Magyar Nemzet, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-16 / 13. szám

Vasárnap, 1972. január 16.,11 Utazás az anyanyelv körül Száz éves a Magyar Nyelvőr A Magyar Tudományos Aka­démia anyanyelvi bizottságá­nak legutóbbi ülésén Lőrincze Lajos hívta föl a figyelmet ar­ra, hogy anyanyelvünk egyik ünnepe közelít. Tegnap, 1972. január 15-én volt száz eszten­deje annak, hogy az Akadémia lapja, Szarvas Gábor nyelv­művelő folyóirata, a Magyar Nyelvőr első száma megjelent. Hogy ki volt Szarvas Gábor, azt egyszer ezekkel a szavak­kal fejtette ki nekem Bárczi Géza: — Több volt ő, mint nyel­vész. Az, hogy ma így beszé­lünk magyarul, nem kis mér­tékben az ő érdeme. A Bach­­korszak után német szavakkal rontott, németes, latinos ma­gyar nyelvet örököltünk, ame­lyet egyesek erőszakos magya­rítással akartak jobbítani. Szarvas elve volt: ne némete­­sen, latinosan és ne csináltan írjunk és beszéljünk, hanem térjünk vissza a nép nyelvé­nek megújító nagy forrásához, merítve belőle. Ilyen értelem­ben mondtam azt, hogy mai magyar nyelvünket nem kis mértékben neki köszönhetjük. Annál tisztelge­k, annak a munkája előtt, aki a rontott magyar nyelvet magyarítva, de az erőszakos magyarításnak el­lenállva, a Magyar Nyelvért huszonhárom évig szerkesztve (1872—1895) segített kialakíta­ni korszerű mai anyanyelvün­ket Az Akadémia könyvtárába ástam be magam egyik dél­előtt Kikértem a Nyelvőr első példányát őrző kötetet. És la­pozgattam azokban az évfolya­mokban, amelyeket már Simo­­nyi Zsigmond (1896—1919), Ba­lassa József (1920—1940), Bakó Ödön (1946—1953) szerkesztett. Lőrincze lapját, a mai Nyelv­­őr­öket nem kellett kikérni, azokat otthon őrzöm. Milyen körülmények közt dolgozott, írt, küzdött, s ve­zetett egy mozgalmat Szarvas Gábor? Megint Bárczit fogom idézni, ezúttal azt, amit anya­nyelvünk alapművében, A ma­gyar nyelv életrajzá­ban írt: „A nyelvújítás hívei természete­sen ellenszegültek... a Nyelv­őr túlságosan merev ítéletei, kárhoztatásai, egyes már köz­­használatúvá vált szavak kiir­tására irányuló törekvései, s nem utolsósorban stílusbírá­latai az írók közül is többeket a mozgalom ellen hangoltak. Tudjuk, hogy Arany János sem értett mindig egyet a Nyelvőr­­rel, példányait erősen kritizáló széljegyzetekkel látta el, s úgy vélte, hogy "­nyelvész urak job­ban tudják", mi a helyes és jó, de a "­költő jobban érzi­".” Szarvasék mozgalma, az or­­tológia, végül is győzött, a nyelvész urak, úgy látszik, va­lóban jobban tudták azt, hogy mi a helyes, mi a jó, mert Bár­czi végül is azt írja, hogy „az írók ösztönszerűleg érezték, hogy az a magyar nyelv, ame­lyért a Nyelvőr síkra száll, szebb, esztétikailag is értéke­sebb, nemesebb anyag, mint az, melyet ellenfelei védenek”. Hogyan szerkesztett Szarvas Gábor? Hogyan szerkesztett egy vendéglőben ?, étterem­ben?, mert az első példány címlapján azt olvasom, hogy „Szerkesztő és kiadó­hivatal Hungária vendéglő”? Az első szám vezető helyén azt írta meg, világosan, szaba­tosan, hogy mit akar, „Mit akarunk” címmel: „Akarjuk, ott, a­hol az inga­dozó alapokra fektetett s rög­tönözve létesített nyelvújítás szabályellenes szóalkotásokat hozott forgalomba, a helyesség visszaállítását, a­hol az idegen nyelvekkel való érintkezés koros kifejezéseket termesz­tett, a tisztaság előmozdítását; akarjuk a követelményeknek teljesen megfelelő tudományos magyar nyelvtannak összeállí­tását megkönnyíteni s részben előkészíteni, az által, hogy anyagot gyűjtünk s a függő­­sen lévő kérdéseket tüzetes megvitatás által tisztázzuk; mind­ezt pedig a magyar nyelv életéből merített eszközök se­gítségével akarjuk megvalósí­tani.” Világos célt követve szer­kesztett, elegánsan és nagylel­kűen. Nem szellemi magántu­lajdont alakított ki, hanem vi­tafórumot teremtett Magyar Nyelvőr néven indította meg lapját, s már az első számban vitacikket közölt, amely a lap címét megtámadta. Ebben a gesztusában az a szer­kesztői szellem nyilatkozott meg, amely elismeri a téve­dést, biztosítja a kételkedés jo­gát, egyértelműen világos ál­láspontot és fölfogást hirdet ugyan, de arról vitatkozni bár­­■ mikor hajlandó. Szarvast azzal támadták meg, hogy a Magyar Nyelvőrnek már a neve ma­gyartalan, a német Sprach­­warte fordítása. Ez lenne a he­lyes: A magyar nyelv őre. Vé­gül is a korabeli, és a jövendő közvélemény ítélt: a „nyelvőr” szó kifogástalan, ahogyan Bár­czi írja, „megfelel a magyar szóalkotás szabályainak”. Megtámadták­ Szarvasék „Előfizetési felhívás”-át is, Szarvas egy bölcs derűjével és nyugalmával közölte ezt a tá­madást is saját lapja ellen tu­lajdon lapjában. Megtámadták , pedig azzal, hogy „nyelvrontó szokás a névmellékalakító­­ je­­­lentésének korlátlan általáno­sítása”. Mert akkor dobra ütés helyett dobi ütést, ebédre hí­vás helyett ebédi hívást is mondhatnánk. A helyes ez len­nen: Előfizetésre való felhívás. Szarvasék szerkesztői elve volt, ho­gy a bírálat egymaga kevés. Az csupán félmunka. Az az egész, ha megmutatjuk a ki­vezető utat is. A megbíráltalak a forrást, amelyből meríthet. A rontott nyelvet alkalmazó embernek a hibák levetésének a lehetőségét. Bírálni okosan kell, s szigorral. Nem voltak pecsovicsok, vagy mamelukok, hogy korabeli szóhasználattal éljék. Megbíráltak még királyi leiratokat is. Volt egy rovatuk: A magyar nyelv; ez a rovat a magyar nyelvhelyességet vizsgálta Az iskolában, A hírlapokban, A folyóiratokban, Az irodalom­ban, A nemzeti színházban, A minisztériumokban. (Talán he­lyes lenne fölújítani e régi szerkesztési elvét.) Felszólítják a tankönyvírókat, ugyan mifé­le rém­nyelven fogalmaznak? Kérdést intéznek a Magyar Új­ság című hírlaphoz, ugyan mi­féle magyar nyelvtant használ­tak e mondat megfogalmazá­sánál: „Nem pótolhatná, ha minden rovatot betöltendette volna is. A dualismus a biro­dalom két felének közigazga­tását kellett hogy szétválasz­tandó legyen.” Miféle képzavar az ilyen hírlapírói nyelv: „Sze­münk a legszélesebb kilátást karolhatja át”? Vagy ez: „Ar­­cza komolyságot, magas hom­loka eszességet árul el.” El­árulni csak azt lehet, amit tit­kolunk. Az országgyűlést ösz­­szehívó királyi leirat, külön bekezdésben, ezzel a mondat­­­tal zárul: „Kikhez egyébiránt királyi kegyelmünkkel hajlan­dók maradván.” Hogyan válik egy mellékmondat — gúnyolja fel a „magas” leiratot — fő­mondattá? És ki fejti meg ben­ne ezt a szót, egyébiránt? Fáradhatatlanul közli a köz­mondásokat, szólásmondáso­kat, a népnyelvre hivatkozik, klasszikusainkra, azokból me­rít, azoktól közöl szemelvénye­ket, de lenyomtattat népdalo­kat, népmeséket, s esdekelve kéri: tanuljunk magyarul. Tanuljunk magyarul azoktól, akik e nyelv teljes birtokában vannak. Tanuljunk régiektől is, ha kell. Tanuljunk azoktól, ne szégyelljük ezt, akik nálunk szebben, szárnyasábban, ponto­sabban, a nyelv szellemét job­ban őrizve, tudtak, írtak és be­széltek magyarul. Egyszer már említettem „utazásaim” során: a tiszta, az olyannyira világosan látó élete végén majdnem teljesen meg­vakult. Önfeláldozó felesége ápolta. Szarvas Gábor szellemi hagyatékának nagy részét a budai Harrer család őrzi. A Magyar Nyelvőr alapítójának özvegye Harrer-lány volt, Har­rer Paula. Parlamentünk né­hány esztendeje elhunyt do­yenjének, Harrer Ferencnek a testvére. A Magyar Nyelvőr minden szerkesztőjének — Simonyi­­nak, Balassának, Bekének, Lő­­rinczének — alakját, munkás­ságát, szerkesztői gyakorlatát lehetetlen lenne fölvillantani e meghatározott, újságméretű helyen. E centenáriumot azonban nem köszönthetjük Simonyi Zsigmond emlékének idézése nélkül. A huszadik szá­zad elejének kimagasló ma­gyar nyelvésze volt. Tizenki­lencben halt meg, tragikus kö­rülmények között. Nagyon nehéz esztendők, a Simonyi-féle Magyar Nyelv­őr 18/19-es évfolyamait olva­som. A köztiszteletben álló nagy tudós a Nyelvőr 1918 no­vember—decemberi kettős szá­mában Az úri igeragozás­ról cikkezik, s kimutatja, hogy uraink máshogy beszélnek, mint a magyar nép. Van még egy kis közleménye A címkór­ság ellen címmel, amelyben kö­szönti azt, hogy a jövőben egyszerűen a ,miniszter úr” megszólítást fogják alkalmaz­ni. „A népkormány már to­vább is ment, írja, s elhatá­rozta, hogy az üres címek sem­miféle törvényes védelemben nem részesülnek, akárki nevez­heti magát lovagnak, magyar nemesnek s királyi vagy udvari tanácsosnak.” Az 1919 május— júniusi szám közli „a magyar nyelvtudományi és irodalom­­történeti kutatók szövetségé­nek munkatervét”, amelyben azt kívánják a forradalmi or­szágtól, hogy tudományos ma­gyar nyelvtant jelentessen meg, folytassák az akadémiai nagyszótár előkészítését, s kü­lön szótárt jelentessenek meg Arany János nyelvéről. A kö­vetkező, 1919 szeptember—de­cemberi szám már Simonyi Zsigmond halálhírét közli. A nagy tudóst a forradalom bukása után az Akadémia I. osztálya nem igazolta, a hajsza összeroppantotta, Simonyit ha­lálba kergették. Az I. osztály eljárása ellen, az Akadémia elnökéhez intézett 1919. no­vember 1. keltezésű levelében, így tiltakozik: „Az I. osztály előtt legelőbb is kijelentettem,­­ hogy egész életem hazafias munkája után nemzeti érzés és nemzeti kö­telességek dolgában semmiféle kioktatásra nincs szükségem.” Ami pedig Az úri igeragozás című cikkét illeti, folytatja, az nem osztályellenes izgatás, ha­nem elmarasztalása annak az iskolának, amely más igerago­zásra tanítja a művelteket, mint amellyel az egész magyar nép él. Levelének 3. pontjában pedig leszögezi: „Hazaffy volt egyszer írva a Magyar Nyelvőrben a hazafi helyett. Csak rosszakarat mondhatja, hogy ez az igazi hazafiság kigúnyolása. Hazaffyak az álhazafiak, akik visszaélnek a haza szent nevével, akik a tudomány te­rén tudományos érveik gyön­­geségét hazafiaskodással ta­kargatják. Ezekre illik Petőfi szava: kinek a haza mindig aj­kain van, nincsen annak, soha sincs szívében.” A Magyar Nyelvőr első szá­ma száz esztendővel ezelőtt, 1872. „januárius 15-én” jelent meg. Mindazonáltal napjaink­ban e folyóiratnak csupán a 96. évfolyamát olvashatjuk. Az 1940 április—júniusi számot, tehát a 69. évfolyamot csak 194­­-ban követte a 70. évfo­lyam, a folyóirat 1946 január— február—márciusi száma. A Magyar Nyelvőrt, Szarvas Gábor vitéz folyóiratát, Ha­zaffy Kolo­zsváry-Borcsáék pa­pírhiányra hivatkozva szüne­teltették, őrét a nyelvnek egy­szerűen kiütötték. Ruffy Péter Vajda János emlékest lesz a költő halálának 75. évfor­dulója alkalmából a Kossuth Klubban 17-én, hétfőn este 19 órakor. Bevezetőt mond Rónay György, közreműködik Jancsó Adrienné, Lukács Mar­git és Horváth Ferenc.­ ­ J. V. Vucsetics Lenin- és Állami-díjas szobrászművész, a Szovjetunió népművésze munkáiból szombaton a szé­kesfehérvári helyőrségi klub­ban kamarakiállítás nyílt meg. Ajándék a Mikszáth-évfordulóra A fekete város tévéfilmen A karikatúrán Mikszáth Kál­mán két oldalán ugyanaz a férfi látható: Légrády Károly, a Pesti Hírlap tulajdonosa. Az egyik Légrády mosolyog, a másik keserves arcot vág. Az aláírás szerint Légrády akkor nevet, ha Mikszáth csak neki dolgozik, s szomorú, ha az író más lapnak ad kézira­tot. A korabeli gúnyrajzot a Könyvtártudományi és Mód­szertani Központ Esemény­naptára közli A könyvtáro­soknak szánja a rajzot más Mikszáth karikatúrákkal együtt, hogy kiállíthassák az évfordulóra. Ma 125 éve szü­letett Mikszáth Kálmán. A fekete város annak ide­jén Légrádynak szomorú per­ceket szerezhetett. Mikszáth a Vasárnapi Újságban közöl­te folytatásokban, de beteg­sége miatt kénytelen volt ab­bahagyni az írást. Később be­fejezte, a könyv megjelenését azonban már nem érte meg. A Vasárnapi Újságban folyta­tásokban, Mikszáth remekmű­vet irt. És elszórakoztatta ol­vasóit. Mennyi derű, nyájas­ság van ebben a regényben! Ilyen derűsen nem írtak még tragédiát. Anekdoták között sodródik a katasztrófa felé A fekete város cselekménye. Anekdotázva sodródott ka­tasztrófába az ország kétszáz évvel A fekete város törté­nete után. Míg a magyar ne­messég és a szász polgárság, a vármegye, meg Lőcse városa személyes ügyekben életre­­halálra küzd, alig veszi észre, hogy az országot ismét felke­lés rázza meg, hogy Rákóczi készülődik, bevonul, s elbu­kik az új szabadságharc. Rá­kóczi meg a császár annyit jelent A fekete város fősze­replői számára, amennyit az egymás gyűlöletébe fulladt társbérlőknek a felsőbb szer­vek, ahova panasszal fordul­hatnak a mellékhelyiségek használati jogáért, vagy a vil­lanyszámla igazságosabb el­osztása végett. Milyen mélységesen ismerte Mikszáth az emberi természe­tet, amely kétszáz év alatt nemigen változott! S azóta ? Ha sokat változott volna, aligha nyűgözne le ennyire ma ez a könyv. A mese varázsa ra­gadna meg csupán, s nem a gondolatoké. A regény pom­pás, kedves epizódjai elbű­völnének, de nem éreznénk meg az anekdoták mögött a tragédiát, a nemtörődömséget, a kisszerűség uralmát, a lo­kálsovinizmus ostobaságát, a magának élés, a beszűkülés veszélyét, amelyre Mikszáth figyelmeztet. A fekete város egy írói életmű koronája, az író utolsó üzenete: ha így folytatjátok, baj lesz. Komor jóslat, de olvasása közben az ember eltelik a mese mézével. Felderül az anekdotákon, el­képzeli a fenséges ételeket, italokat, a tátrai erdők leve­gőjét, roppant mulatságokat és nagy epekedéseket, a pár­bajt szósz módra, meg a lő­csei tanácsot, amely kissé túl­értékeli saját jelentőségét a világban. Filmen meg lehet-e csinálni mindezt? Megtehették, mert Mikszáth tündéri realizmusa a realizmus. Azok a tájak ott vannak a helyükön és igazán olyanok, amilyennek Mikszáth leírta őket, s mert az embe­rek is logikusan, valóságosan, korukhoz, környezetükhöz il­lően cselekszenek. Mégis, szá­mos Mikszáth-film mutatja: nem könnyű munka ez. A film más világ, más közeg, más nyelv. Sohasem lehet egészen ugyanaz, mint a könyv, sőt, jaj annak a rende­zőnek, ak­i pontosan ugyan­azt akarja megvalósítani. Biz­tosan belebukik, mintha fából próbálna csinálni vaskarikát. A tévé ezúttal nem kísérle­tezett ilyesmivel. A lehetséges hűség határain belül a maga anyagának, közegének isme­retében írta meg Thurzó Gá­bor, rendezte meg Zsurzs Éva, fényképezte Czabarka György A fekete város filmváltozatát. Színes filmre. A televízió évek óta készít színes filmeket, arra az idő­re is számítva, amikor a szí­nes készülék ára lejjebb száll a csillagokból. Megnyugtatjuk az olvasót, a színes készülék hiánya miatt — néhány kép­zőművészeti filmtől eltekint­ve — eddig nem sokat vesz­tett. A fekete város egyike a kevés játékfilmnek, amely­nek láttán sajnáltuk a néző­ket, hogy nem élvezhetik ere­detiben Czabatka György ké­peinek Brueghelre emlékeztető színpompáját, a téli Lőcse fő­terén tolongó nép színes folt­jait, a kivilágított városháza teljes pompáját, a tündéri vidék szinte belélegezhető színdús szépségét. De azért így is maradt látnivaló. El­bűvölő látnivaló, hangulat­os atmoszféra, sőt a képernyő jótékonynak bizonyult — s bizonyul később —, mert el­titkol kisebb hiányosságokat, pontatlanságokat, kissé nyers képkapcsolásokat, amelyek a filmvásznon, színesben és nagy méretben, inkább kiüt­köznek. A televíziórendezés sok fortélya a kisujjában van Zsurzs Évá­nak. Nemcsak azt tudja, ho­gyan lehet tömeget mozgalma­san ábrázolni a képernyőn, közeli képekből összerakva, hogyan lehet atmoszférát te­remteni egy-egy arccal, tárgy­­gyal, mozdulattal. Igen jól is­meri a ritmus kialakításá­nak műhelytitkait is, hogy a néző ne fáradjon el, de ne is kapkodja a fejét, mindent megértsen, kiélvezzen, de ne tartson semmit hosszúnak, vontatottnak. A fekete város hét része nem egyforma hosszú.­­­an közötte egy és ne­gyed órás, s van alig háromne­gyed órás epizód. Lehet, hogy ez a világpiacon, ahol olykor órára meg méterre vásárolnak sorozatokat, nem kedvező. A hazai közönség viszont kerek történeteket kap a filmekben, s minden epizód addig tart, amennyi „benne van”. Nincs nyoma a szándékos időhúzás­nak, a cselekménylassításnak, a feszültség mesterkélt túlfo­­kozásának. A film tempóját természetesnek érezzük. Visz magával, nem enged el, sem egy-egy folytatáson belül, sem két film között. Ezt szolgálja , az összekötő, illetve bevezető szöveg is. A néző nem töri a fejét, hol hagyta abba leg­utóbb a filmregényt. Két-há­­rom perc alatt felelevenítik emlékeit, s közben, szinte észre sem veszi, már az új epizódban követi a s szerep­­lőket. Hagyományos a rendezés stí­lusa. Nem tör különösebb ön­állóságra, feltűnésre. Nem hi­valkodik a rendező művésze­tével, de a regény minden csattanója valóban csattan, minden figurája él, minden fordulata megfelelően előké­szített. A forgatókönyvíró Thurzó Gábor nem szó szerint ragaszkodik a könyvhöz. A mű szellemét ragadja meg, s amit változtat a cselekményen, pél­dául Bibók Zsigmond figurá­ját kissé átformálja, azt józan és szakszerű dramaturgiai megfontolás alapján teszi. Igaz, a­ regény szerkezete al­kalmat kínál erre, mégis, a filmíró érdeme, az épkézláb, kerek kompozíció, az önmagá­ban teljes, s az egészbe szer­vesen kapcsolódó epizódok so­ra. S ami talán a legnehezebb az ilyen munkában, Thurzó azt is kitűnően végezte el: úgy építette be a dialógusokba a regény információit, hogy a néző nem veszi észre, mik­or szólnak az eredeti Mikszáth dialógusok, és mikor Thurzó tájékoztató párbeszédei. Sikert arat bizonyosan a kép­ernyőn is Mikszáth. A siker feledteti a színészi játékban mutatkozó egyenetlenséget is, azt, hogy a gyors munkában, amelyre a televízió rendezőt, színészt egyaránt kényszerít, a játék olykor esetleges. Alig akad olyan gondos, kimunkált alakítás, mint Némethy Fe­rencé, Nuszkorb bíró szerepé­ben. Bessenyei Ferenc tehet­sége most is teret kap, egy tömbből formált Görgeyjét igaznak fogadhatjuk el. S ha Pécsi Sándor nem egészen azt játssza, illetve harsányabban játssza azt, akit a regényben olvastunk, oly aranyosan teszi, amit tesz, hogy a nézők szí­vükbe fogadják. S ki tagadná meg rokonszenvét Venczel Vera bájos Rozáliájától, a da­liás főiskolás Nagy Gábor re­­ménytkeltő erővel megformált Fabriciusától, Benkő Péter de­rék Görgey Gyurijától, s a ha­zájáért aggódó Görgey János­tól, Bitskey Tibortól. S ki ne mosolyogna Avar István komi­kus Biberachként ágáló Bibók­­ján, meg Páger Antal öreg Bi­­bókján, Egri István városbíró­ján s Szemes Marin, aki sze­repe szerint egyszerre két Bi­­bókné. Ahogy filmről filmre jobban megismerik a tekinté­lyes lőcsei tanácsot, e sok tí­pusból összeállított élő panop­tikumot, s hallgatják Szirtes Ádám Presztonjának ősi ma­gyar szolgahangjait, fájlalják, hogy Kiss Manyival már csak a műtermi felvételeket lehe­tett elkészíteni, legfeljebb azon tűnődhetnek az erre hajlamos nézők, nem volt-e tévedés a más szerepekben igen jó Máté Erzsire osztani Marjákné figu­ráját. De mindaz, amit a kritikus szem felfedezhet, — hogy a színészek időszűkében olykor kész patronokat sütögetnek a munka hevében — végül is nem sokat számít. A mese sod­ra rövidesen elsöpör fenntar­tást, szigorúságot. Derűre, ka­landra, költői igazságra szom­jas­­ lelkünk örömmel fogadja az ajándékot, amelyet a tele­vízió Mikszáth Kálmán 125.­­születésnapjára nyújt át több millió hívének. Vilcsek Anna Varsó felszabadulásának 27. évfordulója alkalmából kiosz­tották a lengyel fővárosban a Wlodimierz Pietrzak irodal­mi díjakat. Pietrzak a lengyel költészet és irodalom kiemel­kedő egyénisége volt, aki 31 éves korában esett el a varsói felkelésben. A díj idei kül­földi kitüntetettje Rónay György, aki az indoklás sze­rint „kiemelkedő érdemeket szerzett a legkiválóbb len­gyel irodalmi alkotások, külö­nösen Norwid műveinek ma­gyarországi megismertetésé­ben”. A BUDAPESTI KÖZLEKEDÉSI VÁLLALAT felvételre keres villamoskocsi-vezetőket és autóbuszvezetőket JBICV Jelentkezhetnek: 8 általános iskolai végzettségű 20. élet­évet betöltött, szakképzettség nélküli férfi- és nődolgozók, mert vállalaton belül kiképezzük VILLAMOSKOCSI-VEZETŐNEK! 21. életévét betöltött férfi gépkocsivezetők, akik 1 éves — 3,5 tonnás — tehergépjármű-vezetői gyakorlattal rendel­keznek, és vállalaton belül kiképezzük AUtÓBUSZVEZETŐNEK Autóbuszvezetők részére 10 000,— Ft éves forgalmi juttatás! A Budapesti Közlekedési Vállalattal munkaviszonyban álló járművezetők részére 1973. január 1-től 5 ÉV NYUGDÍJKOR-KEDVEZMÉNY! Bérezés a kiképzési idő alatt is a kollektív szerződés szerint. Minden dolgozó és családtagja részére autóbuszra, villa­mosra, HÉV-re és metróra szóló díjmentes utazási igazol­ványt biztosítunk. Felvétel: Budapest, VII. Kertész utca 16. és a vállalat valamennyi telephelyén.

Next