Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

Vasárnap, 1970. augusztus 2., Falusi változatok Csongrádban TÁPÉ Részlet Erdei Ferenc a „Magyarország felfedezése” sorozatba készülő könyvéből „vzpoprl híres város „ Tápéval hatá­ros” — a tápéi öntudatot és Szeged ellen irányuló élet fél­reérthetetlenül kifejezi ez a dalbeli tétel. Ennek történelmi alapja mindenesetre van, de a község mai élete is éppen elég­­­­gé figyelemre méltó. Annyi páratlan vagy különleges fi­gyelmet érdemlő jelenség van itt, hogy külön cím illeti Tápét Móra Ferenc szerint avar eredetű a falu. Ez ugyan nem bizonyítható, de az igen, hogy a honfoglalás óta megszakítat­lan folytonossággal fennáll, ilyen falu nincs is több Csong­­rád megyében. (Algyő lenne a másik, ha egy ideig puszta nem lett volna, s népessége jó­részt ki nem cserélődik.) A XIII. században Szeged szabad királyi város birtoka lett Tápé, s az maradt a múlt század közepéig. A XVI. szá­zadtól kezdve kétféle volt ez a földesuraság: az egész falu úrbéres birtoka volt Szeged­nek, de egy kisebb részt ma­jorsági birtokként szerzett meg­­ a város és azt a földreformig megtartotta. Szeged nem is volt rossz földesúr, ezt maguk a tápéiak is elismerik, annyi­ra, hogy községük önálló fej­lődésének és erős öntudatának egyik forrását látják ebben. Amikor a török háborúk után Szeged földesúri jogait újból elismerték, a város megtehet­te volna, hogy ragaszkodik az akkor szokásos jobbágyi szol­gáltatásokhoz, mégsem ezt tet­te, hanem megegyezett a falu­val, hogy pénzben megváltja úrbéri terheit. Érdemes idézni az egyezség levélből: „Mi nemes Szabad királyi Szeged városa fő Bírája. Taná­csa és választott községi adgyuk emlékezetül az kiknek illik, hogy minek utánna Ke­gyelmes Császár és koronás Király Urunk e ő fölsége régi Privilégiumunknak (kiváltsá­gunknak) ereje mellett Tápé falunkban és Vartho nevű halászó vizünknek tellyes Do­míniumába (uraságába) és Bir­tokába városunkat mint földes urat (az mint régentén volt) kegyelmessen fölséges Kamera által introducalván (bevezet­vén) és bé bocsátván úgy föl­des Úrnak járandó redituso­­kat is vagy jövedelmeket oda engedte volna említett Tápé falunknak fő bírája Kajáry Péter, Tápay Benedek, Koszó Mihály más több Esküdt Tár­sainak és Nótárius (jegyző) Buttka Istvánnal e­gyütt Élőnkbe jővén kértenek arra alázatosan Bennünket, hogy ezen esztendőben jobbágyokat illető terhektül úgy mint Robo­­tozástul megmentenénk a mel­lett kilenczedet, korcsmának félesztendeig való Usuatióját (használatát) és más egyéb földes Úrnak járandó jövedel­meket meg ne vennénk rajtuk, készek volnánk erre az egy Esztendőre kész­pénzül ál­­tallgába megh­alkudni és ma­gokat kifizetni, mely kívánsá­gokat és kéréseket tekintetbe vévén leginkább is arra nézve, hogy naponként szaporogja­­nak és Városunk protectiója alatt jobban előmehessenek 170 id­őst százhetven Rhénes forintokban egyes akaratból alkudtunk meg úgy hogy a fele nevezett Summának mos­tan, másik fele pedig az Esz­tendő ki­telésekor fogyatkozás nélkül letétetődgyék.” Mégis jobbágyfalusi állapot volt ez, s Tápé ebbe sohasem törődött bele. Régebben arra hivatkoztak, hogy ők egykor királyi szabadosok voltak, nem pedig jobbágyok. Később pedig községi önállóságukat védték minden csorbítás ellen. Volt is autonóm községi életük, a tápéi bírók és esküdtek kara­kánságáról megannyi legenda és anekdota forog közszájon. ■ Egyik nevezetes újabbkori fel­lépése volt a falunak, amikor Tápé tanácsa a század elején megtagadta a pusztaszeri­­Árpád-ünnepségen való rész­vételt. Olyan nyíltan és félre­érthetetlen indokolással, hogy Ady Endre is felfigyelt rá és „Pusztaszeren” című cikkében ezt írta: „Legendás türk ősünk, vezérünk Árpád Pusztaszer helyett, ahol megidézni pró­bálták, a szomszédban jelent meg... S Tápén a kupakta­nácsban egyszerű magyarok száján az országfoglaló ma­gyarság, tehát Árpád keserű igazsága szólalt meg: nem me­gyünk Pusztaszerre, az urak ünnepére, nem megyünk.” AT­ • nagy a tápéi öntu­lajd 15 hat, s szüntelenül idézik történelmi múltjukat. „Mi sem jobbágyok, sem cse­lédek nem voltunk soha.” „Itt igazi proletárnyomor sem volt soha, mi mindig meg tudtunk élni a földből és a vízből.” „Ha kellett, nagyon messzire el­mentünk a kenyerünkért, s nagyon megdolgoztunk érte.” Néprajzukat is őrzik, múzeu­muk van, népi együttesük, s a falu történetének a dokumen­tumait féltően őrzik, s igényes kiadványokban mutatják meg magukat a világnak. Tudják, hogy nem akárkik és jeles ba­rátokat szereztek maguknak: Tömörkény István, Móra Fe­renc, Juhász Gyula, Radnóti Miklós jártak ide, megfordult itt Kodály Zoltán, Ady Endre, s talán Bartók Béla is. „Saját” festői voltak: Nyilassy Sándor, Szőri József, Heller Ödön. Nem üres képzelgéssel merik leírni: „Ha egyszer végre Szegednek lesz művésztelepe, csakis Tápén képzelhető el.” Mi is, mint „szegedi fiatalok” Tápén kezdtük a falukutatást, a harmincas években. De a falu mai élete sem ke­vésbé érdekes, mint a legendás múlt. Ezt maguk a tápéiak sem titkolják, de a látogató is ha­marosan észreveszi. Amikor a Tisza-töltésről letérve meglát­ja az utas Tápé névtábláját, még nem tudja, hol jár: az út bal oldala még Szeged, köze­lebbről a Petőfi-telep, a jobb oldala már Táfré, de még nem mutat semmi különöset. To­vábbhaladva azonban egymás­után tűnnek fel érdekeseb­bnél érdekesebb észrevenni valók. Legelőször bal kéz felől egy szép modern épület: a Tápéi Tiszatáj Mezőgazdasági Ter­melőszövetkezet székháza. Ez kétszeresen is meghökkentő. Egyszer azért, mert ilyen mo­dern épület ebben az ősi és hagyományőrző faluban? S mi­lyen szép! Belépésre csábítóan megépített bejárat, pompás előcsarnok, ruhatár, társalgó, ebédlő, eszpresszó,s csillogó konyha, s az emeleten modern dolgozószobák. Ki építette ezt? A szövetkezet a maga erejéből és volt szíve jeles fiatal épí­tésszel megterveztetni. Meg le­het érteni. Akinek Mátyás király volt a tárgyalópartnere, Móra Ferenc volt a krónikása, Juhász Gyula a költője, Ady Endre a propagandistája és Kodály Zoltán a patrónusa, az nem barkácsolhat össze akár­mit. Másodszor azért érdekfe­szítő, mert egyáltalán gondol­tak arra, hogy új termelőszö­vetkezeti székház! Az első ilyen, amit láttam az ország­ban, pedig sok helyen megfor­dultam. Sajátságos ez, Bulgá­riában országos kampány volt az ilyen székházak építése, s szinte minden termelőszövet­kezetnek van is modern új há­za, nálunk pedig ez még nem jött divatba. Egyébként na­gyon jó dolog, s elég ritka erény ez nálunk: előbb ter­melni és akkumulálni, s aztán építeni reprezentatív székhá­zat. A tápér akár minta is le­het a jövőre. De maga LTS- ság is elég érdekes. 1949-ben alakult egy agrárproletár szö­vetkezet a volt szegedi birto­kon, 1960-ban másik kettő, s 1962-ben volt az egyesülés. Az egyesült Tiszatáj magában foglalja a falu szinte egész mezőgazdaságát, a régi agrár­proletárok és a volt erősebb gazdák mind benne vannak, s az asszonyok is a szövetkezet­be járnak mezőgazdasági mun­kára; a háztáji gazdálkodás — kivéve a még meglevő réti tanyákat — jelentéktelen. Jól gazdálkodik és fejlődik a közös gazdaság. 1962-ben 46 forint a tagok egy munkanapra eső át­lagos keresete, 1969-ben 90 forint. Nyolc év alatt megkét­szereződés — ez jellemzi álta­lában ezt a szövetkezetet. Van bizalom a tagok és a vezetők között, körülnézve köztük olyan benyomás támad, hogy az összetartó régi paraszti közösség fölvette a szövetkeze­ti közös gazdálkodás köntösét és most ebben a formában él tovább, s folytatja a hagyo­mányait. Igen, de nagyon modern mó­don. Nemrég építettek egy te­henészetet a Tiszán­túli Réten, betonút mindenütt a telepen, nem hasonlít ez már a régi majorok képéhez, ahol sárban­­porban vergődött ember, állat és traktor egyaránt ezen a feneketlen réti földön. Gyár­szaga van már ennek. Az a korszerű sertéstelep pedig, amit most építenek, már egé­szen gyár, sertésgyár. Fekete­fehér alapon építik, ami azt jelenti, hogy városi öltözetben megy be a kapun a benne dol­gozó, s az öltözőn és a fürdőn keresztül munkaruhában és fertőtlenítve megy munkájára a sertés szagú világba, majd munkaideje után visszafelé ugyanezen a szűrőn keresztül szabadul meg munkahelye nyomaitól és ismét városiasan lép ki a kapun, s ül kerékpár­ra vagy autójába. Mit termelnek főként? „Ola­jat” — mondják, ami nem is csak tréfa. 120 olajkút van a területükön, s ami kárt okoz­tak a földben a fúrások, azt pénzbeni kártérítéssel és utak­kal visszatérítették. Saját ipari üzemeik is vannak: gépjavító, téglagyár, építőrészleg, homok­bánya, s fuvaroznak is. Mégis a növénytermelés a bázisuk: takarmány, búza és értékes árunövények, mert ez alapon fejlesztik az állattenyésztésü­ket. A falu munkaképes lakos­ságának éppen a fele számára ad munkát a szövetkezeti gaz­daság, s úgy látszik, bírja a versenyt a szegedi munkahe­lyekkel. A gyékény rabb találkozik, aki Tápéra beteszi a lábát, minden út a háziipari szövetkezethez vezet. 1200 tagja van, ebből idevaló 700, akik bedolgozók, sokan közülük főfoglalkozásként. 20 milliós termelési értéket állí­tanak elő, s ebből exportra megy 8 millió. Termelésük folyvást növekszik, a szükség­let termékeik iránt belföldön­külföldön egyaránt emelkedő. Nagyon régi márka a tápéi gyékény, s most különféle mo­dern fonottáruik új elemekkel öregbítik a márka becsületét. Amióta Tápé van, azóta gyé­kény is van. Erről már a tör­ténelem előtti időkből is van­nak emlékek, a középkorból pedig olyan adatok is vannak, hogy itt fonták-szőtték gyé­kényből a hal, a só és a sózott hal csomagolását. Az újabb időkben pedig már szemünk előtt zajlik a gyékény regénye. A falu apraja-nagyja foglalko­zik vele, messze földre elmen­nek a gyékénytermő helyekre, é s ott szigorú körülmények kö­zött vágják, szállítják, azután hazahozva válogatják, szárít­ják, fonják, szövik és minden­féle használati tárgyakat (sza­­tyort, táskát, falvédőt, lábtör­lőt, „gyékényponyvát”, és még nagyon sok mást­ készítenek belőle. Itt is a régi hagyományok és a korszerű változások A gyé­kényes mesterség teljes meg­újulásra vált képessé. A gyé­kény mellett mindenféle új természetes és műanyagokat használnak fel, újabban: sást, fémet, fát és a különféle mű­anyagokat. És új meg új kor­szerű szükségletet kielégítő tárgyakat terveznek és csinál­nak még ezekből: a táskák ezernyi változatát, bútorfona­tokat, falborításokat, dísztár­gyakat, olyan meglepő össze­tételekben, amikben a hagyo­mány és a modern ízlés, a ter­mészetes és a vegyipar által előállított anyagok játékosan is, komolyan is, harmonikusan is diszharmóniában egyesül­nek. Most már nem az a gondjuk a tápéiaknak, hogy hol lelnek piacot portékájuk­nak, hanem az, hogy mennyit győznek anyaggal és munká­val. , A vendéglátás helye a szö­vetkezeti vendéglő. Hát min­den szövetkezeti itt? Valóban: a mezőgazdaság is, a gyéké­nyes háziipar is, a vendéglá­tás és az ellátó kereskedelem is. És mindegyik aktív, önálló és kezdeményező szövetkezeti közösség, amely céltudatosan versenyre kel a szegedi ver­senytársakkal. S ugyanakkor egymással sokszoros kölcsönös viszonyban vannak. A község lakói közül mindegyik tagja valamelyiknek, s a szövetkeze­tek jól megvannak egymás mellett. Ezt nem lehet más­képpen értelmezni, mint úgy, hogy ugyanazon erős falusi közösség közös táptalaján él­nek. Jó az utcákon járni és néze­getni. A széles főutcán sok városias elem: utak, járdák, világítás, mindenütt újabb há­zak, de a többi utcákon is egymás mellett a hagyományos régi, karbantartása is és sok új elemmel való gazdagítása is szembeötlő. 950 házban benn a víz, az utcákon virágok, bok­rok, s valami olyan, amit leg­jobban ápoltságnak lehetne nevezni. A községháza is. Nyoma sincs benne a bürokra­tikus hivatal állott szagának: virágok, leveles növények min­denütt a folyosón és a hivatali szobákban. Itt is, ott is üveges szekrények, bennük múzeum­­nyi dokumentum: régészeti, néprajzi emlékek, a falu ter­mékeinek a mintái, és képek az életükről, s iratok és filmek a fiókokban a régebbi és újabb tápéi világról. Beszélgetni is jólesik ilyen környezetben, s ilyen benyo­másokkal terhelve. Urtl t-nt-r tulajdonkép-­ hír Ldi­­­pen ez a falu történeti fejlődésében? — ilyen nagy igénnyel kezdem a valla­tást, mert már megsejtettem, hogy nevezetes helyen vagyok. — ősi falu ez, még ma is őrizzük a hagyományainkat, de nagyok már a változások is. Úgy 1960 óta vannak ezek. Me­zőgazdasági termelőszövetke­zet és háziipari termelőszövet­kezet, s a kettő között olyan munkamegosztás, hogy kor és nem szerint oszlik meg a la­kosság munkája a kettő között. És ipar ez már mind a kettő. Azóta jött az olaj is. Itt ugyan helybeliek nagyon kevesen dolgoznak, de mégis itt van ez az új iparág, a határban, a faluban, a vendéglátóhelyeken, s behatol a házakba is. Szegeddel is azóta kezdünk jobban keveredni, s a városba járók is mostanában szaporod­tak meg. — Szóval, minden megválto­zóban van, hiszen ezek alap­vető dolgok. Akkor a híres tápéi hagyományok is sorra elenyésznek, s mégis csak Szeged külső városrésze lesz előbb-utóbb Tápé. — Az azért mégsem! — in­dulnak fel egyszerre vendég­látó beszélgetőtársaim. S a szenvedélyes vagy el-elgon­­dolkodó érvelésekből és a falu helyzetének sokoldalú jellem­zéséből sorjában a következők vehetők ki. — Történelme során erős falusi autonómiája fejlődött ki Tápénak. Szeged volt a földes­úr, harcolni kellett ellene. Az­után a főszolgabíróval és a megyével szemben kellett vé­deni magukat. Mindig mosto­ha körülmények közt élt a falu, nagyon erősen össze kel­lett fogni a boldogulásért. Ezek kovácsolták össze a mi közösségünket, s ez még ma is megvan. Sokáig nem kevere­dett a nép Tápén kívüliekkel, szegediekkel sem. — A családi összetartás is erős még itt. Ugyan sokfelé dolgoznak már a családok tag­jai, de még összetartanak. A fiatalok közül különösen sokan eljárnak újabban szegedi mun­kahelyekre is, de még fogja őket az itteni család. Itt még van családi függés és nagyon kevés huligánféle van a mi gyermekeink között. A család „termeli ki” az új lakásokat is, közös keresetből, közös erővel építik az új házakat is, így korszerűsítik és bővítik a régi családi házakat is. A falu munkahelyein, a kétféle ter­melőszövetkezetben is csalá­dias a munkahely: az időseb­bek itt még tanítják és nevelik a fiatalokat, s nem engedik szabadjára őket.­­ Itt tehát paraszti hagyo­mány is van, modern iparoso­dás is, hát voltaképpen kik itt a parasztok és kik a munká­sok? — Az igazi munkások az olajosok, de hát azok nem ide­valók. A helybeliek? Nem iga­zi parasztok már. Nem külö­­z­ödik itt el a munkásosztály és a parasztság. Családon belül is, egy emberben magában is úgy keveredik a kettő, hogy szétválasztani se lehet. Mun­kás-paraszt szövetség? Ezt sem lehet mondani, mert kik szö­vetkeznének kivel? Egy közös­ség ez a falu, s nincs ezen be­lül igazi elkülönülés. Munkás vagy paraszt ugyanegy ember. A két termelőszövetkezetben és a háziipari szövetkezetben is egység van. Ezeket mégis parasztoknak mondjuk? Nehe­zen lehet ezt. A tagok közt voltak egykori agrárproletá­rok, aztán beléptek „jógazdák” is. Most mind azt mondja, hogy a „mienk” a termelőszö­vetkezet, s a gyerekeiket már nehéz szétválogatni. Mindezt összevéve, „nincs itt tulajdon­képpen osztályrétegződés”. — De valamiféle vezető­rétege csak van a falunak? — Hát, volt az ötvenes évek­ben a munkásosztály vezető­szerepe címén. De az nem jó volt sem azoknak, akik ilyen címen vezérkedtek, sem a falu­nak. De ez már elmúlt, s most tulajdonképpen nincs is ilyes­mi. Még a látszata sincs itt az elkülönülésnek. Mikor ki mi­lyen tisztséget visel, de attól nem válik ki, hiszen itt akar maradni azután is, és mi lenne belőle, ha külön tartaná ma­gát. A nagyobb jövedelem és a kereset? Lehet 15—20 család, ahol 10 000 forintnál többre megy a havi kereset, ez sem különíti el őket. Többen hoz­zák össze, jobban hajtanak, s többen is élik föl vagy többet gyarapítanak belőle, de valami uralkodás ezeknél sincs. Tör­vénye van még ennek a falu­nak. TVTpm vitatkoztam tápéi­­ N C111 barátaimmal. Az él tudatukban, hogy virágzik a falujuk, s ezt az objektív valóság is, az itteni szubjektív közvélemény is megerősíti. Van elég erejük ahhoz, hogy a maguk módján urbanizálód­­janak, s ahhoz is, hogy a szo­cialista társadalmat a maguk képére formálják és ősi ha­gyományaikkal összeegyeztes­sék. És ahhoz is, hogy Szeged­del szemben tartsák magukat. (Folytatjuk.) Ma is NYÁRI VÁSÁR SZANDÁLVÁSÁR 20-30-40 7. ENGEDMÉNNYEL! AUGUSZTUS 3.17. IG nyaéssar .Magyar Nemzet ’ Micsérelt éröv csak egy telefon' 10 VA%Á WvIHAÁ WJ V ■ Zenés magyar filmvígjátek Magyar film ■»*«, FEHÉR KI­ÁRA Irta és rendezte KEZDI KOVÁCS ZSOLT Rendezte: NW^SEROV FRIGYES TÖRÖCSK JrSSSvVÍR, RUttW. kozák andras, benko peter kiss mányi, markus laszlo, paudics bél­a Bemutató­ 13. ____^ _ ____ _ _ Bemutató: 27.________________J ’ RÍTUS 1 * EGY NŐ A DIPLOMATÁK1 INGMAR BERGMAN svéd filmje. ASZTALANAL Főszereplői: Érdekes történet a világ első diplomatanőjéről. GUNNAR BJÖRNSTRAND és INGRID THOLIN főszerepig jutja boriszova Csak 18 éven felülieknek. Bemutató-- 27. Szélesvásznú szovjet mm ECCE HOMO, HOMOLKA Ironikus hangú, fordulatokban gazdag, humoros csehszlovák film. _______________________ 9

Next