Magyar Nemzet, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
12 Utazás az anyanyelv körül A debreceni találkozó Erről lesz szó Debrecenben: Mit csináljon a magyar, ha idegen nyelvi környezetben él? Hogyan őrizze meg anyanyelvét, ha kétnyelvűségre kényszerül, anyanyelve mellett el kell sajátítsa a befogadó ország államnyelvét is? A magyar diaszpóra gyötrelmes kérdéseket vet föl. Beszélhetünk és írhatunk-e egyformán jól magyarul és svédül, magyarul és angolul, magyarul és németül? S ha elsajátítjuk is a befogadó ország államnyelvét, melyik nyelv sínyli meg ezt a kettétöredezést, ezt a kétnyelvűséget, ezt a sajátos nyelvi skizofréniát? A kérdés mélységét, szerteágazó bonyolultságát, ezt a kettétöredeztetést talán egy régi barátom feleségének a példája érzékelteti. Párizsban találkoztam vele. Az asszony pesti. Gyerekkorában a holland segélymozgalommal Hollandiába került, új hazájában elfelejtett magyarul és megtanult hollandul. Pesti szüleihez már felnőttként jött haza. Itthon, másodszor, megtanult magyarul és elfelejtett hollandul. A második világháború után Franciaországba került, ahol megtanult franciául és felejteni kezdett magyarul. Franciául már kitűnően beszél s miután párizsi magyarhoz ment nőül, megtanult tőle, harmadszor is, magyarul. Férjével franciául és magyarul beszél, hollandiai nővérével és hollandiai nevelőszüleivel hollandul levelez, pesti szüleivel magyarul. Megkérdeztem tőle, álmodik-e néha, s ha álmában beszél, magyarul, franciául vagy hollandul teszi? Franciául és hollandul soha, felelte. És még erről lesz szó Debrecenben : Fenntartható-e a magyarnyelvűség idegen nyelvi környezetben, és meddig? S mit tegyünk, mit tehetünk azért, hogy a magyar szó ne haljon el annak az ajkán, akit sorsa Ausztráliába, Kanadába vetett? Miben segíthetünk azoknak, akikkel — bárhol éljenek is — összeköt a közös bölcsődai emléke, Arany balladáinak, Móricz prózájának nyelve? Nem reménytelen ez a küzdelem? Voltaképpen meddig, hány nemzedéken át tartható fenn az anyanyelv, ha a magyar teljesen más nyelvi környezetben él? Ezt kérdeztem a minap csillaghegyi öreg házában Bárczi Gézától, Kossuth-díjas és Állami-díjas akadémikusunktól, aki a debreceni Anyanyelvi Konferencia védnökségének elnökeként ma délután hat órakor Debrecenben megnyitja a nyugat-európai és a tengerentúli országok magyarjainak Anyanyelvi Konferenciáját. Bárczi Géza azt felelte, hogy ott, ahol a magyar ajkú emberek nagyobb sokaságban élnek együtt, a negyedik nemzedékig is fenntartható a magyarnyelvűség. — S előfordul, hogy évszázadokig ... — tette hozzá. Ennyire reményteljes e küzdelem? Példaként említett egy magyarországi falut, amelyet valaha Rákóczi letelepedett lengyel katonái alapítottak. Még napjainkban is őrzik, ha a magyarral vegyítve is, lengyel anyanyelvük emlékeit. Nem azt mondják ugyan, hogy ők polskiak, hanem hazai alapszóval, de lengyel képzővel azt, hogy ők lengyelskiek. Milyen más nyelvi jelenségekkel, s törvényekkel találkozik a magyar, ha — használjuk ezt a közkeletű kifejezést — külföldre szakad? A debreceni Anyanyelvi Konferencia két előadóját, Kálmán Béla egyetemi tanárt, és Lőrincze Lajost fogom idézni. Kálmán Béla szerint sok országban „magyar sorrend”nek nevezik a mi egyedülálló gyakorlatunkat, azt, hogy nálunk — minden európai nyelvtől eltérően — a vezetéknév megelőzi a keresztnevet. Már ez más, és idegen a magyar nyelvű ember számára. A magyar sorrend a finnugor nyelvcsalád törvényein alapul. De akkor miért Erkki Kkonen a nagy finn nyelvtudós neve, és miért Paul Ariste az észtek jeles nyelvészéé? Mert a finnek a XVI—XVII. században, az északi vezetéknevek kialakulása idején, svéd uralom alatt éltek, s a sorrend a svéd szokások alapján alakult ki. Az észtek pedig a balti német földesurak jobbágyai voltak, s mint ilyenek, a németekhez igazodtak. Családi beszélgetésekben azonban ők is, a finnek is a finnugor sorrendet használják. A magyar számára minden más, minden idegen, minden törvény bonyolult, minden nyelvi fordulat meghökkentő, ha idegen nyelvi környezetbe kerül. A Magyarok Világszövetsége négy esztendővel ezelőtt Szülőföldünk címmel külön olvasókönyvet adott ki „a külföldön élő magyar gyermekek számára”. Ennek az előszavában villantja fel Lőrincze a magyar s a nem magyar nyelvek néhány alapvető különbségét. Mi azt mondjuk, házam, a német azt, hogy mein Haus, az angol pedig: my house. Nálunk van tárgyas igeragozás, a többi európai nyelvben nincs. A látok, látom, látlak közti különbség más nyelvekben kifejezhetetlen. A legtöbb más nyelvben például nincs ó betű, s mennyi gondot okoz a külföldinek, ha történetesen magyarul akar megtanulni, az ékezet, s a különbség a kor és a kor, a tér és tőr között. Külföldi számára szinte kimondhatatlan a magyar cs, ny, gy vagy ly. A magyarban a szó első szótagján van a hangsúly, az idegen nyelvekben lehet itt is, de a szó közepén, esetleg a végén is. Az idegen nyelvi környezet a magyar nyelvre jellemző, e nyelv szellemét kifejező sajátosságokat koptatja, töredezi, s semmisíti meg. Bárczi Géza azt fejtegette a minap Csillaghegyen előttem, hogy a mi törekvésünk éppen az, hogy a magyar nyelv — idegen környezetben — ne színtelenedjék el, ne telítődjék idegenszerűségekkel s az anyanyelv használata ne csak a szűk családi körben legyen állandó, hanem a magyaroknak egymással való érintkezésében, tehát társadalmi fokon is. Az elmúlt időkben Lőrincze is, Kálmán Béla debreceni egyetemi tanár is tanulmányozta az amerikai magyarok nyelvét. Lőrincze még nem hozta nyilvánosságra tapasztalatait, de Kálmán — a Magyar Távirati Irodának adott interjújában — néhány megfigyeléséről már beszélt. Kálmán Béla az Egyesült Államokban és Kanadában tizenkét város 78 olyan lakójától vett föl magnetofonra tizenhat órányi magyar szöveget, akik még az első nemzedékhez tartoznak, tehát maguk vándoroltak ki. Ez az első nemzedék általában valamelyik hazai nyelvjárás megfelelőjét beszéli, de régies, 50— 70 évvel ezelőtti formában. Angol beszédük pedig nem éri el a városi köznyelv szintjét sem. A legtöbben már gyerekeikkel, unokáikkal is angolul beszélnek, a magyart általában csak házastársak és barátok használják egymás között. Az első nemzedék még magyarosan képzi a hangokat, az angol szavak jó részét is elmagyarosítják. A második nemzedék beszédében is megtalálható az angol fül számára idegen ö, ü vagy gy, de angol szavaikat már nem magyarosítják el. A mondatok szórendje is angolos már, szóhasználatukból hiányzik a magázás, általában a tegező formát használják. Belefeledkezve, nemegyszer keserűen olvastam végig ezt a távirati híradást: az Egyesült Államok legnagyobb „magyar városa” Kálmán szerint New York, 120 000 magyar lakossal. Clevelandben 51 ezer, Los Angelesben 42 ezer magyar él. S hogy kik őrzik meg a legjobban magyarságukat, magyar anyanyelvüket? Azok, akiknek — illyési szóhasználattal élve — annyi földjük sem volt a hazából, amelyen egy ibolya kikelne. A magyar agrárproletárok őrzik leghívebben a nyelvet. Ma is ezrével vannak köztük olyanok, akik 50—60 év alatt sem tanultak meg jól angolul. Ezeknek gyerekei és unokái is jól beszélnek magyarul, ha mindkét szülőjük magyar. Ezekről a kérdésekről, a nyugat-európai és a tengerentúli magyarok anyanyelvének ápolásáról, megőrzéséről fog beszélgetni a debreceni Anyanyelvi Konferencián és a budapesti Fészek Klub kerekasztal-értekezletén az a hatvanhárom nyugat-európai és tengerentúli, magyar származású egyetemi tanár, nyelvész, lapszerkesztő, lelkész, magyar egyesületi vezető, akik itthon a legjobb magyar nyelvészekkel találkoznak és tanácskoznak majd. Talán most írtam le a leghitelesebben e kis nyelvészkedő sorozat általában használt címéül azt, hogy Utazás az anyanyelv körül. Mit tehetünk azért, hogy megmentsük a külföldön élő magyarok régi anyanyelvét? Talán reménytelenül nagy szót — megmenteni — írtam le. Azt tesszük majd meg, amire képesek vagyunk, s amit megtenni a magyar anyanyelvű emberek országának erkölcsi kötelessége. Petőfi és Arany kötelez erre, s minden, nyomunkba lépő, magyar nemzedék. Kurly Péter NYÁRI VÁSÁR A CENTRUM ÁRUHÁZAKBAN augusztus 3-tól 17-ig 20-40% engedmény ■Vasárnap, 1910. augusztus V Maear NowM Mérlegen a budapesti fiatal értelmiség Több fórumot, pályázatot kérnek a kezdő művészek, írók Hazánkban mintegy 1200— 1400 fiatal író és művész dolgozik, alkot. Ezek kétharmada Budapesten él. Számszerűen nincsenek tehát sokan, de társadalmi hatásuk mégis jelentős — hangsúlyozza a KISZ budapesti bizottságának felmérése. A felszabadulás utáni magyar irodalom történetében napjainkban vagyunk tanúi a fiatal írók és költők „harmadik nemzedéke” jelentkezésének. Valóságos demográfiai robbanás játszódik le a magyar irodalmi életben. Több mint százra tehető azoknak a tehetséges fiatal íróknak, költőknek és kritikusoknak a száma — ebből Budapesten 71 él —, akik írásaikkal a szerkesztőségek, kiadók kapuin kopogtatnak. Az irodalmi orgánumok csak kevés fiatal író és költő írásait tudják publikálni. Ennek következtében sok fiatal úgy érzi, hogy nincs lehetősége a kibontakozásra. Új seregszemle Az ifjúsági szövetség is sokat tett azért, hogy a fiatal írók lehetőségeket kapjanak a bemutatkozásra. Az indulásukat jelentős mértékben segítették az Universitas-kötetek, a Magyar Ifjúság, az Ifjúsági Magazin és az Ifjú Kommunista irodalmi rovatai. A mai fiatal költők első reprezentatív seregszemléje az Első ének című kötet volt, amely harminckilenc fiatal költőt mutatott be. Az irodalmi „kilencek” Elérhetetlen föld című antológiája az Írók Szövetsége KISZ-szervezetének gondozásában 1969-ben jelent meg. A fiatal prózaírók kötete, Naponta más az elmúlt évben látott napvilágot, A költők egymás közt című verseskötet pedig tizenöt fiatal költőt mutat be. Az Új írás a fiatal írók lillafüredi konferenciája előtt három számot biztosított a fiataloknak. A fiatal írók többször megfogalmazták az igényüket kollektív társulásokra, összejövetelekre. A lillafüredi konferencián is felvetődött a gondolat, hogy létre kellene hozni a fiatal írók munkaközösségét. Ez év március 10-én a munkaközösség meg is alakult, s nyolcvan budapesti és vidéki fiatal írónak ad lehetőséget havonta megrendezésre kerülő vitákra, találkozásokra. Kevés a megrendelés A fiatal képzőművészek stúdiója tizenhárom éve tömöríti a tehetséges fiatal művészeket. A stúdiónak jelenleg háromszáznyolc tagja van és ebből százharminc budapesti képzőművész. A stúdiónak évente háromszázezer forint ösztöndíjkeret áll rendelkezésre arra, hogy nyolcszázezer forintos ösztöndíjakkal segítse a rászoruló fiatalokat. Minden évben hirdet pályázatot és érdekvédelmi funkciót is ellát. Javaslattevő joggal bír a stúdiótagok Képzőművészeti Szövetségbe történő felvételénél. Évente kétszázezer forint áll a stúdió rendelkezésére a fiatalok műveiből való vásárlásra. Fennállása óta tizenegy kiállítást rendezett. A képzőművészek nyolcvan százaléka Budapesten él, itt keresi az érvényesülés útját. Budapesten azonban a pálya telített, kevés megrendelés jut a fiataloknak. Tavaly például mindössze tíz stúdiótag kapott állami megrendelést. Nagy eltérések mutatkoznak az évi jövedelem tekintetében is. A múlt évben 130 stúdiótagnak az évi jövedelme nem érte el a tízezer forintot, negyvenen 25—50 ezer, negyvenen 50—100 ezer, heten pedig százezer forint felett kerestek. A fiatal képzőművészek egyik gondja a lakás- és műteremhiány. A stúdióban hat műterem áll rendelkezésre, ez azonban az igényeknek csak egy részét tudja kielégíteni. Az állami lakásjuttatás minimális, a KISZ-társasház építést sok fiatal képzőművész anyagi gondok miatt nem tudja vállalni. A vidéki kulturális centrumok tárt karokkal várják a fiatal képzőművészeket, azok azonban, a vidéki élet szellemi elzártságától tartva, nem szívesen mennek oda. A művészeti életben egyre jelentősebb szerepet játszanak a fiatal iparművészek. Számuk megközelíti a háromszázat. Az iparművészek 1968-ban kiváltak a Fiatal Képzőművészek Stúdiójából és jelenleg nincs olyan szervezetük, amelyik összefogná őket. Mivel az üzemek nem mindig tudják valamennyit foglalkoztatni, ennek következtében sokan lépnek szabad pályára. Egzisztenciális gondjaik általában nincsenek. A többség évi keresete tíz—huszonöt ezer forint között van — emellett azonban sok státusszerű kereseti forrással is rendelkezik — és néhánynak az évi jövedelme 50—100 ezer forint között mozog. Műhelyközösségek igénye Az elmúlt tíz évben hatvankilenc filmművész végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, a többi között negyven rendező, huszonnégy operatőr. Néhány évvel ezelőtt még gondot jelentett, hogy a főiskolai képzés túlméretezett volt és a végzett hallgatók sokáig nem jutottak ahhoz a lehetőséghez, hogy önállóan alkothassanak. A filmgyárban jelenleg negyvenhét játékfilmrendező dolgozik. Évente egykét fiatal mutatkozhat be nagyfilmmel, két-három kisfilmmel. Általában tehetséges fiatal rendezők kerültek ki a főiskoláról, akik modern szemléletmódot hoztak a magyar filmművészetbe, amely hatással volt az idősebb rendező generációra is. A fiatal filmesek a MAFILM-nél és a Televíziónál helyezkedhetnek el, az előbbinél jobbak az anyagi lehetőségek, mint az utóbbinál. A fiatal filmesek szakmaiesztétikai és politikai nevelésében jelentős szerepe van a Balázs Béla Filmstúdiónak, amelynek jelenleg hatvan tagja van. A stúdió széles körű alkotói lehetőségeket biztosít a fiatal művészeknek, évente három és fél millió forint áll rendelkezésre ahhoz, hogy tíz filmet elkészítsenek. A televíziónál számos fiatal művész, rendező, operatőr, vágó, díszletező, dramaturg dolgozik állandó jelleggel, de a tévéműfajnak megfelelő műhelyközösségek az eddigiek során még nem alakultak ki. Helyes lenne, ha az illetékesek, közöttük az ifjúsági szövetség is, keresné a lehetőséget a televíziónál tevékenykedő fiatalok stúdiószerű közösségének a kialakítására, amely lehetőséget adna eszmei-politikai és szakmai nevelésükhöz. Megkapaszkodni Budapesten 1964 óta 95 színművész, 40 rendező végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A fiatal színészek problémái elsősorban szociális és bérhelyzettel kapcsolatosak. Sokan a főiskoláról kikerülve, vagy mint főiskolai hallgatók is, a fővárosban mellékkereseti lehetőségekhez jutnak. Ezért mindent elkövetnek — nemegyszer művészetüket károsító kompromisszumok árán —, hogy budapesti szerződést kapjanak. A vidéki színész helyzete több szempontból hátrányos: általában 1600 forintos kezdő fizetéssel indul, de mellékjövedelme nincs. Az albérletért is általában igen borsos árakat kell fizetniük. A fiatal színészek és rendezők teljesítményeit ritkán jutalmazzák művészeti kitüntetéssel. A Jászai Mari-díjat annak idején a fiatalok kiváló teljesítményeinek elismerésére alapították. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy inkább a középkorosztályúak és az idősebbek kapják. A zeneművészeti és a pedagógiai képzés összekapcsolásával a lehetőségek szélesebb skálája nyílott meg a fiatal ének- és zeneművészek rendszeres státusszerű foglalkoztatására. Az iskolák azonban csak korlátozott mértékben tudnak alkalmazni új erőket. A fiatal ének- és zeneművészeknél a kezdeti nehézségeket az alacsony fizetés és a kevés szereplési lehetőség jelenti. Szociális helyzetük javítását szolgálják a Filharmónia és az Operaház ösztöndíjai. A hazai szereplések, az önálló koncertek adása eléggé korlátozott. Ezért most úgy tűnik, mintha bizonyos mértékig „túltermelés” lenne ezen a pályán. A helyzeten úgy lehetne segíteni, ha a koncertigazgatóság a zenei „exportba” jobban bevonná a fiatalokat. A fiatal zenészek egyébként jelentős szerepet vállalnak a népművelési tevékenységben: munkásszállásokon, szakmunkástanulóintézetekben rendszeresen adnak koncerteket. Hiányoznak a tánckoncertek A táncművészet területén mintegy négyszáz fiatal művész tevékenykedik, túlnyomó többségük Budapesten. A táncművészek bérezése társulatonként változik Az azonban megállapítható, hogy más művészeti ágazatokhoz viszonyítva kevesebb fizetést kapnak a táncosok. Az Operaházban 1700—2500 forint az átlag, a vezető művészeké a nyolcezer forintot is elérheti. Az Állami Népi Együttesnél 2500 forint a „plafon”. A többi együtteseknél még kedvezőtlenebb a helyzet. A fiatal táncművészek többször felvetették, hogy hiányzik a magyar kulturális életből a tánckoncert, amely pedig a múltban sok lehetőséget adott az egyéni tehetségek kibontakozására. Az irodalmi és művészeti kritikai életben egyre jobban hallatják hangjukat a fiatal kritikusok. Számuk ugyan nem nagy — mintegy harmincan lehetnek —, tevékenységükre azonban annál inkább szüksége van a magyar művészeti életnek. A fiatal kritikusok nevelését a művészeti szövetségek és a szerkesztőségek feladatuknak tekintik és ebben a vonatkozásban elismerés illeti az Élet és Irodalmat a Fiatal kritikusok fóruma rovat megnyitásáért. Kevés még az élettapasztalat A fiatal alkotó értelmiség eszmei-politikai magatartását mérlegre téve, a KISZ felmérése egyebek között megállapítja: a mai fiatal alkotók az épülő szocialista társadalmi rendszer neveltjei. Nagy többségük egyértelműen híve a szocialista rendszernek. A pályakezdéshez szükséges művészi és intellektuális felkészültségük általában megfelelő, de a korosztályra jellemző módon kevés élettapasztalattal rendelkeznek még ahhoz, hogy minden esetben meglássák az élet lényeges összefüggéseit. Ami eléggé általános körükben : az intézmények, a szövetségek igazgatásában, a művészi tevékenység szervezésében a fiatal művészek a szocialista demokrácia erőteljesebb fejlesztését, a megmerevedett viszonyok korszerűsítését, a szubjektív érdekek és megítélések csökkentését igénylik. A felmérés ismerteti a KISZ KB-nak azokat a hasznos kezdeményezéseit-javaslatait is, amelyeket a fiatal írók, művészek érdekében szándékoznak megvalósítani. Így például szélesíteni kívánják a fiatal írók publikációs lehetőségeit, több díjat alapítanak, meghívásos pályázatokat írnak majd ki, az érdekelt szerveknél kezdeményezni fogják a művészképzés reformját és a kezdő művészek pályakezdésének megkönnyítését. K. E. Bezárta kapuit a pécsi nyári egyetem Tíz ország kétszáz vendége vett részt az idén a TIT Népek barátsága elnevezésű nyári egyetemén Pécsett. A kéthetes gazdag program után az egyetem szombaton zárta kapuját. A záróünnepségen a TIT egyetemi titkársága meghirdette az 1971. évi pécsi nyári egyetemet. Az egyetem téli tagozatát az idén — a tavalyihoz hasonlóan — december 6—19 között reseriptnk meg.