Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

12 Utazás az anyanyelv körül A debreceni találkozó Erről lesz szó Debrecenben: Mit csináljon a magyar, ha idegen nyelvi környezetben él? Hogyan őrizze meg anya­nyelvét, ha kétnyelvűségre kényszerül, anyanyelve mel­lett el kell sajátítsa­ a befo­gadó ország államnyelvét is? A magyar diaszpóra gyötrel­­mes kérdéseket vet föl. Be­szélhetünk és írhatunk-e egy­formán jól magyarul és své­dül, magyarul és angolul, magyarul és németül? S ha elsajátítjuk is a befogadó or­szág államnyelvét, melyik nyelv sínyli meg ezt a ketté­­töredezést, ezt a kétnyelvűsé­get, ezt a sajátos nyelvi ski­zofréniát? A kérdés mélységét, szerte­ágazó bonyolultságát, ezt a kettétöredeztetést talán egy régi barátom feleségének a példája érzékelteti. Párizsban találkoztam vele. Az asszony pesti. Gyerekkorában a hol­land segélymozgalommal Hol­landiába került, új hazájában elfelejtett magyarul és meg­tanult hollandul. Pesti szülei­hez már felnőttként jött haza. Itthon, másodszor, megtanult magyarul és elfelejtett hol­landul. A második világhábo­rú után Franciaországba ke­rült, ahol megtanult franciául és felejteni kezdett magya­rul. Franciául már kitűnően beszél s miután párizsi ma­gyarhoz ment nőül, megtanult tőle, harmadszor is, magya­rul. Férjével franciául és ma­gyarul beszél, hollandiai nő­vérével és hollandiai nevelő­szüleivel hollandul levelez, pesti szüleivel magyarul. Megkérdeztem tőle, álmodik-e néha, s ha álmában beszél, magyarul, franciául vagy hol­landul teszi? Franciául és hollandul soha, felelte. És még erről lesz szó Deb­recenben : Fenntartható-e a magyar­nyelvűség idegen nyelvi kör­nyezetben, és meddig? S mit tegyünk, mit tehetünk azért, hogy a magyar szó ne hal­jon el annak az ajkán, akit sorsa Ausztráliába, Kanadába ve­tett? Miben segíthetünk azok­nak, akikkel — bárhol élje­nek is — összeköt a közös bölcsődai emléke, Arany bal­ladáinak, Móricz prózájának nyelve? Nem reménytelen ez a küz­delem? Voltaképpen meddig, hány nemzedéken át tartható fenn az anyanyelv, ha a ma­gyar teljesen más nyelvi kör­nyezetben él?­ ­ Ezt kérdeztem a minap csillaghegyi öreg házában Bárczi Gézától, Kossuth-díjas és Állami-díjas akadémiku­sunktól, aki a debreceni Anyanyelvi Konferencia véd­nökségének elnökeként ma délután hat órakor Debrecen­ben megnyitja a nyugat-euró­pai és a tengerentúli országok magyarjainak Anyanyelvi Konferenciáját. Bárczi Géza azt felelte, hogy ott, ahol a magyar aj­kú emberek nagyobb soka­ságban élnek együtt, a negye­dik nemzedékig is fenntartha­tó a magyarnyelvűség. — S előfordul, hogy évszá­zadokig ... — tette hozzá. Ennyire reményteljes e küz­delem? Példaként említett egy magyarországi falut, amelyet valaha Rákóczi letelepedett lengyel katonái alapítottak. Még napjainkban is őrzik, ha a magyarral vegyítve is, len­gyel anyanyelvük emlékeit. Nem azt mondják ugyan, hogy ők polski­ak, hanem hazai alapszóval, de lengyel kép­zővel azt, hogy ők lengyels­­kiek.­ ­ Milyen más nyelvi jelensé­gekkel, s törvényekkel talál­kozik a magyar, ha — hasz­náljuk ezt a közkeletű kifeje­zést — külföldre szakad? A debreceni Anyanyelvi Konfe­rencia két előadóját, Kálmán Béla egyetemi tanárt, és Lő­­rincze Lajost fogom idézni. Kálmán Béla szerint sok országban „magyar sorrend”­­nek nevezik a mi egyedülálló gyakorlatunkat, azt, hogy ná­lunk — minden európai nyelvtől eltérően — a veze­téknév megelőzi a kereszt­nevet. Már ez más, és idegen a magyar nyelvű ember szá­mára. A magyar sorrend a finnugor nyelvcsalád törvé­nyein alapul. De akkor miért Erkki K­konen a nagy finn nyelvtudós neve, és miért Paul Ariste az észtek jeles nyelvészéé? Mert a finnek a XVI—XVII. században, az északi vezetéknevek kialaku­lása idején, svéd uralom alatt éltek, s a sorrend a svéd szo­kások alapján alakult ki. Az észtek pedig a balti német földesurak jobbágyai voltak, s mint ilyenek, a németekhez igazodtak. Családi beszélgeté­sekben azonban ők is, a fin­nek is a finnugor sorrendet használják. A magyar számára minden más, minden idegen, minden törvény bonyolult, minden nyelvi fordulat meghökkentő, ha idegen nyelvi környezetbe kerül. A Magyarok Világszö­vetsége négy esztendővel ez­előtt Szülőföldünk címmel kü­lön olvasókönyvet adott ki „a külföldön élő magyar gyer­mekek számára”. Ennek az előszavában villantja fel Lő­­rincze a magyar s a nem ma­gyar nyelvek néhány alapve­tő különbségét. Mi azt mond­juk, házam, a német azt, hogy mein Haus, az angol pe­dig: my house. Nálunk van tárgyas igeragozás, a többi európai nyelvben nincs. A lá­tok, látom, látlak közti kü­lönbség más nyelvekben kife­­jezhetetlen. A legtöbb más nyelvben például nincs ó be­tű, s mennyi gondot okoz a külföldinek, ha történetesen magyarul akar megtanulni, az ékezet, s a különbség a kor és a kor, a tér és tőr között. Külföldi számára szinte ki­mondhatatlan a magyar cs, ny, gy vagy ly. A magyarban a szó első szótagján van a hangsúly, az idegen nyelvek­ben lehet itt is, de a szó közepén, esetleg a végén is. Az idegen nyelvi környezet a magyar nyelvre jellemző, e nyelv szellemét kifejező sajá­tosságokat koptatja, töredezi, s semmisíti meg. Bárczi Géza azt fejtegette a minap Csil­laghegyen előttem, hogy a mi törekvésünk éppen az, hogy a magyar nyelv — idegen környezetben — ne színtele­­nedjék el, ne telítődjék ide­genszerűségekkel s az anya­nyelv használata ne csak a szűk családi körben legyen állandó, hanem a magyarok­nak egymással való érintke­zésében, tehát társadalmi fo­kon is.­ ­ Az elmúlt időkben Lőrincze is, Kálmán Béla debreceni egyetemi tanár is tanulmá­nyozta az amerikai magyarok nyelvét. Lőrincze még nem hozta nyilvánosságra tapaszta­latait, de Kálmán — a Ma­gyar Távirati Irodának adott interjújában — néhány meg­figyeléséről már beszélt. Kál­mán Béla az Egyesült Álla­mokban és Kanadában tizen­két város 78 olyan lakójától vett föl magnetofonra tizen­hat órányi magyar szöveget, akik még az első nemzedék­hez tartoznak, tehát maguk vándoroltak ki. Ez az első nemzedék általában valame­lyik hazai nyelvjárás megfe­lelőjét beszéli, de régies, 50— 70 évvel ezelőtti formában. Angol beszédük pedig nem éri el a városi köznyelv szint­jét sem. A legtöbben már gyerekeikkel, unokáikkal is angolul beszélnek, a magyart általában csak házastársak és barátok használják egymás között. Az első nemzedék még magyarosan képzi a hango­kat, az angol szavak jó ré­szét is elmagyarosítják. A második nemzedék beszédé­ben is megtalálható az angol fül számára idegen ö, ü vagy gy, de angol szavaikat már nem magyarosítják el. A mondatok szórendje is ango­los már, szóhasználatukból hiányzik a magázás, általá­ban a tegező formát használ­ják. Belefeledkezve, nemegyszer keserűen olvastam végig ezt a távirati híradást: az Egyesült Államok legnagyobb „magyar városa” Kálmán szerint New York, 120 000 magyar lakos­sal. Clevelandben 51 ezer, Los Angelesben 42 ezer magyar él. S hogy kik őrzik meg a legjobban magyarságukat, magyar anyanyelvüket? Azok, akiknek — illyési szóhaszná­lattal élve — annyi földjük sem volt a hazából, amelyen egy ibolya kikelne. A ma­gyar agrárproletárok őrzik leghívebben a nyelvet. Ma is ezrével vannak köztük olya­nok, akik 50—60 év alatt sem tanultak meg jól ango­lul. Ezeknek gyerekei és uno­kái is jól beszélnek magya­rul, ha mindkét szülőjük ma­gyar.­ ­ Ezekről a kérdésekről, a nyugat-európai és a tengeren­túli magyarok anyanyelvének ápolásáról, megőrzéséről fog beszélgetni a debreceni Anya­nyelvi Konferencián és a bu­dapesti Fészek Klub kerek­­asztal-értekezletén az a hat­vanhárom nyugat-európai és tengerentúli, magyar szárma­zású egyetemi tanár, nyelvész, lapszerkesztő, lelkész, magyar egyesületi vezető, akik itthon a legjobb magyar nyelvészek­kel találkoznak és tanács­koznak majd. Talán most írtam le a leg­hitelesebben e kis nyelvész­­kedő sorozat általában hasz­nált címéül azt, hogy Utazás az anyanyelv körül. Mit tehetünk azért, hogy megmentsük a külföldön élő magyarok régi anyanyelvét? Talán reménytelenül nagy szót — megmenteni — írtam le. Azt tesszük majd meg, ami­re képesek vagyunk, s amit megtenni a magyar anyanyel­vű emberek országának er­kölcsi kötelessége. Petőfi és Arany kötelez erre, s min­den, nyomunkba lépő, magyar nemzedék. Kurly Péter NYÁRI VÁSÁR A CENTRUM ÁRUHÁZAKBAN augusztus 3-tól 17-ig 20-40% engedmény ■Vasárnap, 1910. augusztus V Maear NowM Mérlegen a budapesti fiatal értelmiség Több fórumot, pályázatot kérnek a kezdő művészek, írók Hazánkban mintegy 1200— 1400 fiatal író és művész dol­gozik, alkot. Ezek kétharmada Budapesten él. Számszerűen nincsenek tehát sokan, de tár­sadalmi hatásuk mégis jelentős — hangsúlyozza a KISZ buda­pesti bizottságának felmérése. A felszabadulás utáni ma­gyar irodalom történetében napjainkban vagyunk tanúi a fiatal írók és költők „harmadik nemzedéke” jelentkezésének. Valóságos demográfiai robba­nás játszódik le a magyar iro­dalmi életben. Több mint száz­ra tehető azoknak a tehetséges fiatal íróknak, költőknek és kritikusoknak a száma — eb­ből Budapesten 71 él —, akik írásaikkal a szerkesztőségek, kiadók kapuin kopogtatnak. Az irodalmi orgánumok csak ke­vés fiatal író és költő írásait tudják publikálni. Ennek kö­vetkeztében sok fiatal úgy ér­zi, hogy nincs lehetősége a ki­bontakozásra. Új seregszemle Az ifjúsági szövetség is so­kat tett azért, hogy a fiatal írók lehetőségeket kapjanak a bemutatkozásra. Az indulásu­kat jelentős mértékben segí­tették az Universitas-kötetek, a Magyar Ifjúság, az Ifjúsági Magazin és az Ifjú Kommunis­ta irodalmi rovatai. A mai fiatal költők első rep­rezentatív seregszemléje az Első ének című kötet volt, amely harminckilenc fiatal költőt mutatott be. Az irodal­mi „kilencek” Elérhetetlen föld című antológiája az Írók Szö­vetsége KISZ-szervezetének gondozásában 1969-ben jelent meg. A fiatal prózaírók köte­te, Naponta más az elmúlt év­ben látott napvilágot, A költők egymás közt című verseskötet pedig tizenöt fiatal költőt mu­tat be. Az Új írás a fiatal írók lillafüredi konferenciája előtt három számot biztosított a fia­taloknak. A fiatal írók többször meg­fogalmazták az igényüket kol­lektív társulásokra, összejöve­telekre. A lillafüredi konferen­cián is felvetődött a gondolat, hogy létre kellene hozni a fia­tal írók munkaközösségét. Ez év március 10-én a munkakö­zösség meg is alakult, s nyolc­van budapesti és vidéki fiatal írónak ad lehetőséget havonta megrendezésre kerülő vitákra, találkozásokra. Kevés a megrendelés A fiatal képzőművészek stú­diója tizenhárom éve tömöríti a tehetséges fiatal művészeket. A stúdiónak jelenleg három­száznyolc tagja van és ebből százharminc budapesti képző­művész. A stúdiónak évente háromszázezer forint ösztön­díjkeret áll rendelkezésre ar­ra, hogy nyolcszáz­ezer forin­tos ösztöndíjakkal segítse a rászoruló fiatalokat. Minden évben hirdet pályázatot és ér­dekvédelmi funkciót is ellát. Javaslattevő joggal bír a stú­diótagok Képzőművészeti Szö­vetségbe történő felvételénél. Évente kétszázezer forint áll a stúdió rendelkezésére a fiata­lok műveiből való vásárlásra. Fennállása óta tizenegy kiállí­tást rendezett. A képzőművészek nyolcvan százaléka Budapesten él, itt keresi az érvényesülés útját. Budapesten azonban a pálya telített, kevés megrendelés jut a fiataloknak. Tavaly például mindössze tíz stúdiótag kapott állami megrendelést. Nagy el­térések mutatkoznak az évi jö­vedelem tekintetében is. A múlt évben 130 stúdiótagnak az évi jövedelme nem érte el a tízezer forintot, negyvenen 25—50 ezer, negyvenen 50—100 ezer, heten pedig százezer fo­rint felett kerestek. A fiatal képzőművészek egyik gondja a lakás- és mű­­teremhiány. A stúdióban hat műterem áll rendelkezésre, ez azonban az igényeknek csak egy részét tudja kielégíteni. Az állami lakásjuttatás minimá­lis, a KISZ-társasház építést sok fiatal képzőművész anyagi gondok miatt nem tudja vál­lalni. A vidéki kulturális cent­rumok tárt karokkal várják a fiatal képzőművészeket, azok azonban, a vidéki élet szellemi elzártságától tartva, nem szí­vesen mennek oda. A művészeti életben egyre jelentősebb szerepet játszanak a fiatal iparművészek. Számuk megközelíti a háromszázat. Az iparművészek 1968-ban kivál­tak a Fiatal Képzőművészek Stúdiójából és jelenleg nincs olyan szervezetük, amelyik összefogná őket. Mivel az üze­mek nem mindig tudják vala­mennyit foglalkoztatni, ennek következtében sokan lépnek szabad pályára. Egzisztenciá­lis gondjaik általában nincse­nek. A többség évi keresete tíz—huszonöt ezer forint között van — emellett azonban sok státusszerű kereseti forrással is rendelkezik — és néhány­nak az évi jövedelme 50—100 ezer forint között mozog. Műhelyközösségek igénye Az elmúlt tíz évben hatvan­­kilenc filmművész végzett a Színház- és Filmművészeti Fő­iskolán, a többi között negy­ven rendező, huszonnégy ope­ratőr. Néhány évvel ezelőtt még gondot jelentett, hogy a főiskolai képzés túlméretezett volt és a végzett hallgatók so­káig nem jutottak ahhoz a le­hetőséghez, hogy önállóan al­kothassanak. A filmgyárban jelenleg negyvenhét játékfilm­rendező dolgozik. Évente egy­két fiatal mutatkozhat be nagyfilmmel, két-három kis­­filmmel. Általában tehetséges fiatal rendezők kerültek ki a főiskoláról, akik modern szem­léletmódot hoztak a magyar filmművészetbe, amely hatás­sal volt az idősebb rendező generációra is. A fiatal filme­sek a MAFILM-nél és a Tele­víziónál helyezkedhetnek el, az előbbinél jobbak az anyagi le­hetőségek, mint az utóbbinál. A fiatal filmesek szakmai­esztétikai és politikai nevelé­sében jelentős szerepe van a Balázs Béla Filmstúdiónak, amelynek jelenleg hatvan tag­ja van. A stúdió széles körű al­kotói lehetőségeket biztosít a fiatal művészeknek, évente há­rom és fél millió forint áll rendelkezésre ahhoz, hogy tíz filmet elkészítsenek. A televíziónál számos fiatal művész, rendező, operatőr, vá­gó, díszletező, dramaturg dol­gozik állandó jelleggel, de a tévéműfajnak megfelelő mű­helyközösségek az eddigiek so­rán még nem alakultak ki. He­lyes lenne, ha az illetékesek, közöttük az ifjúsági szövetség is, keresné a lehetőséget a tele­víziónál tevékenykedő fiatalok stúdiószerű közösségének a ki­alakítására, amely lehetőséget adna eszmei-politikai és szak­mai nevelésükhöz. Megkapaszkodni Budapesten 1964 óta 95 színművész, 40 rendező végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A fiatal színészek problémái el­sősorban szociális és bérhely­zettel kapcsolatosak. Sokan a főiskoláról kikerülve, vagy mint főiskolai hallgatók is, a fővárosban mellékkereseti le­hetőségekhez jutnak. Ezért mindent elkövetnek — nem­egyszer művészetüket károsító kompromisszumok árán —, hogy budapesti szerződést kap­janak. A vidéki színész hely­zete több szempontból hátrá­nyos: általában 1600 forintos kezdő fizetéssel indul, de mel­lékjövedelme nincs. Az albér­letért is általában igen borsos árakat kell fizetniük. A fiatal színészek és rende­zők teljesítményeit ritkán ju­talmazzák művészeti kitünte­téssel. A Jászai Mari-díjat an­nak idején a fiatalok kiváló teljesítményeinek elismerésére alapították. A gyakorlat azon­ban azt mutatja, hogy inkább a középkorosztályúak és az idősebbek kapják. A zeneművészeti és a peda­gógiai képzés összekapcsolásá­val a lehetőségek szélesebb skálája nyílott meg a fiatal ének- és zeneművészek rend­szeres státusszerű foglalkozta­tására. Az iskolák azonban csak korlátozott mértékben tudnak alkalmazni új erőket. A fiatal ének- és zeneművé­szeknél a kezdeti nehézségeket az alacsony fizetés és a kevés szereplési lehetőség jelenti. Szociális helyzetük javítását szolgálják a Filharmónia és az Operaház ösztöndíjai. A hazai szereplések, az önál­ló koncertek adása eléggé kor­látozott. Ezért most úgy tűnik, mintha bizonyos mértékig „túl­termelés” lenne ezen a pályán. A helyzeten úgy lehetne segí­teni, ha a koncertigazgatóság a zenei „exportba” jobban be­vonná a fiatalokat. A fiatal ze­nészek egyébként jelentős sze­repet vállalnak a népművelési tevékenységben: munkásszál­lásokon, szakmunkástanuló­intézetekben rendszeresen ad­nak koncerteket. Hiányoznak a tánckoncertek A táncművészet területén mintegy négyszáz fiatal mű­vész tevékenykedik, túlnyomó többségük Budapesten. A tánc­művészek bérezése társulaton­ként változik Az azonban megállapítható, hogy más mű­vészeti ágazatokhoz viszonyít­va kevesebb fizetést kapnak a táncosok. Az Operaházban 1700—2500 forint az átlag, a vezető művészeké a nyolcezer forintot is elérheti. Az Állami Népi Együttesnél 2500 forint a „plafon”. A többi együttesek­nél még kedvezőtlenebb a hely­zet. A fiatal táncművészek többször felvetették, hogy hiányzik a magyar kulturális életből a tánckoncert, amely pedig a múltban sok lehetősé­get adott az egyéni tehetségek kibontakozására. Az irodalmi és művészeti kritikai életben egyre jobban hallatják hangjukat a fiatal kritikusok. Számuk ugyan nem nagy — mintegy harmincan lehetnek —, tevékenységükre azonban annál inkább szüksé­ge van a magyar művészeti életnek. A fiatal kritikusok ne­velését a művészeti szövetsé­gek és a szerkesztőségek fel­adatuknak tekintik és ebben a vonatkozásban elismerés illeti az Élet és Irodalmat a Fiatal kritikusok fóruma rovat meg­nyitásáért. Kevés még az élettapasztalat A fiatal alkotó értelmiség eszmei-politikai magatartását mérlegre téve, a KISZ felmé­rése egyebek között megálla­pítja: a mai fiatal alkotók az épülő szocialista társadalmi rendszer neveltjei. Nagy több­ségük egyértelműen híve a szo­cialista rendszernek. A pálya­kezdéshez szükséges művészi és intellektuális felkészültsé­gük általában megfelelő, de a korosztályra jellemző módon kevés élettapasztalattal rendel­keznek még ahhoz, hogy min­den esetben meglássák az élet lényeges összefüggéseit. Ami eléggé általános körük­ben : az intézmények, a szövet­ségek igazgatásában, a művé­szi tevékenység szervezésében a fiatal művészek a szocialista demokrácia erőteljesebb fej­lesztését, a megmerevedett vi­szonyok korszerűsítését, a szubjektív érdekek és megíté­lések csökkentését igénylik. A felmérés ismerteti a KISZ KB-nak azokat a hasznos kez­deményezéseit-javaslatait is, amelyeket a fiatal írók, művé­szek érdekében szándékoznak megvalósítani. Így például szé­lesíteni kívánják a fiatal írók publikációs lehetőségeit, több díjat alapítanak, meghívásos pályázatokat írnak majd ki, az érdekelt szerveknél kezdemé­nyezni fogják a művészképzés reformját és a kezdő művé­szek pályakezdésének meg­könnyítését. K. E. Bezárta kapuit a pécsi nyári egyetem Tíz ország kétszáz vendége vett részt az idén a TIT Népek barátsága elnevezésű nyári egyetemén Pécsett. A kéthetes gazdag program után az egye­tem szombaton zárta kapuját. A záróünnepségen a TIT egye­temi titkársága meghirdette az 1971. évi pécsi nyári egyetemet. Az egyetem téli tagozatát az idén — a tavalyihoz hasonlóan — december 6—19 között rese­­riptn­k meg.

Next