Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

10 Magyar Nemzet Le Duan könyve A demokratikus Vietnam politikai filozófiája Jelentős esztendő az idei a Vietnami Demokratikus Köz­­trásaság életében. Augusztus­ban lesz huszonöt éve, hogy a párt és Ho Si Minh kezde­ményezésére kibontakozott az általános népi felkelés a fran­cia gyarmati uralom ellen, majd szeptember első napjaiban már a győzelem negyedszázados évfordulóját ünnepelhetik. A közelmúltban érkezett Buda­pestre ennek az évfordulónak bizonyosan legfontosabb do­kumentuma, Le Duan átfogó tanulmánya a vietnami for­radalomról. Le Duan a Viet­nami Dolgozók Pártjának első titkára, egyik részese annak a kollektív vezetésnek, amely Ho Si Minh halála után zök­kenő nélkül átvette az ország irányítását. Elvi fontosságú munkája (A vietnami forra­dalom — Alapvető problé­mák, legfontosabb feladatok, Idegennyelvű kiadó, Hanoi, 1970) a nemzetközi munkás­­mozgalom nagyfokú ismere­téről tanúskodik, és mint ki­tűnik belőle, mély megértés­sel dolgozta föl az európai szocialista országok legfris­sebb tapasztalatait Végcél és eszközök Meggyőződéses internacio­nalistaként Le Duan egy-egy ország — jelen esetben a szo­cialista Vietnam — feladatait a nemzetközi mozgalom ta­nulságaiból vezeti le. A for­radalom első számú parancsa — írja —, meghatározni az általános stratégia irányát és konkrét céljait. De milyen úton, milyen formában, mi­lyen eszközökkel kell érvényt szerezni az általános straté­giának? Semmivel sem ke­vésbé fontos ez, mint a vég­cél. A tapasztalat szerint el­bukhat az a forradalom is, amelynek ugyan világos cél­jai vannak, de ezek elérésére nem megfelelő eszközöket alkalmaz. A forradalomra nem csupán törekedni kell, végrehajtásához elengedhetet­len az intelligencia. A for­radalom nemcsak tudomány, egyúttal művészet is. Az al­kotó szellem sehol sem kívá­natos annyira, mint a forra­dalomban. A forradalom te­remtés, és alkotó szellem nél­kül nincs győzelem. Le Duan a továbbiakban azt fejti ki, hogy a forra­dalom végigharcolására soha nem létezett és nem is létez­het minden körülmények kö­zött és minden időben érvé­nyes forma. Ami az egyik országban eredményes volt, nem alkalmazható a másik­ban. Valami helyes lehet az adott szakaszban, az adott körülmények között, de téves, ha gépiesen alkalmazzák más időben és más körülmények között. Minden a konkrét történelmi körülményektől függ. A legrosszabb opportuniz­musnak minősíti a tanulmány, ha a forradalmi küzdelem­ben a hétköznapi kisszerű előnyöket keresik, a közvet­len célokat alávetik az egész­nek, a jelenért föláldozzák a mozgalom jövőjét. De ugyan­így elégtelen csak a végső célhoz igazodni. A forradalmi vezetés művészete abban áll — fejti ki a vietnami párt első titkára —, hogy a vég­cél pontos meghatározása alapján tudni kell helyesen lépésről lépésre győzni. Ebből az következik, hogy a forra­dalom mindig hosszú távú folyamat; az első lépéstől a végcélig szükségszerűen több szakaszon kell áthaladni. A jelszavak természete A dolgoknak leegyszerűsítése az a fölfogás, hogy a gazda­sági jelszavak reformisták és csak a politikai jelszavak forradalmiak. Lehetnek refor­mista politikai jelszavak és forradalmi gazdasági jelsza­vak. Azt kell tudni, hogy eze­ket a jelszavakat mikor és hogyan adják ki, milyen célt kívánnak elérni velük. Az ügyhöz igazán hűséges forra­dalmi párt megtalálja a le­hetőséget, hogy jelszavaival meghatározza az adott sza­kaszt. Tudnia kell különbsé­get tennie a propaganda jel­szavak és a cselekvésre ser­kentők között, mert csak így kerülhető el, hogy a döntő harcban a tömegeket túlsá­gosan korán vagy túlságosan későn kötelezzék el. A kettőt állandóan változtatni kell; az akció jelszavaknak mindig a napi harchoz kell alkalmaz­kodniuk, mozgékonyaknak kell lenniük, olyannyira, hogy néha óráról órára változniuk kell. Hiba fönntartani a teg­napi jelszót, amely már min­den érvényét elvesztette. Az általános érvényű elvi bevezető után Le Duan rész­letesen kifejti a Vietnami De­mokratikus Köztársaság gya­korlati feladatait. Három vagy négy évtizedre van még szükség — írja —, amíg az elmaradott mezőgazdasági or­szág, amelyben a kisáruter­­melés az uralkodó, modern iparral és mezőgazdasággal rendelkező állammá válik, népe kulturálisan és tudomá­nyosan fejlődik, anyagi ja­vakban is gazdag lesz. Igaz, a társadalmi átalakulások nyomán már megszűnt az el­nyomás és kizsákmányolás, de ez nem elégséges, mert a nép anyagi és kulturális élete még nagyon gyönge gazdasági és műszaki alapokon nyugszik. A tétel mélységesen igaz, hogy forradalmi meggyőződés nélkül nincs forradalmi csele­kedet. De a lelkesedés csak a régi társadalom lerombolá­sára elégséges, kevés viszont az új fölépítéséhez. Ehhez al­kalmazni kell tudni a tudo­mányos ismereteket a társa­dalomtudományokban, a ter­mészettudományokban és a technikában, a mába kell be­olvasztani és alkotóan tovább­fejleszteni a hagyományokat. A jelen nehéz körülményei­re utalva Le Duan kifejti, hogy inkább mindent fölál­dozni, mint elveszteni a haza függetlenségét, rabszolgasors­ra jutni. De a forradalmi hő­siesség nemcsak a haza vé­delmében elengedhet­eten, az új társadalom építő munká­jában is. A proletár interna­cionalizmust úgy kell elsajá­títani, hogy az konkrétan összeegyeztesse a nemzet jo­gos érdekeit a nemzetközi munkásmozgalom általános érdekeivel, miközben szünte­lenül harcolni kell a nacio­nalizmus és a sovinizmus minden irányzata ellen. A kulcskérdés: a technikai forradalom A demokratikus Vietnam fejlődésének jelenlegi kulcs­kérdése a technikai forrada­lom — emeli ki a párt­ első titkára. — Az elsőbbség a ne­hézipar fejlesztését illeti meg, de ésszerű módon, építve a mezőgazdaság és a könnyű­ipar mostani szintjére. Meg kell teremteni a népgazdaság központi magját, miközben fejlesztik az egyes körzetek — megyék, járások — helyi gazdaságát. A nehézipar fej­lesztésének elsődleges és ab­szolút elengedhetetlen felté­teleit a mezőgazdaságnak és a könnyűiparnak kell megte­remtenie. Hiszen e két utóbbi adja a nehéziparnak a mun­kaerőt, biztosítja a fogyasz­tási cikkeket, nyújtja az egy­szerű fölhalmozás eszközeit, látja el a piacot. De a nehéz­ipar elsődlegessége azt sem jelentheti, hogy a mezőgaz­daság és könnyűipar ezután csak fokozatosan fejlődik; itt is biztosítani kell az ugrások lehetőségét. A nehézipar csak akkor fejlődhet — húzza alá ismét Le Duan —, ha számá­ra a mezőgazdaság és a könnyűipar szilárd alapot biztosít. Megfeledkezni a szükséges kapcsolatokról, vé­gül is nem a nehézipar fej­lesztését szolgálja. Éppen el­lenkezőleg, ez csak súlyosbí­taná a kiegyensúlyozatlansá­got, új nehézségeket teremte­ne és akadályozná a népgaz­daság haladását. A nehézipar minden fejlődési szakaszának a mezőgazdaság és a könnyű­ipar föllendülését kell szol­gálnia. Gazdasági irányítás A tanulmány a továbbiak­ban a központi gazdasági ve­zetés és a körzeti gazdaság helyes arányát vizsgálja, majd rátér a gazdasági irá­nyítás szükségszerűen új módszereire. A gazdaságot — szögezi le az elvi alapvetés­ben — objektív törvények irányítják, nem tűri el a szubjektivizmust, a sematiz­must és a bürokráciát. A gaz­dasági vezetőnek különöskép­pen érzékenynek kell lennie minden új iránt, miközben rendkívül hajlékonynak is kell lennie. Jelenleg ahhoz kell értenie: a központi ter­vezés mellett, ami a szocia­lista gazdaság elvi alapja, hogyan használhatók föl a piaci viszonyok, a hitelpoliti­ka, az árak, a bérek és a vállalati nyereség a fejlődés­re. A Vietnami Demokratikus Köztársaság mostani helyze­tében, amikor az országban még igen lényeges részben a kézművesipar, részben a kis­­parcellák aránya, ügyesen kell összehangolni a tervet a piaccal, a kettőt egymás ki­egészítő tényezőjévé tenni. Egy szegény ország gazdasági építése méginkább megköve­teli, hogy a vállalatok nye­reségesen dolgozzanak, mert a munka termelékenysége igen gyenge, a pénzügyi for­rások korlátozottak, tehát egyszerre kell kielégíteni a közvetlen szükségleteket és a bővített újratermelés igényeit. „Megszorítani a nadrágszí­jat”, csökkenteni a nem el­engedhetetlen kiadásokat és a tőkéket határozottan a felhal­mozásra fordítani — írja Le Duan —, a szükségszerűség parancsa. Egyúttal magasfokú politikai öntudatról tanúsko­dik a szocializmus építésében. De az is a szocialista gazda­ság természetéhez tartozik, hogy a termelés és a termelé­kenység növelése mellett ja­vítani kell a nép életszínvo­nalát, ki kell elégíteni az alapvető szükségleteket, véget vetni minden igazságtalan hiánygazdálkodásnak, a la­kosság mindennapi életét szükségtelenül nehezítő bo­nyodalmaknak. „A mi nem­zedékünk nemcsak arra lesz büszke, hogy két hatalmas imperializmust győzött le: Franciaországot és az Egye­sült Államokat. Arra is, hogy megnyitotta a szép és gyü­mölcsöző, független és szabad szocialista haza építésének korszakát, azét a hazáét, ahol demokrácia és boldogság uralkodik, így töltve be Ho apó és egész népünk akara­tát.” E költői szavakkal zárul a tanulmány elvi része; olyan marxista elméleti munkáé, amely minden bizonnyal nem csupán Ázsia kommunista mozgalma számára nagy je­lentőségű, hanem valameny­­nyiünknek igen gazdag tanul­ságokban. Várkonyi Tibor Leánysors 1991-ben Az olasz Europeo hosszú cikkben vizsgálja a kérdést, mi lesz a most születő lá­nyok sorsa 1991-ben, tehát ha 21 évesek lesznek. Egyebek között ezeket írja: „A lehető­ség, hogy nem kell minden­áron férjhez menniük, rop­pant tehertől szabadítja meg leányainkat. Ne képzeljük azért, hogy az akkori idők fiataljai örökös orgiában él­nek majd. Az ellenkezője va­lószínű. A tiltott gyümölcs öröme elveszti csábító hatá­sát. A jövőben a nők nagyobb szerepet játszanak majd a ve­zetésben. Annál is inkább, mert a jövő ifjú vezetői szá­mára a legfontosabb a szá­mítógépek kezelése lesz. Azok adják meg a direktívákat, s ezeknek a gépeknek kezelésé­hez a karcsú női ujj alkal­masabb lesz a férfiak kezé­nél.” .Vasárnap, 1970. augusztus 7. A közvélemény-kutató intézetek titkos hatalma Mióta George Gallup az ál­tala vezetett intézet élén 1936- ban egészen pontosan megjó­solta az amerikai elnökválasz­tás végeredményét, Roosevelt győzelmét, a közvélemény-ku­tatás egyre nagyobb teret nyert az egész világon. Mióta ugyancsak a Gallup-intézet 1948-ban a republikánus Dewey elnökségét biztosra mondta és Truman győzött, ki­derült, hogy a tudományos szinten folytatott kutatásnak is még sok ismeretlennel és meglepetéssel kell számolnia. A demoszkópia mindenesetre ma már hatalom. A közvéle­mény-kutató intézetek olyan befolyással rendelkeznek, hogy kormányokat buktathatnak meg a politikai életben, mil­liós jövedelmeket­­ biztosíthat­nak vagy veszteséget okozhat­nak a gazdasági életben. A té­vedés lehetősége nem csökken­ti, de talán még erősíti is ezt a titkos hatalmat, mert számos lehetőséget biztosít a manipu­lálásra. A Wilson-kormány, mint is­meretes, annak köszönheti töb­bek között a bukását, hogy hitt a közvélemény-kutató intéze­teknek. A választás csak jövő­re lett volna esedékes, de a Munkáspárt egyrészt tartott az őszre várható gazdasági visz­­szaeséstől, másrészt az időszaki és pótválasztások azt mutat­ták, hogy feljövőben ismét a párt csillaga. Az intézetek megadták a végső lökést. Prog­nózisuk szerint soha ilyen jól nem állt a Munkáspárt, mint most. A National Opinion Poll (NOP) 12,4 százalékos többsé­get jósolt, a Harris és az ORC 7 százalékot, a Gallup kissé óvatosabban, 2,5 százalékkal beérte. Wilson gyorsan kiírta a választásokat. Az eredmény: 3,9 százalékos konzervatív többség. Senki nem állítja, hogy ezek az intézetek tudato­san vezették félre a kormányt. A lehetőség azonban mindig fennáll Kiesinger volt bonni kan­cellár az elmúlt év májusában, amikor a márka felértéke­léséről volt szó, a parla­mentben diadalmasan előhúz­ta a Wickert-Institut közvéle­mény-kutatásának eredményét, amely kimutatta, hogy a nyu­gatnémet lakosság 87 százalé­ka ellenzi a márka felértéke­lését. Ez döntő adunak számí­tott. Egy neves politikai köz­gazdász, Max Kaase ugyanak­kor megállapította a hamburgi Die Zeitben: a nyugatnémet lakosság 80 százalékának fo­galma sem volt, hogy mit je­lent a márka felértékelése. Ké­sőbb, a választások után Schil­ler hiába iparkodott a mulasz­tást pótolni, az új kormánynak máig is egyik legnagyobb gondja, miként fékezze meg a konjunktúrát és a folyamatos áremelkedést. Alsó-Szászországban is csak jövőre lett volna esedékes a tartományi választás, mint­hogy azonban két neonáci (NPD) képviselő átlépett a ke­reszténydemokratákhoz, s a közvélemény-kutató intézetek a szociáldemokraták nagy győ­zelmét jósolták. Észak-Rajna, Vesztfáliával és a Saar-vidék­­kel együtt itt is urnához szólí­tották a lakosságot. Mind a há­rom tartományban rossz volt a prognózis, éppen úgy, mint Angliában. De tévedtek az in­tézetek Franciaországban is, a lotharingiai pótválasztáson. Három ilyen súlyos „defekt” két hét alatt! Egy választási eredményt előre megmondani természete­sen nehezebb — és kockázato­sabb — feladat, mint megálla­pítani pédául azt, hogy a vá­sárlóközönség piros vagy zöld csomagolásban veszi szíveseb­ben a szagos szappant. Több közvélemény-kutató intézet ép­pen ezért bejelentette, hogy a jövőben nem foglalkozik a vá­lasztásokkal. Frank Teer, az említett angol NOP vezetője pedig kijelentette, hogy már „előre reszket” a következő vá­lasztások miatt. Miért nehéz a politikai jö­vendőmondás? Mindenekelőtt azért, mert a szavazók ma már nem kötelezik el magukat olyan határozottan egy-egy párt mellett, mint a múltban. Nagyon nagy azoknak a szá­ma, akiknek „nincs vélemé­nye" és csak az utolsó pillanat­ban határoznak. Döntésükben sok minden befolyásolhatja őket. Dewey például bukását főként annak köszönhette, hogy a választások előtti na­pokban antiszemita kijelenté­seket tett és a sajtó nagy része ellene fordult. A biztos győze­lemből biztos vereség lett. Hozzájárul ehhez, hogy az adatfelvétel és annak kiérté­kelése — még az elektronikus agyak korszakában is — bizo­nyos időt vesz igénybe, a köz­vélemény-kutató intézetek te­hát csak a hetekkel korábbi véleményt gyűjthetik össze, többnyire nincs módjuk az utolsó napok esetleges válto­zásait feldolgozni. Gyakran előfordul azután, hogy éppen a választás előtt nyilvánosság­ra hozott kimutatás befolyásol sok szavazót, voksukat csak ezért is más pártra vagy jelölt­­re adják. Megtörténik termé­szetesen, hogy a kérdezett ele­ve iparkodik megtéveszteni az intézetet, nem azt mondja, amit szándékában áll tenni. Sok függ a kérdezőtől, meg a kérdőlaptól is. Egy amerikai néger nyilván másként vála­szol a fehér ember kérdéseire, mintha bőrszíne miatt üldö­zött sorstársa kérdezné. Enoch Powell, az angol fajvédő már eleve a maga győzelmének érezte, amikor a bevándorol­takat megkérdezték, hogy visz­­szatérnének-e hazájukba, ha ehhez anyagi támogatást biz­tosítanának? Persze, hogy a túlnyomó többség igennel fe­lelt. Miként arra is ugyanez a válasz, hogy mos-e fogat na­ponta kétszer? A gazdasági élet azonban a közvélemény-kutatás igazi te­rülete. Itt szinte korlátlanok a lehetőségek. Egy-egy nagy cég ma már nem is hoz olyan árut forgalomba, amelyről előzőleg nem hallgatja meg a maga piackutató intézetének, vagy egy magánintézetnek a véle­ményét. Egyedül Nyugat-Né­­metországban 70 közvélemény­kutató intézet működik, körül­belül évi 150 millió márka költségvetéssel. Óriási összege­ket fizetnek a vállalatok ezek­nek az intézeteknek. Általában 2000 ember véleményének a felmérése 50—80 000 márkába kerül. Az ár többnyire meg­szabja a kutatói munka minő­ségét is, ezért nem takarékos­­kodnak. Az elv az, hogy „a rossz közvélemény-kutatás ve­szélyesebb, mintha egyáltalán nem végeznek közvélemény­kutatást”. Az amerikai Ford gépkocsigyár tanúsíthatja ezt. Az egyik intézetet megbízta­k a maga piackutató osztályán kívül —, hogy végezzen alapos felmérést milyen népautót igé­nyel a vevőközönség. Mennyi legyen az ára, üzemanyag­fogyasztása, sebessége, azután milyen legyen a színe, formá­ja, szélessége és hosszúsága, meg minden, ami egy gépkocsi népszerűségéhez szükséges. Az összegyűjtött adatok alapján a Ford elkészítette a meseautót és nagy mennyiségben dobta piacra. Több száz millió dol­lár volt a kára, mert a vásárló­­közönség nem vette a maga által konstruált járművet. Mit lehetett erre mondani? Talán, amit az angol és nyugatnémet közvélemény-kutató intézetek a választások után: a kérdezet­tek megtévesztő választ adtak, sokan megváltoztatták a véle­ményüket, azután kevesebben szavaztak, mint várható volt, ők a bűnbakok, „mi kitűnő munkát végeztünk”. (Olyan ez, mint amikor Radó Sámuel mél­­tóságos úr a nemzeti kaszinó­ban, vagy másutt, 1914-ben Ferenc Ferdinánd meggyilko­lása után részletesen kifejtet­te, hogy miért nem lesz hábo­rú. Másnap kitört az első vi­­­­lágháború. Radó Sámuelnek megvolt a magabiztos okfejté­se: „Honnan tudhattam, hogy az angol miniszterelnök nem olyan okos ember, mint én va­gyok?”) Az üzleti konkurencia meg a biztosító intézetek versengé­se különösen nagy lehetőséget nyújt e titkos hatalom érvé­nyesítésére a gazdasági élet­ben. Honnan tudhatta például a Ford-cég, hogy nem vezetik szándékosan félre, mondjuk a General Motors megbízásából? Ez megint nem állítás, csupán feltevés, hiszen, ha ez esetben nem is, de hasonló üzleti trük­köket már alkalmaztak. A köz­vélemény-kutató intézetek egy-két kivétellel magánválla­latok. Vezetőik nem mindig kép­zett társadalomtudósok, pszi­chológusok vagy közgazdászok, hanem gyakran nyerészkedő szellemű sarlatánok. Az NSZK- ban az intézetek alkalmazot­tainak mindössze 6 százaléka nyerte képesítését valamelyik nagyvállalat piackutató osztá­lyán. Igaz, hogy 41 százalék főiskolai végzettséggel rendel­kezik, de 34 százalék csupán néhány hetes tanfolyamot vég­zett, 23 százalék pedig semmit, gyakorlat közben sajátította el a szakmát. Ezért munkájukat gyakran lelkiismeretlenül vég­zik, csupán néhány fontosabb kérdést tesznek fel, a kérdőív többi adatát maguk állítják össze otthon. Ha emiatt, vagy téves adatok beírása miatt el­bocsátják őket az egyik inté­zettől, azonnal kapnak állást a konkurrens cégnél, hiszen már szakmai gyakorlattal ren­delkeznek. Az Egyesült Álla­mokban és Angliában most ép­pen ezért arra törekednek, hogy megjavítsák a munka­­módszert, ami abból áll, hogy egy idő múltán ismét megkér­dezik ugyanazt a réteget. Az intézetek részben így kívánják ellenőrizni a maguk munká­ját, részben pedig így próbál­nak nyomára jutni az esetleges változás okainak. E titkos ha­talom tehát a jövőben még fo­kozottabban szerveződik. Mód­szerének mottója ez lehetne: közvélemény-kutatás a közvé­lemény-kutatásról. Vámos Imre Jelei tizet köztim viszi!* Harminckilenc fok volt ár­nyékban Párizsban azon a júliusi napon, amidőn het­ven évvel ezelőtt az első metrószerelvény megindult — írja az Humanité. Az első párizsi földalatti vasút, amely 1900-ban készült el, a Porté Vincennes-t kötötte össze a Porté Maillot-val, kettéosztot­ta a fővárost, a Rue de Ri­­voli és Champs-Élysées alatt vonult végig. Fénykép is ké­szült a kocsikról. Az egyetlen állomás a Bastille tér volt, ahol a metró kikerült a föld alól. Mivel villanófény akkor még nem volt, csak itt lehe­tett lefényképezni őket. Az akkori szerelvények még min­dig forgalomba vannak. A Daily News szerint Ed-­ward Kennedy szenátor édes­anyjának nyolcvanadik szüle­tésnapján ünnepélyesen ígé­retet tett, hogy indul a leg­közelebbi elnökválasztáson. Az idős hölgynek úgy látszik csak az hiányzott élete bol­dogságához, hogy egyik fiát ismét a Fehér Házban lássa. „Ígérd meg, hogy megkísér­­led, s ez lesz nekem a leg­szebb születésnapi ajándé­kom.” A párizsi Figaro címolda­lán közölte a következő raj­zot. A Grande Hotel de France előtt a turistának öl­tözött Chaban-Delmas mi­niszterelnök szállást keres. Ezt mondja: „Szeretnék egy szobát, szép kilátással a jövő­re!” „Ez a divat Londonban, a puritánok hazájában” — kö­zölte az amerikai Life című­ lap. S bemutatta képeken az átlátszó estélyi ruhákat, a mély, sőt még annál is mé­lyebb kivágásokat, a fürdő­ruhákat is megszégyenítő ki­­csinységű délutáni ruhákat. A század elején még dö­cögő villamos közlekedett a francia Riviérán. A villamost később autóbusz váltotta fel, és ez szinte napjainkig meg­tartotta vezető helyét. Az óriási autóforgalom azonban már akadályozni kezdte az autóbuszt is. Most ismét visz­­szatértek a villamosforgalom­ra, de most már a vasút pá­lyáján, ahol Metrazur néven ötvenöt perc alatt fut végig a Cote d’Azur-ön — írta a Le Monde. (herczeg)

Next