Magyar Nemzet, 1970. július (26. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-19 / 168. szám

A beszélő szem ,A művészet tette meg az első lépést a tudomány megteremtése felé” Első könyve után („A szem és az agy, a látás pszichológiá­ja”) Richard L. Gregory angol professzor új műve látott nap­világot az UNESCO által tá­mogatott World University Library gondozásában: „The Speakling Eye” — A beszélő szem. Tárgyát tekintve köz­vetlen folytatása az előző kö­tetnek, mégis különálló mun­ka, mert a látás fejlődésének és a szem működésének ezút­tal olyan területét tekinti át — „tudományos alapossággal, de közérthetően”, mint a köny­véről írt beszámolók megálla­pították —, amely érdekes ta­pasztalatok gyűjtőhelye és hosszabb idő óta tartó vizsgá­lódás tárgya a tudomány és a művészet világában egyaránt. A szerző kultúrhistorikus s tárgyát nem orvosi, hanem kultúrtörténeti aspektusból szemléli és tárgyalja, s ebben a vonatkozásban olyan követ­keztetésekhez jut, amelyek élénk érdeklődést keltettek. A csésze pereme A földi élőlények között csak az ember használ szavakat,a szavakból alkotott összefüggő mondatokat és egyéb szimbó­lumokat (például számokat), a szemből és az egyéb érzékszer­vekből az agyába érkező üze­netek csak számára teszik le­hetővé, hogy a tárgyakat jel­képként, szimbólumként fogja fel. Ez a képesség hosszú fej­lődésen ment keresztül és kü­lönös folyamaton át jut ér­vényre. Ha például egy csészét lá­tunk — írja R. L. Gregory pro­fesszor —, akkor ennek képe perspektivikusan vetítődik a retinára s ott az idegsejteket stimulálja. A szakorvosi és pszichikai magyarázat jól is­mert a szakemberek előtt, de a köznapi ember, a laikus ma­gától értetődőnek vesz egy kü­lönös és meglepő tényt: az agy azt is tudja, hogy a csésze pe­reme, amelyet a szem bizonyos helyzetből egyenes vonalnak, más helyzetből ellipszisnek lát — valójában kör. Más, igen bo­nyolult jelenségek is adódnak, amelyek mind arra utalnak, hogy itt az agy páratlan ké­pességével állunk szemben; en­nek a képességnek csaknem felmérhetetlen jelentősége van az emberi kultúra kialakulá­sának és fejlődésének terüle­tén. Mai technikai fejlődésünk már­ megközelítette ennek a páratlan képességnek „lemá­solását”, de az elért eredmé­nyekkel még mindig csak odáig jutottunk, hogy olyan gépezet megszerkesztése, amely sze­münk és agyunk működésével versenyezhet, eddig nem sike­rült. Egy — erre a célra be­programozott computer — fel­ismerheti például a formákat (számokat egy csekken), de si­kertelenül lát neki még olyan korlátozott feladat végrehajtá­sának is, mint a kézzel írott „a” betűk felismerése („be­­programozhatatlanul sokféle­képpen írjuk a betűket”). Az isten szeme és a törtszámok A perspektivikus „látás” és annak „visszaadása” nem tar­tozik az egyszerű feladatok kö­zé. A szem és az agy ugyanis könnyen „rászedhető”, félreve­zethető, megzavarható. Egysze­­rű példa erre W. Hogarth hí­res képe, amelyen épületeket, emberi-állati figurákat, termé­szeti tárgyakat (hegy, folyó, felhő stb.) más-más nézőpont­ból, változó perspektívából fes­tett le; — a hatás szemkápráz­tató, csaknem félelmetes. (Az Op-Art művészei ezt a zavaró hatást a tökéletességig fejlesz­tették.) És ha kultúránk törté­netében visszamentünk az egyiptomiakhoz, azt látjuk, hogy az akkori művészek nem ábrázolták, nem „adták vissza” a távolságot, a perspektívát, a mélységet. Kis komponensek­ből állították össze például az emberi testet anélkül, hogy ér­zékeltették volna azok térbeli elhelyezkedését. Így történt, hogy az egyes részek később szimbólumokká váltak, óriási hatalmat nyerve ahhoz, hogy elvont gondolatokat, ideákat is kifejezzenek. Horus isten sze­me például a törtszámok kife­jezője lett — az egyiptomi ős­mitológiában a Sötétség Istene ezt a szemet darabokra törte. A Saturnus gyűrűje Mi zajlik le a kultúra fej­lődésében — mi megy végbe az agyban? Hosszas idő óta iz­gató kérdése ez a tudomány­nak. Új­abban — a szalaman­­derekkel végzett korábbi kí­sérletek után — a macskáknak egy-egy agysejtjébe finom elektródokat helyezett el két kutató tudós, D. H. Hubel és T. N. Weisel. A látással kap­csolatos idegsejtektől nyert elektromos jelek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szembe jutó „mintá­kat” (tehát a képet, a tárgyat) valami „elmondja”, „leírja” az agynak s ezt a „valamit” leg­érzékletesebben „az észlelés belső nyelvezetének” nevez­hetnénk. Képtelenség lenne ugyanis arra gondolni, hogy — az előbb említett példát véve alapul — a csésze látása olyan régiókat aktiváljon az agyban, amelyekben a látott csésze for­mái és színei már benne van­nak. Valami olyan működési mechanizmus jelentkezik te­hát, amelynek a kultúratörté­net területén van ismét igen nagy jelentősége. A kísérletek során kiderült, hogy egy-egy bizonyos sejt csak akkor adott jelzést, ha a szemet egy bizonyos alakzat, vagy egy bizonyos irányú moz­gás stimulálta. Az optikai minták (a tárgyak tehát ele­meikre bontódnak szét a szem­ben és a jelzések olyan kom­binációi „írják le”, „mondják el” őket, amelyeket a sejtek szelektáltak. Ugyanaz a jelen­ség zajlik tehát le, mint ami­kor szavakban írunk le, mon­dunk el, jellemzünk egy tár­gyat vagy jelenetet. Kiderült az is, hogy a „látó” egyrészt több réteg alkotja, s amint a retinától elindult üzenet átha­lad ezeken a rétegeken, a lá­tott tárgy egyre több adata (szín, más érzékszervek által jelzett sajátosság s talán me­mória-információ)­ kerül a kez­deti mintához. (Hevelius pél­dául még korongnak látta a Saturnust, amelyből két fü­le­cske áll ki, ma ezt a két „fü­­lecskét” gyűrűnek érzékeljük technikai fejlettségünk, eszkö­zeink tökéletesedése következ­tében.) Az agy a döntés előtt A „rétegeken áthaladó adat­gyűjtésének ismét a kultúra történetében van igen nagy fontossága. Ha ugyanis az agy­sejtek impulzusait — az előbb vázoltak alapján — belső nyel­vezetnek tekintjük, akkor ta­lán már meg is nyílt az ajtó annak alapvető megértése előtt, hogy mi is megy végbe az agyban. Lényeges kérdés ezzel kapcsolatban, hogy mi­képpen ismerhetjük meg ezt a „belső agy­nyelvezetünket”. Kell valami mély kapcsolatnak lennie eme belső nyelv és a beszélt nyelv között — leg­alábbis a két nyelv szerkezetét illetően. A belső nyelv osztá­lyozza a látott tárgyakat, le­adja a különféle érzékszervek­től kapott információkat. A be­szélt nyelv bizonyos értelem­ben a „külső agy­ nyelvezet­nek” tekinthető, s mint ilyen, struktúrájában bámulatos pon­tossággal tükrözi az agy mű­ködését. Beszélt nyelvünk, mint tud­juk, akkor is képes mondato­kat formálni, ha a jelentés tisztázatlan, félreérthető, két­értelmű, zavaró. Ezt a belső nyelv területére vetítve, létez­niük kell vizuális bizonytalan­ságoknak, kétértelműségeknek, paradoxonoknak is, amikor a dolgok logikailag lehetetlensé­geknek látszanak. Mint már szóba került, ezen alapszik az Op-Art — jól ismert jelenség, hogy a „szemet rászedő, szem­kápráztató” ábrák, milyen za­vart idéznek elő: a retinán megjelenő mintát, tárgyat „hol ennek, hol annak látjuk”, agyunk kutat a helyes válasz, a megfelelő „leírás”, a korrekt „elmondás” után abban a re­ményben, hogy azt meg is leli. Tudjuk, hogy ez a kutatás sok­szor nem jár sikerrel; az agy hihetetlen zavarba került, kép­telen dönteni é­lete kiszélesedett, idert óriási szerepet kapott, az, hogy mit tudtunk meg, mit tanultunk meg, mit „raktároztunk" el a múltban. Evolúciós történel­münk lenyűgözően izgalmas szakasza ez: az ember meg­kezdte a szimbólumok (szó és kép) használatát, s ezzel átlép­te a tisztán biológiai realitás határát. Egy­ lerajzolt, lefestett banán után a majom kapkod, mi nem. Tudjuk, hogy banán, de tud­juk, hogy festett: az eredeti tárgy térben és időben megvál­tozott helyzetben áll már előt­tünk. A rajz lapos, a banán számunkra mégis háromdi­menziósan érzékelt, még ak­kor is, ha csak „érzékeltető vo­nalakkal” ábrázolták. A Cro­­magnoni ember ennek a tör­vényszerűségnek engedelmes­kedett 20—22 ezer évvel ez­előtt, amikor a barlangrajzo­kon végrehajtotta a nagy át­törést, a vonalas ábra volt az első lépés a szimbolikus nyelv, a számok használata s végül a tudományos feltételezések és teóriák megteremtése felé. Az első általunk ismert rajzok „vázlatok” voltak, néhány jól megválasztott vonal idézte, áb­rázolta az állatot, embert (na­gyon ritkán) és a vadászsele­­jtetet vagy rítust. Sok tízezer év telt el addig, míg a művé­szek egyszer csak naturaliszti­­kusan jelenítették meg a látott dolgokat abban a háromdi­menziós térben, amelyben ezek léteznek. Az egyiptomi művé­szet számára ismeretlen volt a lejtős felszín ábrázolása, nem tudta bemutatni az asztal lap­ját a rajta levő tárgyakkal ol­dalnézetből s az általa ábrá­zolt ember anatómiai lehetet­lenség. És mégis — számtalan mai példa mutatja ■— realitás. Azokban az ősegyiptomi idők­ben megszületett a festészeti nyelvezet. A „mirtusz-jel»» A fejlődés egyszer csak fel­színre hozza a hieroglifákat: az ábrák, formák már elvont ideákat, sőt logikai kapcsolato­kat kezdenek jelenteni. Nem volt jelük például a „semmi”, a „nem” fogalmára (a tárgy kihagyása, kivonása a képből nem adott volna információt.) Ezért egy tipikus emberi moz­dulattal, a két kar teljes szét­­tárásának rajzával ábrázolták ezt a semmit, ezt a nemet, ezt a kivonást. Ez a széttárt kar a mi mai „mínusz” jelünk ere­dete. A példák tömegét sorolhat­nánk, ám ennyi is elég annak bizonyítására, hogy amint a szimbólumok számára nem volt többé parancs a hasonló­ság s képszerűségük egyre in­kább eltűnt, úgy váltak egyre hatalmasabbá. Megteremté­sükkel a művészek voltak azok, akik az első döntő lépést megtették: nézni, kiválasztani, sőt alkotni tárgyakat, amelyek valami mást jelentenek s vala­mi olyant ábrázolnak, amely más térben és időben is létez­het, vagy nem is létezik egyál­talán. Ez a szemlélés a szemet (és a többi érzékszervet is) egészen új módon használta fel s hozzászoktatta a szimbó­lumok megértéséhez — ez megszabadította az agyat a közvetlen realitástól s lehetsé­gessé tette a tudomány meg­születését. Ezzel együtt szület­tek meg a „hallhatatlan belső beszéd” szavai is ... Maron Ferenc A kultúratörténet nagy pillanata Ebből lényegbevágó követ­keztetés vonható le: a látás, az érzékelés, „kitalálás”, a fel­­tételezések sorozata aszerint, hogy milyen tárgy, milyen for­ma stimulálta az idegeket. Eze­ket a feltételezéseket a hiede­­­lem legősibb, legkorábbi for­máinak tekinthetjük. A tár­gyak „belső elbeszélésének” fejlődése következtében az agy lassan-lassan megszabadult a­ reflexek zsarnokságától: a döntés (a kép létrehozása) töb­bé nem függött közvetlenül az érzéklések rendelkezésére álló adatoktól egy adott pillanat­ban. Elérkeztünk ahhoz a kultúr­történeti mozzanathoz, amikor az érzéklés adatait sokkal ha­tásosabban használhattuk fel, minthogy az információk terv­ TUDOMÁNYOS ÉRDEKESSÉGEK Az észt köztársaság tallin­­ni repülőterén igen sok madár tanyázik. Ezek sokszor veszé­lyeztetik a fel- és leszálló re­pülőgépek biztonságát. A re­pülőtéren most magnószalag­ról sirályrikoltozást közvetíte­nek, s így zavarják el a ma­darakat a kifutópályáról. A nyugatnémet autópiacot so­káig uralta a Goggomobil nevű kisautó. Ezeknek a sorozatgyártá­sát azonban megszüntették, mert nem fizetődött ki. Most egy új miniautó jelenik meg rövidesen a piacon. Egy új autógyár épül Frankfurt közelében, kizárólag e kisautók gyártására. Szokatlan szerkesztési elve, műanyagréteg­gel bevont acélkarosszériája, s sok más előnyös tulajdonsága miatt nagy iránta az érdeklődés. A minikocsinak a kipufogó mér­ges gázokat hatástalanító berende­zése is van. A gyár napi ötven kocsit akar készteni. t Tudományos Fiqyelő mmmniuniiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiifiiiiiiMiiiitiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiuiiiiiiUHitiiiiiiiiiiiiiuiiiiniiiiiiiiiiuiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuniiiiiiiiiiiiiitimiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiMiiiiiiiiiiiin Kutatás, felfedezés és alkalmazás Novozsilov akadémikus — mechanikus és hajóépítő — a közelmúltban ünnepelte 60. születésnapját. Életműve szoro­san kapcsolódik a szovjet ipar­hoz. Igen sokat tett a jövő mérnökeinek és tudósainak képzéséért. Az APN munka­társa — A. Iljin — vele foly­tatta az alábbi beszélgetést. — Az utóbbi időben egyre gyakrabban hallani a széle­sebb ismeretekkel rendelkező szakemberek képzésének szük­ségességéről, hogy könnyen más irányt adhassanak ku­tatásaiknak, ismerjék a kap­csolódó tudományokat is. — Szeretném egyértelművé tenni azt, amiről beszélünk. Nem szabad összekeverni ma­gát a tudományos munkássá­got mások eredményeinek fel­­használásával, azzal, amit ku­tatómunkának nevezhetünk. Vagyis más a tudományos felfedezés és megint más A felfedezését egyeztetni, össze­kombinálni B munkájával és gyakorlatban alkalmazni. Az ilyen kutatónak tényleg rend­kívül széles — de kevésbé alapos — ismeretekre van szüksége. A megszokott kísértése — Az igazi tudományos fel­fedezés hasonlít a gyermek­mesére: Menj el nem tudom hova, hozzál nem tudom mit! Egyébként mindenkor várat­lan és meglepő. Például a relativitáselmélet, a kvan­tummechanika. Amikor azt mondják a tudósról: „Tudo­mányos, olvasott ember” — rendszerint megsértődik. Az, aki túlságosan sokat tud, na­gyobb tudományos eredmény elérésére képtelen, zavarja az önálló gondolkodást. Egyik vagy másik feladatot megold­va hatalmába keríti a kísér­tés, hogy felidézze azt, amit erről a kérdésről hallott, ol­vasott és végül a kitaposott úton menjen tovább. Ez az út pedig nem a jövőbe vezet. A hatalmas tudományos útra­­való gyakran megbénítja a tudományos tevékenységet; az ember egyszerűen kifárad egy ilyen teher alatt... A tudományos és a to­vábbvivő munkásságot elvá­lasztva nem szándékozom az utóbbira árnyékot vetni. A kutatójellegű munka szintén alkotás. Mit is nevezünk mű­szaki tudománynak? Ez nem más mint az alapkutatások eredményeinek felhasználása a technika területén. A tudó­sok munkáinak túlnyomó ré­sze lényegében bővíti, kiegé­szíti csak azt, amit már fel­fedeztek. Ez szintén tudo­mány, csak éppen más szin­ten. Természetesen ahhoz is nagy tehetségre és éleselmél­yűségre van szükség, hogy — az úgynevezett — nagy fel­fedezések elkerüljenek a gya­korlati alkalmazás területére, a gépekig. — Vegyük például a rádió feltalálását. Az elektromág­neses jelenség felfedezése Maxwell érdeme, de ő nem gondolt a rádió lehetőségére. Ezután H. Hertz elhatározta, hogy az elméletet kísérleti úton ellenőrzi. Elektromágne­ses rezgéseket továbbított a távolba és méghozzá sikerrel. Megkérdezték tőle: „Hertz úr, milyen gyakorlati haszna le­het a maga kísérletének?” „Egyáltalán semilyen, — fe­lelte az ismert fizikus — csak egyszerűen bizonyítani akar­tam, és bizonyítottam, hogy Maxwell egyenleteinek meg­van az értelme...” Pedig Hertz gyanútlanul ott állt a rádió feltalálásának küszö­bén. A következő lépést Po­­pov orosz mérnök tehette meg. — Ezek szerint az a véle­ménye, hogy a nagy tárgyi is­meret nem segíti megbízha­tóan a felfedezőket? Milyen irányba kell fejlesztenie ma­gát a tudományos dolgozó­nak, hogy minél nagyobb si­kereket érjen el? — A közelmúltban felkér­tek, hogy fiatal tudósok kon­ferenciáján tartsak előadást „Utam a tudomány felé” cím­mel. Felkészülés közben el­határoztam, hogy mellőzöm az önéletrajzi elemeket. Egyet­len tudós életútja, bármilyen tanulságos legyen is, korláto­zott jelentőségű. Véleményem szerint helyesebb elemezni a tudós munkájának jellegze­tességeit — tevékenységét be­folyásoló tényezőket, törvény­­szerűségeket. Út az ismeretlenbe — Gyakran mondanak ilyes­mit: ez, vagy az, tudományos képességek birtokában van. Mi ez a képesség? Beszélhe­tünk-e képességről általában, amikor nyilvánvaló, hogy más a munkája a filológus­nak, a matematikusnak, vagy éppen a fizikusnak. Vélemé­nyem szerint mégis lehet kö­zös vonásokat felfedezni, amelyek minden terület tu­dására jellemzőek. — Egy alkalommal meg­kérdezték Newtontól, miként jött rá a gravitáció törvé­nyére. Azt válaszolta: szünte­lenül csak erre gondoltam. Az összpontosítás nagyon fontos, ha elérjük, a siker nem marad el. — Egyszer megkérdezték Niels Bohrt, miként sikerült megteremtenie maga körül azt a ragyogó tudományos isko­lát? Bohr azt felelte, talán azért, mert sohasem félt be­ismerni hibáit. — Vagyis az önkritika a má­sodik törvény. Az igazi tu­dós kegyetlenül őszinte ön­magával szemben. A tudo­mány és a költészet út az is­meretlenbe. Az ismeretlenben végtelen a hibalehetőség. — Természetesen nem min­den tudós — miként Bohr — beírja a kritikát, de akkor legalább önkritikája legyen. Egy hírneves mechanika-tu­dós a közelmúltban megmu­tatta munkáját. Az rendkívül érdekes volt, éreztem, hogy egészében helyes, de egyetlen pontban homályos volt. Ennek ellenére javasoltam, hogy hozza nyilvánosságra, hittem igazságában. Ő mégiscsak egy év múlva jelentette meg. Kiderült, hogy ez a magabiz­tos ember rendkívül szigorú önmagával szemben. — Feltehetően ezzel nem ért véget a tudós munkáját irányító elvek, törvényszerű­ségek felsorolása? — Természetesen nem. Csak a legfőbb vonások felvázolá­sára törekedtem, így például fontos a kitartás, a sikertelen­ség esetén. Sok a munka, ke­vés a siker. Az egér farka — Amikor egy fiatal tudós dolgozni kezd egy bizonyos témában, úgy tűnik neki, hogy minden kérdés világos. De minél jobban elmélyed a munkában, egyre bonyolultabb és ismeretlenebb kérdésekkel találja szemben magát. Íme a paradoxon: minél szélesebb az elméleti ismeret, minél több a kísérleti adat, annál bonyolultabb a helyzet. Ezt én „hegymászásnak” nevezem. — Azt tanácsolom, hogy kö­vessék Newton és Bohr ta­nácsait, akkor a siker nem marad el. De sikertelenség esetén bátran kell újrakezde­ni. A legnagyobb tudósoknak is vannak sikertelen munkái. — És talán még egy elv, „az egér farkának” elve. Az érthetőség kedvéért mindjárt példát is mondok rá. Tudjuk, hogy az udvarban a kövek alatt, valahol egy kisegér rej­tőzik. Megtehetjük, hogy min­den egyes követ felemelünk és így megtaláljuk, ha köz­ben nem fut el. De az is le­hetséges, hogy figyelmesen körülnézünk és ahhoz a kő­höz megyünk, amelyik alól kilóg a kisegér farkincája. Ez gazdaságosabb megoldás, de nagyobb figyelmet, éles szemet követel. Erre is szük­sége van a tudósnak. Novozsilov a tehetség sze­repéről kezd beszélni. — Amikor erről a kérdés­ről kollégáimmal beszélget­tem, csodálkoztak, hogy nem első helyen említettem a te­hetséget. A tehetség a termé­szet adománya, nem függ a szabályoktól. De a tehetsé­gen kívül — amely nélkül nincs igazi tudós — a többi feltétel megléte teszi lehető­vé a leghatékonyabb munkás­ságot

Next