Magyar Nemzet, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-12 / 214. szám

Szombat, 1970. szeptember 12.. -Magyar Nemzete Kiskőrösi napló (3) Eligazodni a világban így hát — Kelemen Sán­dor történetét idézve — a földtől menekülő visszatért a földhöz. A hat hold szántó, két hold szőlő után hatalmas terület gazdája lett. Idézetek a kiskőrösi Petőfi Mezőgazdasági Szakszövetke­zet alapszabályából: „A szakszövetkezet szervezi a tagsági növénytermesztést, állattenyésztést, a kiöregedett szőlők és gyümölcsösök re­konstrukcióját, szervezi a termeléshez szükséges anya­gok és eszközök beszerzését... s az értékesítést. Társadalmi megbecsülésre törekszik, hogy tagjainak kedvezményeket tudjon biztosítani... Szorgal­mazza a nagyüzemi szőlőtele­pítést, hogy az géppel legyen művelhető. Tagjainak beteg­ség, szülés esetén segít, éven­ként fizetett szabadság jár.. A riporter kérdése a szak­­szövetkezet egyik tagjához, Virágh Lászlóhoz: — Jól van ez így? — Mindenki úgy érzi: jól. Amikor régen a vonatsín­­darabok tizenkét méter hosz­­szúak voltak csupán, gyor­sabb volt a kattogás, azt hit­tük, gyorsabban haladunk. Most hosszabbak a sínek és így a jó. Beszélgetésünk Kelemen Sándorral így folytatódott: — 1965 óta a szövetkezet elnöke vagyok. Jóleső érzés volt, amikor a tagság másod­szor is bizalommal fordult hozzám. Ez a bizalom azóta is töretlen. 1968-ban ország­­gyűlési képviselőnek jelöltek a kiskőrösi választókerület­ben. Negyvenesztendős voltam akkor. Az ideig mindig kí­vülről kaptunk képviselőt, az embereknek jólesik, hogy most földijüket küldhették a Parlamentbe. Nekem a ter­mészetemből adódik, hogy eléggé érzékeny vagyok a közéleti kérdésekre, és az el­múlt esztendők során — úgy érzem — egyre több tapasz­talat halmozódott fel bennem. Sohasem tudtam elviselni, ha valami zavarta az igazságér­zetemet. Személy szerint is sok összeütközésem volt olyan emberekkel, akik nem akar­ták megérteni, hogy változ­nak az idők. Nem csupán ar­ra gondolok, hogy a szövet­kezetünk tagsága csak hosz­­szas vita után jutott el ad­dig, hogy az első traktort a beleegyezésükkel megvehet­­tük, hanem gondolok néhány, vezető beosztásban levő egyénre is, aki nehezen szo­kott hozzá a demokrácia gondolatához. A mostani idők­ben felülről elzárkózva nem­igen lehet irányítani egy me­zőgazdasági szövetkezetet sem, nem hogy egy járást, vagy megyét. — Divat manapság, hogy egy-egy emberre sok funkció halmozódik, ugyanazokkal a személyekkel találkozunk a közélet más-más területein. Egyetért ezzel? — Én a magam részéről négy tisztséget viselek. A munkám a szakszövetkezet vezetése, emellett tagja va­gyok a járási tanács végre­hajtó bizottságának, a megyei pártbizottságnak és a kiskő­rösi választókerületet képvi­selem az országgyűlésben. Úgy érzem, telítve vagyok munká­val, ennél többet már — lel­kiismeretem szerint — nem tudnék vállalni. A funkciók halmozása káros, agyonnyom­ja az embert, persze, az ilyes­mit nehéz visszautasítani, így aztán megtörténik, hogy egy­­egy közéleti ember nem él társasági, családi életet — egyénisége elszürkül a sok kötelezettség között. Ez sze­rintem nem jó dolog. — Mégis létezik. Mi a ma­gyarázata? — .Nem keresi, nem bővíti a vezetés azoknak a számát, akikre közéleti, társadalmi tevékenységet lehetne bízni. Ragaszkodik a kipróbált em­berekhez. — Óvatosság ez? Bizalmat­lanság? — Nem tudom. Lehet, hogy mindössze arról van szó, ké­nyelmesebb így. Pedig azt hi­szem sok olyan embert lehet­ne találni, aki megfelelne a bizalomnak. És a közéleti szereplés során az ember maga is sokat fejlődik. — Ön a parlamenti képvi­selők között a fiatal korosz­tályhoz tartozik. Lehetséges-e az, hogy az emberek jó része csak negyvenesztendős korára érkezik el odáig, hogy felelős dolgokban részt vehessen? — Nem hiszem. Én való­ban fiatalnak számítok kép­viselőtársaim között. De azt gondolom, egy idő után helyt kap az országgyűlésben az a nemzedék is, amelynek tagjai nálam fiatalabbak. Hiszen tagadhatatlan, hogy harminc­esztendős korára mindenféle szempontból érettnek tekint­hető az ember. — Jövőre lesz tíz esztende­je, hogy a kiskőrösi vidéken megalakultak a szakszövetke­zetek. Milyen változás ment végbe az emberekben ez alatt a tíz esztendő alatt? — A legelején a tagság elég nagy fenntartással, nyugtalan szívvel fogadta a közös gaz­dálkodás gondolatát. Az újtól való idegenkedés példájaként már megemlítettem, milyen hosszú ideig tartott, míg az emberek meggyőződtek arról, hogy a szőlő- és gyümölcster­mesztésben is előnyösen le­het használni a mezőgazda­­sági gépeket. A helyzetet ne­hezítette, hogy itt a környé­künkön néhány nagyon rossz adottságú téesz működött, az elidegenítés cégéreként. Az el­múlt tíz év legnagyobb vál­tozásának tartom, hogy a tag­ság a magáénak tekinti a szövetkezet gondolatát. A miénk lazább, egyszerűbb tár­sulási forma, de tartalmában nagyot haladtunk előre. Fej­lődött a tagság és a szövet­kezet egymásra utaltsága. Az emberek ma már így beszél­nek: „a mi traktorunk”, „a mi szőlőnk”, pedig jövedel­mük nagy részét a saját gyü­mölcsösükből, szőlőjükből nyerik. De a közös vagyon is 32 millió. Az elején az em­berek szabódtak minden meg­bízástól, most megtiszteltetés­nek veszik. Minden úgy ment végbe nálunk, hogy kevés egyéni konfliktus, dráma tör­tént, szinte zökkenő nélkül érkeztünk el a múltból a má­ba.­­ Néhány éve még protes­táltak a kombájn megvásár­lása ellen, ma a tagsági ga­bonatermés 90 százalékát kombájn aratta le. A szövet­kezet létezésének a saját földjeiken gazdálkodó tagok is többlettermést köszönhet­nek — a korszerű mezőgaz­dasági módszerek, technikák rohamosan terjednek —, a mostani ember legalapvetőbb tulajdonsága­ nem idegenke­dik az újtól. A tagság bele­élte magát abba a gondolat­ba is, hogy esetleg változás következik be a társulásban, szorosabb, fejlettebb forma. Nem indegenkednek ettől a gondolattól, inkább jónéven vennék. A szakszövetkezetben 1300 ember dolgozik. Több­ségük a falutól távoleső ta­nyákon él. Ez azonban nem jelent elzárkózást a világtól. Felfokozott érdeklődés jellem­ző rájuk. A múlt télen már azt hittük, el is túlozzák egy kicsit a különböző tájékozta­tókat, előadásokat, a végén kiderült, még többre volna szükség. Úgy szomjazza itt az ember az ismereteket, mint ahogy vizet a homok. Most már azt tekintik fő felada­tuknak, hogy ezt a felfokozott érdeklődést közéleti tevékeny­séggé formáljuk át. Én a ma­gam részéről úgy érzem, ez az útja a szövetkezeti demok­ráciának, érett embereket ne­velni, s bevonni őket a veze­tésbe. — Nagy dolog, amikor egy egyszerű parasztbácsi átadja a keserves munkával szerzett földjének felét, hogy telepít­sünk közös szőlőt rajta. A bi­zalom és a bizakodás jele ez, a jövő záloga. Eddig tartott beszélgeté­sünk. Akkor egy ötveneszten­­dős parasztember lépett a szo­bába, Virág László. A riporter hadd idézzen fel néhány mon­datot az ő szavaiból is. — Valamikor Kiskőrös kül­területén egyformák­­voltak a házak. Kékre festett ajtó, ab­lak, nádtető. Most nézzen kö­rül. Megszűnt a föld utáni örökös éhség, az emberek szebb otthont, kényelmesebb életet teremtenek. Sok a jár­mű, villany van a tanyákon is. Az emberek régebben messziről, furcsálkodva néz­ték a mezőgazdasági gépeket, ma mindenki a gépi művelést igényli. Nem emlegeti már senki a múltat. Mindenki úgy érzi, jól van ez így. Amikor régen a vonatsíndarabok 12 méter hosszúak voltak csu­pán, gyorsabb volt a katto­gás. Azt hittük, gyorsabban haladunk. Most hosszabbak a sínek, és így jó. Kristóf Attila Csábító idegenforgalmi ajánlat: a magyar népművészet Tizenkét országból érkezett harminc turisztikai szakember utazik városról városra, falu­ról falura, hogy ismerked­jék a magyar folklórkinccsel. Hol naiv kíváncsisággal, hol őszinte elragadtatással nézik a produkciókat, vagy éppen az autóbusz ablakai előtt el­suhanó tájat, de mindig az­zal a lelkes szeretettel, amely voltaképpeni indítéka volt annak, hogy meglátogatták hazánkat. Az Országos Ide­genforgalmi Tanács ez idén másodszor rendezte meg a tavaly még bátortalan kísér­letként induló idegenforgalmi nyári egyetemet. A tavalyi ötletből az idénre már gazdag programú, tíznapos körutazás kerekedett, amelynek közpon­ti témájául a rendező szerv — igen helyesen — a magyar népművészetet választotta. Eb­ben a témakörben valóban rendkívülien gazdagok va­gyunk, s a „hallgatókként” jelentkezők széles köre — svéd, osztrák, holland, algé­riai, svájci, NSZK-beli, jugo­szláv, francia, olasz stb. tu­risztikai szaktekintélyek — szintén amellett bizonyít, hogy a magyar folklór Európában a legcsábbítóbb idegenforgal­mi ajánlatok közét számít. Pereg a folklórfilm A program sűrű, szinte zsú­folt. A részvevők alig győzik filmmel, tapssal, energiával, ami teljesen érthető. Az egyik nap dr. Ortutay Gyula aka­démikus előadását hallgatják a magyar folklór sajátosságai­ról, másnap pedig Földes Im­re zeneakadémiai tanár be­szél arról, hogy miként illesz­kednek bele a magyar nép­zenei motívumok Bartók és Kodály műveibe. Majd a kö­vetkező napon dr. Varga László egyetemi tanár tart vetítettképes előadást a kö­vetkező címmel: „A népmű­vészet hagyományainak fel­­használása az építészetben”. S még alig csillapul az egyik élményanyag, máris ott állunk a zalaegerszegi Skanzen előtt, s hallgatjuk dr. Szentmihályi Imre múzeumigazgató érdekes fejtegetéseit a falusi életfor­ma hagyományai megőrzésé­nek jelentőségéről. S közbül természetesen pereg egy má­sik műsor is, az elméleti anyag illusztrációjaként, a bu­gaci ménesvágtával kezdő­dően a nádudvari feketecse­­rép-műhely megtekintésén át egészen a mezőkövesdi szín­dús matyólakodalomig. Pereg a film, egymást öt­vözik színpompás egésszé a külön-külön látványosságok, hogy végül mi magyarok is elcsodálkozunk: mily gazda­gok is vagyunk! Mennyi ere­detiség, szépség, erő és báj rejlik dalainkban, táncaink­ban, szokásainkban és életvi­telünkben. S mily nemesen ölelkeznek évszázados beideg­­ződöttségek negyedszázada megújult, mai, modern éle­tünkkel. Egyszerre mindent Tizenkét ország fiai váltak e szép szeptemberi napokban részeseivé a magyar népmű­vészet gazdag tárháza kitárul­kozásának egy olyan gondo­san megszerkesztett utazás keretében, amelyet eddig még mi magyarok sem nézhettünk végig egyvégtében. Aki sokat utazott, az is csak töredékeket ismerhet ebből. Együtt látni, egyszerre mindent: ez a ki­váltság először az idei ide­genforgalmi nyári egyetem külföldi „hallgatóinak” ada­tott meg. S mi volt a reagálás? Ter­mészetesen sok dicséret, elis­merés, s itt-ott néhány építő szándékú kritikai megjegyzés. Érdemes rájuk odafigyelni. Csokorba kötve, rendkívül ta­nulságosak. Monsieur Yves Barraud, a svájci Lausanne- Tours vezérigazgatója: — Én úgy látom, hogy a legtöbb országnak vannak lehetőségei, de Magyarországnak valósága van. Alapvetően nincs semmi rossz, ami kifogásolható len­ne. Egy ponton azonban érez­hető komplexusai vannak Ma­gyarországnak: nincs elegendő szállodai szobája, s ez erősen gátolja más irányú idegenfor­galmi tevékenységét is. Ma­gamat jó üzletembernek tar­tom, én még az Északi-sarkot is el tudnám adni a turisták­nak, s éppen ezért nyugodtan állíthatom, hogy az önök or­szága még a közelében sem jár a lehetőségek határának. Amit csinálnak, azt jól csi­nálják, de az értékesítés me­chanizmusa még nagyon sze­rényen mozog. Meg kellene gyorsítani! Zavartalan természetélményt Herr Beck, a Schweizerische Allgemeine Volkszeitung szer­kesztője: — Zürichből érkez­­­tem repülőgéppel. A határfor­malitások, vámkezelés stb. nagyvonalúsága már az első pillanatokban jókedvre han­golt. Először voltam Kelet- Európában, s minden újdon­ság volt számomra. Később elcsodálkoztam Budapest épü­leteinek szépségén, s azon, hogy azokat mennyire nem becsülik meg önök. Engem nagyon érdekel az architek­túra, de a kínálkozó élményt sokszor rontja le a kopottság. Legalább a főútvonalakon le­vőket kellene rendbe tenniük, mert ezek a szép, arányos, jó stílusú építmények bizony megérdemelnék a folyamatos gondozást. Az Alföld nagyon tetszett. Itt még lehet látni eget vastraverzek nélkül, s hatalmas távlatokat, amelye­ket nem szennyeznek be füst­tel gyárkémények tucatjai. Ez a vidék még nincs elront­va a civilizáció százféle, szük­séges, de elszomorító objek­tumaival. A turista a tájtól idillt vár, zavartalan termé­szetélményt, s ezt az önök Al­földjétől maradéktalanul meg­kaptam. Barátja lettem ter­mékeny síkságjaiknak, s él­veztem az itt élő emberek egyszerű derűjét, jó kedélyét Frau Prof. dr. Horn, a salz­burgi Höhere Lehranstalt für Fremdenverkehrsberufe veze­tője: — Az első nagy meg­lepetés Budapest elragadó fekvése volt, de ez szinte már közmondásos. Kár, hogy nagyon sok szép, régi épület kissé kopott állapotban van. Ez a város, ha egyszer nagy­vonalúan restaurálnák, Euró­pa gyöngyszeme lehetne. Ami­re nagyon szívesen emlék­szem vissza: a Budapest En­­samble nagyszerű folklórmű­sora, az élettel teli színek, a virtuóz mozgás, a színpadi produkcióból áradó pompás hangulat. Nagy hatást tett rám a Bartók—Kodály-est is, a zenei ízlés magas foka... Az evés-ivásról csak annyit: ilyen pompás reggeliket se­hol Európában nem kap a tu­rista. Sajnálom, hogy Buda­pestre csak kevés idő jutott. Szerettem volna hosszabban nézni a kirakatokat, üldögél­ni Cukrászdák mélyén, shop­­piingolni egyet-mást... talán majd máskor erre is jut idő. A visszaidézés lehetősége Herr P. A. M. Ceradts, a KLM Tourinform vezetője: — Magyarország népművészeté­ről igen jó benyomásokat szereztem. A Bartók—Kodály­­hangversenyt nagyon élvez­tem, önöknek kitűnő művé­szeik vannak. Az a vélemé­nyem, hogy muzsikában a magyarok verhetetlenek. A hollandok értékelik a jó kony­hát, a szépen terített aszta­lokat, a napfényes színeket. Mindebből logikusan követ­kezik, hogy jól érzik magu­kat önöknél. Elég nehéz egy nemzetközi társaságot elége­dett hangulatban tartani ti­zenkét napon át — ezt mint tapasztalt világutaz— mondha­tom —, s ez önöknek sike­rült. Csupán egy kifogásom van: kevés prospektust, írásos tájékoztatót kaptunk. Az ide­genforgalmi propagandának pedig egyik nélkülözhetetlen pillére: a visszaidézés lehe­tősége. Herr Zannoni, az osztrák Degener Verkehrsbüro mun­katársa: — Személy szerint kitűnően éreztem magamat, s jobban megértettem azt a nagy vágyakozást, amely az európai turistákat mostanában olyan nagy erővel hajtja Ma­gyarországra. Az önök orszá­ga a nyugodt, csendes üdülés, a pihentető kikapcsolódás, a fizikai és szellemi felfrissülés oázisa. Sloganként megfogal­mazva: ideális turisztikai cél­ország. Huba László AZ ARANYDIPLOMÁS Hagyományaihoz híven az idén is a tanévnyitó után ün­nepelte a Műszaki Egyetem tanácsa az arany-, gyémánt- és vasdiplomásokat, az ötven, hatvan és hatvanöt évvel ez­előtt végzett idős mérnökö­ket. Negyvenhárom arany-, két gyémánt- és hét vasdip­lomát adott át dr. Perényi Imre rektor az idős mérnö­köknek sok évtizedes mun­kásságuk elismeréseként. Kö­zülük beszélgettünk eggyel, Lakos Károly építészmérnök­kel. Lakos Károly építészdinasz­tia sarja: építész volt apja, nagyapja. Az ő nevükhöz fű­ződik a millenniumi kiállítás több épülete, így például a mai Közlekedési Múzeum is. Alkotni, építeni, házat, köz­épületet — ezt látta, hallotta gyerekkora óta otthon. Követ­te hát a családi tradíciót és pontosan félévszázaddal ez­előtt megszerezte a Műszaki Egyetemen az építészmérnöki diplomát. Diploma volt, épít­kezés nem volt az első világ­háború utáni szegény Ma­gyarországon. Néhány társával nyakába vette hát a világot: elment Szalonikibe, amely ak­kor épült újjá romjaiból. A húszas évek végén már itt­hon is megindult a munk­a, hazajött hát, hogy munkájá­val Budapest arculatának ki­alakítását segítse. Tervezett és épített házakat a Rákóczi úton, a Váci utcában, a Tom­pa utcában, a mai Tolbuhin körúton és másutt. — Érdekelt a kutatómunka is, egy darabig az Építéstudo­mányi Intézet kutatómérnö­keként az új födémek kiala­kításának kérdésével foglal­koztam. Innen a BUVÁTI- ba vezetett utam, ahol létesít­ményi főmérnökként vezettem a Thalmann utcai lakótelep építkezését, majd részt vettem az Árpád-híd pesti hídfőjénél kialakított lakótelep tervezé­sének koordinálásában. Sok szép munkára adott lehetősé­get az élet. Jó érzés látni, hogy a grundok helyén ma kulturált lakótelepek vannak, gyepszőnyeg öleli körül a há­zakat és hogy megnőttek a fák is. A mi munkánk is ben­ne van ebben és ez, bennün­ket, öregeket büszkeséggel, melegséggel tölt el. Halk szavú, csendes ember, de nagyon tevékeny. Ma is dolgozik, széleskörű szakmai tudásából a gyakorlati építő­munka mellett jut ideje szak­cikkek fordítására is. Francia és német cikkeket tanulmá­nyoz, ezek a magasházak köz­ponti fűtését, a legfelső lakó­szint fölött javasolják elhe­lyezni, s erre több magyar tervező is felfigyelt. " — Ezen a megnató ünnep­ségen — mondja — a magyar építészet olyan kiválóságaival együtt ért az elismerés, mint Rados Jenő műegyetemi tanár és Szende László, az ÁÉT iro­davezetője, akikkel új diplo­másként együtt kerültem ki az Alma Materből, mert év­folyamtársaim voltak. Igye­keztünk részt venni szeretett Budapestünk arculatának ki­alakításában valamennyien, mi, öregek. Munkánkat most folytatják a tehetséges fiata­lok, akik a helyünkre állnak, hogy a magyar főváros, az ország városai, falvai a kor­szerűség szellemében tovább épüljenek — mondotta búcsú­zóul az aranydiplomás mér­nök, akinek vázlatos portré­jában tükröződik kortársai életútja, munkája is. F. R. Gyorsforgalmi utak, új felszállópálya Ferihegyen Háromnapos országos közle­kedési-építész találkozó kez­dődött pénteken Szombathe­lyen. Bejelentették, hogy 1970 és 1985 között a hazai sze­mélyszállítási szükséglet 70— 80 százalékkal emelkedik. Az áruszállítási igény ugyaneb­ben az időszakban 50—70 szá­zalékkal haladja meg a je­lenlegit. A közlekedésfejlesz­tési tervben 30 ezer kilométer úthálózat fejlesztése szerepel. A főhálózaton 800 kilométer kétnyomú gyorsforgalmi út épül, mintegy 200 kilométer gyorsforgalmi utat pedig autópályává fejlesztenek. 1975-ig minden 200 lakosúnál nagyobb települést bekap­csolnak a szilárd útburkolatú úthálózatba. A légi áruszállítás várha­tóan mintegy négyszeresére növekszik. A Ferihegyi nem­zetközi légikikötő új felszálló­­pályát kap. A Duna—Majna— Rajna-csatorna megépítésével európai transzkontinentális víziút jön létre, amelynek nagy szerepe lesz a magyar­­ hajózás fejlesztésében. GOLDONI VÍG­JÁTÉKA: SZMIRNAI KOMÉDIÁSOK Bemutató: szeptember 19-én Fordította: KARINTHY FERENC­­ Rendezte: SZIRTES TAMÁS JÓZSEF K T T 11* a S Z I fi U Á i Zene: FÉNYES SZABOLCS

Next