Magyar Nemzet, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Vasárnap, 1970. október 18.. Madar Nemzet AZ ÚJ LAKÁSPOLITIKA SZELLEMÉBEN Otthonra szövetkezni EGY ÉPÍTKEZÉS TÖRTÉNETE A beszélgetés folytatása Van két ellentmondás, ame­lyet már sok olvasónk és la­punk is szóvá tett. Társasház építésére összefognak emberek és megfogadják, kitartanak egymás mellett rosszban, jó­ban. (Itt fordított a sorrend, mint a házasságban: a rosszal kezdődik.) Expedíciót szervez­nek telekfelkutatásra, megvív­ják az árcsatát a telektulajdo­nossal, leküzdik a bürokrati­kus akadályokat, s akkor kö­vetkezik a legnagyobb küzde­lem, egy népes sereggel, ame­lyet Szervezetlenségnek nevez­nék (a kivitelező objektív ne­hézségnek titulálja). Ide tarto­zik az anyag- és munkaerő­­hiány, a fegyelmezetlenség, sőt a korrupció is. Végül a ház mégis fölépül, ha a terven vál­toztattak is, ha más anyagokat használtak fel is, mint ame­lyekben megállapodtak. A la­kók beköltöznek, a kertben fá­kat ültetnek, ágyasokat képez­nek ki, felváltva öntözik a vi­rágokat, nyírják a gyepet, s ami az utcáról nem látszik, mossák a lépcsőházat. S ha az egyik házaspár kiruccan, a má­sik vigyáz a gyerekekre. A ja­vításokat közös erővel végzik vagy végeztetik. Tény, ami tény, a társasház együttműkö­dést, kölcsönös segítséget kö­vetel meg. Az építőközösségek jó része is már barátokból, munkatársakból alakul. S van az úgynevezett szövet­kezeti ház. Aki lakást kap, an­nak első szövetkezeti tevé­kenysége az, hogy beköltözik. De nem az utolsó egyben. Mert a lakók itt is megálla­podnak a ház rendbentartásá­­ra és javítására és félve vár­ják azt az időt, amikor na­gyobb karbantartásra kerül sor, hiszen a szövetkezeti la­kások jobbára többszintes épü­letben vannak. Az első ellent­mondás, amire elöljáróban utaltam az, hogy őket a taná­csok felmentik a szervezéssel járó hadviseléstől (saját bü­rokráciájuktól is) és a lakásuk kevesebbe kerül, mint egy társasházban. Azonkívül, mint szövetkezetek, jogi személynek tekintendők és érdekvédelmük is biztosítható. Az építő közös­ségeké viszont nem. Új lehetőségek­ ­A második ellentmondás: a szövetkezeti lakás birtokosa többnyire lakótelepen él, és hajszálra ugyanolyan házban, mint az övé, bérlakások van­nak. Hiába járul hozzá az ál­lam a lakástulajdonához, a költségek 40 százalékával, hiá­ba kedvezőek a hitel feltéte­lei, ő azt nézi, hogy a havi törlesztése nagyobb, mint a lakbér. S a bérlő mögött ott a házkezelőség. Míg a bérlő okkal, vagy ok nélkül szidja ezt az intézményt, addig a szövetkezeti lakás tulajdonosa boldogan magáévá tenné. A tulajdonát a szövetkezeti lakás birtokosa nem értékeli külö­nösképp. Hiszen a bérlő is hol bérleménynek, hol tulajdo­nának tekinti a lakást, asze­rint, hogy mi az előnyösebb a számára. Az indokolatlan egyenlőtlenséget a bérlő és a szövetkezeti tulajdonos között az új lakáshatározat megszün­teti. (S éppen e határozat fé­nyében látszanak élesebbnek a ma még fennálló ellentmon­dások.) Ma már — tapasztalatom szerint — nem a véletlen, ha­nem a szociális meggondolás dönti el, hogy ki jut „ingyen” és ki szövetkezeti lakáshoz. A társasház-építkezők esetében azonban ez a meggondolás gyakran nem érvényesül. Ma­gánvállalkozásba sokan azért fognak, mert nem kapnak szö­vetkezeti lakást. Az új lakás­határozat itt is segítséget ígér, mert növeli a tanácsi lakás­­építkezésben a szövetkezeti házak részarányát: minimáli­san 33 százalékban, maximáli­san 60 százalékban szabja meg. Sőt, a tanácsok anyagilag ér­dekeltek abban, hogy minél több szövetkezeti lakást épít­senek. Idővel tehát a városok­ban eljutunk oda, hogy az ott­hont teremtők választhatnak, szövetkezeti vagy társasházban kívánnak e lakni. Mert a tár­­sasháznak is vannak előnyei: az építőközösség kiválasztja a környéket, ahol lakni kíván — esetleg a zöldövezetben — és a tervezéskor is érvényesítheti az igényeit. Eldöntheti például, hogy nagyobb méretűek legye­nek a szobák, mint az állami lakóházakban, és garázsok fog­lalják el a földszintet. Mi a különbség? Sokan kérdezik: mi a kü­lönbség egy szövetkezeti és egy OTP-öröklakás között, azonkívül, hogy az utóbbi szebb kivitelezésű és drágább? Drágább. Ez lényeges különb­ség, mert így érvényesülnek a szociális szempontok. Valós probléma azonban az, hogy szövetkezet-e egy vagy több szövetkezeti ház vagy lakó­telep lakóinak összessége? S ha a tulajdonos szövetkezeti tag, ismeri-e jogait és köteles­ségeit? Megzavarja a közvé­leményt az is, hogy megjelent egy új forma, a lakásépítő szö­vetkezet, amelynek tagjai ép­pen úgy otthonteremtésre tár­sulnak, mint az építőközössé­gek. Mi a különbség a külön­böző formák között, kérdezzük most már mi is? Pál József, a SZÖVOSZ lakásszövetkezeti főosztályvezetője ad választ. Kijelenti, hogy a tanácsi szö­vetkezeti lakások tulajdonosai egy lakáskarbantartó szövet­kezet tagjai. Jelenleg 420 ilyen van az országban és ebben az évben már 60 ezer tagot szám­lálnak. Ennek a formának vannak hagyományai, ha nem is minden esetben haladóak. 1906-ban megépült állami esz­közökből a köztisztviselők la­kótelepe (magyarul: a Weker­­le), s a nagybirtokok peremén és másutt az elégedetlenkedők lecsendesítésére ONCSA-háza­­kat létesítettek. Azután sokáig semmi sem történt. 1950-ben és 55-ben két-két kerületi la­kásépítő szövetkezet alakult, amely a fenntartást a lakókra bízta. 1959-ben azután meg­gyorsult a fejlődés. Az utóbbi években az otthonok 8—10 százalékát szövetkezeti házak­ban, azaz lakáskarbantartó szövetkezetekben teremtették. (Lakáskarbantartó szövetke­zet... Pál József szeretné meghonosítani ezt a fogalmat, hogy a többi lakásszövetkezeti formától megkülönböztesse.) Lényegében fogyasztási szövet­kezet. Hiszen a lakás is a fo­gyasztási javakhoz sorolható. Eddig az adminisztratív voná­sok — a lakásigénylés, kiuta­lás — elfedték szövetkezeti mivoltát, s a lakás birtokosa sem érezte szövetkezeti tag­nak magát. Jogaikat és köte­lességeiket mind ez ideig a szövetkezetpolitikai irányel­veknek megfelelően nem hatá­rozták meg kielégítően. Bár jogaival is él és kötelességeit is gyakorolja. Sok helyütt az országban a lakáskarbantartó szövetkezetek már kis TMK- műhelyt alapítottak, társultak más lakásszövetkezetekkel e célból és közös gondnokságot létesítettek. Szerződést kötöt­tek építőipari vállalatokkal és szövetkezetekkel a folyamatos karbantartásra. A karbantartásról szólva: sokáig eluralkodott az a nézet, hogy hagyni kell a házat pusz­tulni, veszni, majd 15 esztendő múlva felújítjuk. Akár a házi­asszony, aki gyűjti a koszt a lakásában, hogy aztán látvá­nyos nagytakarítást rendezhes­sen. Gazdaságosabb, célsze­rűbb, hogy ami elromlik, azt azonnal kijavítsák. Erre a kis műhelyek képesek is. A szol­noki lakáskarbantartó szövet­kezetek ennél nagyobbra vál­lalkoztak. Társultak a helyi fogyasztási szövetkezettel és a tanáccsal és olyan vállalatuk van, amely teljes felújításra képes. (Ez igen jó hír! Éppen a szolnokiakról hallottam né­hány esztendővel ezelőtt, hogy nem akartak felújítási alapot létesíteni. Így kisebb lett vol­na a havi rezsi.) Építőszövetkezetek Néhány építőszövetkezet is létrejött már és a lakáshatáro­zat ösztönző hatására, egyre újabbak alakulnak. Telepsze­rűen építkeznek és többszintes házakat emelnek. Ez a szeré­nyebb jövedelműeknek alkal­mas szövetkezeti forma, akik nemcsak pénzzel, hanem mun­kával is hozzájárulhatnak az otthonalapításhoz. Ezzel kap­csolatban két kérdés adódik: tud-e a tereprendezésen kívül egy szövetkezeti tag blokkos építkezésben részt venni? Nem for­gácsolja-e az új szövetke­zeti forma szét az építési ka­pacitást? Pál József megnyug­tat. A építőszövetkezetek nem csupán az építőipari vállalato­kat és kisipari szövetkezeteket veszik igénybe. Eleve úgy ala­kulnak, hogy tagjaik között sok a szakmunkás, villany-, víz­vezeték- és gázszerelő, aszta­los, festő, mázoló. S tudjuk, hogy éppen a szakipari kapa­citásban van a legnagyobb hiány. Tehát ez a szövetke­zeti forma nem csökkenti, hanem növeli a kapa­citást. S a kapacitásnövelés­nek még egy lehetősége van. A szövetkezeti tagok saját mun­kahelye is részt vehet az épít­kezésben. Sok vállalatnak, ter­melőszövetkezetnek van kivi­telező részlege, brigádja. Az építőszövetkezet illeszkedhet a vállalati lakásépítéshez, amely, mint tudjuk, még nem bonta­kozott ki. 1969-ben az e célra rendelkezésükre álló pénzösz­­szeg felét sem használták fel. Kisebb vállalat nem is képes építkezni. Legfeljebb pénzzel járul hozzá egyik-másik dol­gozója lakásvásárlásához. De ezzel nem növeli a lakáster­mést. Mint írtam, ez a forma a kiskeresetű embereknek ked­vez. Kecskeméten például, ahol az első építőszövetkezet megalakult, egyik-másik szö­vetkezeti tag 30 ezer forint értékű munkát végzett. S mert a tagjai nem állnak va­lami jól pénz dolgában, az építőszövetkezet azt is megte­heti, hogy nem komplett la­kásokat ad át. A lakó végez­heti el a tapétázást, s ha pénz­hez jut, beépíti a szekrényt és berendezi a fürdőszobát. Kombinációk Van még egy lakásszövetke­zeti formára lehetőség. Ez a bérlők lakáskarbantartó szö­vetkezete. Hogy ennek mi az értelme? Gondoljunk csak a lakbérrendezésre, amelynek az a célja, hogy a bérlők nagyobb mértékben járuljanak hozzá a lakás karbantartásához. Elkép­zelhető, hogy egy lakótelepen, amelyen állami, szövetkezeti, sőt társasházak is vannak — tehát bérlők, szövetkezeti és egyéb tulajdonosok —, ez a három kategória szövetkezik a lakáskarbantartásra. Lehet, hogy a lakáskarbantartó szö­vetkezetnek már van műhe­lye, amelyben nyugdíjasok dolgoznak és itt munkát vál­lalhatnak a bérlők is. Valószí­nű, hogy ez a műhely olcsób­ban képes elvégezni a munká­latokat, nem csupán azért, mert a bérlőszövetkezet tagjait is bekapcsolja, hanem azért, mert szolgáltató tevékenységet végez és így kevesebb adóra kötelezett, mint más vállalat. Ilyen esetben a bérlőnek per­sze meg kell találnia a számí­tását. Véleményem szerint az épí­tőközösségeket is szövetkezeti formának kellene tekinteni. Ebben az esetben ők is nagy­kereskedelmi áron kaphatnák az építési anyagot, igénybe ve­hetnék a megyei szövetkezeti tervező irodákat, azok műszaki ellenőrzését, jogi személynek tekintenék őket és érdekvéde­lemhez jutnának, valamint mindazokhoz a szolgáltatások­hoz, amelyet egy hatalmas szö­vetkezeti mozgalom már ma is nyújt, és amelyek fejlesz­tésére igen nagy lehetőségek vannak, egyebek között, a szö­vetkezeti társulások révén. (A takarékszövetkezetek is nyújt­hatnának lakásépítési köl­csönt.) E sok kombinációhoz még egyet hozzátennék. Az építő­ipari szövetkezeteket is sokkal inkább a szövetkezeti mozga­lom részének kellene tekinteni. És olyan anyagi érdekeltségi rendszert kiépíteni, hogy ők is szívesen lépjenek be egy szövetkezeti társulásba és szolgáltatási feladataikat is el­lássák. Összegezve: a szövetkezeti mozgalom óriási tartalékaival, az otthont teremtők nagyobb összefogásával több és olcsóbb lakást építhetnénk és a kar­bantartási gondjainkon is csökken­thetnénk. K. J: Eredetileg úgy tervez­tem, hogy néhány hétig nem írok újabb tudósítást a rózsa­dombi építkezésről, amelynek hívatlan krónikásául szegőd­tem, s ezzel kivívtam egyesek rokonszenvét, mások ellen­szenvét, mint az általában tör­ténni szokott egy közérdekű szándékkal elkezdett írásmű esetében. Voltak az ügynek kellemetlen közjátékai, gorom­ba éjszakai telefonok és fe­nyegetőzések, amelyektől azon­ban mind az építtetők, mind az építők elhatárolták magukat s nekem semmi okom, hogy őszinteségüket kétségbe von­jam. Semmiképpen sem közü­lük kerültek ki a névtelen éj­féli telefonlovagok, inkább azok közül, akik a lakásépítés bonyolult vállakozását szabad vadászmezőnek tekintik, az üzérek és afféle „szervezők” közül, akiknek gondosan és ra­vaszul álcázott tevékenysége már az első lépésektől kezdve a büntethetőség határán tén­­fereg, azután át is lépi a tör­vény paragrafusait s előbb vagy utóbb rendőri és bírósági tudósítások alakjában kerül nyilvánosságra. Úgy terveztem, hogy néhány hét múlva számolok be az építkezés újabb fordulatairól, amikor már újabb tényeket sorolhatok fel, mert az esemé­nyek valóban azzal biztattak, napjainkban egyenletes és fo­lyamatos munka folyik már a terepen, minden tekintetben megfelelően az építkezés ha­gyományainak. Az anyagszál­lítás meggyorsult, sűrűn for­dulnak a megrakott teher­autók, amelyek téglát, beton­elemeket, falazóanyagot, ce­mentet szállítanak, kialakuló­ban van a munkások törzs­gárdája, a látásból ismerős szomszédoké, akik az építkezés időszakában itt élnek és dol­­goz­tak, találkozunk a sarki boltban, ahol ennivalót és ci­garettát vesznek, néhánnyal már köszönő viszonyban is va­gyunk. Miért folytatom tehát egy hét múlva sorozatomat s miért a furcsa főcímmel, amelynek látszólag semmi kö­ze az építkezéshez? Egysze­rűen ezért, mert a hét közepén részese voltam egy beszélge­tésnek, amelyet kötelességem­nek érzek folytatni lapom nyilvánossága előtt, mégpedig azért, mert ez a beszélgetés részben megnyugtató, részben — kisebb részben — nyugta­lanító volt. A beszélgetésben öten vettünk részt: az építke­zés megbízott műszaki ellen­őre, egy építésznő, továbbá a ktsz építésvezetője, s két fiatal asszony, az építtetők intéző bi­zottságának tagjai, akik majd a 14-es számú házban fognak lakni. Ez a ház egyébként a fiatalok háza lesz, lévén vala­mennyi leendő lakója harminc éven aluli, csupa fiatal házas­pár, akinek fészekrakása már eleve számot tarthat a jóindu­latú érdeklődésre. A beszélgetés célja az volt, hogy megismerjük egymást és tisztázzunk néhány kérdést, amelyek eddigi riportjaimban felvetődtek. Többször írtam a tereprendezésről, amelyet az építtetők a fővállalkozó kész­­től függetlenül, alkalmi brigá­dokkal és nagy részben a ma­guk erejével végeztek, hogy az ellenőr szavaival éljek, sógor­­ság-komaság részt vett a mun­kában, amellyel négyszázezer forintot takarítottak meg. Ez rendkívül tekintélyes összeg, úgyszólván elenyészik mellette az a 15—15 ezer forint értékű munka, amelyet még el kell végezni a fővállalkozó kíván­ságára, mivel a ktsz teljesen sík terephez ragaszkodik, hogy helyet kapjon az építőanyag elraktározására. Ez az összeg forgott szőnyegen azon a bizo­nyos megegyezéssel végződött vitán. A helyzet tehát az, hogy a terepet el kellett simítani a raktározás érdekében, mivel az építőanyag szállítása nem egyenletes, úgyis lehet mon­dani, hogy akkor kell az anya­got elhozatni, amikor éppen van. Az az aprónak tetsző ese­mény is alátámasztja az épít­kezés bonyolultságával kapcso­latos elméletet, mert hiszen a munka egy későbbi szakaszá­ban, a sík terepet ismét át kell alakítani a végleges kör­nyezet érdekében. Felvetődön a beszélge­tésen a garázsok kérdése is, amelyek építése már a befeje­zéshez közeledik. Mindhárom házhoz megfelelő számú ga­rázs épül, a 10—12-es számú házban azonban lejtős lejárat­tal a szuterénben kapnak he­lyet, a 14-es számú ház ga­rázsai kerülnek fűrészes elhe­lyezésben az utcai frontra. Ezek a garázsok az építés ké­sőbbi szakaszában műhelyként fognak szolgálni, jelesen asz­talosműhelyeket rendeznek ott be, mert a fővállalkozó kisz nem tudott alvállalkozót kap­ni az épületasztalos-munkála­tok elvégzésére, így ezeket a munkálatokat is külön kellett választani. Az építtetőknek si­került megállapodni egy aszta­losipari vállalattal, amely el­végzi a munkát, de helyre van szüksége, hogy az időjárásra kényes faanyagot védett he­lyen raktározhassa s ugyan­csak zárt helyen végezhesse el azt a szakipari munkát, ame­lyet valóban nem lehet a sza­bad ég alatt elvégezni. Ezzel kapcsolatban az építésvezető és az ellenőr felemlített egy kis közjátékot, amelyet szin­tén érdemes ideiktatni, mert módfelett alkalmasnak tetszik arra, hogy az építőipar bizo­nyos berkeiben uralkodó szemléletre világítson. A két szakember tucatnyi asztalosipari vállalatnál ko­pogtatott, hogy megfelelő ka­pacitást szerezzen. A tárgyalá­sok előzékeny üzleti modorban zajlottak le mindaddig, amíg kiderült, hogy miféle munká­ról van szó. — Csak lakások? — kérdez­ték a vállalatoknál s ezzel a tárgyalások egy-egy sajnálko­zó vállvonással, esetleg egy kényelmesen elhárító mondat­tal véget is értek. Ez a két szó — csak lakások? — némi­képpen meghökkentő, mert van benne bizonyos lesajnálás, egyfajta leértékelés, amely az asztalosipari vállalatok szem­szögéből, anyagi nyeresége szemszögéből, minden bizony­­nyal helytálló, a lakásépítés szemszögéből azonban lesújtó. Mintha nem is lenne égetően fontos dolog új lakásokat ter­melni. Ilyen epizódok hallatá­ra az ember egyre nagyobb el­ismerést érez azok iránt az állampolgárok iránt, akik mégis belevágnak... A beszélgetés hivatalos része ezzel tulajdonképpen be is fejeződött s megtartva a kölcsönösen előzékeny és ba­rátságos hangot, rátértünk az építkezés elméleti és szerve­zési kérdéseire, amelyekben nemcsak a két szakember, ha­nem a két fiatal asszony — az intéző bizottság tagjai — is alapos ismeretekről tettek ta­núságot. Ez a hivatásos építé­szeknél nem szembetűnő, ha­nem természetes, a két szak­mai kívülálló részéről azon­ban arra utal, hogy az inté­ző bizottság alaposan felké­szült tisztének ellátására, bár polgári foglalkozása szerint édeskevés köze van a malter­keveréshez. A beszélgetésnek ebben a szakaszában elhangzott egy megjegyzés , tulajdonképpen ez a megjegyzés volt az, ami ennek a cikknek a megírására ösztönzött. Az építkezés ellen­őre azzal kezdte, hogy előző cikkem megjelenése után har­minchat telefont kapott, vala­mennyi építtető jelentkezett azzal az aggodalmával, hogy a házak homlokzatát át kell ter­vezni. Ezt az értesülést a fő­­vállalkozó ktsz előkészítő osz­tályának illetékes munkatársa mondotta telefonba s állításá­ban nem volt okom kételked­ni, mert hiszen nem először beszéltünk, s eddig minden közlése helytálónak bizonyult. Örömmel hallottam tehát, hogy sikerült a homlokzat kér­dését megoldani, marad az eredetileg eltervezett megol­dás. Az utolsó mondatra azon­ban kénytelen voltam fölfi­gyelni : — Az egyik építtető vissza akar lépni és ezt azzal indo­kolja, hogy nem kíván részt venni olyan építkezésben, amellyel a sajtó foglalkozik. Ez bizony különös. Pályatársaim s jómagam számtalan cikket írtunk és írunk, eleget téve annak a kö­telességünknek, hogy az ország legnagyobb gondjának, a la­káskérdés megoldásának min­den részletéről hűségesen és becsületesen tájékoztassuk a nyilvánosságot. Senki sem csi­nál titkot abból, hogy a lakás­építés milyen óriási feladat, milyen terheket ró az állam­­háztartásra, milyen nehézsége­ket kell nem is rövid távon le­küzdeni. A társasházak építé­sét a kormány tekintélyes bankhitellel és dotációval tá­mogatja, mindez a népgazda­ságot terheli, következéskép­pen a sajtó kötelessége számot adni arról, hogyan és mire költik azokat a milliárd­okat, amelyeket a népgazdaság erre a célra folyósít. A szemlélettel vagyok kénytelen vitába ereszkedni, amely úgy tartja, hogy az ál­lami segítséggel történő lakás­építés magánvállalkozásnak tekintendő s mint ilyet meg­illeti a titoktartás. Már soro­zatom bevezetőjében leszögez­tem, s azóta többször megis­mételtem, hogy az építkezés történetét teljes elfogulatlan­sággal, a valósághoz hű őszin­teséggel és tárgyilagossággal fogom nyomon követni és megírni, munkámban semmi más nem vezet, mint a tiszta közérdek. A visszalépni szán­dékozó építtető kilétét beszél­gető partnereim nem fedték fel, nem is érdekel. Mindösz­­sze arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy a valóság fel­tárása kizárólag arra lehet hátrányos és kellemetlen, aki görbe utakon jár. Meggyőző­désem, hogy sem az építtető kollektíva, sem a vállalkozó kisz nem jár és a jövőben sem szándékozik görbe utakon jár­ni, ebben az esetben pedig a tiltakozásnak ez a módja ér­telmetlennek tűnik. Egyetlen riportom hangvétele sem volt támadó, nehéz lenne soraim­ból a rosszindulatot kiolvasni. De megillet a becsületes bí­rálat joga s a becsületes bírá­lat mindig segít. Ez a meggyőződésem. Baróti Géza 5 EGY SORSJÁTÉK, AMELYRE NEM LEHET RÁ­FIZETNI! KÉRJÜK, GONDOLJA VÉGIG! ÖN VESZ TÍZ FORINTÉRT EGY KÖNYVSORSJEGYET, AMELY RÉSZT VESZ A DECEMBER 13-I SORSO­LÁSON. NYERHET VELE MOSZKVICS 412. SZEMÉLY­AUTÓT. ELUTAZHAT SPANYOLORSZÁGBA, A BENELUX ÁLLAMOKBA, A SZOVJETUNIÓ KÜLÖN­BÖZŐ TÁJAIRA, AZ NDK-BA, LONDONBA, HELSIN­KIBE, KÖRÜLUTAZHATJA AUSZTRIÁT. DE NYERHET MAGAS ÉRTÉKŰ VÁSÁRLÁSI UTALVÁNYOKAT, ÉS TERMÉSZETESEN KÖNYVEKET IS. AMENNYIBEN PEDIG NEM NYERNE, AZ ÁLLAMI KÖNYV­­TERJESZTŐ VÁLLALAT BÁRMELYIK BOLTJÁBAN NÉVÉRTÉKBEN KÖNYVEKRE VÁLTHATJA SORS­JEGYÉT. GONDOLJA MEG: A KÖNYVSORSJÁTÉ­KON ÖN IS CSAK NYERHETI

Next