Magyar Nemzet, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
1* /Q századik arckép A portrérajzoló bizalmas vallomásai A ritka jubileumot megünneplendő, először olyan tudósokat rohamoztam meg, akik az elmúlt kilenc esztendő alatt már egyszer-kétszer kosarat adtak. Gondoltam, csökönyös álláspontjukat megingatja a tekintélyes százas szám, meg az előttük már szerepelt kilencvenkilenc tiszteletre méltó személyiség neve. Joggal számíthattam erre, hiszen a legutóbbi években nemegyszer előfordult, hogy valamelyik soron következő nyíltan megkérdezte: miért csak most jutott ő az özembe? A századik tudósról készültem kis portrét írni a Rádió számára. A havonta egyszer, vasárnap este elhangzott, Tudósaink arcképcsarnoka című sorozatban, tizenöt-tizenöt perc, hat gépelt oldal jutott egy-egy jeles akadémikus megrajzolására. A válogatást, minden befolyásolástól mentesen, magam végeztem el. Útmutatóm mindössze a Magyar Tudományos Akadémia 1962-ben, majd később 1967-ben megjelent Almanachja volt. Ezekből keresgéltem ki az ismerős, és egyelőre ismeretlen nevek közül a modelleket. Elsősorban rendes tagokat, de olykor, valamilyen aktualitástól indíttatva, vagy éppen a szakmák váltogatása végett, levelező tagokat is fölkerestem. Az Akadémiának 1967-ben kilencven rendes tagja volt, közülük hatvanhatnak írtam meg a portréját. Az időközben elhunyt Mihailich Győző a hatvanhetedik. E névsorban szereplő levelező tagok közül nyolcat választottak meg később rendes tagnak. A kilencvenkilenc szakma szerinti megoszlása végeredményben a következőképpen alakult. A legtöbb: tizennégy tudós vegyész. Második helyen (tizenkettő) a mérnökök szerepelnek. Tizenegy fizikus, tíz orvos, kilenc nyelvész, nyolc matematikus, hat botanikus következik a sorban ezután. Egzakt tudomány művelője: hetvenhét, a szellemtudományoké: huszonkettő. Megkezdődött tehát minden ilyen munka első ütközete: a telefoncsata. Gyorsan megmondom: a jeles magyar tudósok nem bizonyultak elérhetetleneknek az újságíró számára. Mindössze négy esetben akadtam föl reménytelenül a titkárnőn, aki az istennek sem volt hajlandó bekapcsolni. A túlnyomó többség készségesen bekapcsolt. A vitát rendszerint a kiszemelt modell illő szerénységgel előadott elhárító érved robbantotta ki. Sokan húzódoztak az effajta szerepléstől, mondván: a tudomány emberéhez nem méltó az ilyen önmutogatás; beszéljen róla az alkotás! Legalább ötvenezer elmondtam, mit tapasztaltam egyszer, második gimnazisták körében. Osztályfőnöki órára hívtak meg, mesélnék írói élményeimről, amelyeket a tudomány berkeiben történt kalandozásom közben szereztem. Bevezetőként megkérdeztem a tizenhat éveseket: tudják-e kicsoda Albert Flórián, vagy Zalatnay Sarolta? Nagy kacagással válaszoltak. Aztán afelől érdeklődtem, hogy hallották-e valaha Winter Ernő, Földi Zoltán, vagy Millner Tivadar nevét? Felelet helyett mély csönd következett. Folytattam a faggatást: szerintük mely magyar iparág rangos a világban? Készségesen sorolták: a híradástechnika, a gyógyszer-, az izzólámpagyártás. Hozzátettem: nekem is megmelegedett a szívem, amikor Amszterdamban, első reggeli csavargásom közben, a kirakatban Orion televíziós készüléket pillantottam meg. Magyar tévémasina a Philipsgyár hazájában! Majd a gyerekek is belátták, hogy az általam fölsorolt három tudós, a három megemlített siker főszereplője, ugyancsak méltó a hírnévre. És nagy érdeklődéssel hallgatták, mennyi munka, küszködés, tanulás árán lehet kiemelkedő eredményt elérni. Ezekkel az érvekkel nyertem rendszerint csatát, mert a jó tudós, szenvedélyes iskolaalapító. Ha másnak nem, annak az indoknak engedelmeskedik, amely élete példájának az ifjúságra gyakorolt nevelő hatását emlegeti. De most először olyanoknál próbálkoztam, akiket eddig nem sikerült megindítanom. Elég gyorsan kiderült, hogy a szép százas szám igézetében sem bízhatok. Szerencsére, eleve nem voltam derűlátó, s korábban kiszemeltem erre az esetre, a jubileumra ugyancsak méltó személyiséget. Fejes Tóth László matematikust ebben az esztendőben választották meg a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává, és szintén az idén lett a Matematikai Kutató Intézet igazgatója. A Reáltanoda utcai intézet felé ballagva, eszembe jutott, mely nevezetes alkalommal jártam először erre. Amikor rádöbbentem: magamnak is milyen izgalmas fölfedezői kaland a portrérajzolás. Eredetileg ugyanis Rényi Alfrédről akartam írni. Fölhívtam a kutatóintézeti telefonszámán. Valaki a drót túlsó végén közölte, hogy a keresett Amerikában tartózkodik. Júniusban történt, amikor éppen elég nehéz vizsgáztató, már vakációzó professzorokat előkeríteni. Aki a telefont fölvette, alapos embernek bizonyult. Megkérdezte, kivel beszél. Megmondtam, majd én is tudakoltam az ő kilétét. Amikor a kagylót letettem, rémlett föl előttem: ezt a nevet már láttam valahol. Föllapoztam a mindenttudó almanachot. És megtaláltam benne Erdős Pált, mint a szám- és halmazelmélet művelőjét. Gyorsan tárcsáztam újból. Megkértem, legyen a modellem. Vállalta. Beszélgetésünk közben derült ki, mekkora szerencsém volt. Erdős Pál egyike a földkerekség legnagyobb elméleti matematikai tudósainak, aki nemcsak a budapesti tudományegyetemen tanít, hanem Amerikában, Angliában, Indiában, és a világ még jó egynéhány nagy egyetemén, elég ritkán lehet itthon meglelni. (Később, matematikusokkal, fizikusokkal beszélgetve, úgyszólván minden alkalommal gyarapítottam ismereteimet Erdős Pálról, ahogyan a többi kiemelkedő egyéniséggel kapcsolatban sem hagytam abba a gyűjtögetést. Erdős 1939-ben utazott el az Egyesült Államokba, s azután a világháború hat hosszú éven át megakadályozta a hazatérésben, vagy akármilyen összeköttetés létesítésében. Az első életjel 1945- ben érkezett tőle. Jeles matematikus barátja, Turán Pál kapott egy postai levelezőlapot. A szöveg így kezdődött: „Kedves T. P.! Tegyük föl, hogy” — ezután egy hosszú matematikai formula következett, majd a legvégén — „Mit szól hozzá? E. P.”) A Matematikai Kutató Intézetben a titkárnő régi ismerősként fogadott. Amikor megtudta, kivel van találkám, elismeréssel adózott meggyőző képességemnek. Ő nem jósolt volna sikert, mivel az új igazgató, a tudományán kívül, különösen a szerénységéről nevezetes. Valóban, első beszélgetésünk kezdete újabb csatát jelentett. Miközben, az évek során gondosan csiszolt, válogatott érveimmel ismét hajlandóságra bírtam, már megfogalmaztam a századik arckép induló bekezdésének egyik mondatát: „A laikus fül számára nyilván anekdotikusan hangzik, hogy a hiúság bocsánatos bűnétől híresen mentes férfinak a szakmája, a diszkrét geometria.’* Rendszerint másfél—két órát kértem egy-egy modellrajzoló társalgásra. Ilyen rövid idő alatt kellett közelebbről : i .eg. si~ krkedite.t i *■—* • -berrel, azonkívül, hogy írásban megkaptam részletes életrajzát, tudományos közleményeinek, könyveinek a jegyzékét, akadémiai tagságra való ajánlását, s néhány jelentősebb publikációjának a különlenyomatát. Általában három teszt kérdéssel igyekeztem a feszességet oldani, és egyben hamar a lényegre tömni. Az első kettőt mindjárt a beszélgetés legelején föltettem. Olyan formában, hogy a tudós, látszólag általánosságokról szólva, önmagáról beszélhessen. Az első kérdés így hangzott: milyen adottságok, tulajdonságok szükségesek ahhoz, hogy valakiből tudós váljék? A második: hogyan találja meg a tehetséges ember azt a szakmát, amelyben képességeit a lehető legteljesebben kifejtheti? Az elsőre válaszolva Fejes Tóth László a bulldog makacsságát emlegette, mint fontos kutatói erényt. Az előtte már vallott kilencvenkilenc között akadt olyan, aki szerint minden szerencse dolga. A másik végletet képviselő akadémikus meg azt hangoztatta, hogy példátlan szorgalommal bárki el-m érhet bármely magasságokat. Általában a makacs kitartásnak csaknem mindenki nagy jelentőséget tulajdonított. Hozzátéve, hogy a fanatikus türelemnek jellemszilárdsággal kell párosulnia. Hadrovics László, a szlavisztika tudósa fogalmazta meg a legérzékletesebben, hogy ez mit jelent. A jellemszilárdság abban jut kifejezésre, hogy a fölfedező sohasem a saját igazságát hajszolja, hanem a tudományét. Legyen ereje arra, hogy kritikusan lássa bármilyen fáradsággal teremtett művét, s ha az nem képes a valóság rendjébe illeszkedni, dobja el! Ne áldozza föl a problémát az elegáns megfogalmazásnak, akkor sem, ha az a világ leggyönyörűbb formulája. Tolja félre, ha kiderül róla, hogy úgy nem igaz. Hiúságán győzedelmeskedjék a tudomány igazsága előtti alázat, amely nemcsak tűri, hogy a problémák fölágaskodjanak előtte, hanem örül annak. Tehát: szorgalom, szorgalom, szorgalom. Legalább kilencven—kilencvenöt százalékban. Nem hiányozhat azonban a tüzet gyújtó szikra: a tehetség, amit sokan kíváncsiságnak, türelmetlenségnek, az összefüggések fölismerésének neveztek. Ebből akár öt százalék is elegendő a tudósi képlethez, ha a konok igyekezet a többit kitölti. A második kérdést latolgatva, mindenki a maga választásáról beszélt, emlékei között keresgélve: vajon ki, mi irányította végül is a pályára? A száz felelet szinte százféle. Többen mindjárt rátaláltak, mások néhány kanyar után érkeztek célba. Aki makacsul bízik elhivatottságában, az győzedelmeskedik. A legszebb példa erre Budó Ágostoné. Mint joghallgató nyerte el az első éves fizikusok számára kitűzött pályadíjat, és ezzel győzte meg a szüleit. Fejes Tóth László a véletlennek tulajdonítja. Karl Friedrich Gausst, a múlt század zseniális tudósát idézi. A matematikusok mindenkori fejedelme emlegette, hogy tizennyolc esztendős koráig maga sem tudta, mi lenne szívesebben: klasszika filológus vagy matematikus. A harmadik tesztkérdés már a beszélgetés végén hangzott el, azt firtatva, hogy a tudós melyik alkotását tartja a legjelentősebbnek. Amikor az alkotó az életműből a számára legkedvesebbet kijelöli, emberi, tudósi alkatának olykor rejtett titkairól is árulkodik. Kinek azért emlékezetes a mű, mert a leghangosabb sikert aratta, másnak a legtöbb töprengést igénylő áll a legközelebb a szívéhez. A századik modell azt nevezte el, amelynek a megfejtése önmagának is óriási meglepetést okozott. l'drailon ajándéknak bizonyult, éppen a századik arcképnél a tudós megfogalmazása. Mert az arcképfestő is azokról a váratlan meglepetésekről szól a legszívesebben, amelyek e munka közben az elmúlt csaknem egy évtized alatt érték. Kiderült, hogy közöttünk él az az ember, aki a világon elsőként szabadalmaztatta a lökhajtásos repülőgép tervét. Megismerkedett új tudományágak magyar úttörőivel: a világhírű pécsi biofizikai műhellyel, a századikban a diszkrét geométerrel. Megtudta, hogy a hidrológia világában Magyarország nagyhatalomnak számít. A Baross utcai múzeumban tevékenykedő fiatal zoológus expedícióinak a zsákmányait hatalmas nemzetközi gárda dolgozza föl, a Szovjetuniótól az Amerikai Egyesült Államokig, kétszázötven—háromszáz közleményben. Beszélgetett a világhírű magyar matematikusokkal és fizikusokkal, és közösen töprengtek azon, vajon mi az oka annak, hogy annyi kiváló szakmájukbeli tudós került ki a honi egyetemekről. Meghatottan hallgatta a gyermekgyógyászt, akit egy művészi alkotás ihletett a fölszabadulás utáni nehéz években a csecsemőkori sorvadásos betegségek okainak kutatására, s most, miután hazánkban legyőzte a betegséget, a fejlődő országokat járja. Adhat-e önmagának is tesztkérdést valaki? Ha igen, akkor arról kellene most az arcképrajzolónak vallania, hogy a megismert száz tudós közül melyiket szerette a legjobban? Azt, aki a szerencséről szóló parabolával ajándékozta meg, mondván: mi az esélye annak, hogy a Duna-parton állva, az ember orra hegyére egy csepp víz freccsenjen? Úgyszólván semmi. De ha jó motorral fölszerelt csónakba száll, és az ár ellen hajtja nyolcvan kilométeres sebességgel, akkor egy idő múlva megtörténik ez a csoda. Hajduska István Magyar Nemzet .Vasárnap, 1070. október 1I. Múlik a színpadi idő Húsz éves az Ódry Árpád színészotthon A meghívó este 8 órára hirdette az előadás kezdetét. De már jó húsz perccel előbb kitehették volna a „Minden jegy elkelt” táblát a Lendvay utcai kis palota kapujára. Nem csoda, hogy ennyien vannak, hiszen ünnepelnek: az Ódry Árpádról elnevezett színészotthon fennállásának huszadik születésnapját. „Theatre parée” — írná a régi krónikás, és nem véletlenül idézi őt az új sem. A múltat köszönteni jött el péntek este a magyar színházi világ színe-java. A múltat, mint tovasuhanó időt egy-egy kedves, színpadról, súgólyukból, kulisszák mögül ismert régi arcon és — a történelmet. Színházat játszik minden itt ezen az estén. Még a csillárok fényözönében ragyogó társalgó is. Hosszan a szorosan egymás mellé rakott széksorokkal, s előttük a pódium — a rögtönzött színpad — a mikrofonnal. De játszik a nézőtér is. Sőt! Csak az játszik igazán. Nagy- és kisestélyiben, üdén és szőkén, sok órás fodrászmunka hat koronáit viselve, fogadják — a napi próbától-munkától — fáradt vendégeiket a házigazdák, az otthon hölgylakói. És volt Cyranók, Rómeók, Peer Gyntek szerepálmai válnak valósággá egy-egy feszes tartású öregúr gesztusaiban. Játék és valóság ölelkezik itt ezen az estén ritka szép harmóniában. Amikor színészek találkoznak a múló idővel, és köszöntik egy nagyszerű ház létrejöttének húszéves jubileumát Az otthon lakói nevében Császár Kamilla „lép fel az első szereposztásból”. Már csak ő maradt. Monológját nagy tapssal köszönti a műértő és valóban érző nagyérdemű közönség. A minisztérium képviseletében Malonyai Dezső főosztályvezető „magánszáma” még forrósítja a hangulatot. A szakszervezet nevében Vass Imre főtitkár azt mondja, az előtte szereplők már mindent „elszavaltak”. Nagy sikere van. Ám az igazi „trouvaille”, mint az igazán jó drámákban, még hátra van. Gobbi Hilda lép a mikrofon elé. Taps köszönti. Ha valaha színész megérdemelte, ő ezen a mai előadáson százszorosan megérdemli. Ennek a nagyon szép, nagyon emberi drámának minden betűjéhez, ennek a háznak minden téglájához, szögletéhez köze van. • Ezt az egész gyönyörű „játékot” ő találta ki. Most elmondja: ahhoz, hogy valóság legyen belőle, olyan „játszótársakra” volt szükség mint a mi társadalmunk új vezetői, a mi államunk megváltozott rendjének értő emberei. Csak így válhatott a játékból valóság. Egy szomorúan szép régi francia film ,a „Hulló csillagok"’ adta az ötletet, s az 1945-ös valódi helyzet érlelte meg az idős színészek otthonának gondolatát. De ezen az estén senki sem szomorú. Talán csak az a néhány perc a múló bánaté, amíg Gobbi Hilda elsorolja azok neveit, akik végleg „elszerződtek” innen. De máris változik a szín; azokról a színészekről, kollégákról esik szó,akik még onnan, abból a másik világból is gondoltak erre a házra. Gárday Lajos két, Völcsey Rózsi egy szobáját hagyta az otthonra. Számunkra ma már semmit sem mondó név, a színpad varázsos világát alig megkóstolt volt színésznő kétszázezer forintnyi értéket hagyományozott Este tíz óra elmúlt. Észre sem vettük. Egymás után érkeznek az ifjú színművészek Budapest valamennyi színházából. A mai este szórakoztató műsorának szereplői. Nevek és arcok, amelyekért bármely ország gálaestjeinek rendezői nagy árat fizetnének. Színház után színházat játszani jöttek. Fiatalok az öregeknek. Mert az idők még a színpadi is — múlik. (csillárt - «jinig COINIGL KOINIGO KOINIGO KOINIGO KOINIGO COINIGOOINIG' _~?INk^ KftVEKEVEREK •KOINIGO