Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Vasárnap, 1970. augusztus 1. Magyar Nemzet Az„ Őrült majomtól"— a „Fenséges emberig” Magnóinterjú dr. Szent-Györgyi Alberttal Az Egyesült Államokban élő Nobel-díjas tudós budapesti életrajzírójának és könyvei magyar fordítójának terjedelmes interjúban számol be életéről, tudományos pályafutásáról, kuta­tásairól és új könyveiről, amelyekben filozófiáját és politikai nézeteit összegezi. Az alábbiakban ebből a magnetofonszalagon eljuttatott nyilatkozatból közlünk részleteket. — Aki figyelemmel kíséri a világsajtót, híradásaiból azt látja, hogy a tudomá­nyos élet kimagasló egyéni­ségei előléptek erasmusi elefántcsonttornyukból és egyre erélyesebben emelik fel szavukat a nagy társa­dalmi kérdésekben. Öröm­mel és büszkeséggel tapasz­taljuk, hogy az emberiség lelkiismeretének felrázásá­ban és a világ önmagára döbbentésében ön milyen komoly szerepet vállal . A tudomány embereit ma világszerte elsősorban a béke kérdése foglalkoztatja, hiszen minden igyekezetünk hiábavaló, ha felfedezéseink­ből a rombolás eszközeit ko­vácsolják és békés munkánk gyümölcseit egy világégés pusztítja el. Hely is, kenyér is bőven juthatna mindenkinek, csak egymást kellene jobban megbecsülnünk, megértenünk és jobban kellene hinnünk a szeretet és építés, mint a fegyverek és rombolás erejé­ben! — Merész hangú kis köny­ve, az őrült majom, amely­ben etikáját, filozófiáját és politikai nézeteit fektette le, világsiker lett. Mi indította önt arra, hogy természettu­dós létére ilyen, „erősen politikai jellegű” könyvet írjon? — Sokan csodálkoznak azon, miért írtam én, a bio­kémikus ilyen „erősen politi­kai jellegű” könyvet. Mi kö­zöm van nekem a politiká­hoz? A kérdésre — saját kér­désemmel válaszolok: ilyen rettenetes világkrízisben, amilyenben élünk, egyáltalán van-e értelme „tudományt csinálni”? Oly válság közepén élünk, amely könnyen az em­beriség teljes kipusztulásához vezethet. Márpedig, ha az emberiség kipusztul, igazán nincs értelme, hogy minden­nap, már kora reggel a la­boratóriumba rohanjak, így hát elsősorban­­ magamnak akartam számot adni a hely­zetről, mi ez a rettenetes ka­tasztrófa, ez a világkrízis, amely valamennyiünket teljes megsemmisüléssel fenyeget. — Ezek szerint az őrült majom nem is a nyilvános­ság számára készült? — Eredetileg nem. De mi­után gondolataimat papírra vetettem, úgy találtam, hogy azok másoknak is mondanak valamit és hogy az ifjúság talán okulhat egy idősebb, ta­pasztaltabb ember megfigye­léseiből. Tehát ez a kis ta­nulmánykötet napvilágot lá­tott és engem lepett meg leg­jobban az a nemzetközi ér­deklődés és sajtóvisszhang, ami fogadta. Jelenleg több nyelvre fordítják, így például japánra és magyarra is. — Értesüléseink szerint a könyv már jóval a megje­lenése előtt nagy port vert fel és a New York Times ennek során terjedelmes in­terjút közölt önről és né­zeteiről. — Amelyet röviddel azután az egyik legjelentősebb tévé­adó, a Dávid Frost Show mű­sora követett, így a közönség felfokozott érdeklődéssel vár­ta könyvem megjelenését, aminek további sikeréhez nagyban hozzá fog járulni a címlapja: egy kiváló buda­pesti festőművész, Vincze La­jos tervezte. Felkérésemre, nyomdában levő második majomkönyvemhez is ő ter­vezte a címlapot, remélem, amelyben ember embernek farkasa, a gyengébb nép ret­tegi az erősebbet, az pedig egyre vakmerőbben nyújto­gatja felé gyilkos csápjait és egyre nagyobb mennyiségben halmozza föl a tömeggyilkolás borzalmas eszközeit, amelyek­ből máris annyi van fölhal­mozva a világon, hogy min­den élőlényt akár tízszer is meg lehetne ölni. Meg kellett hát kérdeznem magamtól, van-e értelme annak, amit én ma a laboratóriumomban csi­­nálok.A hasonló sikébe lesz, mint az elsőnek. — A majomkönyvek meg­jelenését idehaza is nagy várakozás előzi meg. Az el­ső kötet tervek szerint a ka­rácsonyi könyvvásárra ke­rül ki a nyomdából. — Külön öröm számomra, hogy kis tanulmánykötetem Magyarországon is napvilágot lát, nagy sikere ugyanis éppen Budapestről indult el. A rá­dió külföldre szóló magyar adása, a Szülőföldünk adott először hírt készülő köny­vemről egy reprezentatív, szép műsor keretében. Ez az adás itt Amerikában, a ma­gyarok között igen népszerű, sokan hallgatják és valóban jelentős kultúrmissziót telje­sít. Ez a Szülőföldünk-adás tavaly karácsonykor „Akikre büszkék vagyunk...” címmel hatvanperces műsorban is­mertette életemet és munkás­ságomat és ebben a műsorban készülő könyvemről is sok szó esett. Nem lehetetlen, hogy éppen innen értesült ró­la a­ New York Times, mert nemsokára elküldte hozzám egyik riporterét és én hama­rosan „bestseller író” lettem. Különben a Szülőföldünk rá­dióhoz egy másik kedves em­lék is fűz. Néhány évvel ez­előtt ott került magyarul be­mutatásra Békeimárrt, a Psalmus Humánus is, amely­nek lemezfelvételét egy Ame­rikában élő magyar zongora­­művésznővel, Jámbor Ágival közösen készítettük. Nagyon sokan kérték tőlem a him­nusz szövegét, most ezeknek a kéréseknek is eleget tettem mert könyvem függelékében megjelent. — Kis tanulmánykötetem­ben az olvasó néhány olyan történettel is találkozik majd amit talán már ismer vala­melyik régebbi cikkemből vagy előadásomból. Ezen neri kell csodálkozni, hiszen én ebben a könyvemben nézetei­met summáztam, amelyek egy hosszú életen át alakultak ki egyre csiszolódtak, tökélete­sedtek, míg most tisztán, ki­skristályosodva — végső for­mát öltöttek. Senki nem té­­vedhetetlen és nem árt időn­ként revízió alá venni gon­dolatainkat. Amikor Newton­tól megkérdezték, hogyan ju­— Ennek a felfogásnak bizonysága, hogy az őrült majom sikere nem pihenés­re, hanem további munká­ra, a könyv folytatására inspirálta önt. — Első könyvemet meg kellett toldanom, ki kellett egészítenem bizonyos irány­ban, de a folytatást semmit nem befolyásolta a siker. In­kább az, hogy fiatal bará­taimmal megbeszélve kide­rült: könyvemnek egy nagy fogyatékossága van — nem mutat utat. Analizálja a tár­sadalmat, felfedi a hibákat, de nem mondja meg, mit kell tenni. Pedig itt Amerikában — és talán másutt is — a­dott el a felismeréseihez, így válaszolt: „Szüntelen töpren­géssel!” Én úgy szoktam ezt a beszédeimben megfogalmaz­ni: „Aki a babérain ül — rossz helyen viseli azokat.A fiatalságnak éppen az a leg­nagyobb problémája, hogy­­ mit tegyünk? Sokan úgy ér­zik magukat, mint egy törpe, akit valami sötét ár sodor az ismeretlen vég felé és egyedül senki nem tud elle­ne semmit se tenni. Az én könyvemnek is az a nagy fogyatékossága, hogy nem ad tanácsot. Mert fontos, hogy valaki őszinte jószándékkal, félelem nélkül feltárja a hi­bákat, de­­ nem elég! így azután ifjú barátaim bizta­tására és kérésére írtam egy második könyvet arról, ho­gyan juthat el az ember az „esztelen csimpánz"-tól a „te­remtés koronájá”-ig. Ennek megfelelően az új könyv cí­me: FROM CRAZY APE TO MAN KING, amit magyarra valahogy így lehetne lefor­dítani: „Az őrült majomtól — a fenséges emberig”. Bár a „crazy” nem pontosan „bo­londot” vagy „őrültet” jelent, hanem valakit, aki egy kicsit eszeveszett. Az „ape” se egé­szen majom, mert az ape an­golul „emberszabású” majmot jelöl, az emberszabású maj­mok pedig mint a gorilla és a csimpánz is, egészen más jellegűek, mint az alsóbbren­dű majmok. De ha a cím magyarul már így ment át a köztudatba, kár lenne rajta változtatni. Sokkal lényege­sebb, hogy ebben az új köny­vemben megpróbálok a fia­talság segítségére lenni, hogy milyen irányban kell majdan a világot vezetnie, hogy el ne pusztítsa önmagát . Élete során ön mindig nagy súlyt helyezett a fia­talság nevelésére és a tu­dósutánpótlás kérdésére, mind szakmai, mind pedig etikai téren. — A természetnek, az élők nagy történelmének szem­pontjából az egyén csupán fajának pillanatnyi képvise­(Folytatás a 8. oldalon.) Az „Őrült majom" — világsiker lett Új könyvet írt, amely utat mutat SZENT-GYÖRGYI ALBERT (Vincze Lajos rajza) Baróti—Ruffy—Kristóf: 7­avaszi utazások a lehele­tKlak­b­an­­Az elzüllesztett maszek — Lent, délen, Z. város kör­nyékén — kezdte Csupaszőr, mit sem törődve társai unott arcával — hősies munka fo­lyik. — Hősies? — kérdezte K. — Az — felelte Csupaszőr. — Lázas ütemű építkezés, azt kellene megírnotok. — Honnan tudod, hogy ne­künk mit kellene megírni? — vágott közbe ingerülten Apó, aki csata miatt az utóbbi idő­ben elvesztette szokásos nyu­galmát. — Nem lenne jobb, ha általában csak a fényképezés­sel törődnél? — Onnan tudom — folytat­ta rendületlenül Csupaszőr —, hogy ti szeretitek a hősies munkát. És Z. közelében van egy Galambnak való Árpád kori temető. „Víz van arra?” — kérdezte K. — „Természetesen — fe­lelte Csupaszőr. — Felhívtam a Halászati Felügyelőséget; az ottani folyóban rengeteg a márna és a süllő.” „Tőlem me­hetünk — mondta K. — Érde­kel az az építkezés.” „És csár­dák? — kérdezte Apó —, ilyes­miben sincs hiány?” „Nincs. A vendéglátóipar szerint nagy hírű gebinesek vendéglői áll­nak a rejtett erdei tisztáso­kon.” „Induljunk — krákogta Apó. — Egy ilyen építkezés hírlapírói szempontból első­rendűen fontos.” „Ugye, meg­mondtam? — diadalmaskodott Csupaszőr. — És azon a vidé­ken még nem járt a sajtó. Szűz terület. A legelsők leszünk.” Az úton Macskabajusz köny­­nyedén előzte az állami rend­számú Volgákat és Warszavá­­kat, s Galamb, aki a jobb hát­só ülésen foglalt helyet, egy idő után izgatottan mocorog­ni kezdett. „Ismerős arcokat látok — szólalt meg eltévedve. — Ahány kocsit megelőzünk, abban mind ismerős ül.” „Mi­féle ismerősök?” — kérdezte K. „Kollégák — felelte szo­morúan Galamb. — Úgy raj­zanak itt a hírlapírók, mint ősszel a fecskék. És ezt nevez­te Csupaszőr érintetlen terü­letnek.” „Én? — méltatlanko­dott a bolyhos fotóművész. — Csak nem gondoltátok, hogy egy nagy építkezés elkerüli a sajtó figyelmét? Hol éltek ti?” „Itt — mondta K. — De azt is megfigyeltem, hogy egyetlen horgász sem haladt az úton. Csupaszőröm, téged megté­vesztettek. Láttál már olyan folyót, ahol sok a hal és kevés a horgász?” „Sebaj — düny­­nyögte Apó —, a Malibu gyor­sabb a Volgáknál, különösen akkor, ha ilyen sofőr ül a vo­lán mögött, így mégiscsak mi leszünk az elsők, igazam van, Macskabajusz?” Macskabajusz válasz helyett megigazította amúgy is tökéle­tes nyakkendőcsomóját, és 140-re kapcsolt. A sebességet, később sem csökkentette, bár Csupaszőr szeretett volna ala­posan lefényképezni egy széna­kazlat és egy réten békázó gólyapárt. A később előhívott felvételeken mindebből csak piros csőrben végződő fehér csík látszott, e tüneményt va­lamennyien a nagy sebesség­gel magyarázták. „De itt egy templomtoronynak is kellene lenni — aggodalmaskodott Csupaszőr. — Határozottan emlékszem.” „A centrifugális erő kiröpítette a képből — fe­lelte K. — Lehet, hogy a kö­vetkező filmkockán majd meg­találod.” De a templomtorony végérvényesen eltűnt. Viszont Macskabajusz minden Volgát megelőzve kormányozta be a Malibut az építésvezetőség székházának udvarára. — Győztünk — mondta Apó, mikor a portásfülkéhez lépett, majd így folytatta. — A fő­mérnökkel szeretnénk beszél­ni. — Sajnos, uram — mondta a portás —, a főmérnöknek fontosabb dolga van. Éppen a sajtó képviselőit tájékoztatja az építkezés pillanatnyi hely­zetéről. Már három, napja tart itt a népvándorlás. Maguk mit akarnak? Apónak hirtelen ragyogó öt­lete támadt. — Munkát keresünk — mondta. — Kétkezi emberek vagyunk — tette hozzá a hi­telesség kedvéért. A portás gyanakvó pillantást vetett a Malibura, de aztán vállat vont. — A munkaügyi, a 3-as ba­rakk. Kétkezi emberek nem lesznek itt munka nélkül. Mindörökre Apó titka ma­radt, miképpen intézte el, de félóra múlva már a nagy épít­kezés munkásaiként hagyták el a csinos titkárnőkkel beren­dezett barakkot. „Megőrültél? — kérdezte K. — Ebben a hő­ségben szegény Csupaszőr, hogy fog kubikolni?’ „Jó be­osztást kaptunk — mondta a rendíthetetlen vén hírlapíró. — Egy kutat kell megsüllyeszte­nünk. Romlott a vize. Tele van békával, meg hallal. Egy ma­szek kútásót bíztak meg a munka elvégzésével, ő lesz a főnökünk. Egy ilyen építkezé­sen fontos a jó ivóvíz. Egyéb­ként a kubikolás kifejezetten jót tesz majd Csupaszőr asztmájának.” A raktárostól átvették mun­karuhájukat és szerszámaikat, s elindultak a romlott vizű kút felé. — Ez az igazi — dörzsölte a kezét K. — Bele az élet sűrű­jébe. Valóban, vannak abban a kútban halak? A kopár, kiégett térségen betongyűrű állt és árnyéká­ban három ember aludt. Apó lehajolt, és megrázta az egyik alvó vállát: „Hé, szakikám, mikor kezdünk a melóhoz?” „Majd — mondta álmában a férfi. Borostás arca volt és tétova tekintete. — Minden­nek eljön a napja. Még nincs itt a mester. Nélküle nem mennek a dolgok. Dögöljetek le, addig is.” A nap valamennyiüket el­­bágyasztotta, így hát némi ár­nyékot kerestek, s rövid idő elmúltával őket is elnyomta az álom. A kútásó mester érkezé­se vetett véget nyugalmuknak. — Kisiparos vagyok — mondta a mester, miután be­mutatkozott. — És ahogy ma­guk is tudják, a kisiparos ma­gának dolgozik, így minden perc kárba veszett idő, a saját kárát jelentené. Zömök, száraz arcú ember volt, gumicsizmát és kék kö­tényt viselt. A vállán ásót ve­tett keresztbe, a másik kezé­vel egy kézikocsi rúdját tar­totta. A kocsin két betongyűrű, vastag lánc és fogazattal ellá­tott vasvödör helyezkedett el. — Én eddig — mondta a kút­ásó — bármilyen fajta kutat megsüllyesztettem, három, leg­feljebb négy óra alatt. Maguk­kal — vetett egy pillantást Csupaszőrre —, mert erejük teljében vannak, a munkát egy, esetleg két óra alatt befe­jezem. E szerint megérthették, hogy ez a munka, ha nem is egyszerű, mégsem bonyolult túlságosan. Nekem ez a dol­gom, és aki ismer, tudja, hogy becsülettel, a kényelemmel ke­veset törődve végzem a dolgo­mat. — Nem szomjas? — kérdez­te hirtelen az a borostás arcú munkás. — Rohadt hőség van. — Szomjas? — mondta a Mester. — Eddig nem éreztem, de most, hogy szólt, úgy ér­zem, valóban szomjas vagyok. — A melegtől kiszáradt a torka — mondta a borostás. — Meg persze, a sok beszédtől. Ha jobb felé megy, megtalálja a kantint. A harmadik barakk. Jó hideg a sör. — Sosem iszom szeszes italt — ingatta fejét a kútásó. — Hol kaphatnék vizet? — A kút tele van békával, hallal, meg döglött verébbel. Megromlott a vize. — Persze — mondta a Mes­ter —, hiszen azért vagyunk itt. Megtörölte izzadt homlokát, aztán elindult a kantin felé. — A disznó — mondta a bo­rostás. — Egyedül vedel. A maszekok ilyenek. — Azzal le­hajolt, s egy spárgán sörös­üveget húzott fel a kútból. Ivott, csettintett, aztán vissza­engedte. Rövid idő elmúltával a kút­ásó visszatért. Köhécselt, aztán leemelte a vödröt a kézi­kocsiról. „Akkor hát — mond­ta —, elkezdenénk?” „Nem mi várattuk — felelte sértődötten a borostás arcú. — Nem mi it­tunk sört. Dohányzik?” „Igen — mondta a kútásó. — Rend­szerint.” „Van cigarettája?” „Van.” „Mért nem gyújt rá?” A Mester lezöttyent a földre, cigarettát sodort pléhskatu­­lyából és a dohányt az ölébe szórta. „Hol tanulta ezt? — kérdezte a borostás arca. — A fene látott így cigarettát so­dorni. Megmutassam?” A kút­ásó figyelmesen nézte, hogyan sodorja a másik a cigarettát. Tanulékony és tanulni vágyó ember volt, előrehajolva ült, a sörtől néha aprókat böfögött. „Nyálazni tud?” — kérdezte a másik. „Tudok — mondta. — Azt mindenki tud.” „Na hát, akkor itt van, nyálazza.” A kútásó megnedvesítette a nyel­vével a papírt. „Tud a fenét — legyintett a szőrös kubikos. — Összeköpdösi az egészet. A bélyeget nyalják így, nem a cigarettát.” „Vastag a nyelvem — mentegetődzött a kútásó —, azért beszélek olyan lassan.” „Miért nem szív rendes ciga­rettát, ha vastag a nyelve?” „Drága.” „Mennyit keres?” „Hatezret.” „Akkor csak nyá­­lazzon.” A kútásó csöndben szívta a sercegő cigarettát. A hőség már enyhült valameny­­nyire. „Elkezdhetnénk — szó­lalt meg aggódva a Mester. — Még el se kezdtük.” „Mit?” „A dolgunkat. Mindjárt besötéte­dik.” „Talán azt gondolja, miattunk sötétedik?” A kút­ásó megemberelte magát és felállt „Hozzák ide a láncot — mondta —, és vegyék le a kocsiról a betongyűrűket.” „Ej­nye — szólalt meg a borostás férfi. — Nem szomjas megint?” „A fene vinné el — mondta a kútásó. — Valóban megint szomjas vagyok.” „Jobbra, a harmadik barakk.” Mikor a Mester ismét visz­­szatért, már vörös volt az arca. Leült Csupaszőr mellé, a ke­zével átfogta a vállát és dúdol­­gatott, így üldögéltek. Később arra jött a munkavezető. „Hogy halad a munka?” — kérdezte. — „Megy, megyeget — mondta a kútásó. — Meg­lesz idejére.” „Jó embereket adtam, tud velük dolgozni?” „Tudok — mondta a kútásó, mivel nem akarta túlságosan dicsérni őket, hozzátette —, olyan ember még nem szüle­tett, akivel én ne tudnék dol­gozni.” „Helyes — mondta a munkavezető —, nagyon he­lyes.” Félóra múlva a Mester fel­­tápászkodott. „Ássák körül a kutat — vetette oda foghegy­ről Csupaszőrnek és egy léc­cel megmérte a kiálló kút­­gyűrű magasságát. — Estére azért is megsüllyesztjük.” — Azzal beugrott a kútba. Apó rémülten a káva fölé hajolt, de odalent a kútásó vidáman fel-le szaladgált a be­tongyűrűben. „Ilyet még nem láttam — kiáltott fel izgatot­tan Csupaszőr. — Hol a fény­képezőgépem?” „Hallja, ott lent?” — kérdezte K. „Hal­lom” — mondta a kútásó. „Vannak ott halak?” „Nincse­nek.” „És nem fél odalent?” — kérdezte Galamb. „Mi a fené­től?” „Hogy beleesik.” „Az nem lehet” — mondta a kút­ásó. — „Miért?” „Mert értek hozzá.” „Fel tudna egészen jönni?” „Fel.” „Akkor hát jöj­jön.” — biztatták. Attól kezd­ve a kútásó föl-le szaladgált, közönségének üdvrivalgásától kísérve. Hullafáradtan tért vissza közéjük, elterült a be­tongyűrű mellett és sóhajto­zott. Fej­ront után még ott lát­ták a romlott vizű kút körül, fakalapáccsal ütögette a kávát, néha a fülét is a betonhoz szo­rította, zárkózott volt, megkö­zelíthetetlen. Valami ilyesmit motyogott: „Pedig eddig min­den kutat megsüllyesztettem. Minden kutat.” „Sose búsul­jon — kiáltotta feléje vigasz­­talóan Apó —, egyszer majd megsüllyed ez is.” — Na, haverkáim, láthattá­tok — mondta a borostás ar­cú férfi —, így kell bánni a maszekkal. Az ilyenek képesek arra, hogy agyonhajszolják az embert. Hát azért jöttünk mi az állami építőiparba? — És mi írunk a nagy épít­kezésről? — kérdezte később K., mikor a napi munkától fel­üdülve hazafelé indultak. — Ezt — felelte tömören Apó. (Folytatása következik.) 7

Next