Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

s (Folytatás a 7. oldalról.) lője, kapocs a múlt és a jövő között. Magunk is az emberi életnek ilyen pillanatnyi hor­dozói vagyunk, így minden egyénnek két nagy történelmi hivatása van: átvinni az éle­tet, amit elődeitől kapott utó­daira. Másik nagy történelmi hivatása, pedig, átadni azt a tudást és erkölcsöt, amit elő­­deitől kapott , amely az embert az állattól megkülön­bözteti. Ennek megfelelően életünknek két legnagyobb momentuma: az élet átvitele, másrészt a tanulás és a taní­tás, vagyis a tudás és az erkölcs átadása. De mindez csak a teljes őszinteségen és igazságon alapulhat. A legveszélyesebb vállalkozás — Persze, a legveszélyesebb vállalkozás — igazságot ke­resni, és az igazság keresői gyakran végzik életüket a máglyán, börtönben, vagy legalábbis nyomorban. Van erre egy régi, találó magyar közmondás: „Mondj igazat, betörik a fejed!” De a lénye­ges itt mégis az, hogy­­ az igazság keresői azok, akik az emberiséget előbbre viszik, akik fáklyaként világítanak az emberi fejlődés útján. Az emberi szenvedések történetét erőszakos, becsvágyó emberek névsora jelzi, ők csinálják a háborúkat, ők építik a zsarnoki birodalmakat, hogy azok később összeomolva pusztulást és nyomort hagy­janak maguk után. Az embe­ri haladás története ama kisszámú alkotó egyéniség ne­véhez fűződik, akik a tudo­mányok, a művészetek és az emberi tevékenység egyéb területein alkottak jelentő­set. Ahogy a múltban tőlük függött a haladás, akként lesz a jövőben is. Egy nép, egy nemzet, sőt a világ sorsa is attól függ, meddig termel ki magából őszinte humaniz­mussal átitatott, vezetésre méltó, alkotó szellemeket, akik példát­ mutatnak és ta­nítanak. — Gyakran kérdezik tőlem, miért szült hazám, a parányi Magyarország aránylag oly sok művészt és tudóst? Az okok egyike bizonyára az volt, hogy egy-egy tudóst vagy művészt bizonyos fokig mindig többre becsült a köz­vélemény, mint egy híres üz­letembert vagy közgazdasági tekintélyt.­­ Végül is, mitől függ, hogy az ember az igazság és a tudás keresésének út­jára lép, vagy egész életé­ben közönybe süpped? — Hogy a nagy átlag meny­nyire használja az agyát a tudás és az igazság keresésé­re, az egyéni hajlam, tradí­ció, nevelés és sok egyéb kérdése, de koronként is igen változó. Vannak korok, ami­kor egész társadalmak kez­dik kutatni az igazságot er­kölcsi, eszmei vagy művészi téren. Ezek a periódusok a nagy próféták, művészek, vagy tudósok megjelenésének korszakai. De vannak olyan korok is, amikor egész tár­sadalmak a másik szélsőségbe esnek és a legnagyobb ha­zugságokat választják vezér­csillagul, mint ahogy ennek a történelem során számos eset­ben, legutóbb pedig a fasiz­mus idején magunk is tanúi voltunk. Természetesen az egyénnek is van választási lehetősége és e téren ismét csak az ifjúságra vár a kez­deményezés. Az ember fejlő­désének története, amelyet nem sajátíthat ki egy korszak, egy nemzet vagy bőrszín sem, a minél átfogóbb szo­lidaritásra kell hogy nevel­je fiataljainkat. Erre van talán legégetőbb szüksége az új generációnak, ha úgy akarja átalakítani politikai és emberi kapcsolatait, hogy fennmaradását biztosítsa. — Köztudomású önről, hogy egész életében a gyen­gék és üldözöttek védelme­zője volt és nemzetközi te­kintélyét latba vetve emhelt szót minden igazságtalan­ság és embertelenség ellen. „Túlzott” őszintesége miatt a közelmúltban is bőven akadt kellemetlensége. „Értelmetlen pusztító kaland" — Tudom, mire gondol, ez­úttal azonban­­nem is any­­nyira az őszinteségemért, mint inkább azért, ami az őszintesé­gemet kiváltotta. Ez a sze­rencsétlen vietnami háború nemcsak az emberiségnek csapás, de elsősorban csapás Amerikának, mert kénytelen anyagi eszközeinek jelentős hányadát erre az értelmetlen, pusztító kalandra fordítani és ugyanakkor el kell vonnia a pénzt olyan komoly nemzeti érdekektől, mint a tudomá­nyos kutatás. Ezeknek a taka­rékossági intézkedéseknek es­tem én is áldozatul. Az az alapítvány, amelyik eddig bő­ségesen támogatta kutatásai­mat, úgy döntött, hogy a jövő­ben nem az egyes ösztöndíja­kat nyirbálja meg, hanem kevesebb kutatónak ad ösz­töndíjat. Úgy látszik az én ne­vem az „sz”-betűvel nagyon hátul van az abc-ben és abba a csoportba kerültem, ame­lyiktől teljesen megvonták a támogatást. Erre egy másik állami alapítványhoz fordul­tam, de mivel őket is szorít­ják a takarékossági szabá­lyok, kérésemet csak részben tudták teljesíteni. Csupán annyi ösztöndíj folyósítására volt lehetőségük, hogy mun­kánkat ne kelljen teljesen abbahagyni, arra azonban már nem futotta, hogy olyan nagyszabású kutatásokat foly­tassunk, mint a rákkutatás. Szerencsére itt Amerikában számos olyan magánalapít­vány is akad, amelyik ilyenkor az ember segítségére jöhet, így nekem is segítségemre jöt­tek és ma már ismét nyu­godtan tudjuk folytatni kuta­tásainkat. — Egy tudóscsalád negye­dik nemzedéke vagyok — anyai nagybátyám a világhírű Lenhossék Mihály orvospro­fesszor volt — és olyan lég­körben nőttem fel, ahol első­sorban a tudományos és mű­vészi eredményeket, a szel­lemi értékeket becsültük. Számomra az alkotó tudo­mány az egyetlen, amiért ér­demes élni és nem ismerek semmit, ami izgatóbb és le­­nyűgözőbb volna, mint a ku­tatómunka. Mert nem a tudás, hanem az új tudás vonz en­gem. Az, hogy valami olyat alkossak, ami még nem volt, ami a kutatás új területeit tárja fel. Természetesen a ku­tató, az nemcsak kutató, de ember is és nem tud elzár­kózni az emberi problémák­tól, így az én töprengésem megoszlik a két irány kö­zött: próbálom a tudományos kérdéseimet tovább tisztázni és ugyanakkor próbálok hoz­zájárulni a béke és az emberi megértés korszakának bekö­vetkezéséhez. — Korunk égető problé­máinak megoldását ön első­sorban a fiatalságtól várja és könyveivel őket akarja segíteni, hogy a világot ki­vezessék a jelenlegi krízis­ből, amely — ön szerint — „könnyen az emberiség tel­jes kipusztításához vezet­het”. — Amikor a fejlődés követ­keztében a gondolkodásmód megváltozik és az új nézetek összecsapnak a régivel — ezek az emberiség „kritikus” korszakai. És a mi korunk ta­lán minden idők legkritiku­sabb korszaka. Véleményem szerint nem kétséges, miről van itt szó: átmenetről a tu­domány előtti korszakból a tudományosba. Egy olyan kor­szakból, amelyhez évezrede­ken át hozzászoktak és alkal­mazkodtak érzékszervei, az emberiség egy egészen új, számára teljesen idegen és ismeretlen kozmikus világba lépett. — Ez a változás olyan hir­telen jött, hogy az embernek nem volt ideje az alkalmaz­kodásra. Én még tisztán em­lékszem arra a napra, amikor apám birtokára begördült az első autó. A mezőgazdasági munkások azt követelték, nyis­sák fel előttük a kocsi mo­torházát és vegyék ki belőle az odarejtett lovat. Ez nem is volt olyan nagyon régen. A ma emberének pedig már egy űrrakéta felröpítése sem je­lent különösebb „szenzációt”. Otthonában papucsban, pizsa­mában nézheti, hogyan lépe­getnek a Holdon az asztro­nauták és hallgathatja üzene­tüket a világűrből... Ez már nem ugyanaz a világ, ami nagyapáinké volt. A Világot a világok váltották fel, kis Magyar Nemzet glóbuszunkat — a Világmin­denség. Ennek megfelelően a világról alkotott felfogásun­kat is meg kell változtatnunk, át kell értékelnünk. — A „tudomány előtti” és a „tudományos” korszak kö­zötti különbséget Arisztote­lész két k­ő­ről szóló hí­res története illusztrálja leghívebben, amelyet ön gyakran említ beszédeiben. — Arisztotelész, a „tudo­mány előtti” idők nagy gon­dolkodója, elmélkedéseinek alapja többé-kevésbé a vélet­len megfigyelés volt és szem­lélődéseinek eredményéből próbál magának tanulságot leszűrni, rendszerezve ,a ter­mészet jelenségeit, hiányos észleléseit spekulációval egé­szítve ki. Arisztotelész nyugod­tan jelenti ki, hogy a kisebb kő lassabban esik le, mint a nagyobb, anélkül, hogy ezt ki­próbálná. Ami ebben a kér­désben különösen figyelemre méltó, hogy az emberek két évezreden át kételkedés nél­kül elfogadják „megállapítá­sát”, és senkinek eszébe sem jut a helyességéről meggyő­ződni. A XVI. század végén történik meg először, hogy egy kíváncsi fiatalember, név sze­rint Galilei, felmegy a pisai ferde toronyba és egymás mel­lett ejt le két követ: egy ki­csit és egy nagyot, közvetle­nül kérdezve meg a termé­szettől, igaz-e Arisztotelész állítása? A természet éles „nem”-mel válaszol. Utána egyre többen intéznek ilyen kérdéseket a természethez. A vallatóra fogott természet pe­dig minden tisztán feltett kérdésre tisztán felel és meg­születik — a kísérletes ter­mészettudomány. — Ez hatalmas előrelépést jelent az emberi gondolkodás területén. Az ember már nem éri be többé puszta szemlélő­déssel és „spekulációval”, ha­nem közvetlen kérdéseket in­téz a természethez, vagyis — kísérletezik. Rengeteg dolog van a világon, ami még felfe­dezésre vár és az ember a ku­tatásban sohasem állhat meg. A természet pedig, az okos kérdésekre , okos válaszokat ad. Ami itt még lényeges, az a kérdés feltevésének a mód­ja. Ha meg akarunk tudni va­lamit a bennünket körülvevő világról, szerényen kell kér­deznünk és alázattal kell kö­zelednünk a problémákhoz. Goethe szerint: „Sehol olyan tisztán nem nyilatkozik meg a nagy elme, mint önmaga bölcs korlátozásában!” New­ton, a XVIII. század egyik legnagyobb természettudósa, aki a nehézkedés alapvető törvényeit kidolgozta, mindig őrizkedett attól, hogy kutassa ennek az erőnek a természe­tét, amely ugyanolyan isme­retlen ma is,­ mint az ő ide­jében volt, és ismeretlen ma­rad bizonyára még sokáig, ta­lán örökre. A katasztrófából csak az ifjúság vezetheti ki a világot­ ­ „A kísérletes termé­szettudományok előretörése egész létünket átalakította: a világból egyetlen nagy, egy­séges gépezetet csinált, amelynek minden kereke összefügg, de — mint írja — egy gépet csak ugyanazzal a gondolkodással lehet vezet­ni, amely azt megalkotta.” — Agyunkkal gondolko­dunk, a gondolkodás „szerszá­ma”, ezért sokan azt hiszik, hogy mint egy számológép, mindig pontosan megmondja, hogy 2x2­x 4. Agyam arra te­remtődött, hogy átsegítsen a mindennapok apró problé­máin, vagyis a létfenntartás szerszáma és csak arra a munkára alkalmas, amire ké­szült. Egy tehén, bármennyire igyekezzék is, soha nem tojhat tojást, mint ahogy gramofonon se lehet levelet írni, vagy író­gépen zenét hallgatni. Nos, ugyanígy nem lehet természet­­tudományos gondolkodással gépet építeni és azt szentimen­­talizmussal és olyan primitív érzésekkel, mint önzés, kapzsi­ság és uralomvágy — vezetni. Ebből katasztrófa lesz, kataszt­rófa kell hogy legyen. — Az, hogy napjainkban a világ ilyen szörnyű katasztró­fába sodródott, kétségtelen bi­zonyság, hogy valahol valami alapvető hiba van. Az emberi gondolkodás jutott válságba. A természettudomány félelmete­sen hatalmas eszközöket készít, de hogy ezeket az eszközöket mire használjuk: építésre vagy rombolásra, termelésre vagy pusztításra, az morálunktól függ. Korunk veszélye éppen az, hogy morális haladásunk nem tart lépést technikai fej­lődésünkkel. És ebből a ka­tasztrófából, amibe jutottunk, csak az ifjúság vezetheti ki a világot, mert a 40 éven felü­liek már nem fogékonyak új eszmék, új fogalmak iránt. Márpedig ha életben akarunk maradni, teljesen új morális alapokra kell helyezni a vilá­got, olyan alapokra, amelyen megszűnik a fiatalok milliói­nak legszörnyűbb problémája, hogy mit kezdjen önmagával. — A közmondás úgy tartja — „Az ördög kínjában a le­gyet is megeszi!”. Az ember is, ha a lelke nagyon éhes, na­gyon üres, ha unatkozik — el­fogad bármit. Ilyen olcsó „lé­­lektöltelék" volt annak idején a fasizmus a „könnyen érthető” jelszavaival, állati brutalitá­saival, minden „izgalmával”, a könyvégetéstől az ember­égetésig. És ilyen minden faji, vallási, nemzeti gyűlölködés, emberirtás és háború, az ál­lati brutalitás kitörése, amely csak vesztesége, szégyene és gyásza az emberiségnek; visz­­szaesés az ember emelkedésé­nek lassú útján. — Szóval, mint mondom, az unalom nagyon veszélyes, könnyen arra indíthatja az egyes társadalmakat, hogy fe­lelőtlen és tudatlan vezetőket követve, politikai kalandokban keressenek „izgalmat”. Csak­hogy egy olyan világban, amelyben másodpercek alatt repülhetnek atomrakéták, a „teremtés koronájának” — „esztelen csimpánz” módjára viselkedni — az öngyilkosság­gal érhet fel. — Tehát ön most új köny­veivel „Megálljt!” kiált a vesztébe rohanó emberiség­nek. — Az ifjúságnak! Hiszen az ő bőrükre megy a vásár. Az élet örök rendje szerint az öre­gek meghalnak és a következő nemzedéknek adják át a he­lyet, de ennek az új nemze­déknek nem lehet közömbös, hogy milyen örökségnek néz elébe. Ha egyáltalán lesz mit örökölnie és az emberiség nem változtatja „holdtáji puszta­sággá” az egész világot, mi­előtt még a fiatalok kezükbe vehetnék a vezetést. Szeret­ném, ha az ifjúságnak az a ré­sze, amelyik ma még divathó­bortokban, külsőséges jelké­pekben, meddő lázongásokban éli ki magát és „az öregek tár­sadalmának” halálorientációs törekvése láttán a sexbe és a kábítószerekbe fojtja keserű­ségét, inkább beállna azoknak a fiataloknak a sorába, akik egy szebb, humánusabb, bol­dogabb jövő alkotmányát ko­vácsolják. Ennek érdekében munkálkodom én is minden erőmmel és tudásommal, cik­kekkel és felszólalásokkal, hogy legyen értelme annak, amit én ma a laboratóriumom­ban csinálok! Munkácsy Magdolna 450 millió forint értékű áru a nyári vásáron Hétfőn országszerte megkez­dődik a hagyományos nyári ruházati vásár, amelynek ke­retében körülbelül 450 millió forint eredeti eladási áron szá­mított áru kerül forgalomba. Ezekből az árengedmény ez alkalommal is 20—30—40 szá­zalék, úgy hogy ha az egész árukészlet elkelne, a lakosság 170 millió forintot takarítana meg. A nyári vásárt megelőző elő­készületekről dr. Bárány Emil, a Belkereskedelmi Miniszté­rium ruházati osztályának vez­­zetője tájékoztatta szombaton délelőtt a sajtó munkatársait. Az idei vásár árualapját lé­nyegesen befolyásolta az el­múlt hónapok időjárása. A nyár a szokásosnál későbben köszöntött be, ennek következ­tében májusban alig mutatko­zott érdeklődés a nyári ruháza­ti idénycikkek iránt. Vásári értékesítésre kerülnek most azok a ruházati cikkek, amelyek eddig nem keltek el. Hangsúlyozzák, hogy ezek nem divatjamúlt, nem selejtes, ha­nem teljes értékű áruk. ■Vasárnap, 1970. augusztus 2. Kilencven tagú magyar küldöttség a tallinni finnugor kongresszuson Augusztus 17—23-a között tartják Tallinnban a III. nemzetközi finnugor kong­resszust. Megrendezését élénk nemzetközi érdeklődés elő­zi meg, amely túlnő az érintett országokon. Hazánkban a kongresszus előkészítésével a magyar nem­zeti bizottság foglalkozik. En­nek elnöke Ortutay Gyula akadémikus, titkára pedig dr. Rédei Károly, a Nyelvtudo­mányi Intézet finnugor osz­tályának vezetője. Felkerestük dr. Rédei Ká­­rolyt. Első kérdésünk az ed­digi kongresszusok történetét tudakolta. — Az I. kongresszust 1960- ban, magyar kezdeményezés­re Budapesten tartottuk — válaszolta. — Közbevetőleg megjegyzem, hogy a huszas és a negyvenes években, a felszabadulás előtt is voltak finnugor kongresszusok, de ezek idővel tudományos kongresszusból általános kul­­túrkongresszussá váltak. Ezért — nemzetközi megegyezés alapján — a finnugor tudo­mányos kongresszusok kezde­tét 1960-ra tesszük. Az 1960- ban tartott I. kongresszust öt év múlva, 1965-ben követ­te a II., helsinki kongresz­­szus. Most, újabb öt év eltel­tével kerül sor a tallinni kongresszusra. Kétszáz előadás Testes köteteket tesz elém Rédei Károly. Az első, buda­pesti finnugor kongresszus anyaga — az előadások azon a nyelven, amelyen elhang­zottak — egy kötetben je­lent meg, a másodiké már két kötetre terjedt. — Előreláthatólag még en­nél is nagyobb teret foglal majd el a tallinni kongresz­­szusról kiadandó kötet. — Ezek szerint a mostani kongresszus még nagyobb sza­básúnak ígérkezik? — Igen. Ezt az előadások nagyobb száma is mutatja. Csupán magyar előadás 50— 60 hangzik el, szovjet részről is körülbelül ennyi, Finnor­szág és a nyugati országok tudósai részéről ugyancsak nagyszámú előadás elhangzá­sára számítanak, összesen te­hát legalább 200 előadás pub­likálására kell majd felké­szülni, ami minden eddiginél nagyobb feladat. Az előadá­sok egyébként a világnyelve­ken hangzanak el. A szakte­rületre való tekintettel a ma­gyar, a finn és az észt is kongresszusi nyelvnek számít. A legtöbb előadás mindemel­lett németül és oroszul fog valószínűleg elhangzani. Ötszáz részvevő — Hányan vesznek részt a kongresszuson? Magyar részről 90 főnyi de­legáció, Ortutay Gyula aka­démikus vezetésével. Ezenkí­vül még 20—30 személy — feleség, kísérő — utazik Tal­­linnba. Finnországból körül­belül ugyanennyi vendéget várnak, a­ Szovjetunióból mintegy 200-at, a nyugati or­szágokból — különösen azok­ból, ahol finnugor tanszék működik — körülbelül 100 részvevőre számítanak, ösz­­szesen tehát mintegy 500 tag­ja lesz a kongresszusnak. Az előkészületek állásáról érdeklődtünk ezután. — Előkészületeink nem ma kezdődtek, már a múlt évben, sőt azelőtt is foglalkoztunk a rövidesen megnyíló kong­resszus előkészítésével. Az idei esztendő eddigi fele tel­jes egészében az előkészüle­tek jegyében telt el. Szovjet részről igen gyakorlati módon oldották meg a jelentkezést: meghívót küldtek mindazok­nak, akik részt vettek a bu­dapesti, illetőleg a helsinki kongresszuson. Ezenkívül a magyar nemzeti bizottság még külön névjegyzéket juttatott el a szervező bizottság felké­résére. Ez a jegyzék azoknak a kutatóknak a nevét tartal­mazta, akik nem vettek részt az előző két kongresszuson. A jelentkezések összegyűjtése mellett az előadások rövid kivonatát is bekérte a ma­gyar nemzeti bizottság; a kongresszus részvevői ugyan­is munkájuk megkönnyítésé­re, hogy tájékozódni tudja­nak, minden előadás téziseit megkapják. — Megtudhatjuk néhány magyar előadás tematikáját? — Ortutay Gyula akadé­mikus A magyar népmese archaikus rétegei címmel, La­kó György akadémikus pedig Sajnovics János jelentőségé­ről tart előadást. — És a rendező ország elő­készületei? — A rendezés munkáját teljes egészében az Észt Szo­cialista Köztársaság végezte. Az észt tudósok nagyszabású előkészületeket tettek. Paul Ariste észt akadémikus, a rendező bizottság elnöke, En­­del Sogel, a rendező bizott­ság titkára és Paul Kokla finnugor nyelvész két ízben is járt Magyarországon. Elő­ször még a múlt év őszén, közvetlenül a kongresszus szervezésével kapcsolatban, másodszor májusban, a Saj­­novics-szimpozion alkalmából. Maga az a körülmény, hogy a rendező bizottság három tagja ideutazott, mutatja, milyen körültekintő munká­val, szervezéssel akarják biz­tosítani a harmadik kongresz­­szus sikerét. Nyelvészek seregszemléje — Kik vesznek részt előre­láthatólag a kongresszuson? — A legjelentősebb nyelvé­szek mind ott lesznek. A Szovjetunióból B. A. Szereb­­rennyikov, V. I. Lutkin, K. E. Martinszkaja, N. M. Tye­­resenko, Finnországból E. It­­konen, P. Ravila, K. Vilkuna, M. Liimola, Svédországból Bo Wickman, B. Collinder, Nor­végiából K. Bergsland, az NSZK-ból W. Schlachter. Tájékoztatást kértünk a magyar részvevőkről. — A többi között Benkő Loránd, Diószegi Vilmos, Gálai László, Hajdú Péter, Imre Samu, Kálmán Béla, Ká­roly Sándor, Király István egyetemi tanár, Király Péter Klaniczay Tibor, Kodolányi János, Lakó György, László Gyula, Lipták Pál, Lőrincze Lajos, Nyíri Antal egyetemi tanár, Nyirő Lajos irodalom­­történész, Ortutay Gyula aka­démikus, Papp István, Rédei Károly, N. Sebestyén Irén ny. egyetemi tanár, Tóth Tibor antropológus utazik a kong­resszusra. Szekcióülések — Megtudhatunk valamit a programról? — A kongresszus különböző tudományágazatok keretében tárgyal, így: nyelvészet; nép­­költészet és néprajz; iroda­lom; régészet és antropológia. Ezeken a tudományágazato­kon belül szekcióülések bo­nyolítják le a programot. A nyelvészeti ágazaton belül például van általános finn­ugor nyelvészet, ugor nyelvek, permi nyelvek, volgai nyel­vek, finnségi nyelvek. Ez utóbbihoz az egymással közeli rokonságban levő finnen és észten kívül a karjalai, vep­­sze, lív, vót tartozik. Az eze­ket a finnségi nyelveket be­szélők — a finn kivételével — valamennyien a Szovjetunió területén, a Ladoga- és Onye­­ga-tó környékén, illetőleg az Onyega-tótól délkeletre lak­nak; továbbá a lapp nyelv és a szamojéd nyelvek.­­ A népköltészeten és nép­rajzon belül érdekes szekció a népköltészet-folklór, népze­ne, néprajz, vallási hiedelmek és szokások, továbbá a finn­ugor népek irodalmi viszo­nyait tárgyaló szekció. Békés együttműködés — Miben látja e kongresz­­szus jelentőségét? — Azt hiszem, nem kell kü­lönösebben hangsúlyozni an­nak jelentőségét, hogy éppen a Szovjetunióban kerül meg­rendezésre az 1970-es kong­resszus, amely a békés együtt­működés szolgálatában fej­leszti a különböző országok tudósainak együttműködését. Sok nyugati tudós látogat el ez alkalommal első ízben a Szovjetunióba. — És végül, de nem utolsó­sorban, ez a kongresszus — biztos vagyok benne — még szorosabbra fonja a finnugor népek barátságát — fejezte be nyilatkozatát dr. Rédei Károly, a Nyelvtudományi Intézet osztályvezetője, A. I.

Next