Magyar Nemzet, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-18 / 245. szám

Vasárnap, 1970. október 18., Magyar Nemzet. * Kalandozások hava A metró mindig balról jön ! NEKEM JÖN­­ EGY ANGOL , hogy « összekoccanásnak némi humo­ra is legyen, éppen az „egyet­értés terén”, a Concorde-on. Kiugrik a kormánykerék mel­lől és szabadkozó, beismerő kézmozdulatokkal kiáltja: my foult, my foult, (az én hibám), totál my foult!" Igen, hát van egy kis „májfolt” hátul a ko­csin: a stoplámpák jobboldalt hátul betörtek, fölöttük két tenyérnyi horpadás. Az egyet­értés kedvéért az ő bal első fényszórója tört be. Mindig rosszkor jön az ilyesmi, de ma különösen rosszkor. Az utolsó vasárna­pom ez Párizsban, a Matisse­­kiállítás a délelőtti program a Grand Palais-ban. Ha itt most csődület lesz, meg rend­őr, az egy félórát,egy órát el­lop Matisse-tól A tetejébe szerda reggel indulnom kell, irányjelző hátsólámpa nélkül meg se moccanhatok ebben a városban. Találok-e műhelyt addig? Kölcsönösen biztosítjuk egy­mást Mr. Pearsonnal*, hogy mind a ketten biztosítva va­gyunk s a motorházra hajol­va, névjegyen és blokkon ne­kilátunk az eset rögtönzött jegyzőkönyvezésének. Ez a birminghami szövet-vezérkép­­viselő bal kézzel ír, bal kézzel rajzolja föl a kocsin esett sé­rülést. Tehát nemcsak bal­kezesen vezet. Amit aztán végképp nem le­het Párizsban: ügyetlenül vagy tétován kocsit vezetni. A forgalmat nem lehet más­hoz hasonlítani, mint egy zsú­folt akvárium aranyhalforgal­mához. Első benyomásra va­lami áttekinthetetlen, hemzse­gő rendetlenség. Aztán kide­rül, hogy nagyon is fürge, a pillanatnyi helyzethez alkal­mazkodó, másodpercről má­sodpercre módosuló rend, haj­lékonyság és rögtönzés. A ru­galmasságnak az a fegyelme, ami csak egy gumiszalag mo­lekuláinak lehet a törvénye: eddig vagyok nyújtható, aztán török-szakadok — eddig va­gyok összenyomható, aztán eldugaszolok minden rést. Tény, hogy személykocsik, ro­bogók, de még a teherautók óriásbálnái is úgy siklanak el egymás mellett, mint az aranyhalak, testükkel nem, csak a hullámukkal érintve egymást. Két jármű közé nem férne el a Le Monde ketté­hajtott vasárnapi száma. Ha egyszer nálunk majd ekkora forgalom lesz, a mi közleke­dési rendünk csikorgó szabá­lyait is ilyen rugalmassá kell tenni, különben törik-szakad­­eldugul. Igaz, hogy akkorra majd úgy kell megtanulni ve­zetni is, hogy két kocsi közé alig férjen el az akkori Ma­gyar Nemzet egy vasárnapi száma. És az is igaz, hogy akkorra meg kell­­tanulni a gyalogosra is, egymásra is, a gyalogosnak a vezetőre is úgy tekintettel lenni s úgy vigyáz­ni, amilyen Párizsban a köz­lekedés erkölcse. De ez még várat magára egy kicsit. Egyelőre három­negyed 11 múlt öt perccel, 11-kor a Grand Palais előtt vár V. T. szerkesztőségi pá­lyatársam. Mr. Pearson pontot tesz a bal kezével a jegyző­könyv végére. Hét perc alatt végeztünk. Se csődület ! Pá­rizsban nem nézegetik a hor­padásokat tömegek, mert Pá­rizsban sok másféle horpa­dás is van és sok másféle lát­nivaló­­, se rendőr. Egy kis karambol, ahogy illik, két em­ber magánügye marad, mégha a Champs-Elysées sok-sok ezer vasárnapi sétálójának szeme láttára esik is meg.­­ A MATISSE­­ KIÁLLÍTÁS a Grand Palais három szintjén, a föld­szinten, az elsőn és a másodi­kon tizenkét termet foglal el. Illetve foglalt el, mert ápri­listól szeptember végéig volt nyitva a művész centenáriu­ma alkalmából. Tizenkét nagy terem, köztük óriásiak is. A teljes életmű, a világ minden tájáról erre az alkalomra összegyűjtve. A Tánc első változatát például New York­ból kérték kölcsön, a második változatot a Zenével együtt Leningrádtól, az Ermitázstól. A teljes életmű, benne a ko­rai, 1905-ös keltezésű Hölgy, kalapban, San Franciscóból áthozva, és benne a kései színes ablakok a vence-i Cha­­pelle-ben, az ötvenes évekből. A teljes életmű­­ és a tel­jes élet Mert a franciák úgy tudnak kiállítást rendezni, hogy míg a látogató végig­megy a művek közt, köz­ben, szinte észrevétlenül, meg­ismerkedik az alkotójuk sze­mélyes sorsával és majdhogy­nem bemagolódik az életraj­za a Cateau-Cambrésis-i szü­lőháztól 1869 szilveszterén az 1954. november 3-i halottas­ágyig. Közben az életút állo­másai: Párizs, Bretagne, Tou­­louse... közben a fauviz­­mus... Tanger, Issy-les-Mou­­lineaux, Cherbourg, Vence, Nizza. És nemcsak a váro­sok, műtermek, irányzatok, hanem az első asztmatikus légszomj, az első anginás ro­ham is. Matisse, mindenestül, szellemi és­ testi mivoltában. Aki a termeket bejárta, be­téve tudja Matisse-t. Látja, amit ő látott, és úgy látja, ahogy ő. Hallja — a kilence­dik teremben, egy teljes nagy­ságú fürdő faliképén, a La Piscine-en — a kék-fehér mozgalmasságban hallja azo­kat a visszhangokat, amelye­ket egy uszoda vidám élete fölver és amelyeket az idős Matisse hallott, míg a képen dolgozott. Ebből a teremből úgy jöttünk ki, hogy félig vic­celődve, félig komolyan azt néztük egymás ruháján, nem spriccelt-e le bennünket egy fejesugrás. A palotát pedig délután úgy hagytuk el képek, sző­nyegek, maszkok, szobrok él­ményével teli, hogy tökélete­sen érthetővé lett a 81 éves Henri Matisse egy mondata. Négy évvel a halála előtt mondta egy barátjának: „Re­mélem, hogy bármilyen öre­gek vagyunk is, fiatalon ha­lunk meg.’’ | KÜLVÁROSI­­ ÁLLOMÁSON szállok es­te metróra, Párizs keleti pe­remén. Negyvenegy színdarab megy ezen a héten a város színházaiban. ? Nem irigylem párizsi kartársaimat:' 'negy­venegy kritikát írni az évad legelején! Megy a Fösvény és a Cyrano felváltva a Comé­­die-Francaise-ben. Megy egy új és gyönge Sagan-darab, a Zongora a fűben az Atelier­­ben, megy az Athenée-ben Csehov Ivanovja, megy egy új Ionesco, egy új Anouilh, megy a Hair, az Opera-Co­­mique-ben a Figaro, a Pil­langókisasszony, a Hoffmann meséi. Én a Théatre de Paris­ba igyekszem a rue Blanche­­ba, tehát a Montmartre-ra. A VII. Hadriánnak esti kilenc­kor kezdődik a főpróbája, s hallom, úgy játsszák ezt a ná­lunk már tavaly bemutatott darabot, hogy a pápa meg­koronázásának jelenetében még tömjénfüsttel is eláraszt­ják a nézőteret. A St. Fargeau állomás üres. Nézegetek a metró alagútjai­­ba. Máig se tudtam megta­nulni, merről is várjam a vonatot. A forgalmista ráér észrevenni és ráér egy kicsit szóbaállni velem. — A metró mindig balról jön — mondja és mosolyog. — Maga, ugye, idegen? — Magyar. — Ak­kor meg pláne tudja, hogy aki előre akar menni, annak balról kell várnia a szerelvényt. A célzás annyira tipikusan párizsi, mintha a pesti ész csavarmenete szerint járna. Ennyit politizáltunk a föld alatt. Előadás után, éjfél tájban, ha már egyszer a Mont­­martre-n vagyok, elkódorgok a Pigalle-on. Szalmaözvegy vagyok, a feleségemnek elég volt mára Matisse. Ha vol­na is kedvem megnézni kettő ötvenért egy sztriptízt, elve­szi a műsor reklámja. Egy frank bedobása árán kis auto­matavetítőben rövidfilmen ízelítőt kaphatok a műsorból. Bedobom, megnyomom a gombot, azonnal vetkőzni kezd a képen egy fürge, vörös nő, nyilván a műsor attrak­ciója. Minél lejjebb vetkőzik, annál több rajta a csüggeteg látnivaló és bennem a lanka­tagság. Ennél a benti főszámnál százszorta érdekesebb, amit továbbállva néhány lépéssel, a Clichy körút és az Abesses Martyrs utca sarkán észreve­szek. Tizenöt—húsz főnyi férficsődület. Hát ez mi? Csöndesek, cigarettáznak, ne­vetgélnek. Fiatalok is, vénülők is. Ilyesféle csoportokban és így álldogáltam-várakoztam a háború alatt valaha én is a kerületi sorozóiroda előtt. Né­hány perc múlva a szállodá­ból — lehet, hogy az utca ne­véről elnevezett Mártír-szál­lodából — kilép egy fiatal nő alig-miniben. Int valakinek a csoportból és visszamegy ve­le a szállodába. Még egy fél­órát rászánok erre a sorozás­ra, azalatt még másik kettő­nek a testi alkalmasságáról vagy alkalmatlanságáról győ­ződik meg odabent a méh­­szorgalmú miniszoknyás. A többiek tovább várnak rá. Eljövök azután, úgyis na­gyon a sor végén álltam.­­ A MÁSNAPI­­ DÉLELŐTT nagy része rámegy Mr. Pearson balkezes vezérképviselő biztosítótársa­ságára, az Eagle Star irodáira. Először persze elmegyek ah­hoz a nagyon hosszú nevű biztosítóhoz, a Bureau Central Francois Vés... satöbbihez, kint az isten háta mögött vala­hol, amelynek a címét a min­den magyar autós turistának kötelező, úgynevezett „zöld kártya” feltünteti. 1970 augusz­tusában váltottam ki, de az iroda onnét már 1961-ben el­költözött, egy másik isten há­­ta mögé. De hogy nemcsak a magyar adminisztrálás ilyen aluszé­­kony, hanem a brit is, arra álljon itt vigasztalásul és to­vábbi fáradozásul, hogy V. T. kollégámmal, aki úgy beszél franciául, mint magyarul, be­széli tehát a biztosítóhivata­lok nyelvét is, még négy he­lyen jártunk. Végül a párizsi Opera környékén innen-oda, onnan­ ide küldözgetve megta­láltuk a balkezes vezérképvi­selő biztosítóját s az Eagle Star helyiségeiben azt a szo­bát, ahol a betont lámpák és a horpadás ügyét­­ intézni kezdték. —jstr.» Csak kezdték, mert kiderült, hogy a befejezés csak két­­három hónap múlva várható. Két-három hónap múlva, és nekünk holnapután indulnunk kell Párizsból. — Megcsináltatjuk, kérem, meg egy garázsban a rue Claude Terrasse-on (szentis­ten, ez a város túlsó vége, túl a francia rádió új, kolosz­­szeum nagyságú székházán!), megcsináltatjuk mi Mr. Pear­son számlájára. De önöknek kell előlegezniük a csináltatás összegét. Karácsony előtt, leg­később az újév első napjaiban, visszautaljuk önöknek. Ez az, amitől tartottam. Fölfújhatom Mr. Pearson biz­tosítását, ha nekem itt frank­ban előlegeznem kell az ő két­ségtelen visszatérítését. Leg­alább egy százasba fog kerül­ni, ha nem többe, és én ne­kem nincs képem bevallani, hogy nincs olyan százasom, amire újévig várhatok., Kár­vallott hangulatocskában hagytam el — noha birtokon belül — az irodát. Szép kis angol biztosítás az, ami egy magyart ilyen bizonytalanság­ban hagy. Délután a garázsból kihoz­tam kikalapálva, új hátsólám­pával a kocsit. Nyúlok a pénz­tárcámhoz. — Ne tessék — mondja a művezető. — Majd az Eagle Star, a megrendelő, kifizeti. — Nem kell legalább aláír­nom valamit? — Mit? — Hogy elvégezték a mun­kát. — Ha nem végeztük volna el, ön holnap reklamálna a biztosítónál, nem? — De. Hát akkor köszönöm szépen. — És iszkolok a Szaj­na irányába, mielőtt még a garázs meggondolná magát. Amiről a váratlan kiadás fenyegetésében már lemond­tunk, arról, hogy . .e a Mont­­parnasse egyik mozijában, az Hachette-ben, megnézünk egy különös filmet, az Úgy halunk meg, mint a lovak címűt, nem kell lemondanunk. De ez a film már egy másik kaland, érdekes kaland volt kalandozásaink havában. Mátrai-Betegh Béla u Értelmiség a népművelésben Legutóbb a pécsi fesztiválon esett szó a magyar filmek, kö­zelebbről a társadalmi elköte­lezettségű, értékes filmek fo­gadtatásának roszabbodásáról. A vitában ugyan nem mond­ták ki, de e filmek visszhang­jának, vagy éppen visszhang­­talanságának felidézése önkén­telen számonkérés is. A nép­művelés eredményeinek szá­monkérése. Szinte a pécsi vitával egy órában jelent meg az Élet és Irodalomban Petrovics Emil országgyűlési felszólalásának szövege. ,,Az eddigieknél sok­kal tehetségesebb ízlésépítésre kell törekednünk — mondotta a többi között Petrovics Emil — az úgynevezett tömegkul­túrában és a magas művészet­ben egyaránt” — majd így folytatta: „A legtöbb kedvet és igazi tehetséget tehát a ko­molyabb műfajok megértetésé­be, terjesztésébe kell fektetni. De nem úgy, hogy mindenkit ostobának nézünk, aki elsőre nem ért mindent, nem úgy, hogy kötelező olvasmányokat írjunk elő a húzódozók, a fé­lénkek számára.” Filmrendezők és zeneszerzők mellett írók, képzőművészek is elmondhatnák ugyanezt, ha felelősséget éreznek a társa­dalom iránt. A művek fogad­tatása nemcsak művészek gondja. S a népművelésnek sem egyetlen gondja. A művé­szeti ízlés, a közműveltségnek fontos, de csupán egyik meg­jelenési formája. Csak egy ol­dalról jelzi a szemlélet, a vi­lágnézet, a gondolkodás válto­zásait, vagy éppenséggel elma­radottságát, korszerűtlenségét. A pártkongresszus tézisei kimondják: „A közművelődés fejlődése, eredményei ellenére, elmarad a növekvő társadalmi követelményektől." Az ered­mények tehát jelentősek, de a kor követelményei még na­gyobbak. A kort kifejező mű­vészet, a művek fogadtatása is — legyen akár film, szobor, vagy zenemű —, összefügg a közműveltség állapotával. A közműveltség tartalma azon­ban szélesebb és többrétű. Megesik, hogy jó szándékú elfogultsággal valaki egy­-egy értékes film, dráma, kép vagy zenedarab kedvezőtlen látoga­tottsági adatai mögött rögvest a teljes sivárságot, a tömegek szellemi elmaradottságát látja meg. Olykor már-már arról is megfeledkezik, hogy napról napra, nem utolsósorban a te­levízió csatornáján, s tucatnyi más úton, ellenállhatatlanul árad a kultúra a tömegek felé. Ez az „áradás” — akár az iga­zi áradások —, hordalékot is visz magával, de a képernyőn például nem csupán gyenge krimi látható, hanem klasszi­kus remekművek is, nemcsak ilyen vagy olyan tánczenét közvetítenek, hanem Bartók színpadi műveit is, méghozzá igényes és közérthető tolmá­csolásban. A közművelődés fejlesztése tehát korántsem elhanyagolt és nem is reménytelen ügy. Mégis elmarad a növekvő tár­sadalmi követleményektől, és ezt megérzik a korukkal tartó, a kor kifejezésére törekvő al­kotóművészek is. Ezért vitáz­nak manapság művészek és művészettel foglalkozó szak­emberek oly sokat a vissz­hangról, a művek fogadtatásá­­­­ról, a légkörről, amelynek kel­lemetlen szféráit már nem az alkotóműhelyekben kell keres­ni, hanem egy stációval ké­sőbb, a megjelenés, a hatás időszakában. „A tudomány és a technika rohamos fejlődése, a tömegek növekvő művelődési igénye, a társadalom fejlődésének ma­gasabb színvonala szükségsze­rűen megnöveli az értelmiség társadalmi szerepét” — mond­ják a párt kongresszusi tézisei. Vajon hogyan tölti be ezt az új szerepet az értelmiség azon a területen, amelyet a tömegek művelődési igénye jellemez, de jellemez még bizonyos lema­radás is? Eleget tesz-e, meg­­tesz-e minden tőle telhetőt az értelmiség a közművelődés, a népművelés érdekében? Figyelemre méltó cikket írt a Népművelés című szakfolyó­iratban dr. Durkó Mátyás deb­receni egyetemi docens. Saját környezetében vizsgálja az értelmiség közművelő munkáját. Észrevételei helyi tapasztalato­kat tükröznek, ám ezek több­sége feltehetően általánosan is jellemző. Ilyen általános jel­lemvonás például az értelmi­ségiek információ-túlterheltsé­ge, nemcsak a szakterületen, hanem a kultúra körében is. Kiutat ebből a túlterhelésből, a cikk szerint, a megfelelő sze­lekció és egy-egy kiválasztott részterület alapos megismeré­se jelenthet. Az értelmiségi feladatának tartja Durkó, az önművelés mellett, hogy közvetlen és tá­volabbi környezetében érdek­lődést keltsen a kultúra, a mű­velődés iránt. „Ez a szocialista művelődés alapvető közösségi jellegéből is következik — írja. — Rend­kívüli jelentősége van például az üzemi, a mezőgazdasági mérnök—értelmiség, vagy ép­pen a nevelők magatartásának. De hogyan hasson az értel­miségi környezetére, munka­társaira, a művelődés igényé­nek fejlődésére, ha mint Dur­kó írja, saját igényeit sem tisztázta. „Az egyetemi hallgatók több mint felénél még nem talál­kozunk aktív, általános műve­lődési igénnyel — közli a cikk —, vagy ez csak szóbeli, fel­színes vágyakozásban nyilvá­nul meg és korántsem éri el a cselekvés szintjét. Gyakran előfordul, hogy valaki — ta­nulmányait befejezve — nem fogadja el a vidéki munka­helyet, mert kulturális igényét nem tudja kielégíteni, ugyan­akkor egyetemi hallgató korá­ban nem élt a lehetőségekkel.” E megfigyelésből következik a cikk másik észrevétele: az értelmiség népművelő aktivi­tása nem kielégítő. — „A hiva­Magyar—szlovák könyvkiadói együttműködésről írtak alá jegyzőkönyvet­­Pozsonyban." A szlovák fővárosban néhány na­pon át tárgyaló magyar kül­döttséget dr. Marczali László főigazgató vezette. A La camera di Praga ka­maratrió hétfő este mutatkozik be a magyar közönségnek a Várpalota lovagtermében, klasszikus művekkel. Október 21-én a Nemzeti Múzeumban játszanak, a Beethoven és kor­társai című kiállításon. 22-én Fertődön lépnek fel, 23-án a budapesti Kossuth Klubban tartják záróhangversenyüket.­­ Nagy tehetségű és sokoldalú, a szó legigazabb értelmében vezető mesterét veszítette el tíz eszten­deje Schubert Ernő halálával a magyar képzőművészet. Mert Schubert Ernő nélkül nemcsak a hazai textilművészet alkotói kö­zött, nemcsak iparművészetünk jelesei és vezetői, hanem képző­művészetünk meghatározó szere­pű és erejű művészei között is üresen maradt a hely. Azok közé a művészek közé tartozott, akik­nek nem jelentettek korlátot a műfajok határai. Pályáját Fényes Adolf keze alatt kezdte, majd Ré­ti Istvántól és Csók Istvántól ta­nult a Képzőművészeti Főiskolán. Első kiállításán még festménye­ket, absztrakt kompozíciókat mu­tatott be a Tamás Galériában. De érdeklődése hamarosan, s nagyon fiatalon kiterjedt a grafika, majd az iparművészet, a bútortervezés és a textiltervezés térségeire is. Aktivitása, közéleti érdeklődése a hazai művészet haladó mozgalmai­nak sodrába vezette pályájának kezdeteitől — tagja volt a KUT- nak, majd az UME-nek, s a Szo­cialista Képzőművészek Csoport­jának. A felszabadulás után Schu­bert Ernő saját műhelyében és a művészeti közélet fórumain egy­aránt az új szellemű művészet megteremtésén fáradozott, korai haláláig. 1948-tól 1952-ig az Ipar­­művészeti Főiskola igazgatója volt, s e posztján ő volt az, aki az 1948-ban főiskolai rangra emel­kedett intézet céljainak és képzé­si módszereinek kidolgozásával és megvalósításával megadta iparmű­­vészetünk e fontos műhelyének alapvonásait.* A Petőfi Múzeum új szerze­ményeiből nyílt meg kiállítás szombaton. A régi magyar ki­adványok, dedikált könyvek, magyar szerzők idegen nyelven megjelent kötetei, valamint szobrok, rajzok, festmények és plakettek mellett újonnan szerzett Arany-, Jókai-, Szép Ernő-, Benedek Marcell-, Gel­­léri Andor Endre-kéziratok, József Attila-, Tamási Áron-, Áprily Lajos- és Váci Mihály­­levelek is láthatók. Íásos népművelők visszatérő panasza — különösen kis vagy közepes nagyságú községekben —, hogy az értelmiség többsé­ge magukra hagyja őket; az orvost, a mezőgazdászt, sok­szor még a pedagógust is rendkívül nehéz bevonni a munkába” — olvashatjuk a Népművelésben. A viszonylagos visszahúzó­dásnak természetesen több oka lehet. Durkó is megemlíti ezt, de ezúttal nem elemzi az oko­kat. Nyilván szerepel közöttük a túlterheltség is, de elkép­zelhető, legalábbis esetenként, az érdeklődés, a cselekvésig vitt művelődési vágy hiánya is. A Népművelés cikke nem törekszik általános érvényű ta­nulságok kimondására. Ta­pasztalatokat ismertet, ezek nyomán keres megoldást. Az egyetemi hallgatók jobb felké­szítését javasolja, a főiskolá­sok népművelő gyakorlatának hasznát méltatja, a közműve­lődés újabb fórumainak, klu­boknak, baráti köröknek alapí­tását, fejlesztését szorgalmaz­za, ezzel tágabb teret nyit­nának az értelmiségiek nép­művelő munkája számára is. A debreceni népművelő meg­figyelései alighanem országos gondokat jeleznek. Igaz, csupán egy részterület gondjai ezek, de kapcsolódnak a tömegek mű­velődési igényének fejlesztésé­hez, az értelmiség növekvő társadalmi szerepének betölté­séhez. S talán kimondatlanul, de tettein érhetők e gondok azokban a vitákban is, ame­lyeket filmek fogadtatásáról, a komolyzene népszerűsítéséről, a kultúra, illetve a kultúra pe­rifériájának tömegvonzásáról folytatnak, előrelépést sürget­ve, filmszemléken, újságokban és nagy hangsúllyal a Parla­mentben is. Vilcsek Anna Szvetla Trifonova grafikái­ból, színes rajzaiból és festmé­nyeiből nyílt meg kiállítás szombaton a Bolgár Kulturális Központban. A tizenhat éves korában villámcsapás követ­keztében meghalt bolgár mű­vésznő édesanyja személyesen vette át a CIMEA, a Nemzet­közi Úttörőszövetség diplomá­ját és zászlaját az emlékkiál­lítás megnyitóján. ötvenmillió forintos beruhá­zással új művelődési központot épít a Ganz-Mávag a negyedik ötéves tervben. Finn kutatók, a magyarul beszélő Kaarina Karemo finn­ugor nyelvész és Eira Pentti­­nen etnográfus. Vas megyében tanulmányozta a földrajzi ne­vek gyűjtésének módszerét és a vasi tájszólást. Néhány köz­ségben népi szövegeket és nép­dalokat vettek magnószalagra. A két kutatónő a helsinki rádióban tart előadást tanul­mányútáról. 03 Mai szovjet irodalom címmel rendez estet az írószövetség és a Magyar—Szovjet Baráti Tár­saság október 25-én este az Egyetemi Színpadon. Megnyitó beszédet Darvas József, az író­szövetség elnöke mond. Az est íróvendégei: G. Markov, Cs. Ajtmatov, A. Barto, R. Bra­­tuny, Sz. Kaputyikjan, D. Mul­­dagalijev, R. Rozsgyesztvensz­­kij.A Honthy Hanna Szabadkára utazott, hogy az ottani színtár­sulat élén eljátssza Csiky Ger­gely Nagymamájának címsze­repét. Az előadás másik buda­pesti vendége — az unoka sze­repében — Lehoczky Zsuzsa. A Nemzetközi Pen-találkozó lesz október 18—22 között Edinburgh-ban. Az író közös­ségi szerepéről szóló tanácsko­zás magyar résztvevői: Boldi­zsár Iván, Hubay Miklós és Kéry László.­ Az Állami Bábszínház Bar­­tók emlékműsorán az Ódry Színpadon mutatja be október 25-én este A fából faragott ki­rályfit és A csodálatos manda­rint. NAPIÓ Október 18

Next