden egyes követ felemelünk és így megtaláljuk, ha közben nem fut el. De az is lehetséges, hogy figyelmesen körülnézünk és ahhoz a kőhöz megyünk, amelyik alól kilóg a kisegér farkincája. Ez gazdaságosabb megoldás, de nagyobb figyelmet, éles szemet követel. Erre is szüksége van a tudósnak. Novozsilov a tehetség szerepéről kezd beszélni. — Amikor erről a kérdésről kollégáimmal beszélgettem, csodálkoztak, hogy nem első helyen említettem a tehetséget. A tehetség a természet adománya, nem függ a szabályoktól. De a tehetségen kívül — amely nélkül nincs igazi tudós — a többi feltétel megléte teszi lehetővé a leghatékonyabb munkásságot