Magyar Nemzet, 1971. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-28 / 228. szám

Kedd, 1971. szeptember 28. A Magyar Nemzet vitafóruma A fehérvári emlékművita néhány tanulsága Somogyi József szobrászművész levele Somogyi József szobrász­művész, a Képzőművészeti­ Szövetség elnöke, ország­­gyűlési képviselő a követ­kező levelet írta lapunk fő­szerkesztőjéhez: A szeptember 24-én megje­lent Magyar Nemzet egyik rovata, a ,,T. Ház” foglalko­zott a fehérvári emlékmű kö­rüli vitával, illetőleg írt az ülés szünetében kialakult spontán beszélgetésről. Ebben idézett eng­em is. Mindig fé­lek a beszélgetések önkényesen felhasznált részleteitől, annak ellenére, hogy­­ elhangzott mondatokat közölnek. Majd minden esetben adósait ma­radnak a gondolattal, a be­szélgetés igazi lényegével és minden pontatlanság csak a zavart fokozza. Ez történt most is. Nyilatkozatom kicsit dodonainak tűnik és félreért­hető. Hiszen bizonyára em­lékszel, hogy mondataimat megelőzték és követték súlyo­sabb értelműek és más ter­mészetűek is. Úgy a tanács magatartását illetően — jogai elismerése mellett —, mint az összes alkotót ért méltányta­lanságot illetően. Korántsem ily egyszerű a kérdés, mint 39 és fél kurta sorból látszik. A vita már régen túl van azon, hogy csevegni lehessen róla. Meggyőződésem, hogy ezt — a­­ fehérvári ügyet — nyilvános vita már egy lé­péssel sem viszi előbbre. A zsűri döntéséhez nem szólha­tok és nem is kívánok hoz­zászólni, hiszen a pályázat egyik részvevője is voltam. Legfeljebb az újabb félreért­­hetőség elkerülésére — hisz mégis csak az én nevem áll e sorok alatt — csak annyit, mindig el tudtam és ma is el tudom viselni, ha egy pá­lyázaton jobb művek vannak az enyémnél. Amióta élek, ilyen döntést nem fellebbez­tem meg és soha nem ma­radt tüske bennem. Becsülöm és szeretni is tudom barátaim műveit, akik akár stilárisan, akár gondolatilag másként fejezik ki önmagukat mint én. Mindig sokat tanulok tő­lük. Mivel azonban a vita mö­gött sok nagyon lényeges kér­dés is feszül, engedd meg, hogy néhány gondolatomnak ez ügy kapcsán mégis nyil­vánosságot kérjek. Lehet, hogy másfajta vita elindítója lesz, örömmel veszek benne részt, hiszen mostani levelem éppen csak érinti a kérdés egyikét-másikát. Lehet, hogy egyik-másik szavam kemény, de szándéka tiszta. Többször hangoztattam már, hogy szellemi életünkben na­gyon érdekes mozgás indult am­eg, amit okosan, embersé­gesen kell segíteni mindenki­nek, aki kulturális politikánk ügyeiben hatáskörrel bír. Ter­mészetes, hogy ez a mozgás problémákat vet fel, de ezt akarja is. Mindenfajta imp­rovizált tevékenység, pillanat­nyi kérdésekkel foglalkozás félő, hogy döntéseiben­ is ilyen lesz, pedig azorva, nem akar­va precedenst teremthet, ami később nagyon megbosszulja magát és nem is tudom, mi­ként tehető jóvá. Minden nép szellemi életé­nek alakulását sajátos belső és egyetemes, tradicionális ás mai erők összessége — gaz­dasági, politikai, művelődési és nem utolsósorban pszicho­lógiai, hogy csak néhányat említsek — szabja meg. Nem misztifikálni akarom a kér­dést, de ezeket a tényezőket kell ismerni és kell érteni hozzá, különben nehéz eliga­zodni Egy megmerevedett íz­lés — a művészet alapvető mai tö­­­­­réseivel is szemben állva — magát közízléssé emelve éppoly súlyos zavaro­kat okozhat, mint egy másik véglet, kizárólagossági kevély­ségében perifériális játékok múló divatjával kompromit­­tálható a mai modern vagy jiV.-'-' ' i­elentő,s c -t nénvait. Hirtelen, azt gondolhatná valak­i, le­gyünk óvatosak tehát és ma­radjunk az „arany közép­úton”? A művészetben sok út van, de „arany középút" nincs. Minden útnak sajátos belső törvényei vannak és csak azokkal mérhető. Ez dönti el, jó-e a mű vagy sem­, nem a stílus. Más és mesz­­szemenő kérdés, hogy kisebb vagy nagyobb közösségek mi­kor, milyen utat választanak. Bonyolult és nehéz ez ilyen szinten is, mert homogén kö­zösség nincs. Még több kö­rültekintést igényel országos társadalmi szinten, mely hál’ istennek ma­­már egészségesen differenciált, szereti és igény­li, hogy körülötte útrendszer legyen. Természetesen politi­kai és társadalmi elhatározás kérdése, hogy fő útjainkat merre vezetjük. Ebben nincs is vita, de szükségtelen az ezeket összekötő leágazásokat csak csapdákkal teli, sötét mezsgyéknek tekinteni. A fő­utak áramlásában­­ élnek, egyik a másik nélkül elszin­­telenedik, talán el is siváro­­sodik. E kérdések megítélésé­ben hálátlan dolog a szubjek­tív ízlés kizárólagos sugalla­tára hallgatni. A tanácsi törvény kihatá­sai ma még szinte felmér­­hetetlenek. Benne a társada­lom, a közösség és azon belül a személyiség megbecsülésé­nek humánumát érzem. Oly sok alkalommal hangoztatjuk, szinte közhely a jog és kö­telesség viszonyának a kér­dése.. Jogosnak és érthetőnek tartom, hogy a fejlődés fo­lyamata úgy alakult, hogy a tanácsi szervek önállóbb fe­lelősséggel alakítsák­: közös­ségeik sorsát. Ha ez igaz, és úgy vélem igaz, akkor termé­szetes, hogy ebbe a kulturá­lis kérdések is sok vonatko­zásban is beletartoznak. De azt is gondolom, mégis csak kissé másképpen, mint pél­dául gazdasági problémák. Mindenekelőtt jó, ha ezekben a kérdésekben a tanácsadó testületekre hallgatnak. or­­szágos jelentőségű ügyben na­gyobb súlyú testületre, köz­szóval zsűrire. Hitelük sem­mivel nem lesz kisebb véle­ményem szerint. Jogosnak tartom azt is, hogy kulturális igényeiket — egyeztetve egye­temes kulturális szándékaink­kal — közvetlen megbízással is megrendelhessék, de ugyanakkor bizonyos vagyok benne, hogy döntéseikhez még nagyon sok helyen kell az ér­tő, tapintatos, pl-­os szó. Erre egy ponton túl kötelesség is hallgatni. A sokszor hangoz­tatott „sajátos igény” sajnos néha a személyes ízlés társa­dalmivá nagyított póza. Az úgynevezett ,,sajátos igényű” művek egy idő után elegyed­nek szellemi életünk lombik­jában a nem sajátos igé­nyűekkel” és végül is egész művelődési arcunk formálói vagy szemölcsei lesznek. Vita esetén ebben a kérdésben közönségszavazattól hitelesí­­­tést várni az esetek nagy ré­­­szében naiv dolog. Közvéle­ménykutatás — ami nem azo­nos az előbbivel — támpon­tot jelenthet, de a döntés fe­lelősségét nem vállalja át, és nem ad felmentést a későb­biekben. Mint az előbb emlí­tettem, tehát jogosnak vé­lem, hogy például egy város művészi megbízást adjon ki és abban döntsön is. Nem tartom azonban fontosnak, hogy pályázatot írjon ki, ha kialakult elképzelése — akár alkotót illetően is — van, kü­lönösen nem, ha történetiS°n tervekkel is rendelkezik ma­ Egyrészt ma ven nehéz, fő­ként emberileg és érzelmileg. e°v kialakult állásnontot fel­adni, másrészt méltánytalan ű°v a már felkért, mint ké­sőbb meahtvmetn nál­ rézóval gyomban A .Vi­pn’rMl­” álláS­ nontnak azonban történ°imi. formai és gondolati kérdése­ket is számba kell vennie, pontatlanul előkészített pá­lyázat ötleteket eredményez, sokszor nstyán jelentős lelie­­fít- változtatás nél­­ív műveket ritkán. Nevesebb művészeink alkotó találékonysága, stílusa, formavilága nem valami kü­lönösképpen titokzatos kér­dés. Tehát olyanokat tanácsos felkérni, ha még kialakulat­lan „az elvárás” —­­nem jut eszembe e csúnya szó helyett jobb —, akikről reálisan is elképzelhető, hogy művük hajdan felállításra is kerül­het. Mert nincs szükség arra, hogy egyikükkel naponta a sajtó nyilvánossága előtt kö­zöljék, hogy m­ive rossz, a másikat feszélyezzék, hogy most ő az ügyeletes zseni. Je­len esetben egy elhamarkodott helyzet sodorta őket e ké­nyelmetlen vitába, mely tu­lajdonképpen nem róluk szól, annál sajnálatosabb ez, mert a másik fél Fehérvár, amely — úgy igaz, mint mondtam — elévülhetetlen érdemeket szer­zett kulturális életünk leg­utóbbi periódusában. E kér­désben lehet, hogy nem volt elég bölcs, bízta volna meg pályázat nélkül — és ezért a lehetőségért harcolt volna — azt, akihez bizalma van, és művészeti tanácsadói segítsé­gével készítette volna addig se terveket, amíg megnyugtató­nak látszanak, mert ilyen ez­redéves évforduló ritkán van, ez is a nemzeté, nem csak Fehérváré. Erről sem lehet­­ megfeledkezni. Somogyi József Magyar Nemzet Utasítás és végrehajtás Azt hittük már, „ad acta” tehetjük a külső Kacsóh Pongrác úti hírhedt magas­házak ügyét, kivéve az ez-s­zel kapcsolatos bűnper ese­ményeinek ismertetését. A legutóbb megírtuk, az épí­tésügyi miniszter utasításá­ra a minisztériumban kere­sik az utakat-módokat, ho­gyan lehetne 236 család megelégedésére rendet te­remteni a hibásan épített, azóta is folyamatosan ja­vítás alatt álló házakban. De ez az eset még arra is jó, hogy szemléltesse, mek­kora különbség lehet utasí­tás, és végrehajtás között. Miközben a repedt falú házak miatt folyik a bűn­per, az „áldozatok” e házak­ban élnek. E házakban gya­koriak a főfal cserék. Falak, amelyek rendes körülmé­nyek között családokat és lakóhelyiségeket választa­nak el egymástól, porrá omlott törmelék formájában díszítik a környéket. Az egyik ház főfalának első emeleti részén most is dol­goznak az építők, nád­, „függöny” mögé rejtőzve, mégis, hetekkel ezelőtt az utcáról egyenesen a lefej­tett falú, kiürített szobába láthatott a járókelő. Ez a nem mindennapi, de min­dennapos látvány, valljuk be, egy kissé megrendítő volt. Nemrégen a miniszté­riumba hívták a négy ház képviselőit. E látogatás nyo­mán a házakban kifüggesz­tették az elhangzott tájékoz­tatás szövegét, azt, mit ajánl a minisztérium a lakóknak. Először is azt, hogy aki akar, elköltözhet majd az újpalotai, esetleg az óbudai lakótelepre. E lakók teendő­je: felbontani 1969-ben kö­tött lakásszerződésüket. Az új lakásokat 1971-es áron kaphatják meg, e célból kedvezményes kölcsönt kap­hatnak az OTP-től. Aki maradni akar, a szokásosnál hosszabb garanciát élvezhet. A tájékoztató elolvasása után­ el kell árulnunk, nem fogta el a lakókat mélysé­ges nyugalom. Egyrészt nem vált előttük világossá, ho­­­gyan bonthatnák fel szer­ződésüket, amikor nem tud­ják pontosan, hol, milyen lakást kapnak a mostani helyett és mennyit kell fi­zetniük érte. Hogyan is dönthettek volna hát, ma­radnak-e, vagy inkább mennének? A tájékoztató nem tért ki arra, vajon mostani lakásukat milyen áron veszik át tőlük? Ha idei áron, akkor miért kell fizetni az azonos­ vagy megközelítően hasonló alap­­területű cserelakásokért? Vagy a régi áron vennék át e lakásokat? Ez nem fe­lelne meg az eladás-vétel szabályainak, hiszen az el­adás is, vétel is most tör­ténik. A hiányos tájékozta­tás nyomán minden eset­ben elszaporodnak a rémhí­rek. Annyi azonban bizo­nyos volt m­indenki előtt, hogy az ügyintézés nem a miniszteri utasításnak meg­felelően, még csak nem is annak szellemében történik. A miniszter, tudomásunk szerint, kikötötte, hogy a­ la­kókat nem érheti anyagi károsodás. Felhívtuk a minisztérium egyik illetékesét., — Tárgyalgatnak még az OTP-val — mondta az il­letékes. A lakásárakról sem­mit sem tudott mondani. Pedig a 236 család hat kép­viselőjét éppen ő tájékoz­tatta a minisztérium ajánla­táról. — Mikorra várható a dön­tés ?,— kérdeztük az illeté­kestől. — Nem tudom — vála­szolta, majd hozzátette: — Kint jártam a négy házban. Nagyon szépek a lakások. Különben is, a szakértők szerint biztonságosak az épületek. — Azt a szobát is látta, ahová az utcáról be lehe­tett nézni? — Csak ezen az egy la­káson dolgoznak. Ezek a házak műszakilag most még rendeződnek. Azóta bizonyára a mi­nisztériumi illetékes tudo­mására jutott már, hogy újabb főfal repedt meg a 25-ös számú háznál. A „mű­szaki rendeződés” tehát to­vább folyik. Vajon meddig? Hány lorrást kell kiüríteni, feldúlni, építgetni még? A lakók találgatják, vajon ki­re mikor kerül sor. Fellé­legeznek, amikor a másik házban reped a fal és nép abban, amelyben ők laknak. Aki látta volna a gyerek­szoba falát is, amelyet egy bírósági helyszíni szem­lén bontani kezdtek a szak­értők a legveszélyesebbnek látszó részen, megértené, miért is nyugtalanok ezek az emberek, akiknek nagy része sok éven át várako­zott lakásra. Ezt a zűrzavart egyetlen gesztussal meg lehetne szün­tetni. Végre kell hajtani a miniszteri utasítást. Remél­hetőleg, ehhez nincs szükség újabb miniszteri utasításra. Tóth Erzsébet 5 Pedagóguspályázatok tanulságai Villany a tanyai iskoláknak Napokon át jártam a kecs­keméti járás iskoláit, tapasz­talataimban állandóan kevere­dett a jó, az eredményes a rosszal, a lehangolóval. A pá­lyázati rendszer tanulságait kutattam, és az volt a járás­ban a leggyakoribb megfigye­lés, hogy kevesen pályáztak, vagy ha igen, akkor rendsze­rint nem az olyan képesítésű pedagógusok, akikre az isko­lának elsősorban szüksége lett volna. Arra a föltevésre, hogy a pályázatok elbírálásánál protekcionizmus érvényesül, nem találtam bizonyítékot. De hogyan lehet ott részrehajlás­ról beszélni, ahol jelentkező is alig alvad ? A pályázaton kívüli áthelyezések, kikérések ügye már más lapra tartozik; itt in­kább elképzelhető, hogy a pá­lyázati rendszer helyes elve időnként megsérülhet. Hiányzó tanszerek Fölkerestem Madarász Lász­lót, a Bács-Kiskun megyei ta­nács végrehajtó bizottságának elnökhelyettesét, hogy utam végén elmondjam tapasztala­taimat. Titokban féltem kissé ettől a találkozástól, mert at­tól tartottam: az elnökhelyet­tes talán sötétnek, pesszimis­tának ítéli meg beszámoló­mat. A több mint­­kétórás beszél­getésnek a legnagyobb nyílt­ság, őszinteség volt nem az egyetlen­, de kétségkívül az egyik legkellemesebb élmé­nye. Madarász László nem­csak átfogóan ismeri a megye művelődési helyzetét, hanem a legkisebb iskolák gondjait is. Alig említhettem olyan kis­községet, amelynél, ne nevezte volna meg a tanácselnökét, az iskola igazgatóját. És nem tud­tam olyan kedvezőtlen benyo­másokról szólni, hogy az el­nökhelyettes ne toldotta volna meg saját személyes tapaszta­lataival. Tárgyilagosság a jó­zanságról, de az országos hely­zet alapos ismeretéről is ta­núskodott. — Abból kell kiindulni, hogy megyénkben körülbelül ötezer olyan felsőtagozatos, diák ta­nul meg, akiket körzeti isko­lában, megfelelő körülmények között kellene oktatnunk. Eh­hez azonban még sok diákott­honra lenne szükségünk. A diákotthonok létesítése az egyik út, a másik a megfelelő pedagógusképzés és a körzeti székhelyek jobb fölszerelése. Egy statisztikát mutat az általános iskolai taneszközök szük­ségletéről és hiányáról. Kiderül belőle, hogy a megyé­ben a kecskeméti járás van a legrosszabb helyzetben. Az ok­tatáshoz szükséges eszközök értéke több mint 34 millió, a hiány viszont csaknem 24 mil­lió forint, vagyis a hiány a szükséglethez mérten 68,9 szá­zalékos. Az egész megyében sem sokkal kedvezőbb a kép: a meglevő taneszközök az igé­nyeknek átlagosan csak 40 szá­zalékát fedezik. Ami a pályázatokat illeti, Madarász László véleménye szerint ez a rendszer apróbb fogyatékosságaival együtt is alkalmas arra, hogy megszün­tesse a protekcionizmust. Jog­sértés kellene ugyanis ahhoz, hogy bárki figyelmen kívül hagyja a befutó pályázatokat, és a jelentkezők helyett más­valakit, rokont, ismerőst ne­vezzen ki. A pályázat minden­képpen a­ demokratizmus útja — mondja Madarász László —, csak­­azon múlik, hogy legyen elegendő pályázó. Ez azonban már átvezet a megye más gondjaihoz is. Kétéves program — Érdemes megjegyezni — folytatja a beszélgetést —, hogy 1970-ig a diákotthonok számát tekintve Szolnok me­gyével holtversenyben az el­sők voltunk. Csakhogy amíg Szolnok megye ezzel az erőfe­szítéssel a körzetesítést 98 szá­zalékban befejezte, mi csak 86 százaléknál tartottunk. A me­gye nehezebb helyzetét figye­lembe véve, nálunk egy két­százalékos előrelépés nagyobb feladatot, több költséget jelent, mint más, szerencsésebb me­gyéknél akár a százszázalékos eredmény. Igaz, hogy a külte­rületen élők aránya az ország összlakosságához képest csak 10 százalék, de Bács-Kiskun me­gyében már megközelíti a har­minc százalékot, a kecskeméti járásban a hatvan, némely községben a nyolcvan százalé­kot is. Ezt is világosan kell látni, ha a megye helyzetéről teljes képet akarunk szerezni. Ismét a statisztika. 1949 és 1960 között 34 800-zal, 1960 és 1970 között további 46 ezer­rel csökkent a megyében a ta­nyákon élők száma. A tanyák­ról a községekbe költözés te­hát létező és feltartóztathatat­lan folyamat. A riportsorozat­ban is szó esett arról, hogy a kecskeméti járásban több ta­nyai iskola elnéptelenedett, az épület üresen áll. De azért Bács-Kiskun megyében még több mint 160 ezer ember a tanyákon lakik, és 122 — egye­dül a kecskeméti járásban negyvenöt — olyan tanyai is­kola van, ahol nem ég a vil­lany. És a vizsgálatok szerint közülük csaknem száz osztat­lan vagy részben osztott isko­la még évekig működni fog, mert egyelőre nincs más meg­oldás, a diákotthonok száma pedig — elegendő anyagi esz­közök híján — lassan szaporo­dik. Villany kell ezekbe a tanyai iskolákba, hiszen nélküle az is­koláknak ajándékozott televí­zió is csak használatlan bútor­darab marad a szekrény te­te­­­jén, a legelemibb kísérletet sem lehet bemutatni. Arról nem beszélve, hogy az iskola a tanya művelődési központjá­nak szerepét is betölti. A megyének nagyon komoly és tiszteletre méltó terve van a 122 tanyai iskola villamosí­tására. Két év alatt kell ezt a programot végrehajtani, kü­lönböző módon, hálózati áram bekötésével, illetve helyi áram­forrás — robbanómotoros és szélkerekes inverter, japán gyártmányú aggregátor — se­gítségével. Nem csekély a költ­ség: az egyik változat szerint körülbelül tizenhárom-, a má­sik szerint tizenhétmillió fo­rint. A tervet egyébként július 15-i ülésén a megyei tanács végrehajtó bizottsága elfogad­ta, és máris jártam olyan isko­lában, amelyben működött a helyi áramforrás. Más kérdés, hogy az aggregátor kezelésével és költségével kapcsolatosan is sok újabb probléma vetődik fel. Lakáshiány Abban teljesen egyetértünk Madarász Lászlóval, hogy az oktatás körülményei csak ak­kor javulhatnak meg számot­tevően, és a pályázati rend­szernek is csak úgy lesz igazán értelme a falvakban, ha a pe­dagógusok helyzete is alapve­tően megváltozik. Az elmúlt ötéves tervben ugyan 472 pedagóguslakás épült a megyében — és ez nem csekélység! —, de azért a pe­dagógusok 22 százaléka még mindig nem megfelelő lakás­­körülmények, 5,5 százaléka pe­dig hozzájuk méltatlan, rossz viszonyok között él. Abban a jelentésben, amelyet a tanács művelődésügyi osztálya készí­tett­e a megye pedagógusainak élet- és munkakörülményeiről, olvasható ez a mondat: „A kellő számú és színvonalú la­kás hiánya döntő szerepet ját­szik a nagy elvándorlásban és a képesítés nélküliek számá­nak növekedésében.” Ez a na­gyon higgadt jelentés tájékoz­tat arról is, hogy az üzemi ét­keztetést a pedagógusoknak csak 59 százaléka veheti igény­be, és hogy az iskolák felében nincs tanári szoba, mosdó, ebédlő, könyvtárszoba. Márpe­dig nehezebben várható peda­gógusok jelentkezése olyan is­kolába, ahol nincs közétkezte­tés, de­­még egy szoba sem, ahol a dolgozatokat ki lehet javítani, ahol az óra fáradal­mait legalább tíz percre ki le­hetne pihenni. Kétségtelen, hogy a megye vezetői nagyon őszintén én reá­lisan látják a pedagógushiány és az iskolák rossz állapota, az elvándorlás és a gyöngébb ok­tatási eredmények közti ösz­­szefüggéseket. Madarász Lász­ló elnökhelyettes minden sza­va arról győz meg, hogy a me­gyében nemcsak ismerik a gondokat, hanem sürgősen szeretnének segíteni is rajtuk. Néhány terv és határozat vi­lágosan mutatja az utat a meg­oldás felé. Erre az átfogó megoldásra azonban a megye, jelenlegi kö­rülményei között, központi tá­mogatás nélkül aligha képes. Ha megértjük, hogy a tanyai rendszerből fakadó mostoha iskolahelyzet nem egyedül Bács-Kiskun megye, hanem az egész ország gondja is, hogy az osztatlan iskolákból kikerü­lő sok­­gyerek helyzete az or­szág számára is káros, akkor nem alaptalan talán a kíván­ság: a lehetőségekhez képest kapjon központi anyagi segít­séget a megye, hogy a legége­tőbb problémáiból kiutat ta­láljon. Tudunk ilyen kérésről. Örömmel hallanak a kedvező választ­ás. Székely Bélára gondolok, aki — azt mondják — matemati­kai tehetség, de ezt a képessé­gét csak a tiszakécskei kollé­giumban tudta kibontakoztat­ni. Sági Erik­ára gondolok, aki a kunszentmiklósi diákotthon­tól jutott el a televíziós vetél­kedőig. Ne hagyjuk társaikat villany nélkül, nehéz körülmé­nyek között az osztatlan isko­lákban. Van a megyénél? bő­ségesen tennivalója, diákottho­nok építésében például, de az országnak is támogatnia kel­lene a Bács-Kiskun megyei ta­nyák gyerekeit Gábor István

Next