Magyar Nemzet, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-16 / 217. szám
4 IV. HENRIK Pirandello tragédiája a Vígszínházban tömören fogalmazott közhely szerint az arc a lélek tükre, és ezt a lélektükör-dolgot majdnem elfogadhatóvá teszik az antropológusok arcméret-és arcélszög-normái, főleg pedig a sziognómusok arckifejezéselemzései. Az ember hajlamos arra, hogy arcoknak higgyen. S az ember még ma se vallja be szívesen, hogy minduntalan csalódni szokott, mert az arc nemigen tükre a léleknek, hanem maszkja. Van, aki hanyagul-kedvesen tartja maga elé, mint egy legyezőnyélre erősített velencei báli álarcot. Van, aki naturalista álarcot visel, esetleg többet is, esetleg álarcok tucatjait használja el élete során — Rilke panaszolja ezt —, esetleg bőréhez nőtt egy álarc, már letéphetetlen, örökre mögötte él az álarcos, úgy él, ahogy élni bír. Pirandello volt az első, aki az általános emberi álarcosság kegyetlen leleplezésére vállalkozott. Amikor feszegetni kezdte az álarcokat — sötét kétségbeeséssel és fojtott haraggal, sohase komikusan vagy groteszkül —, amikor leleplezte a már társadalmi magatartási normává merevült képmutatást, döbbenetesen új mondanivalóval rontott be az európai színpadokra, szétverte az álfülledt szerelmeket és szalonkonfliktus-csinálmányokat. És kétségtelenül elvette a néző nyugalmas-hamis lélektükör-illúziójának a hitelét. De nem tudom, kell-e ez ma is? Ha ennyit mond Pirandello, eleget mond-e? Az ember nem vallja be szívesen, hogy az arc nem a lélek tükre, de tudni bizony tudja. Fölgyorsult a történelem, fölgyorsult a társadalmi magatartások fejlődése a húszas évek óta, amikor a drámaíró Pirandello kedélyháborgató és közhelyromboló drámáival föllépett, s mi is kijártunk néhány társadalomfejlődési tanfolyamot, mióta 1941-ben először láttuk Pesten a IV. Henriket, tudjuk, hogy mi a maszk. Mélyebben kelli mélyebb mondanivalóját. Egy ötvenéves tragédiát akkor érdemes fölújítani, ha a magva örökérvényű, vagy átfogalmazható. A IV. Henrik esetében lehetséges az átfogalmazás, a művészet szférájába emelt igazság úgy szól, hogy az ember mindig a maga életét szeretné élni, egészen és igazán, de mert valamiért nem élheti, szerepet kezd játszani, elbújik egy szerep mögött, mögéje menekül. Nem élheti a maga életét, mert szembe kerül sminkelt konvenciókkal, kimaszkírozott közmagatartással, vagy azzal, amit annak hisz. Emberi szabadságenergiáját fölemésztő hamissággal kerül szembe, vagy azzal, amit annak lát. IV. Henrikből semmiféle őrület nem üvölt, puszta játék és keret a XI. századi vár, a trónterem, a vezeklőcsuha, a császárpalást, a hős a képmutatás ellen lázadva ordít föl, ha ordít, szabadságát és igazságát védi, és sérelmet torol meg, amikor ellenlábasát ledöfi. Egyén és társadalom tragikus szembenállásáról van itt szó. És arról a keserves igazságról, hogy a társadalomban látott hibától nem ment meg ugyanennek a hibának a legkörmönfontabb változata sem: maszkok elől nem lehet maszk mögé menekülni, a szabadságba egyáltalán nem lehet belemenekülni, oda lopva-osonva nem jut el senki; a maszkos játék elszigetel, minden egyszemélyes magánszínházra egyszer ráun az ember, s egy nap mindenképpen betör a valóság, s akkor a magánszínjátszó már alkalmatlanná fog válni arra, hogy legyőzze, már csak úgy szerezhet magának elégtételt bármely rajta esett sérelmén, hogy önmagát is elpusztítja. Egy mai IV. Henrik álarcokat is szaggat, de a meneküléstől is óv: a legtragikusabb magatartás a menekülés. Ép ésszel nem szabad szerepet játszani. A rendező £££2 1941-es IV. Henrik — Pünkösti Andor Madách Színházának emlékezetes IV. Henrikje — idestova harminc év múltán ezt a IV. Henriket rendezte meg, és meglelte a maga rendezői elképzeléséhez illő főhőst, Latinovits Zoltán személyében. Meglepően rövidrefeszesre húzott szövegkönyvéhez — amelyből egy sor groteszk, komédiára csábító elem is kihullott —, az őrültséget a főhős első színrelépésének pillanatában nyomatékkal kiiktató fölfogásához élesszemű, tudatos, végletekig éber, tébolyig épeszű IV. Henrikre volt szüksége, aki másképp ön- és közveszélyes, mint a bolondok: azért az, mert tovább játszott, mint szabad lett volna, s már csak bosszúálló és önpusztító lehet. Várkonyi és Latinovits IV. Henrikje az a hajdanvolt fiatal, szenvedélyes szerelmes, akit blazili vetélytársa amúgy arisztokratamódra akart félrelökni az útból — „úrlovas-baleset” —, s akire a szép őrgrófnő is, egész társadalmi környezete is örömest csapta rá a főúri villa hirtelenében ácsolt, múló elmezavarban követelt középkori várkapuját; az az ember, akit belekényszerítettek egy őrült szituációba, és aki ezt a szituációt megvilágosodó agygyal is elfogadta. Hogy végül azért őrjöngjön, mert már nem tehet mást, mint bosszút állhat, aztán örökre visszavonulhat az őrült szerepbe, amelyet jobb lett volna nem játszania. Mai a rendezés, mai a játék. Az őrült azért hajt térdet barátcsuhába bújtatott vetélytársa előtt, hogy a bosszúálló megnézhesse a csuha alól kivillanó fehér betétes nyári félcipőt. Azért néz mélyen a „hercegasszony” szemébe, hogy leszámoljon régi szerelmével, aki azóta a hajdanvolt majdnem-gyilkosnak valódi szeretője lett. Tombolásai arra valók, hogy előkészítsék a már elkerülhetetlen leszámolást és az önítéletet. Ahány ellentmondás és kettősség a pirandellói szituációban feszül, mind megjeleníti a rendezés és a főhős játéka. Várkonyi és Latinovits alighanem remekelt. A többiek, statisztáltak. Igaz, hogy IV. Henrik szerepe tipikus nagy szerep, monologizálásig túlméretezett szerep, de se ennek, se Latinovits szuggesztív-eruptív játékának nem lett volna szabad a színfalakhoz szorítania a két főpartnert, Spina grófnőt — Bánki Zsuzsát — és Belcredi bárót — Tomanek Nándort. Főleg az utóbbi érte be kevéssel, nem lett igazi ellenfele IV. Henriknek, csak itt-ott villantotta meg azt a száraz cinizmust, leplezkedő iróniát, amely érdemes ellentéte a főhős szenvedélyességének is, fájdalmas naivságának is. Egy olyan konvenciózusan jóindulatú és konvenciózusan romlott úrhölgyért, mint Bánki grófnője volt, nemigen vállal szerepet telivér férfi, egy olyan álfölényes és ideges úriember, mint Tomanek Belcredije, aligha lehetett valamikor potenciális gyilkos. Ez a két alak Pirandellónál a hazug társadalmi apparátust képviseli, ők a magán- és közéleti fojtogatók, még mindig azok, s érezni kell, hogy föltétlenül azok voltak, kegyetlenül és gonoszul azok, az előadás e két figuráján ez kevéssé érzett. Az együttes többi tagja — Venczel Vera, Kovács István, Zách János, Pándy Lajos, Ferencz László, Nagy István — szintén nem nyújtott többet a színház rangjához szükséges tisztességes játéknál. Tahi Tóth László örvendeztette meg a nézőt néhány igen hiteles perccel: őszintén boldoggá tudta tenni a fölismerés, hogy gazdája nem őrült, s talán abba lehet végre hagyni a komédiázást. Kissé érdes, de figyelmet keltő magánalakítást nyújtott Szatmári István, aki az épp munkába lépett új „császári tanácsost” játszotta: természetes ösztönnel riadozott-ódzkodott a jól fizető, de számára hátborzongató és értelmetlen komédia-munkától. Fábri Zoltán a díszletek méreteivel, komor tömbösségével — hatalmas trónszékkel, arasznyi vastag, vasalt ajtókkal — sikerülten hangsúlyozta a helyszín nyomasztó különösségét. Láng Rudolf jelmezei kissé jelmezkölcsönzőire sikerültek, kicsit harsányra — ámbár igaz a darab igénye is, hogy XI. századi „szerepeiket” alkalmilag magukra öltött „jelmezekben” játsszák a szereplők. Bár Ambrus Arcok és álarcok (Szlovák György rajza) A 14. sz. Autóközlekedési Vállalat ELADÁSRA KÍNÁL IFA W50L, SKODA 706 RT, RTS ZIL 164/AU, ZIL 585 BILLENŐS GAZ 51, ZSUK, WARSZAWA, IKARUS 31, IKARUS 630 TÍPUSÚ GÉPKOCSI bontásból származó fődarabokat és alkatrészeket ELADÁSI ÁR: MEGEGYEZÉS SZERINT. SZÉKESFEHÉRVÁR, BÖRGÖNDI UTCA 3. Telefon: 27—54/143 mellék. Tóth. - Magyar Nemzet. NAPLÓ Szeptember 16 Tegnap délben 12 órakor nyitották meg Budapesten a Szász Ferenc Iparcikk Kereskedelmi Szakmunkásképző Iskola kirakatrendező tagozatának iskolai kiállítását. A tizenöt éve fennálló kirakatrendező iskola az egyetlen szakmunkásképző intézet, ahonnan fennállása óta több, mint ezer képzett kirakatrendező került ki. Ebben az évben az iskola új épületbe költözött, amelyet mintegy két és fél millió forintos beruházással korszerűsítettek. Az ünnepélyes megnyitón és kiállításon dr. Dombi József igazgató-helyettes mondott ünnepi beszédet. Széky Piroska grafikusművész kiállítását szeptember 18-án, péntek délután hat órakor dr. Végvári Lajos művészettörténész nyitja meg a Pincetárlat IX., Mester u. 5. szám alatti helyiségében. * Csűrös Emília ifjúsági író búcsúztatása ma délben fél 12 órakor lesz az Óbudai köztemetőben. Országos történészgyűlés Gyulán A Magyar Történelmi Társulat, az Országos Pedagógiai Intézet és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat szeptember 17—19 között országos történész vándorgyűlést rendez Gyulán. Több mint százötven részvevőt várnak a tanácskozásra, amelyen Vass Henrik, a Párttörténeti Intézet főigazgatója Munkásmozgalom és helytörténet címmel tart előadást. Szabad György egyetemi tanár a Magyar Történeti Társulat helytörténeti szakosztályának megalakulásáról és programjáról számol be, dr. Szabó Ferenc, a Békés megyei Levéltár igazgatója a helytörténetírás és az üzemtörténetírás kapcsolatát elemzi. Alulítelevízió műsoráról Levelek Margitnak Margit: mi vagyunk, túlélők. Hozzátartozók, akik magunk a közvetlen szenvedést elkerülhettük, de meggyilkolt mieinkért gyászt viseltünk. Közülünk is legkivált azok, akik az elpusztítottakat talán alig ismerhették, mert az életük akkor kezdődött, amikor azokét kioltották: a fiatalok. Nekünk szólnak a levelek, amelyeket meg sem írtak talán, csak gondolatban. Ezek a gondolatlevelek éltették azokat, akik szinte csak csodában reménykedve készülhettek a biztos halálra, éltették, hogy ha ők megsemmisülnek is, a leveleik, érzéseik, gondolataik, a halál torkában szerzett élettapasztalatuk megmarad, él és hat hátramaradottaikban, utódaikban. Dallos Szilvia, Paizs Gábor és Esztergályos Károly lelt most rá e levelekre és bontotta föl őket a számunkra, emlékezésül, az első kettő írta, az utóbbi rendezte a Levelek Margitnak című szép tévéjátékot, egy maroknyi szenvedő életének utolsó előtti állomásán történtek balladisztikus rajzát. A munkaszolgálatosok a háború utolsó nyarán egy magyar falu hamarosan fronttá váló védővonalát építik, „szabad idejükben” pedig — a parancsnok zsebébe vándorló napszámért — a falunak is dolgoznak, a többi között tatarozzák a templomot. Lehet-e még erről a szomorú korról újat mondani? Vannak-e a sötétnek árnyalatai még, amelyek hatással lehetnek ránk? Dallos Szilvia és Paizs Gábor az ábrázolásnak ezt az újságát, a komornak új színét elsősorban a helyzetben, a környezetben találták meg: magyarok állnak itt magyarokkal szemben, nem mentsége senkinek sem, hogy közelebb vagy távolabb mellette állt az idegen fasiszta, s az késztette embertelenségre. A Levelek Margitnak történetében szereplő emberek végül is három csoportba oszthatók: a szenvedőkre, azokra, akik ezek szenvedéseit többékevésbé tudatosan okozzák, s hasznot is húznak belőlük; s a harmadik csoportra, a sodródókra, a kettő között hányódókra. Főként az utóbbiak ábrázolásában tud a tévéjáték megrendítő pillanatokat teremteni. Talán az egész műnek legemlékezetesebb alakja az öreg paraszt, akit Siménfalvy Sándor elevenít meg. Előbb az állatokat terelné a foglyok szállásául lefoglalt istállóba, mert állatnak való hajlék az, nem embernek; aztán bérbevenne ő is valakit, ha volna rá elég pénze, s ha megfelelő munkaerőt kapna, végül fölbátorodik mégis, kiderül, hogy orvos a bérmunkás, hát rögtön gyógyíttatja vele magát, sőt, a falut is, csekély honoráriumért, amelyből titkon ad az orvosnak is. Levelet — igazi levelet — azonban nem ír, mert írástudatlan; inkább odautazik az orvos családjához — vagy csak áltatja vele a szenvedőt, jó szándékkal? Gazdag mondanivalójú ez az ábrázolás, s mellette ugyancsak sokatmondó szerepeket, kitűnő szereplőket láthattunk. Néhány jellegzetes vonás egy-egy szenvedőről. Néhány tipikus vonás a szenvedés haszonélvezőiről. Egy öreg plébános, akiben fölsejlik valami, hogy rémtettek tanúja, de egyéb vigasza nincs, csak hogy bízni kell. Egy ugrabugra tisztecske, aki nagyhangú és kegyetlen, amíg a frontra nem vezénylik, mert akkor már az ő bőrére megy a kegyetlen játék, amit eddig ő is űzött másokkal. Egy haszonélvező nő, aki férjének vállalkozását viszi tovább, s eközben flörtöl a férjét gyilkoló hatalommal. Egy aszszony, aki hiába vár levelet férjétől a frontról, omladozó házuk megjavításáért ugyan mivel fizethetne? A szökevény, aki disznóólba húzódik. A jószívű keretlegény, aki menlevelet kér a jövőbe a szökevénytől, de amikor fölfedezik őket, magamentően ráfogja a fegyvert a menekülőre. Esztergályos Károly szépen, költőien rendezte meg a filmet. Ajtay Andor, Fülöp Zsigmond, Győry Franciska, Iglódy István, Mécs Károly, Némethy Ferenc, Szakács Eszter, Tomanek Nándor — és a fel nem sorolt szereplők is — elmélyült alakítással járultak hozzá a valóban emlékezetes emlékeztető szép igazmondásához. Hemingway-krimi Részint — mondja szerényen a műsorfüzet: részint Hemingway Bérgyilkosok című novelláján alapul a Gyilkosok című amerikai tévékrimi; a befejezésből indul ki, s azt írja meg, azt ábrázolja, ami Hemingway-ből kimaradt. Ez igen érdekes és tanulságos dolog. Egy kiváló irodalomtudós szerint a művészt nem az különbözteti meg a dilettánstól, amit leír, hanem az, amit kihagy. Szerencsére ez a film nem dilettáns munka, éppenséggel nagyon is rutinos krimi-készítők műve, ebben a műfajban kétségkívül a jobbak közé sorolható. Csak éppen semmi köze Hemingway-hez. Ha lúd, legyen kövér Egy liba körbe jár (ha nem is lúd, még lehet kövér) kézről-kézre adják. Egy hivatalnok találta otthon, és szabadulni akar tőle, de nem tud. Nem tudja, hogy a libát a szállásadónője vásárolta saját magának, azt hiszi, őt akarja megvesztegetni egy ügyfél, a hivatalnok pedig fél a főnökétől, mert az kényesen ügyel a hivatal tisztaságára. Ezért akar a hivatalnok megszabadulni a libától, de a holt liba üldözőbe veszi őt. Akárcsak a mindenáronnevettetés a tévékomédia szerzőit. Fejér István, az író, nyilatkozatban közölte, hogy „csupán szórakoztatni, sőt — urambocsá’ — nevettetni akar”. Ezért aztán egy kicsit túlírta a komédiát. Seregi László, a rendező, túlrendezte. A szereplők túljátszották. A néző pedig csalódott: annyira nevettetni akarta őt mindenki, s ezt annyira hangoztatták, hogy a mulatság — csak félig sikerült. Z. L. A DIVATTERVEZŐ VÁLLALAT BEMUTATJA ŐSZI-TÉLI KOLLEKCIÓJÁT MINTEGY 120 RUHA, KÖTSZÖVÖTT ÉS CIPŐMODELLT A MARGITSZIGETI GRAND HOTELBAN SZEPTEMBER 15, 16, 17-ÉN DÉLUTÁN 16 ÓRAKOR JEGYEK ELŐVÉTELBEN A DIVATTERVEZŐ MODELLBOLTJÁBAN Budapest, VIII., József körút 29. valamint A HELYSZÍNEN KAPHATOK .Szerda, 1970. szeptember 16. AZ ÚJJÁÉPÍTETT VIDÁM SZÍNPAD VI., RÉVAY U. 18. tel.:311-311 szeptember 18-án tartja megnyitó előadását (utána minden este) ÉS MI LESZ HOLNAP? POLITIKAI KABARÉ Irta: RÓNA TIBOR, LITVÁNYI KÁROLY, ROMHÁNYI JÓZSEF JEGYEK VÁLTHATÓK: 10 ÓRÁTÓL 19.30-IG Főszereplők: Kazal László, Alfonzo, Kabos László, Kibédy Ervin, Lórán Lenke, Faragó Vera, Verebély Iván, Csala Zsuzsa, Viola Mihály, Gyurkovics Zsuzsa Rendezte: ZSUDI JÓZSEF